Mindkét fél hadászati felvonulását a kordon-rendszer elavult elvei szerint hajtotta végre. Ebből a szétforgácsolt felállításból Jourdan igen ügyesen hajtotta végre a Rajnán való fokozatos átkelését s erejének egyesítését, hogy az elhatározott támadást Clerfait egyes, szétszórt seregcsoportjai ellen helyileg döntő túlerővel hajthassa végre. Úgy ez, mint egyáltalában az ellenségnek az esetleges támadásban való megelőzése feltétlenül jónak móndható. Ellenben az osztrák haditervben megnyilvánuló passzívitás, mint indokolatlan, nem tarthat számot helyeslésünkre. Igaz, hogy a koalíció legtöbb tagja által cserben hagyott Ausztriának ebben a háborúban nehéz helyzete volt, de mivel a kedvezőtlen belpolitikai viszonyok által erősen befolyásolt franciák most már szintén jóval kisebb erőkifejtésre voltak képesek, jó lett volna osztrák részen továbbra is az offenzíva álláspontján megmaradni.

Ebben a háborúban a rajnai hadiszíntéren mindkét hadviselő fél részén egy-egy jó és tevékeny és egy-egy nehézkes, lanyha vezetőt látunk. Hogy Jourdan offenzívája csakhamar fennakad és a kívánt sikert nem mutatja fel, annak elsősorban hadvezértársa, Pichegru volt az oka, aki már ekkor árulást forralván, a hadműveleteket tavalyi energiájával ellentétben álló lanyhasággal vezette. Ha Pichegru hasonló gyorsasággal és eréllyel működik, mint Jourdan, a viszonyok alighanem máskép alakultak volna, amennyiben Clerfait-nek nem lett volna alkalma és ideje, hogy Jourdan elleni ellenoffenzívára seregét összeszedje és csoportosítsa. Viszont az osztrákok részén is hasonló áldatlan állapotot látunk, mint a franciáknál. Erre nézve helyesen állapítja meg Rónai Horváth id. m. 68. oldalán, hogy: „Az osztrák fővezérek közül hirtelen kiemelkedik Clerfait alakja, ki a frankfurt–limburgi hadászati megkerüléssel, Mainz fölmentésével és az evvel kapcsolatos hadászati áttöréssel hadvezéri képességének fényes tanujelét adta. De ő is hasonló helyzetben volt, mint Jourdan; Wurmser nem volt ugyan áruló, mint Pichegru, de nehézkes gondolkodású, 71 éves öreg ember ki Clerfait gyors és erélyes hadműveleteit kellő nyomatékkal támogatni nem volt képes. Így Clerfait a szerencsés kezdet után e támadó hadműveleteikkel fölhagyni kénytelen. Elég sajnos, hogy Clerfait egyszerre igen szépen fölfelé ívelő katonai karrierje oly gyorsan véget ért. Ő maga ugyanis a franciákkal megkötött fegyverszünet után visszatért Bécsbe, ahol Thugut miniszterrel a fegyverszünet megkötése miatt viszályba keveredett s így a jeles vezért nem küldték többé vissza a harctérre, hanem egyideig Magyarországon alkalmazták, majd 1796-ban nyugalomba küldték.”

Clerfait Mainz fölmentését célzó terve, ottani működése és az egész vállalat végrehajtása igen jónak mondható. A feladat nem volt könnyű, ami abból is kitűnik, hogy a küzdelem október 29.-én egészen délig tartott. A franciák részén, de egyébként az osztrákoknál is, általános tartalék kikülönítését nélkülözzük, mely döntőleg beleszólhatott volna a végső eredmény kialakulásába.

Clerfait-nek Mainz fölmentése utáni működése is elismerésreméltó; sajnos, hogy a jobboldalának biztosítására kirendelt Hohenlohe nem tudott feladatának megfelelni és a Marceautól szenvedett veresége folytán Clerfait további támadó működését alaposan megbénította. Hogy utóbb Marceau-val szemben ő sem tudott döntő győzelmet aratni, az a háborúban sokszor előfordulni szokott kisebb balszerencsének minősíthető. Vezértársai részéről kellő segítség és támogatás nélkül maradván, nem csoda, hogy az oly szépen megkezdett offenzíva végül egészen ellaposodott.

A magyar csapatok ezévi tevékenységére nézve ismét a Pilch szerkesztette A Magyar Katona című munka II. köt. 127–128. oldalán foglalt alábbi részleteket vesszük át: „A magyar csapatokra nézve az 1795. évi rajnamenti hadjáratnak legnevezetesebb eseménye a Mannheimnél lefolyt csata volt, amelyben az északi hadiszíntéren lévő magyar katonaság majdnem kivétel nélkül részt vett. A 33. és 34. gyalogezred különösen a Galgenberg elfoglalásánál, a Wurmser-huszárezred a sáncok bevételénél, az Erdődy-huszárezred pedig a Neckaraunál lefolyt összecsapásban tűnt ki. Kitűnt ezenkívül a székely határőrhuszárezred egyik osztálya is. A többi ütközetekben csak egyes ezredek vagy azok részei kerültek harcba. Így Schoppen mellett a 37. gyalogezred egyik zászlóalja vívott kisebb ütközetet, mely alkalommal Szerecsényi tizedes, kis osztaggal és közben magához hívott néhány huszárral megkerülte az ellenfél balszárnyát. A megmászhatatlannak hitt meredeken felkapaszkodtak (a huszárok is!), a franciákat meglepték és szétszórták. Szillay tizedes és 16 emberből álló szakasza az ütközet más pontján, amikor töltényük elfogyott, az éppen mellettük rohamra induló huszárokkal együtt berontottak a franciák közé s miután azokat szétzavarták, a huszároktól lőszert kértek és tűzzel üldözték a menekülő ellenséget. Ugyanebben az ütközetben résztvett a 34. gyalogezred egyik zászlóalja is.

Grossfischlingennél a 19., 37. és 53., továbbá a 31. és 51. ezredbeli gránátosok, azonkívül a 31. ezred egyik zászlóalja és a székely huszárok harcoltak. Korponay Mihály 51. ezredbeli tizedes 12 önként vállalkozó emberrel az ellenség háta mögé lopódzott, tűzzel meglepte, azután szuronnyal szétverte.

Kaiserslauternnél a 31. és 37. gyalogezredek egy-egy zászlóaljának, azonkívül a Császár-, a Wurmser- és a Vécsey-huszárezredek részeinek volt ütközetük. Kákonyi István Császár-huszárőrmester 12 huszárral félszázad gyalogságot vágott ki túlnyomó számú ellenség közül. A Wurmser-huszárok még több sikeres rohamban is kitűntek.

Landstuhlnál a 34. gyalogezred egyik zászlóalja és a Vécsey-huszárezred néhány százada, a Pfrim folyónál a 33., 39. és 52. ezredek gránátosai, továbbá a Wurmser-huszárezred részei, Kreuznachnál a Császár- és a Blankenstein-huszárok, Mainz előtt a Vécsey-, Blankenstein-, Wurmser- és a Barco-huszárok, Meinenheimnél pedig a Blankenstein- és a Barco-huszárok vettek részt kisebb ütközetekben. Mainz előtt a Blankenstein-huszárok egyik százada az ellenséges erődök közé telepített akadályokat eltávolította, azután berontott az erődök közé s kiverte a franciákat. Ugyancsak a Blankenstein-huszárezred 50 lovasa berontott Hassfurthba, s a francia hadseregparancsnokságot szétugrasztotta. (Ezek után egyes huszárosztagok kisebb harcairól tétetik említés). – A 32. gyalogezred egyik zászlóaljának Bemmelnél volt ütközete, amelyben nagyon kitűnt.

„Az olasz harctéren a franciák eleinte védelmére szorítkoztak. Az osztrák és a piemonti sereg a Tanaro[1] mellett összpontosult. Júniusban az egyik osztrák hadtest benyomult a Rivierára és a franciákat visszaszorította a Loano melletti állásba. Egyébiránt az egész vonalon a kis háború vállalkozásai folytak, de a kedvezőtlen időjárás bizonyos időre az előőrscsatározásokat is megakasztotta. Október vége felé jobb időjárás következett s közben a számbelileg megerősödött franciák hirtelen támadást kezdtek. Néhány jelentéktelen ütközet után a francia sereg november 23.-án a szövetségesek egész vonalát megtámadta. A jobbszárny ellenállott a támadásnak, a centrumot azonban Loano mellett betörték a franciák s a balszárnyat is visszavonulásra kényszerítették. November végén az osztrák jobbszárny, ismételt erős francia támadások hatása alatt, szintén visszahúzódott Ceva felé. Az ellenfelek ezután téli szállásokba vonultak.

A magyar csapatok közül ebben a hadjáratban is ugyanazok voltak a déli harctéren, mint az előző esztendőben.[2] A hadjárat legnagyobb csatájában, Loano mellett, mind a három ezred résztvett. A visszavonulást a 19. és 39. ezred fedezte s az ő ellenállásuk biztosította a hadtest zavartalan elvonulását. – A 19. ezrednek még júniusban kisebb ütközete volt Savona-nál, majd S. Giamoco-nál, ahol nagyon kitűnt, továbbá Vado-nál. – A 39. ezred a Madonna del Monte hegyen rohammal foglalta el a szívósan védekező franciák sáncait. A Rocca Curvaire-n az ezred, mint elővéd, szakadatlan rohamban szintén három ellenséges sáncot vett be. Harcolt még Savona-nál is. – Az 52. ezred a Monte Settepani-n, június 25.-én virradatkor, sikeresen rajtuk ütött a franciákon, majd ismételt ellentámadásaikat nemcsak aznap, hanem később is mindíg visszaverte. Októberben az ezred kisebb osztaga a Rocca hegyen ütött rajta az ellenségen. Másnap az elveszett Croce di Balestrina-t két 52-es század szuronyrohama szerezte vissza. Cestova di Tirano-nál a visszavonulás útját elzáró két erődöt az ezred másfél százada rohammal bevette és az ellenség minden erőfeszítése ellenére megtartotta.”

[1] A főbb helyneveket lásd a XX/9. számú mellékleten.

[2] Lásd a 48. oldalon.