Miután a kétnapi asperni csata csak harcászati, nem pedig egyúttal hadászati döntést is vont maga után, a háború sorsa még távolról sem volt eldöntöttnek, illetve befejezettnek tekinthető. Ennek folytatására tehát természetszerűen mindkét félnek teljes erővel készülődnie kellett. Ez a készülődés elsősorban az aránylag nem túlmessze levő összes erőknek a főerőhöz való csatlakozását, azonkívül pedig az új döntő küzdelem színhelyéül kiszemelt területnek, a jövendő harctérnek megfelelő berendezéséből és mindenféle szükségleteknek készenlétbe helyezéséből állott. Ami az erők összevonását illeti, az Napoleonnak pompásan sikerült; ámde könnyű volt neki, mert az ő alparancsnokai minden parancsát olyan gyorsan és lelkiismeretesen teljesítették, amint csak tőlük tellett. Nem így nézett ki a dolog osztrák részen. János főherceg húzta halasztotta a csatlakozást, amíg csak lehetett, mert ő mint önálló seregparancsnok nem szívesen lépett bátyjának főparancsnoksága alá. Már ezért vívta tulajdonképpen kényszerítő szükség nélkül úgyszólván saját szakállára a győri csatát s azért húzta-vonta annak elvesztése és a komáromi partváltás után a Károly főherceg csoportjával való egyesülést. Meglehetősen nagyfokú amerikázást – bocsánat az erős kifejezésért – lényegesen megkönnyítették Károly főhercegnek hozzá intézett nem elég erélyes, határozatlan, minduntalan mást és mást elrendelő parancsai. Hogy János főherceg teljes mértékben rászolgált erre a kissé erős kiritikára, az az ő és seregcsoportja legutóbbi tevékenységének ecseteléséből minden kétséget kizáróan kitűnik.

Napoleon helyzete az asperni csata után még jó hosszú ideig nemcsak nehéznek, hanem teljes joggal kritikusnak volt mondható. A Duna főágán át vert hidak bizonytalansága, nagyszámú seregének az aránylag kis területű és nagy tömegek fölvételére és ellátásra nem nagyon alkalmas Lobau szigeten történt összezsúfolása annál nagyobb veszedelmet rejtett magában, mivel a francia sereget a győztes osztrák seregtől csak a Dunának keskeny stadlaui ága választotta el, ami semmiesetre sem jelentett oly nagy akadályt, hogy azt tettvágyó, elszánt ellenség le nem küzdhette volna. Már pedig szinte rossz rágondolni, mi is lehetett és lett volna a sorsa a lehető legkellemetlenebbb egérfogóba jutott francia hadseregnek, ha Károly főherceg az apserni csata után azon melegében, de legkésőbb a csatát követő néhány napon belül teljes erővel rávetette volna magát ellenfelére. Csakhogy ehelyett Károly főherceg a többször említett csata után teljesen passzíve viselkedett, miáltal lehetővé tette Napoleonnak, hogy minden tekintetben azt tegye, ami neki jól esik. És szinte bámulatos, hogy a francia császár az elmult kétnapi csatában kapott lecke ellenére még mindíg görcsösen ragaszkodott ahhoz, hogy a Dunán való partváltást újból itt fogja megkísérelni, holott az Mauternnél, Tulln-nál avag akár Pozsonynál is jóval könnyebben sikerülhetett volna.

Napoleonnak a második Duna-átkelésre vonatkozó intézkedései valóban mintaszerűek és mindenről gondoskodóak voltak. Az, hogy most már az átkelést a Lobau északi része helyett annak keleti frontján tervezte, az asperni csatából levont tanulságon alapult. Hogy Károly főherceg ezt a keleti oldalt annyira mostohán fogja kezelni, azt persze Napoleon nem tudhatta előre, de mindenesetre ő csodálkozott legjobban, hogy ott az átkelés oly simán, úgyszólván minden ellenséges behatáson kívül történhetett meg s ezzel a francia császárnak és hadseregének már félig nyert ügye volt.

Közvetlen az asperni csata után Károly főhercegnek és seregének helyzete jóval előnyösebb volt mint a franciáké. Az osztrák hadvezér bátran arra határozhatta el magát, amit legjobbnak tartott. A diktálás nagy előnye most még teljesen az ő kezében volt, csakhogy ő azt újból egészen ellenfelének engedte át s csupán arra szorítkozott, hogy az előrelátható csatateret némileg megerősítse, de csakis a Lobau északi oldalával szemben, míg a keleti oldalt e tekintetben is teljesen elhanyagolta, mintha ott a franciák még csak meg se kísérelhetnék az átkelést. Igaz, hogy a főherceg itt, a Lobau keleti oldalán már a priori sem volt hajlandó a csatát megvívni, mert félt, hogy annak kedvezőtlen kimenetele esetén Magyarország felé kellene visszavonulni; ettől pedig úgy ő, mint magyargyűlölő és magyarfaló alvezérei, kivált a győri csatavesztés tendenciózus kiszínezése után féltek mint a pestistől. Pedig ellenkezőleg, ide, erre az oldalra kellett volna a fősúlyt helyezni, mert ezáltal a várva-várt János főherceg- féle csoporthoz is közelebb jutott volna. Sőt mi több, a Lobau előtti tétlen veszteglésnél bizonyára még az is jobb lett volna, ha Mohamednek és a hegynek esetén okulva, ő kereste volna a fősereggel a János főherceghez való csatlakozást s aztán Pozsonynál a Duna jobbpartjára átkelve s a folyam mentén fölfelé haladva kereste volna a Bécsnél álló Napoleonnal a döntő leszámolást. Tudjuk, hogy erre, mint a kellemetlen eshetőségre a franciák császára szinte számított is.

Károly főherceg június 5-iki és július 1-i ama elhatározása és intézkedése, hogy a franciákat Aspernhez hasonlóan most is a Dunán való átkelésük közben támadja meg, ha már ő maga nem akarta a Lobauban összeszorult ellenséget megtámadni, elég jónak mondható, csakhogy az ellenfél nem akarta neki azt a szivességet megtenni, hogy pont akkor keljen át a stadlaui ágon, amikor ő azt harcra teljesen felkészülve várja. A marengói évfordulóval kapcsolatos feltevés és számítás is hiú ábrándnak bizonyult. Az ily reminiszcenciális nexusokat és bizonyos terminusokhoz kötött műveleteket ugyanis az osztrák hadvezetők szerették mindenkoron, még a legutóbbi világháborúban is alkalmazni, de az egyébként sok tekintetben szintén babonás Napoleon úgy látszik még sem adott sokat az ilyenekre. Ezen aztán az osztrák főherceg úgylátszik annyira elkedvetlenedett, hogy seregét a hátrább fekvő russbachi és bisambergi állásba visszavonva, a kezdeményezés megbecsülhetetlenül nagy előnyét teljes mértékben ellenfelének engedte át. Amikor végre Napoleon június utolsó napján tüntetéseit megkezdi, Károly főherceg, eredeti szándékának megfelelően, seregét újból előrevezeti, de már másnap felhagy a támadás szándékával. Ilyenformán a főherceg a kezdetben szándékolt támadás eszméjét elejtve, esetleg ellentámadással kapcsolatos, de különben egyelőre teljesen védőleges magatartással véli feladatát legjobban megoldandónak, amit azonban helyesnek, jónak, azt hiszem, senki sem fog találni.

Ily körülmények között a franciák átkelése a Lobauból a Morvamezőre minden nehézség nélkül történhetett meg, amin talán Napoleon, akinek ennek az átkelésnek az előkészítése annyi gondot és fáradságot okozott, csodálkozhatott a lehető legjobban. – Érdekes, hogy közvetlenül az átkelés megtörténte után, sőt majdnem az egész délelőtt folyamán a francia császárnak úgyszólván fogalma sem volt az ellenség helyzetéről és csoportosításáról, ami arra vall, hogy a hírszerző és földerítő szolgálatot akkoriban még Napoleon seregében is elég gyengén, sőt úgyszólván sehogy se kezelték. Ezért egyelőre a császár csak úgy vaktában vezeti előre seregét, hogy legalább levegőhöz jusson és elég nagy fejlődési térre tegyen szert. Délfelé, bizonyára a közben elrendelt és az e célra kivezényelt csapatok által lelkiismeretesen végrehajtott munkálkodás révén már majdnem teljesen tisztázódott a helyzet s így most már Napoleon tisztába jöhetett támadási tervével is. Nevezetes, hogy ennek a nagy embernek és nagy hadvezérnek akkoriban kedvenc támadási formája volt az áttörés. Ismerve ellenfele meglehetősen nagykiterjedésű védelmi állását, arra az elhatározásra jutott, hogy azt középen kettétöri, holott sokkal egyszerűbb, gyorsabb és hatékonyabb lett volna, ha a Rutzendorf–Gross-Enzersdorf között felvonult seregét egyenesen előre, Károly főherceg balszárnyának és oldalának megtámadására vezette volna, ami egyúttal azzal a nagy előnnyel is járt volna, hogy magát Károly főherceg és János főherceg Pozsonyból a csatatér felé útban gondolt seregcsoportja közé beékelve, a két sereg egyesülését minden körülmények között illuzióriussá tette volna. Sőt mindenesetre feltűnő, hogy a wagrami csata második napján Napoleon megint csak áttörő hadműveletre szánja el magát és az ellenség balszárnyának átkarolását csak úgy mellesleg bízza egyik hadtestére, Davoustra, akinek eredményes előretörése döntötte máris el a csata sorsát, habár a küzdelem oroszlánrésze még csak ezután következett a szembenálló seregek csatavonalának közepén. Elvben ugyan Károly főherceg a visszavonulást már a Rosenbergnek személyesen kiadott parancsa alkalmával határozta el, de Aderklaa környékére érve és a franciák nagy támadó tömegének előnyomulását látva, szinte kényszerűségből tett az ellen is ellenintézkedéseket, mert ha ott a franciák áttörő művelete könnyen és simán ment volna elég jó rendben és csendben visszavonulását. Károly főhercegnek ezt az elhatározását, hogy a nagy francia támadó tömegnek útját állja és azt az I. és a gránátos hadtest visszavont belsőszárnyai közé beengedve, azokat ott pusztító tüzérségi és gyalogsági tüzzel árasztja el, feltétlenül katonásnak és igen jónak deklarálhatjuk és Macdonaldnak illetve Napoleonnak erejük végső megfeszítésére volt szükségük, hogy végre mégis elérjék kitűzött céljukat, s a végső szép siker láttára Napoleon boldogan kiállhatott fel és örömmel állapíthatta meg, hogy ime most is bebizonyosodott, hogy: le bon dieu est toujours avec les gros escadrons, ami körülbelül annyit jelent, hogy a jó Isten mindíg a nagy tömegeket segíti meg, de másrészt annak megállapításától sem zárkózhatott el, hogy a fokozott tüzérségi és gyalogsági tüzharcra való tekintettel a harcászati áttörések napja immár leáldozóban van.

Feltünő, hogy bár Napoleon a csata első napján este elvben az ellenséges állásnak Wagram irányában való áttörését határozta el, azért az összes hadtestek egymással elég laza összefüggésben egymás mellett fejlődtek fel és hajtották végre, nem is egyöntetűen, hanem egymás után támadásaikat s így a szándékolt áttörésből egyszerű és meglehetősen erőtlen arctámadás lett, mely nemcsak hogy eredményre nem vezetett, hanem a francia csapatok teljes visszaverésével végződött. Ez a kudarc érlelhette meg Napoleonban az eszmét, hogy a másnap megismétlendő áttörési művelethez hatalmas tömeget állít igen szük téren készenlétbe. Azonban kevés híjja volt, hogy, mint már fentebb is hangsúlyoztuk, a vele szemben megnyilvánult erős ellenséges tűzhatás folytán ez a művelete is az előzőnapi támadás sorsára jusson.

A francia támadás meghiusulása folytán az első csatanap eredménye határozottan a osztrákok javára záródott le és az sugalta Károly főhercegnek azt az elvi szempontból kétségkívül helyes eszmét, hogy másnap ellenfelét kettős átkaroló támadással harapófogószerűen összeszorítsa és tönkretegye. Az eszme jó volt, de a kivitel annál gyengébb. – Mindenekelőtt hátrányos volt, hogy a főhercegnek ez az eszméje elég későn, csak valamikor éjjeli 11 óra után érlelődött meg, de még nagyobb bajt okoztak a parancsok közvetítése körül felmerült nehézségek, ami Károly főherceg vezérkarát és törzsét, leginkább pedig parancsközvetítési apparátusát meglehetősen gyenge színben tünteti fel. Rendes körülmények között a hadseregparancsnokság wagrami főhadiszállásától legmesszebb fekvő két hadtestnek, a III. és VI-iknak is, legkésőbb másfél-két órával az intézkedések kiadása után, vagyis éjfél után 1 és félkettő között meg kellett volna kapnia a másnapra szóló parancsot s így hajnalhasadtával már ez a két hadtest is megkezdhette volna támadó előnyomulását. Ámde a késedelmes parancsközvetítés és a felette lassú előhaladás miatt ezek a hadtestek reggel 4 óra helyett csak 8 órakor, tehát 4 órai késéssel léptek akcióba, s ezáltal a szándékolt egységes támadás képe nagyon is szétrongyolódott. A IV. hadtest az intézkedés által megállapított időben meg is kezdte támadását, de azt Károly főherceg hamarosan leintette; hogy ezzel helyes dolgot művel-e, afölött legalább is vitatkozni lehetne. Mindenesetre feltünő, sőt majdnem érthetetlen, hogy míg Rosenberg korai támadását nemcsak megállította, hanem csakhamar ennek hadtestét régi állásába vissza is rendelte, ugyanakkor az I. hadtestnek parancsot adott Aderklaa megszállására, bár a jobbszárny-hadtestek előnyomulásáról még most sem kapott értesítést. Ez, ha mást nem, legalább nagyfokú következetlenséget árul el a főherceg részéről.

Hogy az V. hadtestet a főherceg, épúgy, mint az asperni csatában, tétlenül visszahagyta bisambergi állásában, azt mint teljesen indokolatlan és hibás rendelkezést a leghatározottabban kifogásolnunk kell. Ha ez a hadtest a VI-ikkal együtt mint erős jobbszárny idejekorán és a kellő nyomatékkal és határozottsággal intézett volna támadást Aspern–Essling irányában, akkor a francia sereg, visszavonulási vonalának elvágása folytán, hamarosan katasztrofális helyzetbe jutott volna.

Az osztrák seregtestek közül a második napi csatában a IV. hadtest igen jól, a II. elég jól, az I. és a gránátos hadtest pedig kiválóan viselkedett. Ellenben a III., de legfőkép a VI. hadtest viselkedése igen szomorú képet mutat. A VI. hadtest, amelynek minél előbb a Lobauból a Morvamezőre vezető hidakat kellett volna hatalmába ejteni, jó hosszú ideig csak egy francia hadosztállyal állott szemben, de ennek ellenére még sem tudott még csak közepesen sem tért nyerni. Amikor pedig az előzően Aderklaanál jól megtépázott s onnan Aspern felé veszedelmes oldalmenet után Essling tájékára ért, Klenau hadteste hamarosan megkezdte a hátrafelé való összpontosítást, az utóbb szállóigévé vált „Rückwärts-Konzentrierung”-ot. Pedig az enapi csata sorsának a kulcsa az ő kezében volt. Ha a VI. hadtest a lobau-hidakat idejekorán hatalmába ejtette volna, ami a kölcsönös helyzetre való tekintettel szinte hihetetlenül könnyen elérhető volt, úgy Napoleon hadserege minden összeköttetéstől elvágva, csakhamar a legválságosabb helyzetbe jutott erejének tekintélyes részével hamarosan rávetette volna magát Kleanura, de viszont akkor meg Károly főhercegen volt a sor, hogy ellentámadásba átmenve, nemcsak oldalba, hanem hátba is fogja ellenfelét.

A wagrami csata sorsával egyidejűleg az egész háború sorsa is eldőlt. Znaimnál komoly küzdelmet folytatni, döntő csatát elfogadni Károly főherceg főherceg nem akart, de nem is lett volna képes. Hogy ez nem is állott a főherceg szándékában, legjobban mutatja János főhercegnek adott ama utasítása, hogy a Morva mentén védőleg viselkedjék. Ámde utóbb most is jobbnak látta, hogy a saját esze és belátása szerint intézze hadműveleteit.

Napoleon helyesen és észszerűen gondolkozva, biztosan számított arra, hogy a két osztrák főhercegi csoport hamarosan mégis csak egyesülni szándékozik, s ezért vett serege zömével a kettő között Brünn felé irányt, de mihelyt megtudta, hogy János főherceg Pozsony felé elvonult, seregének legnagyobb részét Znaim előtt egyesítette, hogy ott a Károly főherceg által esetleg elfogadandó újabb csatát megvívja, de erre már nem került sor.

Ilyenformán a háborúnak ez utolsó fázisában is messze kimagaslik Napoleon hadvezéri és hadvezetői képessége osztrák ellenfeleinek vezetői tehetsége fölött, habár Károly főherceg szintén korának egyik legjelesebb hadvezére volt.[1]

[1] Ép ezért Rónai Horváthnak alábbi megállapításával (id. m. 231–232.) nem érthetek teljesen egyet: „Az 1809-ik évi háborúban – írja Rónai Horváth – katonai s egyáltalában hadművészeti szempontból különös érdeket kölcsönzö azon körülmény, hogy benne a főhadiszínhelyen Európa elismert két legnagyobb hadvezére Napoleon és Károly főherceg mérkőzött egymással. Két nagy szellem, mindenik a vezéri tulajdonok legszebbjeivel megáldva küzd itt egymással a dicsőség, a halhatatlanság koszorújáért s megnyerte mindkettő; mert ha a győzelem végeredményében Napoleoné volt is, Károly főherceg működése a két világhírű csatában oly jeles volt, hogy a legyőzetés az ő érdemét, dicsőségét legkevésbbé sem kisebbíti.” Ez az osztrák történet- és hadtörténet-írók álláspontja, azonban pártatlan bíráló császárjával és minden idők egyik legnagyobb hadvezérével, Napoleonnal, teljesen egyformán magas piedesztálra.