A diplomáciai tárgyalások vontatottságára mindkét küzdő felet hadseregeik létszámának kiegészítésére és felemelésére birta és e tekintetben nem is volt hiba, mert a hadműveletek megújításának időpontjában már ismét igen tekintélyes számú erők állottak egymással szemben. Ellenben a vezetés kérdését, főleg az osztrákok részén, elég gyöngén oldották meg. A németországi hadiszíntéren a hadviselésben jártas és tapasztalt Moreau-val nagy hiba volt a bár személyére nézve elszánt és bátor, de teljesen tapasztalatlan 18 éves ifjút, János főherceget szembeállítani, s azzal mit sem javítottak a helyzeten, hogy melléje a hadidolgokban gyakorlati jártassággal szintén nem rendelkező öreg Lauert osztották be. Az egyedüli helyes megoldás az lett volna, ha már most, nem pedig oly későn, amikor úgyszólván már minden veszve volt, Károly főherceget állították volna a németországi hadsereg élére, amit ennek csapatjai türelmetlenül sürgettek.[1] Az olasz hadiszíntéren működő osztrák főparancsnok, Bellegarde táborszernagy, szintén nem tartozott a jobbnevű vezetők közé[2] s így az újonnan kinevezett francia főparancsnoknak aránylag könnyű volt a dolga és egyben igen nagy a kilátása olcsó babérok kivívására.

Amily egyszerű és világos volt Moreau hadműveleti terve, ép oly komplikált és a gyakorlatban hasznavehetetlen volt az öreg Lauer eredeti elgondolása. Hogy az némileg sikerüljön, az osztrákoknak titokban, meglepőleg és már jóval előbb meg kellett volna indítaniok hadműveleteiket, amikor még Moreau nyugodtan és mit sem sejtve állott München környékén.

Lauer eredeti tervének elvetése után a fiatal János főherceg igen helyes irányban tereli a hadműveletek további vezetésének eszméjét, amely abból állott: az egyesített és együttartott sereggel egyenesen nekimenni az ellenségnek. Ez eleinte Haun-nál sikerre is vezetett, hanem aztán a fiatal főherceg, az első sikeren felbuzdulva és annak értékét túlmagasra taksálva, nagyon is elbízta magát, amennyiben azt hitte, hogy ellenfelét az első vereség máris annyira kishitűvé tette, hogy az Münchenig többé meg sem áll, amiről azonban előreküldött földerítő osztagok révén okvetlenül meggyőződést kellett volna szereznie. A földerítő szolgálat elhanyagolása, illetve figyelmen kívül hagyása ezúttal is keservesen megbosszulva magát.

Ezzel szemben Moreau elhatározását és eljárását nagyon is helyeselnünk kell. Különösen jó eszmének mondható a Richepanse- és Decaen-hadosztályoknak már kezdettől fogva az ellenség baloldalának megtámadására való kijelölése és kirendelése. Egyébként Moreau a csata folyamán ismételten tanusított helyes csatavezetési tevékenységet; ilyen volt többek között a D'Hautpoul-lovashadosztálynak a kellő időben való harcbadobása; a Grouchy- és Ney-hadosztályoknak ugyancsak a kellő időben való előrerendelése ellentámadás végrehajtása céljából, stb.

Az osztrákok részén teljesen hiányzik az összhang az egyes oszlopok harctevékenységénél, ami részben a rossz út- és nehéz terepviszonyoknak volt tulajdonítható. A két jobb- és baloszlopot mindenesetre jó lett volna megfelelő idő- és térelőnnyel útbaindítani, előnyomulás közben pedig ezen a teljesen födött, erdős terepen az összeköttetés folytonos fenntartására az oszlopok között állandóan igen nagy gondot kellett volna fordítani.

A harcnak változatos, gyakori ide-oda hullámzása élénk tanuság amellett, hogy a csapatok mindkét részen derekasan megállották helyüket. A francia alparancsnokok valamennyien igen tevékenyen, ügyesen és hathatósan működtek közre a kedvező végeredmény kivívása érdekében és ami fő, működésükben megvolt a kellő összhang, ami az osztrákoknál úgyszólván teljesen hiányzott.

Az olasz hadiszíntéri események a már említetteken kívül nem adnak okot semmi különös megjegyzésekre. Hogy Bellegarde kordonszerű feállításai és elsietett visszavonulása célszerűnek egyáltalában nem volt mondható, azt, mint magától értetődő dolgot külön hangsúlyozni nem nagyon kell.

Az 1800. évi háborúról Rónai Horváth[3] a következő helyes összegező képet állította össze: „A franciák által az 1800-ik évi olaszországi hadjáratban elért eredmények rendkívüliek. Az 1801. február 9.-én kötött lunevillei béke megerősítette a campoformioi béke föltételeit. Egész Olaszország az Etsch folyóig, Németország déli része, Németalföld és Hollandia a franciák birtokában maradt. A második koalicio tehát szintén sikertelen véget ért és a francia köztársaság, Bonaparte Napoleon – a Marengonál újabb babérokat szerzett s népszerűsége tetőpontján álló hős – erős kormánya alatt nemcsak megszilárdult, de az országot a rend, béke és nyugalom helyreálltával, hatalmas fejlődésnek indította. – Az 1800-ik évi háború még fényesebb bizonyítékokat szolgáltat a forradalom által megteremtett és Bonaparte által tökéletesített új hadviselési mód kitűnősége mellett. – Az olaszországi hadjárat tervezése és végrehajtása oly mesteri s az ellenséges vezérek hadműveletei fölött oly kimagasló, hogy örök időkre bámulatra méltó marad. Eltekintve a hadseregek kiegészítésére, fölszerelésére, kiképzésére és fegyelmezésére vonatkozó kitűnő rendszabályoktól, amelyeket az első konzul életbeléptetett s amelyek Franciaország seregeit oly állapotba helyezték, amilyenben azok a forradalom kitörése óta sohasem voltak, leköti figyelmünket a mód, amellyel a tartalék-sereget megalakítja; az alakulás menetét kivonja a megfigyelés alól; fölállítását titkolva, a sereget úgy helyezi el, hogy az a szükséghez képest akár a német, akár az olasz hadiszínhelyen alkalmazható legyen. Majd midőn a sereg létezése ismeretes, maga dolgozik azon, hogy azt nevetségessé tevén, az ellenség figyelmét arról elvonja, hogy föllépése azután annál meglepőbb legyen. Ezt követi a különféle irányokban való előnyomulás, amely Melas tévútra vezetésére szolgál, majd a tartalék-seregnek merész átkelése az Alpokon, mely végrehajtatik előbb, mintsem az ellenség az átkelés megakadályozására csak a legcsekélyebb ellenintézkedést tehetné. Ivreanál megérkezve, végre megfogamzik Bonaparte elméjében ama remek oldalmenet terve, mely merészségével, gyorsaságával és határozottságával kelt bámulatot, s míg Lannes az osztrák sereget Chivassonál foglalkoztatja, míg Melas Turinban a támadásra vár, Bonaparte megkerüli, előbb oldalába, majd hátába jut, megfosztja raktáraitól, elvágja visszavonuló vonalaitól, míg maga ugyanekkor hadműveleti vonalat cserél, s magának új hadműveleti alapot teremt.

„E nagyszerű intézkedésekkel s tevékenységgel szemben Melas alig képes arra, hogy erejének legalább egy részét Alessandriánál összegyüjtse, s végre is, még a Genua felé való visszavonulás lehetőségétől is megfosztva, döntő csatára kényszeríttetik a legválságosabb helyzetben. A csata megvívatik s Melas az első mozzanatban győz. Ez elkábítja őt és alvezéreit, s ahelyett, hogy a siker azonnali kiaknázására, teljessé tételére gondolnánk, Melas siet győzelméről a bulletineket szétküldeni, míg helyettese, Zach, minden eszély és óvatosság nélkül, mint egy jól sikerült gyakorlat után, megy – vezérkarával az élen – a franciák után, mígnem a S. Giuliano előtt álló ütegek és ezernyi puskák gyors tüze a győzelmi mámorból kiábrándítja. – Most az osztrák sereg, vezetés nélkül maradva, a legsúlyosabb vereséget szenvedi. A fővezérlet Alessandriában tanácstalan és minden önbizalmát elvesztve lemond egész Olaszországról, s eredménynek tekinti, hogy a győző a sereget a Mincio mögé visszaereszti.

A legremekebb és legmerészebb hadműveleteket a legteljesebb, a legfényesebb siker koronázta, s az első konzul ellenei, kik elindulásakor már megbuktatásán dolgoztak, meghajolnak a diadal-koszorúzott hadvezér előtt s megnyitják az utat, mely a koronához, a trónra vezet.

A német hadiszínhelyen Moreau szintén nagy sikereket arat, de ezek más természetűek. Moreau nem volt képes Bonaparte magas szellemének röptét követni s elejti az általa ajánlott tervet, mely ugyanegy időben az olaszországihoz hasonló sikereket eredményezhet vala. Az első konzul tervét túlmerésznek találja s methodikusan halad elő. Az Ulm körüli hadműveletek, melyekkel Kray seregét a táborvárból kicsalni akarja, a XVII. századbeli methodikus hadviselési mód szerint rendszeresen, de eredménytelenül végződnek. De végre ezek is, bár nem 6 hét, hanem 8 hónap alatt, sikerre vezettek; a hohenlindeni győzelem szintén a francia hadidicsőséget növelte s kiegészítette a sikert, melyet Bonaparte az olasz hadiszínhelyen kivívott.”

A magyar csapatok tevékenységét az 1800. évi háborúban a Pilch szerkesztette A Magyar Katona, a II. kötet 152–157. oldalán a következőkben foglalja össze: „A magyar csapatok közül a 2., 31., 37., és 60. gyalogezred, a 2., 31. és 60. ezredek osztályaiból szervezett gránátos zászlóalj, az 1. székely határőr ezred két zászlóalja, a 2. székely határőrezred egy zászlóalja, továbbá az 1., 3., 4., 6., 10. és 11. huszárezred vett részt a (németországi) hadműveletekben. Az összes csaták és ütközetek közül Hohenlindennél harcolt a legtöbb magyar csapat, még pedig a 2., 31., 37. és 60. gyalogezred, a gránátos zászlóalj, továbbá a 3. és 10. huszárezred. – A 2. gyalogezrednek a Lech mellett és az Illernél, a 31. gyalogezrednek Albbrucknál, Engenn-nél, Mösskirchnél, Bieberachnál, majd Haagnál voltak harcai; az utóbbi ezred egyik zászlóalja a Dischingen mellett vívott felderítő harcban kitűnt. A 37. gyalogezrednek ugyancsak egyik zászlóalja a Salza-átjárók védemében tűnt ki, Neumarktnál pedig dicséretet kapott. A 60. gyalogezred Ampfingennél nagyon kitűnt, Salzburgnál a visszavonulást szívósan fedezte; egyes részei Nesselwangnál is harcoltak. – A gránátos zászlóalj az Engen, Mösskirch, Erolzheim, Hohenlinden és Salzburg mellett vívott ütközetben vett részt, Engennél és Mösskirchnél a zászlóalj dobszóval ment rohamra s Ellingen faluból szuronnyal verte ki a jóval nagyobbszámú francia csapatot.

Az 1. huszárezred Ulmnál, a 3. huszárezred Wettenhausennél és Swabmünchennél nagyon kitűnt. . . A 4. huszárezrednek Wieblingennél, Delmensingennél, Leipheimnél, Gross-Schaffhausennél, Donauwörthnél, Salzánál és Schwaneustadtnál voltak harcai; négy százada Landshutnál a visszavonulást fedezte, két százada pedig Neumarktnál a tetemesen túlnyomó ellenség gyűrűjéből karddal vágta ki magát. A 6. huszárezred Biberachnál a visszavonulást nagy önfeláldozással fedezte . . . A 10. huszárezred Mösskirchnél, Bieberachnál, Schwabmünchennél, Hohenlindennél és Astennél, a 11. huszárezred pedig Bambergnél vívott harcot. – Wattenhausennél a 3. huszárezred 6. százada rohammal szétszórta a nagyszámú ellenséges gyalogságot, az egyik francia lovasezredet részben megsemmisítette, részben elfogta, az 54. francia féldandárnak nagyobbik felét levágta. Ugyanezen a napon az ezred egyik százada Hochwangennél 3 gyalog- és egy lovasszázadot vert szét, sőt a közben odaérkezett segítséget is leverte. Diessenhausennél az egyik század egész francia zászlóaljat jó részben levágott s maradványait foglyul ejtette. A tavaszi visszavonulás alkalmával, Freiburgnál, Orszay József 3. huszárezredbeli őrmester, 18 huszárból álló szakaszával, a túlerős üldöző ellenségre több rohamot inétzett és így időt szerzett, hogy a visszavonuló csapat utat nyerhessen. Ugyanennél az alkalomnál Poszlay György 3. huszárezredbeli közvitéz összegyüjtött néhány szétszóródott huszárt és gyalogost s azokkal szétverte az ellenséget, amely az egyik gyalogos osztagot már teljesen körülfogta. Hasonló helyzetben levő másik gyalogcsapat Holló György káplár vágott ki 4 huszárral. – Eckingennél Szántay János és Mihály László 10. huszárezredbeli közvitézek egy gyalogcsapatot az erdőn szerencsésen átvezettek, az üldöző francia osztagok ők ketten visszaverték s mikor az egyik mellékúton ellenséges gránátos csapat nyomult feléjük, közibe ugrattak, az első négy franciát levágták, mire a többi elszaladt. St. Blasiennél az ezrednek előőrsön levő egyik szakaszát 300 francia lovas hevesen megrohanta, azonban a szakasz a képtelenül nagy túlerőt úgy szétverte, hogy a küzdőtér egészen fedve maradt halottakkal és sebesültekkel. Más alkalommal Benecz őrmester 12 huszárral az egyik faluhoz ért, amelyben nagyobbszámú francia gyalogság pihent s tisztjei a tábornok közé csoportosulva beszélgettek. A huszárok berohantak, a tisztek egy részét levágták, a tábornokot pedig foglyul ejtették. Az egyik felderítő portyázás alkalmával Andrássy alezredes félszázad huszárral egész század francia gyalogost fogott el. A roham előtt Turcsányi Antal káplár sebes iramban az ellenséges lovasság élén álló parancsnokhoz rohant, mellen ragadta és felszólította, hogy adják meg magukat. A franciák erre neki rontottak, de közben odaérkezett a félszázad és az ellenség letette a fegyvert. – Horváth Ferenc 6. huszárezredbeli főhadnagy 3 huszárral, az előőrsöket támadó ellenség 40 lovasból álló osztagát szétverte, az általuk elfoglalt ágyút visszavette és a tüzéreket kiszabadította.

Az olaszországi osztrák sereghez az 1800. és 1801. években a következő magyar csapatok tartoztak: a 19., 32., 33., 34., 39., 48., 51., 61. gyalogezred, a 61. gyalogezred egyik zászlóalja, a 32., 48., 53., a 19., 34. és 39., továbbá a 33. és 52. ezredbeli osztályokból alakult 3 gránátos zászlóalj, a 6., 7., 9., 13. és 15. könnyű zászlóalj, végül a 2., 5., 7., 8. és 9. huszárezred.

A 19. gyalogezred Bochetta bevételében és Genua körülzárásában vett részt. Pozzolo-Valeggionál a 34. ezreddel együtt megakadályozta, hogy az ellenség Valeggióból előtörjön. A 32. gyalogezred Albiscolánál a Monte Navén, Marengonál és Valeggionál, a 33. gyalogezred S. Giacomonál, Sassellónál, a Monte Ermetton, a Monte Cavellin, a Monte Navén, a Monte Olivatón és S. Bartolommeo mellett harcolt. – A 34. gyalogezred Aquinál, Borgo di Fornasi mellett és Genua ostrománál volt harcban, egy-egy zászlóalja Bocchettánál és Monte Creton tűnt ki. Két százada a Torrozza mellett aratott dicséretet. A Monte Fascia magaslaton a túlerő elől visszavonuló 34. gyalogezred, az ellenség tüzében, dobszóval és a legnagyobb nyugalommal húzódott a legközelebbi magaslatig, ott állást vett és fedezte a többi csapatok visszavonulását. Az ezred egy részét Pizzighettone erődben volt védőőrség és az egyik kitörésnél 50 főnyi, leginkább újoncokból álló osztaga, akik még nem tudtak bánni a puskával, szuronnyal és puskaaggyal verte vissza az ellenséget. – A 39. gyalogezrednek Cadibona, Varazza, S. Gicomo La Coronata és Pozzolo-Valeggio mellett és Genua ostrománál voltak harcai, a Monte Lodrinón nagyon kitűnt, majd Corniglianonál harcolt hasonló eredménnyel. Pozzolo-Valeggionál a 39. ezred állásait egészen megközelítették a franciák és már a mellvédre is felkapaszkodtak. A magyar vitézek felugrottak a mellvéd peremére és dulakodás közt verték vissza az ellenséget. – A 48. gyalogezred a Monte-Nottén és a Monte Neginón erélyes szuronyrohammal aratott győzelmet, majd Santa Giustinánál is kitűnt, azonkívül a Provenceban a Var folyó mellett harcolt. – Az 51. gyalogezred Cadibonánál tűnt ki, résztvett Genua ostromában, harcolt még Vadonál, La Coronatánál, Casteggionál, Marengónál és Pozzolo-Valeggiónál. Cadibonánál Orbán József őrvezető 10 emberrel a magaslatról jóval erősebb ellenséget űzött el, azután a franciák legközelebbi sáncát rohammal elfoglalta. Másik őrvezető, Szilágyi Vazul, másodmagával beugrott az egyik ellenséges sáncba, elfoglalt egy ágyút, megfordította, a franciák közé tüzelt és kiűzte őket az ütegállásból. Az egyik kisebb ütközetben Harcsányi tizedes egymagában támadott meg és fogott el 4 franciát, akik tüzeltek rá. A Mincio mellett az 51. gyalogezred csapatai szívós ellenállással megakadályozták, hogy a sokkalta nagyobb számú ellenség előnyomulhasson. – Az 52. gyalogezred Susánál és Marengonál vívott ütközetet, egyik zászlóalja a Mont Cenis elfoglalásánál, másik zászlóalja pedig az Ambrogiónál végrehajtott rohamban tűnt ki. – A 61. gyalogezred résztvett Genua ostromában, harcolt Quezzi erődnél, a Monte Creton és Centónál, majd Bondeno mellett sikeres rajtaütést hajtott végre, egyik zászlóalja pedig Bocchetta mellett tűnt ki. Genua előtt az ezed osztagai létrákon mászták meg Quezzi erőd falait és az ellenséget kiűzték onnan. Az ellenség azonban erősbítéssel tért vissza és a 61. ezrednek hátrálnia kellett. A visszavonulást Füstös százados önfeláldozóan fedezte századával. – A 32., 48. és 53. ezredek gránátosaiból szervezett zászlóalj a Rivierán, a Var mellett, Marengonál és Pozzolónál, a 19., 34. és 39. ezredbeli gránátosok zászlóalja a Rivierán, S. Giacomonál, Settepaninál, a Varnál, Ormeánál, Marengónál, Pozzolónál és Legnagónál, a 33. és 52. ezredbeli osztályokból összevont gránátos zászlóalj pedig a S. Giacomonál, a Monte Cavallin, Marengónál és Pozzolónál harcolt. A könnyű zászlóaljak közül a 6. és 9. zászlóalj Turbigónál, az utóbbi a Tonale-hágó állhatatos védelménél is, a 13. zászlóalj pedig Bocchettánál tűnt ki. A 7. és 15. zászlóalj Colognánál, illetőleg a Rivierán és a Mincio mellett küzdött.

A 2. huszárezred Casteggionál és Pozzolo-Valeggionál volt harcban. – Az 5. huszárezred Bocchettánál, 3 százada Cremonánál harcolt; az ezred Marengónál és Pozzolo-Valeggiónál kitűnt. Marengónál az 51. gyalogezred támadást intézett a francia gárdát fedező lovasságra, amely az első össztűzre elszaladt. Erre az ezred a gárdára vetette magát, amely azonban nagy tüzeléssel fogadta. Most az 5. huszárezred 4 százada hátba támadta a gárdát és teljesen megsemmisítette. Pozzolo-Valeggiónál az 5. huszárezred egyik rohama alatt a szárnyon harcoló osztály parancsnoka, Horváth József őrnagy észrevette, hogy az ellenséges lovascsapat ellentámadásra előretör; a legközelebbi 13 huszárt magához szólította, saját elhatározásából belevágott a francia lovascsapatba és visszakergette. A december havi visszavonulásnál az oldalbiztosításra rendelt gyalogság hátrálni kezdett. Illésy József 5 huszárezredbeli őrmester, akinek lovát kilőtték, a gyalogság élére állt és bár két lövést kapott, addig tartotta helyén az osztagot, amíg a dandár veszély nélkül elvonult. – A 8. huszárezred Casteggiónál és Pozzolo-Velggiónál tűnt ki; egyes osztagai Finale és Bondeno mellett harcoltak: Az ezred 11 lovasból álló járőre egy alkalommal egész francia zászlóaljat támadott meg és kergetett szét. Más alkalommal Takáts Mihály huszár néhány társával 50 francia lovasból álló osztagot vert vissza, noha közben egy vizes árkon csak lóról szállva lehetett átmenniök. Kováts György huszár, a nyári harcok folyamán, egymagában vert szét több francia lovasból álló csoportot, amely sebesült gyalogosokat akart elfogni. Másik alkalommal 3 huszár rohammal szórt szét sokszorosan erősebb francia lovascsapatot, s így 100 gyalogost és 2 ágyút mentett meg az elfogatástól. – A 9. huszárezred Marengónál és Pozzolo-Valeggiónál volt harcban. Az ezred 2 szakasza egy alkalommal átkelt a Po-folyón s egy francia hadipénztárt zsákmányolt, miután annak erősebb lovasosztagból álló kiséretét szétverte.

A kezdetben elért sikerek egyike volt a Bocchetta mellett április 9.-én kivívott kisebb győzelem, amelyben a 19., 34. és 61. gyalogezredek egy-egy zászlóalja nagyon kitűnt. A 19. és 34. ezredek válogatott embereiből ugyanis egy-egy zászlóaljat alakítottak, amelynek az volt a feladata, hogy a fontos magaslatot rohammal elfoglalja. Hihetetlen akadályokkal súlyosbított éjjeli menet után a 2 zászlóalj virradatkor már a hegyszoros el érkezett és a magaslatot, a franciák rendkívül makacs védekezése ellenére félóra alatt elfoglalta. A 61. ezredbeli zászlóalj szintén nagy fáradsággal és nagyon jó eredménnyel küzdött.”

[1] Günther id. m. 135: „Die Armee in Oberdeutschland verlangte laut, dass der Erzherzog Karl an ihre Spitze gestellt werde. Wirklich gab man in Wien ein bezügliches Versprechne, um dann im entscheidenen Momente den jungen, völlig unerfahreren Erzherzog Johann mit dem Oberbefehl zu betrauen. In der Folge lag die Heeresleitung in den Händen der Adlaten dieses Prinzen, des FMZ. Lauer und des Obersten Weyrother. Der erstere, ein geschickter Genieoffizier, hatte bisher noch niemals Gelegenheit gefunden, sich im grossen Kriege praktisch zu erproben, der Oberst Weyrother dagegen liebte als Theoretiker die pedantische Ausführung künstlich kombinierter Feldzugspläne.”

[2] Günther id. m. 163: „Bezeichnend für die Mutlosigkeit im kaiserlichem Heere ist der Umstand, das Bellegarde von vornherein von jeglicher Offensive absah. Es wäre ihm diese leichter möglich gewesen, als dem Erzherzog Johann . . . Bellegarde beschränkte sich auf halbe Massregeln, die von vornherein den Stempel des Misslingens deutlich beurkundeten.”

[3] Az újabbkori hadviselés történelme, 149–151.