| « a) Franciaország. | KEZDŐLAP | c) Poroszország. » |
Ausztria ebben az időszakban majdnem folytonosan háborút viselt, még pedig eleinte, hogy a francia zavaroknak Németországra és Belgium osztrák részére való átharapódzását megakadályozza és hogy magát a francia köztársaság túlkapásai ellen megvédje, később pedig, hogy Napoleonnak egy európai összbirodalom létesítésére vonatkozó törekvéseit meghiusítsa. Ausztria volt Anglia mellett Napoleonnak legkiválóbb ellenfele, akinek fékentartására 23 éven át majdnem megszakítás nélkül használta fel minden erkölcsi és anyagi erejét és fiainak vérét. Ha végre sikerült Napoleont tönkre tenni, ebben Ausztriának eminens része volt.
II. József halála után utóda, II. Lipót az államot a törökkel harcban, tartományainak legtöbbjét pedig belső zavarokban találta, melyek Belgiumban már majdnem nyilt lázadássá fajultak. Azonban II. Lipót okos engedékenysége által a belső rendet újból helyreállította. A sistovói békével befejezte a török háborút, az 1790-ben megkötött reichenbachi szerződésben pedig, amelyben Ausztria lemondott a Törökország, Poroszország pedig a Lengyelország rovására tervezett terjeszkedéséről. II. Frigyes Vilmos porosz király szövetségét biztosította magának a Franciaország ellen szükségessé váló esetleges fellépésre.
A francia viszonyok elfajulása arra bírta II. Lipótot, hogy 1792. február 7.-én Poroszországgal megegyezést létesítsen a Franciaország elleni fegyveres közbelépésre; ez volt az úgynevezett első koalíció. Mielőtt azonban tettre került volna a dolog, II. Lipót meghalt és fia II. Ferenc (1792–1835) tudomásul vette Franciaország hadüzenetét, mivel ennek követeléseit, hogy a háborús készülődésekkel hagyjon fel és a Poroszországgal való szövetségtől visszalépjen, visszautasította. Ausztria a kitört háborút változó szerencsével folytatta. Anglia szintén csatlakozott a koalicióhoz, hasonlóképpen Oroszország is, utóbbi azonban egyelőre tevékeny részvétel nélkül, ellenben Poroszország 1795-ben kivonta magát a szövetségből.
Bonapartenak 1797-ben kivívott sikerei folytán Ferenc császár, Thugut miniszter tanácsára és Károly főherceg ellenvetései dacára 1797 október 17.-én megkötötte a campoformioi békét, amelynek értelmében Ausztria Belgiumot, Lombardiát, a Breisgaut és az előausztriai tartományok egy részét elvesztette, de azért kárpótlásul megkapta a Velencei tartomány legnagyobb részét, az Etschig terjedő szárazföldi területet, Isztriát és Dalmáciát.
A Franciaország elleni háború, úgyszintén Cobenzl miniszter politikája, mely elsősorban az osztrák tartományok megtartását célozta, gátolták Ausztriát, hogy Oroszországnak Lengyelország elleni fellépéséből hasznot húzzon, úgy hogy Lengyelország második felosztása alkalmával csak Oroszország és Poroszország nagyobbították meg területeiket. Thugut ellenben, aki Cobenzl minisztert követte, a távolfekvő Belgiumot feláldozta és Orosz- és Poroszországot 1795 július 25.-én Lengyelország harmadik felosztására késztette, mely ezen állam önállóságának végkép véget vetett, miből Ausztriának a chelmi, lublini, krakói és sandomierzi palatinatusok jutottak osztályrészül.
Franciaország támadólagos fellépése és az angol Pitt-miniszterium igyekezete a francia köztársaság elleni második koalícióra (1798–1802) vezetett. Ausztria ekkor Oroszországgal, a német fejedelmek legnagyobb részével, Angliával, Nápollyal és Törökországgal lépett Franciaország ellen háborúba. Bonaparte főlényes hadviselése és Oroszország elpártolása végre Ausztriát 1801 február 9.-én a lunévillei béke megkötésére bírta, melyben területét épségben megtartotta ugyan, Franciaország ellenben német és olasz területeket ragadt magához.
A német fejedelmeknek, kivált Poroszországnak részvétlensége és közönyösége, továbbá Napoleon túlkapásai Németországban arra bírták II. Ferenc császárt, hogy 1806 augusztus 6.-án a német császári méltóságot letegye, miután már előbb, 1804 augusztus 11.-én mint I. Ferenc császár az osztrák örökös császári címet vette fel.
A Franciaországgal keletkezőfélben levő bonyodalmakra való tekintettel Ausztria erejének egyesítésére törekedett, azt minden eshetőségre készenlétbe helyezni szándékozván. Azonban még mielőtt ez megfelelő módon kersztülvihető lett volna, Pitt angol miniszter Franciaország ellen egy újabb, harmadik koalíciót szervezett, melyben 1805-ben Ausztria, Oroszország és Nagybritannia állott Napoleonnal szemben. Azonban ez a háború is szerencsétlenül végződött a koalícióra nézve és Ausztriának az 1805 december 26.-án megkötött pozsonyi békében Velencéről, Isztriáról és Dalmáciáról az olasz királyság javára, Elő-Ausztria többi részéről pedig Bajorország, Baden és Württemberg javára kellett lemondania. Kárpótlásul ezért csupán Salzburgot kapta.
Erejében majdnem teljesen kimerülve, Ausztriának békére és nyugalomra volt szüksége, miért is a Porosz- és Oroszország által az 1806. és 1807 években viselt háborúkban nem vehetett részt. Ausztriának lehetőleg erősbödnie kellett, hogy a Napoleonnal szinte elmaradhatatlan és kikerülhetetlen küzdelemben újult erővel léphessen fel. Károly főherceg és gróf Stadion Fülöp a katonai és politikai téren tett mélyreható újjászervezések révén megtették az e tekintetben szükséges előkészületeket. Még mielőtt azonban ezeket befejezni és fölényes erőkifejtésre alkalmasakká tenni lehetett volna, oly körülmények merültek fel, melyek kedvező alkalmat látszottak nyújtani a Napoleonnal újból felveendő küzdelem tekintetében. Az erőszakoskodó francia császár ellen Európa-szerte lábrakapott általános fölkelés létesül; kedvező körülmény volt továbbá, hogy Napoleon seregének zömével Spanyolországban, tehát jó távol volt a spanyolokkal és angolokkal háborúban elfoglalva.
A viszonyok ily állása mellett Ausztria 1809-ben megüzente a háborút Franciaországnak. Ámde a remélt általános európai fölkelés elmaradt; egyedül Tirol, mely csak bosszúsan és méltatlankodva hajolt meg a bajor fennhatóság előtt, állott Ausztria pártjára. Csakhogy Napoleon gyorsan itthon termett Spanyolországból és Oroszországgal szövetkezve ment eléje Ausztriának és a Duna völgyében lefolyt kedvezőtlen harcok Ausztriát 1809 október 14.-én a schönbrunni béke megkötésére kényszerítették. Ennek értelmében Krajnát, Felső-Karinthiát, Görzöt, Triestet, Isztriát, Fiumét és Horvátország egy részét Napoleonnak kellett átengednie, aki ebből Dalmácia hozzácsatolása mellett a hét illyr tartományt alkotta. Salzburgot és Felső-Ausztria egy részét Bajorország kapta, mely egyúttal Tirolt is megtartotta. Nyugati Gácsország és Krakó Varsó nagyhercegséghez, keleti Gácsország egy része pedig Oroszországhoz csatoltatott.
A háború Ausztria erejét a legközelebbi időre teljesen fölemésztette; a szárazföldi zárlat következtében iparában és kereskedelmében is érzékenyen sújtva, pénzügyi romlása el nem maradhatott, ami 1811-ben az államtönköt vonta maga után. Mindezek folytán Ausztria másodrendű állammá sűlyedt le olyannyira, hogy Napoleonnak Oroszország ellen viselt 1812. évi háborújában egy segélyhadtesttel a franciák oldalán kellett résztvennie.
A Napoleonra nézve szerencsétlenül végződött 1812. évi hadjárat hamarosan könnyített Ausztria kedvezőtlen helyzetén. Midőn az 1813. év tavaszán Porosz- és Oroszország Napoleon ellen háborúba indult, Ausztria azon volt, hogy a békét fenntartsa és ecélból közben is járt Napoleonnál. Miután azonban ezek a kísérletek hajótörést szenvedtek, Ausztria a trachenbergi szerződés értelmében szintén belevegyült a háborúba s így nem kis mértékben ő idézte elő a kedvező döntést a szövetségesek javára.
Napoleont az 1813. és 1814. évi hadjáratokban legyőzték és a szövetségesek az első párisi béke után az 1814 november 1-től 1815 június 9-ikéig tartó bécsi kongresszuson az európai ügyek rendezéséhez fogtak. Ez azonban nem hozta meg Ausztriának ama területi kárpótlást, amelyre, legalább az ő nézete szerint, jogosan igényt támaszthatott. Az illyr tartományokat, Salzburgot, Tirolt, Felső-Olaszországot, Felső-Ausztriának elveszített részeit és Keleti Gácsországot visszanyerte ugyan, Belgiumot, a sváb tartományokat és Gácsország egy részét ellenben nem kapta vissza.
Amikor Napoleonnak az Elba szigetéről történt visszatérése a szövetségeseket újból a Franciaország elleni háborúba sodorta, osztrák csapatok ismét átlépték a francia határt, a második párisi béke azonban csakhamar véget vetett a háborúnak. Ausztria Orosz- és Poroszországgal ezek után az úgynevezett szent szövetséget kötötte, mellyel a három szövetséges uralkodó a békének Európában a bécsi kongresszus által teremtett viszonyok mellett való fenntartását tűzte ki feladatául.
Ausztria részén ez az egész időszak a Franciaország ellen vívott folytonos háborúskodást és harcot jelenti, amelyből, bár jelentékenyen megerősödve, mint Európának egyik első hatalma lépett elő, de amellett a békére is igen nagy szüksége volt, mely a következő évtizedekben osztályrészül is jutott neki.
| « a) Franciaország. | KEZDŐLAP | c) Poroszország. » |