Tudjuk, hogy az 1805. évi háborúra vonatkozó általános haditerv szerint Napoleon a németországi hadiszínteret főhadiszíntérnek, az olaszországi pedig mellékhadiszíntérnek jelölte ki s hogy a szövetségesek ennek ép ellenkezőjét cselekedték; ők az olaszországit szánták főhadiszíntérnek. Ennek megfelelően szabta meg a két fél hadvezetősége az erőviszonyokat is. Massena-nak mindössze 42.000 emberrel kellett megelégednie, míg Károly főherceg az eredeti kalkuláció szerint 150.000 embert kapott volna.[1] – Igaz, hogy a főherceg végeredményben a beígért 150.000 ember helyett csak 85.000 embert kapott, de még így is több mint mégegyszer annyi embere volt mint ellenfelének. Igy tehát kivált az osztrák történet- és hadtörténet-írók ellenkező véleménye dacára egyáltalában nem tarthatjuk indokoltnak, hogy Károly főherceg már kezdettől fogva lemondott az offenzíva gondolatáról és úgyszólván teljes passzívitásba merült. Mily nagy ellentét mutatkozik a rendszerint minden ténykedésével kapcsolatban olyannyira dicsőített Károly főherceg itteni magatartása és Bonaparte 1796. évi valóban remek teljesítményei között, aki a direktórium által mellékhadiszíntérnek szánt olaszországi hadiszínteret hamarosan főhadiszíntérré tudta átváltoztatni.[2] Szó sincs róla, Károly főherceg mint seregszervező, sőt mint hadvezér is a nemzetek nagy katonái között az elsőrangúak közé tartozik, de az igazi nagy Bonaparte-Napoleon mellett illetve azzal és a világ többi nagy hadvezéreivel összehasonlítva, hírneve és dicsősége meglehetősen gyenge rangszámot kaphat csak. – Sokan caldieroi tevékenységét is túlbecsülik, holott dicséretet tulajdonképpen csakis azért a nagy szívósságért érdemel, amelyet Massena erőlködésével szemben, hogy csatavonala közepét áttörje, kifejtett. A védőállásból való előretörése félbehagyása a két szárnyoszlopnak magára hagyása mellett, s egyáltalában ennek a bevezető harcnak felette lanyhán való vezetése és megvívása s végül a két szárnyoszlopnak lépésről lépésre való visszarendelése a megerődített állásba, alig indokolható, célszerűnek, üdvösnek, jónak pedig egyáltalában nem mondható.”[3]

Magát a csatát a főherceg elejétől végig meglehetősen passzíve vezette, pedig serege mintegy 12.000 emberrel erősebb volt Massena-énál.[4] Ez a túlerő feltétlenül megengedte, sőt megkövetelte volna, hogy Károly főherceg ellenfele akármelyik szárnya illetve oldala ellen erőteljes, hogy ne mondjuk hatalmas ellentámadást intézzen. Ezt az ellentámadást a főherceg a kellő pillanatban elrendelte ugyan, de nem a fentebb jelzett irányban, hanem az ellenség középhada ellen, amely a legerősebb volt az összes csapatok között. Mivel pedig Massena ekkor ereje zömétől indokolatlanul és jó sokáig távol volt, ez az ellentámadás, a kellő eréllyel végrehajtva, akár Molitor, akár Duhesme hadosztályát hamarosan a francia középhadra vetette volna vissza, mely oldalában és hátában fenyegetve, szintén nem soká tarthatta volna magát. – Azonban véletlenül Massena-nak enapi csatavezetése is elég gyengén néz ki. Neki, mint tudjuk, az volt a terve, hogy az osztrákokat a verona–vicensai úttól délre elszorítsa. Ennek az általa elrendelt erőcsoportosítás sehogy sem felelt meg. Miután nem áttörésről, hanem az ellenség jobbszárnyának átkarolásáról volt szó, ereje javarészt már kezdettől fogva a saját balszárnyán kellett volna készenlétbe helyeznie. Az is nagy hiba volt, hogy a harc kezdetén ép abban a fontos pillanatban távozott el ereje zömétől, még pedig jó messzire, amikor annak a döntő támadás megkezdésére parancsot adott.

Mindkét hadakozó fél csapatjai derekasan viselkedtek és dicséretreméltó szívósságot és kitartást tanúsítottak. Az osztrák vezetők közül főleg Károly főherceg és Simbschen altábornagy tűntek ki a komoly harcban tanusított vitéz magatartásukkal.

[1] Lásd a 218. oldalon.

[2] Lásd az 57. és a következő oldalakon.

[3] Rüstow írja id. m. 201. oldalán: „Wenn Massena wirklich keine Lust zum Angriffe hatte (amint azt a főherceg bizonyára ok nélkül föltételezte róla), so konnte man ihm dieselbe vielleicht machen, indem man ihn in ein Gefecht verwickelte, also indem man selbst zum Angriff überging. Dies Mittel beschloss der Erzherzog anzuwenden. Er hatte nicht etwa die Absicht, sich vor der Stellung von Caldiero herumzuschlagen und deren grosse Vortheile aus der Hand zu geben; vor der Stellung sollte der Kampf nur angesponnen, der Gegner sollte zum Angriffe verlockt, die ernste Schlacht sollte in der Stellung ausgefochten werden.” – Ámde, ha Károly főherceg tényleg csak incselkedni akart ellenfelével, hogy azt a csata megkezdésére csábítsa, ahhoz nem kellett volna erejének több mint felét, 71 zászlóaljból és 44 lovasszázadból 37 1/2 zászlóaljat és 24 lovasszázadot áltámadás végrehajtása céljából előrendelni.

[4] Précis de la campagne de 1805, 169: „L archiduc disposait de 71 bataillons et 44 escadrons, soit 40.000 hommes et 5000 chevaux. A ces 45.000 hommes, Massena n'en pouvait guère opposer plus de 33.000, non compris la division Séras”. Viszont a fenti 45.000 osztrákba a Rosenberg- és Davidovich-hadosztályok szintén nincsenek beleszámítva.