Ezt a témát Rónai Horváth, A újabbkori hadviselés története című műve 69–70. oldalán oly jól dolgozta fel, hogy legcélszerűbbnek tartom annak szószerinti átvételét. „A forradalmi hadjáratokban – írja Rónai Horváth – az erkölcsi erő a franciák, a fizikai a szövetségesek részén volt. A francia kormány intézkedéseiben egységes, az eszközökben nem igen válogató, de a hadműveletekre nagyhatású erélyt, hatalmat képvisel. Parancsszavára milliók sietnek a harctérre, hogy életöket a haza javára szenteljék s ugyanily készséggel engedelmeskednek a hadvezérek is a kormány rendeleteinek, jól tudván, hogy a legcsekélyebb engedetlenségnek a guillotin, a szégyenteljes halál, a büntetése. – De nemcsak a kényszer, hanem a forradalom által előidézett közlelkesedés is hatalmas erkölcsi tőkét képviselt, mely nélkül a kormány sem boldogulhatott volna. A kormány csak arról gondoskodott, hogy a lelkesedés le ne lohadjon s erőteljes kormányzat által célszerűen használhatott fel arra, hogy Franciaország ellenségei leküzdessenek. – A franciák védekezése ily módon egységesen szerveztetett, s a népben rejlő óriási erő lángeszű férfiak s erőteljes kormányzat által célszerűen használtatott fel arra, hogy Franciaország ellenségei leküzdessenek. Mindamellett a francia kormánynak nagy nehézségekkel kellett megküzdeni, mert a lelkesedés és a kényszer útján létesített hadsereg csak nehezen és lassan fejlődött a háború alkalmas eszközévé. Az újonc csapatok az első hadjáratban még képtelenek a szövetségesek kipróbált, harcban edzett bajnokaival (eredményesen) szembeszállani. De lassankint hozzászoknak a háborúhoz, elviselik fáradalmait, s kiképzésöket nem békében, nem a gyakorlótéren, hanem a komoly küzdelemben, a harctéren nyervén, helyöket már a második hadjáratban megállják, a harmadikban pedig diadalról diadalra szállva, a szövetséges hadak katonáit értékre majdnem fölülmúlják. Ugyanígy alakult a vezérlet ügye; az első hadjáratban, nem a gyakorlótéren, hanem a komoly küzdelemben, a harctéren nyervén, helyöket már a második hadjáratban megállják, a harmadikban pedig diadalról diadalra szállva, a szövetséges hadak katonáit értékre majdnem fölülmúlják. Ugyanígy alakult a vezérlet ügye; az első hadjáratban még újonc tisztek állanak a csapatok élén s tábornokok, kik még egy zászlóaljnál többet sohasem vezényeltek. De az újonc tisztekből kitűnő parancsnokok válnak, kik az odaadás és az önfeláldozás mintaképei s a tábornokok egy-két hadjárat lefolyása alatt fölülemelkednek a szövetségesek tudományosan képzett és hadjáratokban megőszült hadvezérein.

„Mily más képet nyújt a szövetséges sereg. Mint minden koalíciónál, úgy itt is, az államok külön célokat tartanak szem előtt, mi az összeműködést már eleve megbénítja. Hiányzik az egység, az összhang, a tervelésben, az intézkedésben, a végrehajtásban. Ily körülmények mellett erőteljes, határozott és gyors hadműveletekről szó sem lehet, s a roppant pénz- és véráldozat jelentéktelen célok, kicsinyes eredmények elérésére pazaroltatik. – A vezérek tapasztaltak ugyan, de nem önállók s egymással gyakran feszült viszonyban állván, – egymást nem hogy támogatnák, de sőt gyakran egymás hadműveleteit korlátozzák, s így a sikert lehetetlenné teszik. A csapatok kitűnően vannak kiképezve, harcban edzettek, de hiányzik belőlük a főkellék, a lelkesedés. A francia katonák hazájukat, az ország függetlenségét, szabadságát védik; a szövetséges harcosoknak a háborúban semmi érdekük nincs, életüket rájuk nézve közönyös célok elérésére kell hogy kockáztassák. Mindezekhez járul, hogy a szövetséges vezérek a methodizmus, a kordon-rendszer elavult tanait mereven követik s régi elveikhez makacsul ragaszkodnak. – Igaz, hogy kezdetben, de sőt az egész időszakon át, a francia vezérek is hasonló békókban vannak; de Carnot lángszelleme megmutatja nekik az útat, melyek követniök kell s a harmadik és negyedik hadjáratban több francia vezér az erélyes, határozott támadó hadviselés szép példáját mutatja. – Az újabb hadviselési mód utat tör és a franciák hova-tovább sikerrel alkalmazzák.”