II. Katalin a III. Péter által porosz minta szerint szervezett sereget ismét inkább nemzeti értelemben formálta át és azt jelentékenyen szaporítván, az egész intézményt még jobban kifejlesztette. Az idők jelét követve, az orosz sereg is vonalharcászatot és Nagy Frigyes időszakának hadviselési módját fogadta el. Szuvarov, ezen időszak legnagyobb orosz hadvezére, a harcmódban és a hadviselés formájában változást idézett elő, amennyiben ő, mint a gyalogsági tűznek ellensége, a gyalogságnak a harc számára oly formákat írt elő, melyek arra voltak hivatva, hogy általuk nagy tömegek lökőereje kiaknázható legyen és a szuronyroham teljesen érvényre juthasson.[1] Szuvarov nemcsak a harcban, hanem általában az egész hadviselésben a határozott, erélyes támadást követelte. Ő a gyalogságot támadáshoz rendesen két harcvonalba tagozta; az elsőbe fejlődött vonalú zászlóaljak, a másodikba oszlopba alakítottak jutottak. Ebben az alakzatban, anélkül, hogy sokat lőttek volna, mentek neki az ellenségnek. Az első harcvonal teljes futásban szuronnyal rontott az ellenségre, a második az elsőt támogatta, majd azon áttörve, megint csak szuronnyal vetette magát az ellenségre. Ebben az alakzatban léptek fel az oroszok a harcban még Szuvarov halála után is és a gyakrabban megismételt kísérletek, hogy a seregben a gyalogság tüze a francia elvnek megfelelően meghonosíttassék, sohasem juthattak teljesen érvényre. E törekvések hatása gyakran az volt, hogy a támadólagos szellemet megbénították és hogy a tűzben rejlő véderő teljes kiaknázásának ürügye alatt a tisztán passziv ellenállást növelték nagyra.

I. Sándor cár trónralépése után a hadügyi berendezéseken azonnal többféle változtatásokat tett, de emellett nem valami túlradikálisan járt el s így az orosz sereg 1807-ig általában ugyanazon a polcon maradt, amelyen az időszak kezdetén volt.

Sokat tettek Oroszországban a tiszti sarjadék alaposabb kiképzése érdekében, a sereg pedig 1805-ben már békében szilárd tagozást nyert gyalog- és lovas dandárokba és hadosztályokba való beosztás által. Az orosz hadosztály 2 sor-dandárból és 1 vadász-dandárból, továbbá 8–10 szotnia kozákból állott. A lovasság legmagasabb köteléke a dandár volt; a tüzérséget az oroszok a gyalogság mellé adták, vagy pedig tartalék-tüzérség gyanánt alkalmazták.

A tilsiti béke után az orosz hadiintézmény teljes változásának vetették alá s e változásokat az 1812. évi hadjáratig nagyjában be is fejezték. A szolgálati kötelezettséget 25 évben állapították meg, a sereg kiegészítése pedig újoncozás révén történt, mi mellett azonban oly nagy volt a felmentések száma, hogy tulajdonképpen csak jobbágy-parasztok jutottak a csapatokhoz. A csapattesteket szaporították, egyformán tagozták és kivétel nélkül póttestekkel látták el. A felfegyverzésen, felszerelésen és ruházaton javításokat eszközöltek, sőt azt is megkísérelték, hogy a sereg az új harcmód szerint képeztessék ki, ami azonban sikerre nem vezetett. 1812-ben az orosz sereg majdnem teljesen újjászervezve, előbb soha el nem ért nagyságban kezdte meg a hadműveleteket. Ebben a hadjáratban részben a honvédségnek egy neme (opolcsenje) is szerepelt már, mely azonban úgyszólván csak önkéntesekből alakult és nagyobbára csak pikákkal volt felszerelhető.

Az orosz seregnek is fontos alkotórészét a kozák-ezredek képezték. A kozákság kizárólag irreguláris lovasságból állott, mely jelentékeny számban mint könnyű lovasság lépett fel. A kozákok eredetileg kalandorok, menekülők és mindenféle elégedetlenek voltak, akik hihetőleg normann vezetés alatt a Dnjeper mentén elterülő és a tatároknak a 13-ik században történt elvonulása után lakatlanná vált területeken mint harcias törzsek (zaporogi kozákok) telepedtek le. E törzsek földműveléssel, baromfitenyésztéssel, halászattal és házi iparral is foglalkoztak ugyan, főelemük azonban a háborúskodás és a zsákmányszerzés volt. Későbbkeletűek, valódi katonai telepek voltak az Ukrajna kozákjai, a doni kozákok, továbbá egyéb kozák seregek, akik illetve amelyek mindíg rendetlen csapatok voltak, még pedig javarészt lovascsapatok. Csakis hadjárat esetén szólították őket fegyver alá, amikor zárt tömegekben saját vezetőik – hetmanok és atamanok alatt – jelentek meg. Ruházattal, fegyverzettel és lóval minden ember maga látta el magát. A II. Katalin óta életbelépett újjászervezések folytán a kozákok mindíg több és jelentékenyebb részét csatolták az álló hadsereghez.

A 1813-tól 1815-ig terjedő háborúk Oroszország részéről is a véderőnek oly nagyfokú igénybevételét követelték, hogy annak csak újabb és újabb erőknek kiállításával és új alakulásoknak felállításával tudott eleget tenni. Hogy az álló hadsereget békében ne kelljen teljes létszámon tartani, másrészt azonban, hogy az a hadjárat esetére mindíg készenlétben legyen, továbbá, hogy az álló hadsereg nagyjában önmaga által egészíttessék ki és hogy nagy, mívelésre alkalmas területek, melyek lakatlanok s így megmunkálatlanok voltak, a kultúrának megszereztessenek, 1815-ben azt a kísérletet tették, hogy a sereget kolonizálják. Ez, a következő években folytatott rendszabály azonban nem vezetett a kívánt eredményre s így csakhamar fel is hagytak vele.

[1] Szuvarov jelmondata: „A golyó balga, csak a szurony a hős.”