Poroszország 1806/7. évi és Ausztriának 1805. és 1809. évi leigázása után Napoleon, hogy uralmát egész Európa fölött teljessé tegye, még két igen nagy célt tűzött ki maga elé és ez Anglia és Oroszország legyőzésének, ha lehet porbatiprásának megkísérléséből állott. A tenger által védett, megközelíthetetlen Angliát a már folyamatban levő tengeri zárlat révén igyekezett tönkretenni, Oroszországot pedig, mely e zárlat hatásos alkalmazásának útjába akadályokat gördített, a szárazföldön szándékozott mindenekelőtt térdrekényszeríteni, hogy aztán szellemi és fizikai erejének teljes latbavetésével nagyratörő álmai megvalósíthatásának legnagyobb akadályát, Angliát tegye tönkre. Sejtette, sőt nagyon jól tudta Napoleon, hogy e két cél elérése szinte emberfeletti erőt kíván, de ennek tuadata talán még inkább sarkalta őt, a XIX. század igazi fenomenét, hogyha törik-szakad is, de célját valamiképen mégis elérje.

Oroszországi hadjáratát legjobban az nehezítette meg, hogy itt nem is annyira az ellenséges hadsereg, mint inkább a megteendő óriási távolságok, az oroszországi hadiszíntér sajátságos, a hadműveletek vezetése elé szinte leküzdhetetlen akadályokat gördítő mivolta és minősége volt az az ütközőpont, amely még Napoleon lángeszével és hallatlan akaraterejével is dacolni tudott. E nehézségek leküzdésére Franciaország nagy császárjának bámulatraméltóan nagy előkészületei és gondoskodása is, az akkori rendelkezésre álló korlátot szállítási és közlekedési eszközök mellett, teljesen elégteleneknek bizonyultak. Hogy megfelelő, nagymennyiségű ember- és hadianyagot szállítani képes légiflotta vagy legalább is modern teljesítőképességű hajózási és vasuti ama rendelkezésre állása esetén Napoleon orosz ellenfelével s utána Angliával is könnyen végezhetett volna, ahhoz aligha férhet kétség.

Amily mintaszerű volt Napoleon részéről az óriási nagyméretű háború előkészítése, époly pompásaknak mondhatók az első hadműveletekre vonatkozó intézkedései. A határok hermetikus elzárása, a Visztulától a Njemenig gyorsan és meglepően végrehajtott nagy jobbrakanyarodás, majdnem méltó párja a 1805-ikinek, a két, sőt mindhárom orosz seregnek különvált állapotban való megtámadására vonatkozó intézkedések, a sereg zömének hatalmas ék alakjában történt előretolása a Njementől kezdve egészen Moszkváig, egytől egyig mind a nagy császár és a korát fölülmúló tüneményesen nagy hadvezéri mesteri kezére vallanak és a pártatlan szemlélőt és bírálót szinte sajnálkozás fogja el, hogy végeredményben mind e kitűnő rendelkezéseknek váratlan körülmények és a természet mostohasága folytán a legrettenetesebb kudarccal kellett végződniök. Helyesen mondja Rónai Horváth az e háborúról összeállított összegzésben,[1] hogy: „az 1812. évi nagy orosz háboró, bárha végeredményben a francia hadseregre gyászos, Napoleonra pedig végzetes lett is, ép úgy hozzájárul az újkor e legnagyobb hadvezére dicsőségének gyarapításához, mint akár legfényesebb hadjáratainak egyike. Amit emberi elme (– tegyük hozzá: az akkori körülmények és viszonyok között –) kitalálni, amit hadvezéri képesség elhatározni képes arra, hogy egy hadjárat sikere biztosíttassék, az itt mind megtörtént. Hogy nem sikerült, az a végzet határozata volt. Az orosz fővezérlet a vállalat meghiusításában, a francia hadsereg megsemmisítésében ártatlan.[2] Akarat ellenére folyamodott a rendszeres visszavonuláshoz, mely Napoleon vállalatát meghiusította: működése nem tervszerű, nem előre átgondolt cselekmény volt, hanem a gyöngeség és képtelenség folyománya. Még az üldözés is, melyet Napoleon visszavonulása alkalmával foganatosíttatott, nem a fővezérlet a borodinoi vesztett csata után a cárhoz küldött, s melyben e vereséget fényes győzelemnek tüntetvén föl, a cárt arra indítá, hogy Csicsagov és Wittgenstein hadseregét Vitebsk és Boriszov felé rendelje. Ha a fővezérlet a valót jelenti, Csicsagov és Wittgenstein sőt talán még az orosz fősereg is felállításában maradnak s Napoleon, ki Kutusovval elég könnyen végzett,[3] minden nagyobb nehézség nélkül (?) jut Lengyelországba. A végzet Napoleon bukását akarta s az orosz fővezérlet még ámításai is javára váltak. De dicsőséget az orosz hadsereg nem aratott, annál kevésbbé az orosz fővezérlet. A dicsőség határozottan Napoleon részén van, kinek hatalmas szelleme ezen az emberi erőt meghaladó vállalat végrehajtását megkísérelte, bárha következményei reá vészthozók voltak is. – A hadjárat előkészítése bámulatos és csodálatra méltó fog maradni örök időkre, épúgy mint annak végrehajtása. Európa hadseregeinél az időben egy zászlóaljat nem vezettek s forgattak könnyebben, mint Napoleon e félmilliót meghaladó óriási sereget, s a vezetésnek e hadjáratban alkalmazott technikája nemcsak a következő évekbeli, de a legutóbbi nagy háborúknak is mintául szolgált. A hadműveleti vonal hosszúsága e hajdáratban közel 2300 kilométer, tehát 100 menet volt, s Napoleon vállalatát odamenet mégis kielégítőleg biztosította, hadseregét addig, míg az abnormális helyi viszonyok akadályozólag közbe nem léptek, megfelelően élelmezte s bizonyára akadálytalanul vissza is tér, ha az időjárás, az elemek ellene szövetségbe nem lépnek. – Nagy csaták az előnyomulás alatt, a borodinoit kivéve, nem voltak: ez nem vált teljes győzelemmé, mert Napoleon ellenfeleit még félénkebbeknek gondolta, mint valóban voltak, s attól tartva, hogy a döntés elől ismét kitérnek, a döntést kellő nyomatékkal előidézni nem igyekezett. Moszkva fölgyujtása rendkívül nagy befolyással volt a hadjárat végeredményére, mert ha Moszkva épségben jut a franciák kezébe, a cár bizonyára békét köt. Hogy ez nem így történt, az sem az orosz fővezérlet, hanem egy önálló gondolkozású alparancsnok érdeme, aki mindent kockáztaott, hogy hazájának hasznára legyen. – A francia sereg visszavonulása a legnagyszerűbb hadtörténelmi cselekmények közé tartozik s a francia hadsereg kitűnőségéről s az orosz fővezérlet gyámoltalanságáról egyenlően tanuságot tesz. Ha a dolog megfordítva áll vala, ha az oroszok a visszavonulók, s Napoleon az üldöző, e válságos viszonyok közt az egész ellenséges sereg fővezérével együtt hadifogságba kerül. De Kutusovnak arra, hogy a francia sereg visszavonulását meggátolja, bátorsága nem volt. A francia sereget a fagy, a hó semmisítette meg, az orosz sereg az elemeknek alig segített. – A rendkívüli erőfeszítéssel megindított nagyszerű vállalat, mely Franciaországnak egész Európa fölött való uralmát volt megállapítandó, – szögezi le Rónai Horváth, a hadjárat végeredményeképpen – katasztrófával végződött s fordulópontját képezi Napoleon szerencséjének; ezentúl Napoleon hatalma rohamosan csökken s bár a következő években a hadiszerencse visszafordítására minden lehetőt elkövetett, az tőle véglegesen s visszavonhatatlanul elpártolt.”

Most pedig még néhány, a borodinoi csatára vonatkozó megjegyzést. Kutusov Borodinonál a csatát azért fogadta el, hogy Oroszország fővárosát, Moszkvát megmentse. Erre vezethető vissza az a rendkívüli szívós ellenállás, amelyet serege ebben a csatában kifejtett. Kutusov csataterve és seregének viselkedése tisztán védőleges volt, olyannyira, hogy sem a jobbszárnyon álló, az ellenség által meg nem támadott két hadtestét, a II-ikat és IV-iket, sem tartalékát a minden esetre sikert igérő ellentámadásba való átmenetre, hanem csupán az arcvonalban elhasznált erők pótlására veti latba. Hogy ily módon, ily eljárással győzelmet aratni nem lehet, az szinte kézenfekvő dolog, pedig a felette derekasan viselkedő orosz csapatokon nem mult,[4] hogy a borodinoi nap az oroszok fényes győzelmét hirdesse.

Barclayhez, Kutusovhoz hasonlóan a többi orosz vezetők is meglehetősen gyenge kaliberűek és úgyszólván tisztán passziv természetűek voltak, akiknek a Berezinánál még úgyszólván már a sír szélén álló Napoleon is imponált.[5] – Azonban mintha Napoleon sem állott volna e napon, sőt a háború folyamán többször is, a helyzet magaslatán.[6] A két legfeltünőbb jelenség, amit nála e napon tapasztalunk, mindenekelőtt az, hogy ő rendes szokása ellenére ezt a csatáját úgyszólván tiszta arctámadás formájában vívta meg, másodszor pedig, hogy a végső döntés előidézése céljából a még teljesen érintetlenül rendelkezésére álló gárdát még akkor sem dobta bele a harcba, amikor délután 4 óra tájban az ellenséges csapatvonal nem csak inogni, hanem hátrálni is kezdett. Állítólag indiszpozició, nagyfokú elkedvetlenedés és személyes rosszullét voltak e jelenség okai. Ime a legkitünőbb hadvezérnek is lehetnek és vannak jó és rossz napjai is.[7]

[1] Az újabbkori hadviselés történelme című műve 267–269. old.

[2] Talán inkább azt mondhatnók: csak másodrendű szerepet játszott.

[3] Ezt éppen nem mondhatnók, mert hiszen az orosz sereg az ő rendelkezésére a borodinói állásban rendkívül szívós, sőt bizonyos tekintetben eredményes ellenállást is fejtett ki, aminek legbiztosabb jele, hogy állományának majdnem egyharmadát vesztette el a kemény küzdelem folyamán.

[4] Hayner id. m. 36: „Gegen 4 Uhr nachmittags . . . wurden die Russen aus der Stellung langsam hinausgedrückt. Sie haben sich tapfer und zähe geschlagen, sind nicht in ihrem inneren Gefüge, trotz ungeheurer Verluste, erschüttert, geschweige denn vernichtet worden.”

[5] Hayner id. m. 58: „Das russische Feldherrntum eines Kutusov, Bagration, Wittgenstein, Tormassow, Tchitschagow und Steinheil hat zu dem Ausgange des Feldzuges verhältnismässig wenig beigetragen. Es war alles fehlerhaft, was sie von Anbeginn bis zur Schlacht von Borodino taten und tun wollten. Fehlerhaft die weitverzettelte aufstellung an den Westgrenzen, das befestigte Lager von Drissa, die Absicht, sich bei Witebsk, Smolensk mit unterlegenen Kräften in eine Entscheidungsschlacht einzlassen. Was allein richtig war an ihren Massnahmen, das Ausweichen, haben sie nicht nach klarer Überlegung, sondern oft widerwillig, nur unter dem Druck der Verhältnisse getan . . . Dass sie das nicht fertig bekommen haben, Napoleon mit seiner Armee gefangenzusetzen oder totzuschlagen, ist geradezu eine Schande.”

[6] Hayner id. m. 58: „Napoleon als Feldherr ist nicht mit jener inneren Siegeszuversicht an diesen Krieg herangetreten wie an frühere . . . Dieses Fehlen inneren Siegeszuversicht tritt auch in der Durchführung mehrfach zutage: bei Wilna schon, mehr bei Witebsk, am meisten in Smolensk . . . Auch körperlich leidend zeigt er sich in den entscheidenden Augenblicken nicht mehr in jener Ursprünglichkeit und Frische, die sein Wesen in den früheren Feldzügen ausmacht. Bewunderungwürdig heldenhaft wird der zum Schluss wieder an der Berezina, wo sein Name allein drei feindliche Heere fernhält, wo die 40.000, die hinüberkamen, ihm die Rettung aus höchster Not verdanken.”

[7] Erre nézve Hayner id. m. 35–36. oldalán a következőket olvassuk: „Den Gadenken, mit den Hauptkräften den in der Luft schwebenden russischen linken Flügel umfassend anzugreifen, verwirft der Kaiser, weil er fürchtet, dass Kutusow bei so starker Bedrohung und Gefährdung seiner Rückzugslinie vorzeitig entweichen würde. So wird die Schlacht in der Hauptsache auf einen Frontalkampf hinauslaufer . . . Napoleon hatte sich während der ganzen Schlacht unbeweglich weit zurückgehalten; auch im Brennpunkt des Kampfes war er nicht nach vorn geeilt, um persönlich zu sehen. Er war an dem Tage leidend, erkältet . . . „Es sind die Generale, welche sich eine Reserve bis nach deer Schlacht aufheben, die jenigen, welche in der Schlacht geschlagen werden”, ist ein Ausspruch Napoleons. Diesem wird er hier untreu. Wir vermissen bei ihm sowohl jenen starken Siegeswillen wie jenen letzten Krafteinsatz seiner 19.000 Man starken Gardereserven. Damit bringt er sich selbst um der Vollsieg, die Auflösung, Vernichtung der feindlichen Armee! . . . Seine Garden setzt er wohl aus dem Grunde nicht ein, weil er fürchtet, dann zur Fortsetzung des Krieges nicht mehr stark genug zu sein. Bisher hatte er eine rücksichtslose Kraftverschwendung getrieben, jetzt fängt er in einem Augenblick an Menschen zu schonen, wo der Einsatz höchste Weisheit wäre.”