Ezen időszak kezdete Oroszországot II. Katalin uralkodása alatt Ausztriával együtt a Törökország elleni háborúban találta. Oroszország a háborút fényes sikerek után 1792-ben a jassyi békével fejezte be, miáltal a Fekete tenger mentén területnagyobbodást nyert. Ehhez járult még Kurlandnak békés megszerzése és a lengyel királyságnak legnagyobb része a második és harmadik felosztás alkalmából.

A külpolitikai erőteljes fellépéssel egyidejűleg II. Katalin a birodalom belsejében is igen üdvös, az anyagi érdekeket emelő, sikerdús tevékenységet fejtett ki.

Bár ellene volt a forradalomnak, Franciaországgal szemben még sem viselt háborút, csakhogy összes erejét Lengyelország teljes megbuktatásának szentelhesse. Csak amikor ezt már elérte, csatlakozott Ausztriához, Angliához és Poroszországhoz Franciaország leigázása céljából.

Fia és utóda I. Pál (1796–1801) elsősorban a birodalom belsejét illető reformokra törekedett és kivált a pénzügyi helyzet javítását célozta.

A máltai rend nagymesteri méltóságában Franciaország által történt megsértése arra birta I. Pált, hogy Franciaország elleni második koalicióba belépve, a harcban is tevékenyen részt vegyen. A háború azonban nem hozta meg a várt kedvező eredményeket, miért is a cár, anélkül, hogy Franciaországgal békét kötött volna, visszalépett a koalicióból.

Erre a cárnak az a terve támadt, hogy Svédországgal, Dániával és Poroszországgal kötendő egyezmény révén a brit kereskedelmet az Északi és Keleti tengerre korlátozza, azonban Pál cárnak 1801 évi március 24.-én történt meggyilkolása után utóda alatt ez a szerződés felbontatott.

I. Sándor (1801–1825) uralkodását szintén belső reformokkal kezdte. Kifelé eleinte a Napoleonnal való jó egyetértést tartotta szem előtt; ennek túlkapásai Középeurópában azonban arra birták Sándor cárt, hogy a harmadik koalicióba belépjen. Az 1805. évi szerencsétlen kimenetelü háború megfosztotta ugyan őt Ausztria szövetségétől, ehelyett azonban Poroszországgal lépett szövetségre. Miután az 1806. évi háború Poroszország teljes leveretésével végződött, Oroszországnak az 1807. évi háborút majdnem egyedül kellett viselnie Napoleon ellen. Legyőzetése után Sándor cár Napoleonnal barátságos viszonyba lépett, aki Sándornak becsvágyát azáltal fokozta, hogy kilátást nyujtott neki arra, hogy a világuralmon majdan ketten osztozkodnak. Amikor azonban Napoleon 1809-ben Ausztriát orosz segítséggel újból legyürte, Napoleonnak Oroszország elleni támadólagos fellépése már csak idő kérdése volt. Mint tudjuk, már 1812-ben háborúra került a dolog, melyben Napoleon nagy serege inkább a viszonyok kedvezőtlensége folytán, semmint az orosz sereg ellenállásán mállott széjjel.

A közbeeső időben (1807–1812) Oroszország Finnországot és Besszarábiát hódította meg, Ázsiában pedig Perzsiától foglalt el jelentékeny területeket.

Napoleon 1812-iki megveretésének gyümölcseit Oroszország szövetségeseivel, Ausztriával és Poroszországgal együtt, a szabadságharcokban aratta.

A bécsi kongresszus és a második párisi béke Oroszországnak a lengyel, török és finnországi hódítások elismerését hozta meg, elsősorban pedig a szent szövetség kiváló befolyást biztosított neki minden közép-európai ügyben.