Ez a gyalogságnál általában véve a következőképpen ment végbe: A szemben álló haderők állapota a forradalmi háborúk kezdetén egymástól igen különböző volt. A szövetségesek seregei, jól fegyelmezve és formailag jól kiképezve lévén, a rendes harcban felülmúlták ellenfeleiket. A franciák a forradalom kitörésekor a bekövetkezett kivándorlás folytán tisztjeiknek nagy részét elvesztették, minek következtében aránylag kis létszámú seregeiknél a fegyelem és kiképzés sokat szenvedett. Annak szüksége, hogy a szövetségesek túlerejével jelentékeny erőket állítsanak szembe, arra késztette őket, hogy a seregbe jelentékeny számú újoncokat állítsanak be s ezek a kis sereget úgyszólván egészen elárasztották. A vonalharcászat rideg formái, melyeknek mesterkélt szerkezete az egyes ember igen gondos kiképzését követelte, ezáltal számukra teljesen alkalmatlanná váltak. Francia tisztek, akik az 1775–1782. évi északamerikai szabadságharcban résztvettek, megismerték ott a szétszórt harcmódnak jó hatását az angolok vonalharcászatával szemben s így az új harcmódnak leghívebb barátai lettek a szövetségesek merev, zárt vonalaival szemben. Az új harcmódnak alapgondolata az volt, hogy az ellenség szétszórt harcmódban megszakítás nélkül folytatott tűzharc által megrendíttessék, hogy ezután abba mély zárt tömegben – oszlopban – a betörés lehetővé váljék. Ez a harcmód a francia forradalmi seregeknél is sikert igért. Gyakorlatlan, de a nemzeti ügyért rajongó legénység sorompóba állítása, az aránylag jobb fegyver, továbbá a németalföldi elsassi, lotharingiai, pfalzi, rajna-völgyi, felső-olaszországi átszeldelt terep a szétszórt harcmód – tirailleur-harc – alkalmazására kedvező előfeltételeket teremtett. A hátrányok, a szétszórt tömegek vezetésének nehézsége, eleinte fokozott mértékben mutatkoztak, mivel a fegyelem nagyon is meglazult és a harcmód minden egyes ember erkölcsi ereje iránt nagy követelményeket támasztott, mely a gyorsan összetoborzott forradalmi seregekben csak csekély mértékben volt meg. Hogy e hátrányok kiegyenlíttessenek és hogy a legénység már a formában erős támasztékot nyerjen, egyúttal mély tömegalakzatok, az oszlop alkalmazásához nyúltak. Ez lett immár a gyalogság alapformája a harcban, mely utóbbiak a hátullevő oszlopban mindíg biztos támasztékra találtak. Az oszlop a mozgást, a vezetést és a rend fentartását még kevésbbé gyakorlott csapatoknál is megkönnyítette és a rajharc révén megingott ellenség ellen végrehajtott táadásnak a kellő nyomatékot is megadta. Habár az új harcmódnál az oszlop volt az alkalmazott csapatkötelékek tipikus formája, azért legkevésbbé sem mondott le teljesen a vonalalakzat alkalmazásáról sem, miután ez a támadásban, illetve a szuronyrohamnál, vagy a védelemben fejlődött vonalakkal való tüzelés révén a fegyverek közvetlen tömeges használatának legkedvezőbb formáját jelentette.

Rónai Horváth az új harcmód kialakulásáról ezeket írja: „Az új francia szétszórt harcmód – bármily kitünő volt is az – kezdetben a szövetségesek vasfegyelmén csakhamar megtört. A szerzett tapasztalatok alapján a franciák, bár az új harcmódot lényegében megtartották, az óvszert a tömegek alkalmazásában s a szakadatlan támadó előnyomulásban keresték. Ez okból a csaták és ütközetek képe megváltozott. A rendkívüli kiterjeszkedés helyére az erők együttartása, az egész vonalon egyenlő erőelosztáls helyére a főerőnek a legfontosabb ponton való alkalmazása lépett. A közönséges arctámadással a szövetséges hadak ellenében nem boldogulván, a francia vezérek arra törekszenek, hogy nagyobb tömegeket vessenek az ellenséges felállítás, leggyöngébb pontjai ellen, minek folytán a harcászat mintegy önkéntelenül az eredeti helyesebb irányba visszatereltetett. A közönséges arctámadás helyett az átkarolás, az oldaltámadás, a megkerülés és áttörés lépnek – mint új harcalakzatok (azaz harcformák) – föl s kapcsolatban a folyton élesztett támadó szellemmel, a fegyelem megerősödésével, s a csapatok évről-évre növekedő harcedzettségével, – a francia sereg fölényét végleg megállapítják. Ami mindezekben néha még hiányzott, azt bőven pótolta a nemzeti érzületből és a meleg hazaszeretetből fakadó lelkesedés, valamint a katonai becsületérzés, a point d'honneur militaire, mely a francia hadseregben rendkívüli módon volt kifejlődve. Az új harcászat minden előnye a legteljesebben akkor tűnik ki, midőn az egyik francia hadsereg vezetését az ifjú Bonaparte tábornok veszi át, ki már első hadjáratában, 1796-ban, vezéri fényes tehetségeinek nem egy jelét adja; mesterileg rendezett s vezetett csatáiban és ütközeteiben példáit mutatja annak, hogy az új harcászat alakzatait mikép kell célszerűen felhasználni, mikép kell az új harcmód előnyeit a győzelem kivívására kiaknázni; ritka adományánál fogva, az ellenség gyöngéit mindíg idejekorán fölfedezvén, tömegeit e pontokra irányítja s azok határozott megtámadásával a sikert mindíg biztosítja. Az ütközetek és csaták ennélfogva, melyekben Bonaparte működik, első ízben mutatják az új harcászat előnyeit, azok hátrányai nélkül. De Bonaparte még tovább is megy, mert az új harcászatot más elemek bevonásával tovább fejlesztvén, annak tulajdonképpeni megalapítójává válik. Az új elemekből kiemeljük a tüzérségnek a harc előkészítésére való alkalmazását, a lovasságnak nagyobb tömegekbe való egyesítését, e fegyvernemnek megkerülő mozdulatokra, az ellenség oszlopainak feltartóztatására való használását, a lovasság gyalog tűzharcát stb. Mindezek a fegyvernemeknek a főcél elérésére irányzott s eddig alig ismert összeműködését biztosították s a francia harcászatot oly tökélyre emelték, hogy az föltétlen uralkodóvá vált.”

A csapatok alkalmazásának ez új formájának kiépítése lassanként a következő tények kialakulásához vezetett: a) a könnyű gyalogság szaporításához és annak a rajharchoz való különös kiképzéshez; b) a rajharc behozatalához az egész gyalogságnál, karöltve a zárt forma – oszlop vagy fejlődött vonal – fellépésével; c) a zászlóaljoszlop bevezetéséhez úgy a felállításhoz, mint a harcmezőn való mozgadozáshoz; ennél a zászlóalj századai fejlődött vonalban közvetlenül egymás mögött állottak. Az egyiptomi hadiszíntéri különleges viszonyok végül d) a négyszögeknek mint harcformáknak behozatalát eredményezték és pedig a rajharccal, továbbá az oszlop- és vonalalakzatokkal kapcsolatban.[1]

A francia gyalogságnál az alapformát a harcban a fél- vagy egész századszélességgel alakított zárt zászlóalj-oszlop képezte, melyben a századok közvetlenül egymásmögött állottak. Ebből az alakzatból az egész zászlóalj vagy annak egy része szétszórt harcmódba, vagy pedig tömeges tűz adása céljából fejlődött vonalba ment át, vagy végül zászlóalj-oszlopban a szuronyrohamot hajtotta végre.

Az új gyalogsági harcászat a császárság háborúiban jutott teljes kifejlődésre. „Napoleon, – írja Rónai Horváth – a harcászatban épúgy mint a magasabb csapatvezetésben mester, a gyalogsági harc elemeinek, a nyitott alakzatnak és a zárt tömegeknek célszerű alkalmazásában összhangot létesít, a tűznek és a szuronyrohamnak miként való fölhasználására a helyes utat megmutatja. – Nagyobb jelentőséget nyer a terep is, melynek harcászati jelentősége csak most ismertetik föl s a küzdelmek nem egyszer a harcászati fontossággal bíró pontok, vonalak és terepszakaszok szerint alakulnak s azok célszerű fölhasználása a harc kimenetelére vagy következményeire döntő befolyást gyakorol.”

Az új francia hadászatban és harcászatban a legfontosabb egység a hadosztály lett. A francia gyaloghadosztály, mely nemsokára az első forradalmi háborúk lezajlása után mint magasabb egység 8–12 zászlóaljból és 3 ütegből, egyenként 6 vagy 8 löveggel, alakult, harcban rendszerint 3 zászlóaljat zászlóalj-oszlopban az első harcvonalba tolt előre, melynek kiterjedése 1500 lépést tett ki, a tüzérséget pedig két zászlóaljnak térközébe egyesítve állította fel. Az első illetve második harcvonal mögött 200–300 lépésnyire egy második, illetőleg harmadik harcvonal állott 3–4 zászlóalj-oszlopba alakított zászlóaljjal. A harmadik harcvonal néha teljesen hiányzott. Az első harcvonal a rajharcot vitte keresztül, mihez néha az egész első harcvonal föloszlott. A hátulsó harcvonalak az elsőt a tűzharcban támogatták, vagy pedig a szuronyrohamot arcban vagy az első harcvonal szárnyainak valamelyikén vitték keresztül. Védelemben az ellenséget tömeges tűzzel verték vissza. Az első harcvonal ehhez a terepet is kihasználta és majdnem egészen feloszlott. A hátulsó harcvonalnak döntő pillanatokban tűzadás céljából fejlődött vonalban, vagy szorosan az első mögé állottak fel, vagy ennek szárnyai mellett oszlopban ellentámadás végrehajtására idultak.

Midőn Napoleon az 1809. évi háborúban jeles, harcedzett gyalogságának jórészét elvesztette, a kevésbbé megfelelő pótló legénységnek ezred-lövegek beosztása által iparkodott megfelelő támaszt nyújtani, gyalogságát pedig sűrű tömegekben vezette harcba. Eszerint most már az első harcvonalba a zászlóaljakat fejlődött vonalban 10 lépés távközzel egymás mögé állította, melyeket zászlóalj-oszlopba alakított több zászlóalj szorosan felzárkózva követett. Ily tömör hadosztálytömegek – 10–12.000 ember alig 800 lépés széles és 100–200 lépés mély területre összezsúfolva, melyeket Napoleon a lökőerőnek legfőbb kihasználása céljából alakított, igen gyakran csütörtököt mondtak az ellenség hatásos tüzében, legkivált az angol hadsereg ellenében.

A lovasság harcmódja alig változott valamit a korábbi időszak harcmodorához képest. Ebben az időszakban is a leggyorsabb ütemben végrehajtott roham alatt a szálfegyverrel való harcot tekintették fődolognak.

A lovasság alkalmazásában, úgy a földerítő szolgálatban, mint harcközben is, eleinte a szövetségesek túltettek a franciákon. Napoleon fellépésével azonban e tekintetben változás állott be, amennyiben ő lovasságát csakhamar mindkét irányban ellenfeleinél jobban és megfelelőbben használta fel. A francia lovasság alatta új működési teret nyert azáltal, hogy ő azt a hadseregek mozdulatainak leplezésére, nemkülönben az ellenség helyzetének, erejének, mozdulatainak kikémlelésére, tehát a hadászati földerítés céljaira is felhasználta anélkül, hogy csatalovassági tevékenységéből az bármit is veszített volna.

Egyébként is a franciák lovasságukat részben már Napoleon fellépése előtt könnyű és nehéz lovas hadosztályokba osztották be, melyek mindegyike 16, 24 vagy 30 lovas századból és 1–2 lovagló ütegből alakult. E hadosztályok már nem úgy mint előbb, sablonosan a csatarendek szárnyain foglaltak állást, hanem a harc- és terepviszonyokhoz képest ott helyezkedtek készenlétbe, ahol a másik két fegyvernem sikereit a lehető legjobban kiaknázhatták, illetőleg ahonnan az ellenséget legjobban megakadályozhatták esetleges kivívott sikereinek kiaknázásában. Ebből állott a nehéz lovasság legfőbb alkalmazása a csatatéren, mely, főleg Napoleon 1805. és 1812-iki háborúiban nagy tömegekben fellépve, a már megrendített ellenség ellen az utolsó döntést előidézni, vagy pedig a többi fegyvernemnek munkálkodását ellenséges lovasság behatása ellen oltalmazni volt hivatva.

A könnyű lovasságot részint kisebb kötelékekben a gyalogsági csapattestekhez osztották be, vagy pedig hadosztályokban együtt tartva, a földerítő szolgálatban a hadsereg arcvonala előtt, csata közben pedig az oldalak védelmére alkalmazták.

A francia lovasság harcban való fellépésének módjára nézve általában három időszakot különböztethetünk meg. Az 1805 előttit, amikor az örökös háborúk az embernek és lónak alapos kiképzését meg nem engedték. Ebben az időszakban a lovasságot kisebb testekben és nagyobbára csak oszlop-alakzatban alkalmazták. A nehéz lovasság emellett legtöbbször csak ügetésben vágott közbe, miközben néha, közvetlenül az ellenséges lovasságba való betörés előtt, az arcvonalnak egyrésze karabélytüzet adott le. A nehéz lovasság szárnyain rendszerint könnyű lovasezredek foglaltak helyet, melyeknek feladata abból állott, hogy az ellenség oldalait a lovak teljes futásával s csakis szálfegyverrel kézben, nagyobbára csak oszlopba alakulva, támadják meg. Az 1805-től 1812-ig terjedő időben, amikor a francia lovasságnak jó szervezése és kiképzése és pótlásra úgy legénységben mint lovakban kitünő anyag állott rendelkezésre, a nagyobb lovas tömegek első harcvonalának támadó alakzata igen gyakran a fejlődött vonal volt. A nehéz lovasság még ebben az időszakban is nagyobbára még mindíg csak ügetésben rohamozott, gyakran arcvonalának egy részével tüzelt is, a könnyű lovasság ellenben mindíg vonalalakzatban, a leggyorsabb vágtában, rajta-rajtá-ban és csakis szálfegyverrel kezében intézett rohamot. Az 1812. évi hadjárat után, amelyben a franciák majdnem egész lovasságukat elvesztették, az újonnan felállított pedig csak hiányosan volt kiképezhető, a rohamhoz majdnem kivétel nélkül oszlop-alakzatokat használtak.

A francia lovasság ismételt nagy sikerei különben aligha harcmodoruknak, mint inkább a helyes alkalmazásnak tulajdoníthatók. Ez utóbbi abból állott, hogy a lovasságot tömegesen, a döntő pontokon, egységes vezénylet alatt és a helyes időben dobták harcba. A franciák ellenfeleinek a lovasság harcformája rendszerint célszerűbb volt ugyan, – kizárólag vonal-alakzat, roham teljes vágtában, harc csupán szálfegyverrel – fellépése azonban mindíg szétforgácsoltan történt. A szövetségesek lovassága ugyanis rendszerint csak ezredenként, sőt gyakran lovas századonként lépett fel a franciák nagy lovastömegeivel szemben. Hogy ennek ellenére néha mégis a francia lovasság húzta a rövidebbet, ez leginkább az általa alkalmazott, nem egészen megfelelő harcformának róható fel, amelyet azonban kényszerűségből kellett használnia.

A tüzérség ebben az időszakban harcban való alkalmazását illetően szintén jelentékeny fejlődést mutat, főleg a többi fegyvernemek harcának támogatás tekintetében. A gyalogságnak rajharcban való fellépése a tüzérségnek a gyalogsággal szorosabb kapcsolatban való hagyását, a zászlóalj- és ezred-lövegek intézményének további fenntartását lehetetlenné tette. E helyett a lövegeket 6–8-asával ütegekké egyesítették, melyekből 2–3 nyerte egy-egy nagyobb gyalog vagy lovas testhez, gyalog vagy lovas-hadosztályhoz, beosztását. Ezáltal egyszersmind elejét vették a tüzérség szétforgácsolásának is.

A csoportokba összevont lövegek a csatatér egy bizonyos pontja vagy területe fokozottabb hatást fejthettek ki. Hogy ez a hatás lehetőleg még nagyobb fokúvá váljék, a hadtestekhez külön tüzér-csoportok nyertek beosztást, melyek lehetővé tették, hogy a harcmezőnek egyes fontosabb pontjain nagyobb tüzértömegek legyenek egyesíthetők anélkül, hogy emiatt a nagyobb gyalogsági testeket tüzérségüktől megfosztani kellett volna. Napoleon, aki maga is a tüzérfegyvenemből származott, csakhamar belátta a nagy, harcászatilag egységesen működő tüzértömegek jelentőségét, miért is már az 1809. évi hadjáratban egy 100–140 lövegből álló hadsereg-lövegtartalékot állított össze, mely nagyobb seregtestek kötelékétől különváltan saját rendelkezésére állott és így a döntő támadást egységesen és a leghatásosabban készíthette elő.

[1] Erre nézve Rónai Horváthnál a következőket olvassuk: „Egész külön tüneteket mutat az egyiptomi hadjárat, melyben Bonaparte a mamelukok lovas hadai ellenében nagyobbszámú lovasságot nem állíthatván, seregét azáltal biztosította, hogy tömör négyszögeket alakított, melynek ellenállásán az arabok támadása megtört; a négyszögek kezdetben egész hadosztályokból alakíttattak; a tüzérség a sarkokon, a lovasság, csekély száma miatt, valamint a nem harcolók és a málha a négyszög belsejében (les anes et les savants aux milieu) helyeztettek el; később kisebb (zászlóalj-) négyszögek alakíttattak előretolt rajvonallal, melyek mögött a nagy négyszögek és a lovasság következtek; a lovasság most már számosabb lévén, zárt rohamával az arab lovasságot leküzdötte.”