Napoleon tudván azt, hogy a Boroszló tájékán holtpontra jutott hadműveletek a csapatoknak pihentetése és kiegészítése után újból teljes erővel megindulnak, seregét a tavaszi hadjárat befejeztével nem túlságos mértékben vonta vissza Boroszló mellől, bár tudta, hogy ezáltal alkalmat ad a szövetségeseknek, hogy őt előretolt helyzetében három oldalról, délről, keletről és északról körülfogják. De a császár bízvást remélte, hogy az úgynevezett belső vonalon központias állásban maradva, alkalma lesz neki tetszése és legjobb belátása szerint az ellenséges csoportokra egymás után viszonylagos túlerővel rávetni magát s így azokat egyenként fogja majd megverhetni. Megkönnyítette ennek a szándéknak a keresztülvitelét az a körülmény, hogy a három ellenséges seregcsoport egymástól elég távol állott, illetve vonult fel ahhoz, hogy rajtuk a szomszédos csoportok beavatkozása előtt lehessen a port elverni.

Még nagyobbá vált volna a sikerre való kilátás, ha a hadműveleteket maga Napoleon kezdi meg mint támadó fél, mely esetben a három ellenséges seregcsoport izoláltságából kínálkozó előnyt a lehető legtökéletesebben lehetett volna kiaknázni, míg ha azok lehetőleg egyszerre kezdték volna meg a központias előnyomulást a franciák ellen, úgy egymástól való távolságuk napról-napra kisebbé s kölcsönös támogatásuk leehtősége annál könyebbé vált volna. Napoleon azonban kissé elkésett előkészületeivel, amin azok óriási méreteinél fogva nem is igen csodálkozhatunk s így a támadás megkezdéséből származó nagy előnyt a szövetségesek a maguk részére könyvelhették el. Az ellenfelek, illetve egymással szemben álló erőcsoportok létszámában a szövetségesek javára mutatkozó jelentékeny erőkülönblet még inkább amellett szólt, hogy a támadásban Napoleon legyen a kezdeményező, mert ellenkező esetben a viszonylagos túlerővel való fellépés az egyes ellenséges seregcsoportok ellen számára úgyszólván napról-napra nehezebbé vált. A legerősebb, legközelebbfekvő és legveszélyesebb ellenfél a Schwarzenberg-csoport volt. Mindenesetre ezt lett volna legcélszerűbb minél előbb, de legkésőbb annak az Érchegységen való átkelése alkalmával megtámadni, mert hogy annak is már eleve támadó szándéka volt, ahhoz nem férhetett kétség. Ezt az esetleges és mindenesetre helyes gondolatmenetet azonban a hadműveletek megkezdését már türelmetlenül váró szilaj természetű Blücher korai megindulásával tárgytalanná és lehetetlenné tette.

A szövetségesek hadműveleti terve nemcsak hogy ideálisnak, de még csak közepesnek sem mondható. Jelentékeny túlerejük és az egyidejű központias előnyomulást könnyen lehetővé tevő célszerű hadászati felvonulás őket már kezdettől fogva a leghatározottabb támadólagos eljárásra kellett, hogy serkentse. De ők a hatalmas francia császár zseniális hadvezéri főlényétől való félelmükben még a fennálló erőkülönbletet sem tartották elegendőnek s így szinte nevetségesnek látszó taktikázásal igyekeztek ezt az erőkülönbletet még jobban fokozni. Az egész hadműveleti terv igen nagyfokú erőtlenséget árul el és amellett igen komplikált és nehezen végrehajtható. Egész seregeket így zsinóron rángatni, ahogyan azt Schwarzenberg, illetve Radetzky elképzelte és kontemplálta, az akkori időben, az akkori vezetők hadvezetési képessége és a parancstechnika akkori kezdetleges eszközei és állapota mellett, csak igen nehezen megvalósítható probléma színében tűnik fel előttünk. E helyett sokkal jobb lett volna, ha mindhárom seregcsoport csipkedési szándékkal és az ellenséget kifárasztani akaró semmitmondó és célt nem érő üres sakkhuzásokkal, hanem a mielőbbi komoly döntést előidézni akaró erőteljes offenzíva képében. Ha a három seregcsoport közül valamelyiket már minden áron előbb akarták elindítani, úgy az Bernadotte északi csoportja volt. Csakhogy a svéd trónörökös elejétől végig ily határozott komoly lépésre kapható nem volt. – Az erőelosztás egyébként mindkét részen megfelelőnek mondható. Persze a franciák számra nézve mindenütt kisebbségben maradtak, de ezen nem lehetett segíteni.

A villámszerű gyorsaság és a mód, ahogyan Napoleon Blücher megmozdulására reagált, valóban mintaszerűnek mondható. A 230.000 ember felett rendelkező és mindössze 80 km-nyire, vagyis 4 menetnyire álló Schwarzenberggel szemben csupán St. Cyr 25.000 főnyi gyenge hadtestét hagyja vissza, míg ő maga a gárda, I., II., III., V., VI. és XI. hadtestek 236.000 főnyi hatalmas tömegével villámgyorsan a mindössze 110.000 fővel rendelkező Blücherre veti rá magát és azt, a döntő csata elől óvatosan kitérőt, természetesen nyomban visszaszorítja. Ezt a kezdetleges sikert Napoleon nem aknázhatta ki, mivel máris megkapta St. Cyrtől a vészhírt, hogy közben már Schwarzenberg is megmozdult a fősereggel az Érchegységen át Drezda felé. Így tehát nem tudott mást mit tenni, mint hogy ereje legnagyobb részével visszafordult Drezda védelmére. Pótlólag meg kell még említenünk, hogy a császár a Blücher ellen megkezdett előnyomulással egyidejűleg mindkét oldalának és hátának biztosítása és szabadon tartása céljából Oudinot-t és Poniatovskit észak, illetve dél felé támadólagos előnyomulásra utasította Bernadotte, illetve Schwarzenberg lekötése céljából.

A Schwarzenberg-seregcsoportnak nagy huza-vona után meginduló offenzívája[1] elég szánalmas képet nyújt. Hogy a szövetséges fővezérletnek utolsó pillanatig fogalma sem volt arról, hogy Napoleon serege az egész fegyverszünet tartama alatt úgyszólván az utolsó emberig az Elbától keletre volt összpontosítva és hogy ezzel ellentétben Napoleont serege zömével valahol Lipcse tájékán tételezték fel, ez valóban bűnnel határos mulasztásnak minősíthető. Igaz ugyan, hogy akkor még a hadászati földerítésnek modernebb értelemben, lovasság útján eszközlendő végrehajtása Napoleon ellenfeleinél még eléggé ismeretlen fogalom volt, de annál jobban dívott a kémek útján való felderítés és ha legalább ezt csak félig-meddig megfelelő módon alkalmazták volna, nem eshetett volna meg rajtuk az a csúfság, hogy a 230.000 főnyi csehországi hadsereg úgy kezdte meg teljesen helytelen irányban mozdulatait, mintha az az egész nyár folyamán egy óriási nagy, sűrű sötét zsákba lett volna bekötve. És hogy ez a rettenetes sötétség és homály végre mégis oszladozni kezdett, az szintén nem a vezetés érdeme, hanem a véletlenség műve volt. Valamire való hadvezetőség ennél nagyobb szégyenbe talán még sohasem esett. A hadsereg körében jelenlevő 3 uralkodónak ezáltal kialakult kínos helyzetét könnyen elképzelhetjük, de másrészt el kell ismernünk, hogy tanácskozásuk eredménye az aránylag legcélszerűbb kivezető útra vezette őket, hogy t. i. óriási túlerővel a Drezdánál teljesen elszigetelten álló szegény szerencsétlen St. Cyrre vessék rá magukat, akit, ha elhatározásukat a kellő gyorsasággal és nyomatékkal hajtották volna végre, valóban pozdorjává szétzúzhattak volna. Ámde a gyorsaság és ügyesség sem a hadseregparancsnoknak, sem alárendelt közegeinek nem volt mindennapi kenyerük[2] s így Napoleonnak alkalma nyílt, hogy szegény, bajba jutott alárendeltjének, St. Cyrnek még idejekorán segítséget nyújtson, sőt mi több, maga is serege zömével még kellő időben a tett színhelyére beérkezzék. Ezek szerint Napoleonnak a magasabb vezetés terén megnyilatkozó óriási fölénye ellenfeleivel szemben ezúttal is ragyogóan jutott kifejezésre és elvi szempontból szinte sajnálnunk kell, hogy eredeti remek eszméjét, mely a Schwarzenberg-seregcsoportot oldalba és hátba fogva, azt alighanem katasztrófális helyzetbe sodorta volna, St. Cyr kishitűsége folytán végre nem hajtotta. Pedig Moreau és Barclay tartózkodó magatartást javasló figyelmeztetései, akiknek nézeteihez utóbb a világos elméjű és rendszerint erélyes tetteket sürgető Jomini is csatlakozott, nagyon is Napoleon malmára hajtották a vizet. Azonban mindhiába! A nagy stratéga ezúttal lágyszívűséggel hagyta magát túlsötéten látó alárendeltje által befolyásolni s így Drezdánál a szándékolt remek oldal- és háttámadás helyett, kivált a küzdelem első fázisában, nagyban véve arctámadásra került a dolog, bár Schwarzenberg eredetileg úgy indította seregtesteit széles arcvonalban a város felé előre, mintha az azt védő franciák ellen ellen kettős átkarolást szándékozott volna végrehajtani, aminek azonban augusztus 26.-án este Napoleon ellentámadása folytán az lett a vége, hogy most már a szövetségeseket fenyegette a kettős átkarolás veszélye. Schwarzenberg támadó intézkedését egyébként a nagyfokú bizonytalanság és erélytelenség jellemzi; az összes oszlopoknak inkább tüntetniök, mint támadniok kellett s a fővezérlet a fősúlyt a tüzérségi hatásra helyezte.[3] Mily óriási különbség mutatkozott itt is Napoleon fáradhatatlan tevékenysége és ellenfele bizonytalan tapogatódzása között.[4] Ennek az lett a következménye, hogy míg Napoleonnak megfeszített erővel az első csatanapon mégis sikerült mintegy 70.000 embert Drezdánál összehoznia, a szövetségesek ugyanekkor még ennyit sem tudtak a harcba beledobni.[5] Ily körülmények között nem lephet meg bennünket, hogy az első csatanapon este a franciák a szövetségesek támadását az egész vonalon visszaverték, sőt azok jobbszárnyát lényegesen vissza is szorították. Kár, hogy Napoleon ezt az első napon elért eredményt annyira túlértékelte, illetve, hogy még az utolsó erőfeszítéssel a szövetségesek végleges visszavonulását már most ki nem erőszakolta, mely esetben seregének az egész másnapi elég kemény küzdelmet megtakaríthatta volna. Ezúttal újból bebizonyosodott annak az axiomának, annak a sarkigazságnak elvitázhatatlan volta, hogy az ellenséget lebecsülni sohasem szabad. Másrészt igen nagyfokú önbizalomra vall, hogy Napoleon, tudatára ébredvén annak, hogy a végleges döntést még csak ezután kell majd esetleg újabb kemény küzdelem árán kierőszakolnia, ezt a tényt szinte kitörő örömmel vette tudomásul, bár jól tudhatta, hogy a második csatanapon a rendelkezésre álló erők aránya talán még kedvezőtlenebb reá nézve, mint amilyen az az első csatanapon volt. De a két, s kivált a nyugati szárnyon mindent letipró eréllyel működő két alvezére, Mortier és Murat csakhamar itt is, ott is fait accompli-t teremtett.

A drezdai második csatanapon művelt dolgokra és elért eredményre a francia csapatok és vezetők – Napoleonnal élükön – valóban büszkék lehettek. A szövetségesek oldalán a csapatok szintén dicséretesen viselkedtek, de főleg a magasabb vezetés minden kritikán alul maradt.

Hogy Napoleon miért mondott le a megvert ellenség hathatós üldözéséről, annak egyedül ő volna a megmondhatója; pedig ki tudja, hogy a Schwarzenberg-csoport erélyes üldözése esetén nem lett volna-e lehetséges a háborút már most végkép elintézni. Igaz, hogy a Bernadotte- és Blücher ellenséges seregcsoportokból hátban és oldalban fenyegetve, az offenzívának az Érchegységen át való folytatása nem könnyű, sőt elég súlyos és nehéz hadműveletnek igérkezett, de biztosak lehetünk benne, hogy Napoleon utólérhetetlen zsenije itt is megtalálta volna a helyes és sikeres megoldás módját. Hogy ezt Napoleon nem tette meg, azt csakhamar alighanem ő maga is megbánta, főleg miután megtudta, hogy a kikülönített seregcsoportok prancsnokai, Macdonald és Oudinot sehogysem képesek helyüket megállani a velük szemben lévő ellenséges seregcsoportokkal szemben.

A drezdai és lipcsei csata között lefolyt hadműveletek mindkét részről a sokat akaró, de tulajdonképpen nem sokat mondó erőlködések láncolata, amelyek azonban végeredményben mégis a számbeli túlsúlyban lévő szövetségesek javára billentik le a mérleg serpenyőjét s elvégre Napoleon, hogy Drezdánál a teljes körülkerítés veszélyét kikerülje, mégis csak kénytelen a kiváló gonddal berendezett Elbe-vonalat elhagyni és Lipcsére visszahúzódni, mely városnál azonban még annyi támaszra sem talál, mint amennyit a legalább futólagosan megerődített Drezda és mellett elfolyó Elbe folyó nyújthatott neki.

Lipcsénél eleinte a kölcsönös erőviszonyok nem voltak éppen kedvezőtlenek Napoleonra nézve. A fennálló 20.000 főnyi és majdnem 200 lövegnyi erőkülönbletet az ő zseniális vezetési képessége könnyen kiegyenlíthette. Ezért nagyon is indokoltnak látszik ama eredeti elhatározása, hogy a szövetségeseket, illetve azok erejének Schwarzenberg vezette zömét ő fogja megtámadni, és nagyon nagy kár volt, hogy ő ettől az eredeti elhatározásától elállott, mert minél későbbre halasztódott el a döntő küzdelem, az erőbeli túlsúly fokozatosan mindíg jobban a szövetségesek javára tolódott át és a gyűrű mindíg szorosabbá vált körülötte.

A wachaui csata folyamán d. u. 1 óra után végrehajtott ellentámadás, csak aránylag gyenge erőkkel, Wachaun át csupán lovassággal vitetvén keresztül, átütő sikert nem mutathatott fel.

Bertrand az első csatanapon a visszavonulási vonal kézbentartása által jelentős eredményt ért el, ellenben a francia északi front visszaszorítása felette kritikussá tette a Lipcsétől délre álló francia sereg zömének helyzetét is. Ezen csak egy még 16-ika folyamán déli irányban a szövetségesek főereje ellen végrehajtandó hatalmas és erőteljes ellentámadással lehetett volna segíteni, de annak véghezvitelét Napoleon úgy látszik már lehetetlennek tartotta. Ilyenformán a lipcsei csata sorsa tulajdonképpen már 16.-án este eldőlt, mert ami 17-ikétől kezdve 19.-éig történt, az már csak kínos-keserves taktikázás és vergődés színében tűnik fel s ki tudja, nem lett volna-e jobb, ha Napoleon már a 17.-ére hajló éjjel elhagyja seregével együtt a csatateret.

A 17-iki tárgyalások eredményre nem vezethettek s a szövetségesek azokat csak azért húzták-vonták, hogy a még hátul lévő tartalékok időt nyerjenek a beérkezésre, október 18.-án reggelig pedig a két fél erőviszonya annyira kedvezőtlenné vált Napoleonra nézve, hogy most már a hinárból, vagyis trivialis nyelven szólva, a slamasztikából szépszerivel kimásznia alig lehetett.

Mindenesetre még most is jobb lett volna, ha Napoleon az elhatározott visszavonulást az október 18.-ára hajló éjjel kezdte volna meg. Sőt a császár, látván, hogy a szövetségesek 18.-án reggel támadásra készülnek, most sem kezdte meg a visszavonulást, hanem a csata elfogadását határozta el, amelynek kimenetele már alig lehetett kétséges, bár az a rettenetes huza-vona, amellyel a szövetségesek csoportjainak támadása minden összefüggés nélkül megindult, esetleg alkalmat adhatott volna Napoleonnak egy erőteljes, és ha nem is döntő, de mindenesetre szép sikert felmutató ellentámadás végrehajtására, amely esetleg a köréje vont gyűrűt is szétrobbanthatta volna. Ámde a császár erre a helyzetet úgy látszik már nem tartotta alkalmasnak. A Lipcsétől keletre Ney körletében végrehajtott nagy lovastámadást Napoleon alighanem már inkább csak levegőhöz jutás céljából rendelte el. Az október 18-iki események végre meggyőzték a francia császárt, hogy a további helytállás már csak felesleges vérontásra és serege nagy részének feláldozására vezetne s így most már az éj leple alatt igyekezett csapatjait a veszedelmes területről elvezetni. A szövetségesek ez örvendetes hír hallatára persze szintén megmozdultak, de a maguk módja szerint csak szép lassan, csendesen, és miután a támadó oszlopok ezúttal sem fejtettek ki valami túlságos nagy erélyt, a város védelmére visszahagyott francia erők egész délig megmaradtak annak birtokában. Erélyes, komoly üldözésre Schwarzenberg ezúttal sem gondolt. Ezzel a négy napig tartó iszonyúan véres és veszteségteljes „népek csatája” (Völkerschlacht) a szövetségesek győzelmével véget ért és Schwarzenberg herceg méltán büszkélkedhetett azzal, hogy Károly főherceg után ő volt az, akinek a nagy, hatalmas és sokáig legyőzhetetlennek hitt francia császárt másodiknak nyilt csatában döntően megvernie sikerült.

Wrede hanaui legénykedésének csak úgy lett volna értelme, ha egyidejűleg Schwarzenberg a franciákat hátulról is szorította volna, de ez esetben Napoleon minden valószínűség szerint elkerülte volna az ellenség által megszállt Hanaut.

[1] Bogdanovics id. m. II/1. 126: „Anstatt den Feldzug gleich nach Beendigung des Waffensstilstandes zu eröffnen, namentlich am 17. August, verfolgte die östreichische Regierung fruchtlose Unterhandlungen mit Napoleon bis zum 21., . . . an welchem Tage es entschieden war auszurücken. Dieser Verlust von 4 Tagen, gleich bei Beginne des Feldzuges, war um so unverzeihlicher, als das feindliche Corps St. Cyr's welches sich allein auf dem Wege der verbündeten Heere befand, keinen bedeutenden Widerstand leisten konnte.”

[2] Bogdanovics id. m. II/1, 132: „Am 25. August war kaum die Hälfte der Armee bei Dresden beisammen, alle übrigen Truppen befanden sich noch auf dem Marsche obgleich 4 Tage für eine Strecke von acht bis zehn Meilen verwendet wurden.”

[3] Bogdanovics id. m. II/1, 145: „Die Disposition spricht nur von Demonstrationen, über die Besitznehmung der Stadt ber kein Wort! Bemerkenswerthes Aktenstück! Wie es scheint, konnte der Fürst Schwarzenberg sich selber keine klare Rechenschaft von seinen Absichten geben, hoffte seinen Gegner durch eine heftige Kanonade einzuschüchtern, ihn in die Stadt hineinzudrängen und hernach, je nach den Umständen, den Angriff fortzuführen oder sich auf vorläufigen Erfolg zu beschränken.”

[4] Bogdanovics id. m. II/1. 142: „Während Napoleon mit seiner gewöhnlichen Thätigkeit Massnahmen zur Vertheidigung Dresdens ergiff, blieben die Verbündeten in Unthätigkeit und konnten keinen Entschluss fassen.”

[5] Bogdanovics id. m. II/1, 157: „Die Zahl der verbündeten Truppen, die sich auf dem Schlachtfelde am 26. August befanden, belief sich überhaupt auf mehr als hunderttausend Mann, von denen aber nur die Hälfte thätig war.”