| « A) Az európai államok ez időszakbeli történetének rövid áttekintése. | KEZDŐLAP | b) Ausztria. » |
Hadtörténelmem e XX. részében tárgyalt időszak alatt a vezérszerepet Európában Franciaország játszotta; az ebben az időszakban támadt külpolitikai bonyodalmak szálai vagy onnan indultak ki, vagy pedig ott futottak össze s így jó lesz, legalább dióhéjban ennek az államnak politikai történetére a Bourbonok trónralépésétől kezdve, egy kis visszapillantást vetni.[1]
Az 1589-től 1610-ig uralkodó első Bourbon-király, IV. Henrik, az európai egyensúlyról felállított elve értelmében nagy igyekezettel készül a túlhatalmasoknak tartott Habsburgok megalázására, amidőn váratlanul a fanatikus Ravaillac tőrének áldozatul esett.[2] Utóda, a kiskorú XIII. Lajos alatt Medici Mária anyakirályné gyöngesége és a főurak féktelensége újra polgárháborúba sodorták az országot, mígnem az 1624-ben kormányra jutott Richelieu bíbornok vasszigorral és kíméletlenséggel összetörte a királyi hatalom ellenfeleit és ő vetette meg alapját a központosított, egységes, abszolút jogokkal rendelkező francia monarchiának és állami mindenhatóságnak és kifelé IV. Henrik politikáját folytatva, a 30 éves háborúban a német protestánsok, dánok, svédek, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György szövetségében korlátok közé szorította a Habsburg-ház hatalmát és megvetette alapját Franciaország túlsúlyának. XIV. Lajos (1643–1715) kiskorúsága alatt Mazarin még jobban biztosította Franciaország vezérszerepét Európában. 1661-ben bekövetkezett halála után XIV. Lajos maga vette kezébe a kormányt s ama állítólagos kijelentésével, hogy „l'état c'est moi” azt akarta kifejezésre juttatni, hogy ő képviseli személyében a legfőbb állami hatalmat, mihez képest az ő akarata és hatalma korlátlan. Ámde uralkodása végén a folytonos háborúk, a „Napkirály”-nak nevezett uralkodó pazarlása, türelmetlensége és a főnemesség fényűzése az állam anyagi jólétét és az 1701-től 1713-ig folyt spanyol örökösödési háború ennek a jólétnek végleges megsemmisülését vonta maga után. Dédunokája, XV. Lajos (1715–1774) dicstelen uralkodása alatt az abszolutizmus bűnös üzelmei teljesen aláásták az ország erkölcsi és anyagi jólétét és az osztrák örökösödési, de még inkább a hétéves háborúban, mely utóbbiban Franciaország évszázados politikájával szakítva, Ausztria oldalán küzdött Poroszország ellen, a francia hadidicsőséget is alaposan megnyirbálta, amennyiben szárazon a poroszok, tengeren pedig az angolok lettek a győztesek. E háborúk óriási összegeket nyeltek el, de még többe került az országnak XV. Lajos kéjhölgy-uralma (Pompadour asszony, Dubarry grófnő). A kormány minden tettében megnyilvánuló zsarnoki kényuralom és durva erőszak miatt az általános elkeseredés a legmagasabb fokra hágott, melyet a felvilágosodás irodalmának zászlóvivői, az enciklopedisták (Voltaire, Rousseau, Diderot, d'Alembert stb.) az „egyenlőség” követelésével állandóan szítottak. Amikor XV. Lajos halála után a trónt annak dédunokája XVI. Lajos (1774–1792) foglalta el, az általános elkeseredés még nagyobb fokra hágott. A jóindulatú, de erélytelen király a mindíg erőszakosabb módon megnyilvánuló követelések hatása alatt a reform-törekvések megvalósításának egész sorozatát helyezte kilátásba, sőt ahhoz is hozzájárult, hogy a két kiváltságos, vagyis a papi és nemesi rend mellé harmadik gyanánt a néprend is befolyást nyerjen az államügyek intézésére. Az ily értelemben kiírt választások leírhatatlan lázba sodorták az országot s a választás eredménye az lett, hogy 300 pap és ugyanannyi nemes mellett 600 polgári népképviselő kapott mandátumot. Az 1789 május 5-én megnyilt alkotmányozó nemzetgyűlés heves és indulatos vitatkozások színhelye lett, amelyek folyamán a harmadik, vagyis a néprend június 17-én magát merészen az egyedüli, igazi alkotmányos nemzetgyűlésnek nyilvánította. Erre a másik két rend, vagyis a régi rendszer hívei, utóbb arra bírták a királyt, hogy csapatokat vonjon össze Versailles körül, mire Páris lakói a július 14-iki felkeléssel válaszoltak, majd megostromolták és lerombolták a Bastille-t, a gyűlölt Foulon minisztert megölték és városi tanácsot meg nemzetőrséget szerveztek. Ilyenformán a hatalom gyeplője egyszerre kisiklott a kormány kezéből és a láncaiból felszabadult nép kezébe került. Most aztán a nemzetgyűlés hozzáfogott az új rend és alkotmány megszervezéséhez és a megriadt király nem tehetett egyebet, mint hogy a határozatokat kénytelen kelletlen szentesítette. Ámde a forradalmi elemekből alakult jakobinus párt és annak az egész országot behálózó klubjai a tömeget a forradalom útján mind előbbre sodorták. A veszély elől a király 1791 június 20-án családostul menekülni próbált, de a nemzetgyűlés parancsára Párisba fedezete alatt visszakísérték és hatalmát ideiglenesen felfüggesztették. Amikor a király 1791 szeptember 14-én az esküt az új alkotmányra letette, a gyűlés visszaadta ugyan neki a végrehajtó hatalmat, de a folyton fokozódó izgatottság közben a bizalom a király iránt sehogy sem tudott helyreállni, minek nagyrészt a külpolitikai viszonyok is okai voltak.
A külföld ugyanis mindezideig a Franciaországban történt eseményeket meglehetősen közönyösen nézte, de most Ausztria és Poroszország uralkodói, részint a külföldre menekült francia hercegek és egyéb főnemesek kérő szavára és buzdítására hallgatva, részint azon aggodalomból, hogy a franciaországi események saját államaikban is rendbontást idézhetnek elő, a Drezda mellett Pillnitzben 1791 augusztus 25. és 27-ike között Artois grófjának részvételével tanácskozást tartottak arról, hogy miként volnának a franciaországi normális állapotok ismét helyreállíthatók s egyben abban egyeztek meg, hogy a francia forradalom emberei ellen együttes eljárást fognak követni. E tanácskozás eredménye a híres pillnitzi deklaráció volt, amelyeben II. Lipót német császár és II. Frigyes Vilmos porosz király a francia népet a királyság és a rend helyreállítására szólították fel, ellenkező esetben azt háborúval fenyegetvén. Ez a fenyegetés a francia köztársasági pártot rendkívül felizgatta, mert az volt az általános felfogás, hogy XVI. Lajos az említett külföldi fejedelmekkel rokonszenvez és tőlük segélyt remél.
Ily tünetek között oszlott szét az alkotmányozó gyűlés, helyt adván 1791 szeptember 20-án a törvényhozó gyűlésnek, amelyek többsége a köztársaságiak soraiból került ki. A megindult tárgyalások folyamán a vezérszerepet ékesszólásuk által a mérsékelt köztársasági érzelmű girondiak ragadták magukhoz, kiknek nagyműveltségű vezérférfiai épúgy véget akartak vetni a királyságnak, mint a jakobinusok kíméletlen tömeguralmának. A törvényhozó gyűlésen a girondiak törvényjavaslatot vittek keresztül az emigránsok és a polgári esküt le nem tett papok ellen, de a király a szentesítést mindkét javaslattól megtagadta. Az emigránsok fenyegető nyilatkozatai által felingerelve, a gyűlés 1791 december havában mintegy 100.000 katonát küldött a határra, ahol az emigránsok Condé herceg vezetése alatt hadsereggé szervezkedtek. Emiatt a gyűlés az említett herceget és Artois grófot vád alá helyezte, a királyt pedig a Gironde-miniszterium 1792 április 20-án arra kényszerítette, hogy Ausztriának és Poroszországnak hadat üzenjen.
Most azonban már a harctér eseményei is hozzájárultak a forradalmi láz fokozásához. Arra a hírre, hogy a fegyelmezetlen francia csapatok a belga határon vereséget szenvedtek, a forrongó törvényhozó gyűlés 20.000 embert rendelt a főváros védelmére és deportációra ítélte az esküt tenni vonakodó papokat. A király azonban újra megtagadta e törvények szentesítését s június 13.-án elbocsátotta a girondista Roland-minisztériumot. Erre a külvárosi felfegyverzett csőcselék júnus 20.-án a gyűléstől a király vetojogának eltörlését követelte s azután a Tuileriákba nyomulva, a foglyul ejtett XVI. Lajos királytól az említett határozatok szentesítését kierőszakolta.
Most aztán Ausztria és Poroszország szövetséges serege is megindult Franciaország ellen, melynek fővezére Braunschweigi Ferdinánd herceg július 25.-én kiadott tapintatlan nyilatkozatával, a koblenzi manifesztummal, melyben Párist a király megsértése esetén elpusztítással és minden polgárt, ki fegyvert fog, halállal fenyegetett, vérig sértette a franciák büszkeségét. Válaszul a párisi községtanács augusztus 9.-én a király letételét követelte a nemzetgyűléstől, másnap pedig a külvárosok felfegyverzett bandái ismét megrohanták a Tuileriákat, melynek védőit, a svájci testőrséget, felkoncolták. A király családjával együtt a törvényhozó gyűlés termébe menekült, de ez hatalmát újra felfüggesztette és a Templeba záratta. Most aztán a törvényhozó gyűlés, melyben a radikális jakobinusok minden hatalmat magukhoz ragadtak, a nemzeti konvent egybehívását határozta el. Ez 1792 szeptember 21.-én üléseit megnyitván, négy nappal később viharos lelkesedés között eltörölte a monarchiát és kikiáltotta a köztársaságot. Közben a harctéren is a francia fegyvereknek kedvezett a szerencse. Dumouriez szeptember 30.-án Valinynál visszaverte a szövetségeseket, a november 6.-án kivívott jemappesi győzelem a gyakorlatlan, rongyos, de lelkesedéssel küzdő francia újonccsapatok kezébe adta Belgiumot, míg október havában Custine Mainzig kergette vissza a poroszokat.
E sikerek által is elvakítva, a konvent XVI. Lajost 1793 január 20.-án egy szavazattöbbséggel halálra ítélte s másnap nyaktilóval (guillotine) lefejeztette. A király kivégeztetése fordulópontot jelent a forradalom történetében. Vendée és Bretagne királypárti pórnépe fegyvert fogott a konvent zsarnoksága ellen s ugyanakkor Európa fejedelmei szövetkeztek a forrradalom ellen, mely most a növekvő bel- és külveszéllyel szemben a legféktelenebb terrorizmus terére lépett 1793 március 10.-én Danton indítványára felállította a forradalmi törvényszéket és április 6.-án csaknem diktátori hatalommal ruházták fel a 9 tagból álló jóléti bizottságot, mely nyomban hozzáfogott a mérsékelt pártok kiírtásához. Most azonban a vidék felzúdult a jakobinusok esztelen terrorisztikus eljárása ellen, a köztársaság tábornokait pedig egyik csapás a másik után érte. Belgium Dumouirez neerwindeni veresége után márciusban elveszett; júliusban Condét és Valenciennest az osztrákok foglalták el, Mainzot pedig a poroszok ragadták ki a franciák kezéből. De a konvent nem esett kétségbe, sőt ellenkezőleg, a vereségek hírére hallatlan erőfeszítést fejtett ki kedvező fordulat előidézése érdekében, ami tényleg sikerült is. Közben Robespierre és segítő társai tömegesen küldték vérpadra mindazokat, akiktől önkényuralmuk veszélyeztetését féltették, de végül ők sem kerülték el a sorsukat, mert 1794 július 26.-án vád alá helyeztetvén, szintén a vérpadon fejezték be dicstelen életüket.
Közben a köztársaság hadai diadalmasan küzdöttek az ellenük felvonult fél Európa hadseregeivel. Carnot hadügyminiszter tervei szerint Jourdan 1793 őszén megverte Wattigniesnél az osztrákokat, Pichegru és Hoche pedig a kaiserslauterni és weissenburgi sáncok bevétele után a poroszokat űzték át a Rajnán. A következő 1794. évben már a franciák léptek fel támadólag és Jourdan az osztrákok fölött július 28.-án Fleurusnél kivívott győzelem után Belgiumot foglalta el, 1795 telén pedig Pichegru Hollandiát is megszállotta. Az egymásra féltékeny szövetségesek kudarca a koalició felbomlását vonta maga után; Poroszország ugyanis, nehogy Ausztria és Oroszorzág által Lengyelország utolsó felosztásánál kijátsszassék, hadait a Rajna mellől visszavonta s a Rajna balpartján fekvő birtokainak feláldozásával Baselben 1795 április 5.-én külön békét kötött a francia köztársasággal, mit július 28.-án Spanyolország is követett. Ezek után már csak az Angliától pénzzel segített Ausztria és a kis Szavoya folytatta a küzdelmet.
Ezalatt a francia középosztály zöme, mely a forradalmat kezdeményezte, de ezután kifáradva s a rémuralomtól megiszonyodva visszavonult a köztérről, most, Robespierre-ék eltűnése után, új életre ébredt és a közbiztonság helyreállítását sürgette. A nekibátorodó konvent 1794 november 11.-én eltörülte a forradalmi törvényszéket és bezáratta a jakobinus klubot.
A pénz értékének rohamos csökkenése és az ennek révén keletkezett élelmiszer drágasága a nép dühének ismételt kitörésére adott alkalmat, miért is a konvent 1795 május 23.-án a külvárosok lakosságának lefegyverezését rendelte el és egy új (III.) alkotmányt fogadott el, mely a hatalmat a polgári osztály számára biztosította. Ez október 5.-én a reményeikben csatlakozott royalisták felkelését vonta maga után, melyet azonban a konvent megbizásából Bonaparte tábornok gyorsan és véresen elnyomott.
Nemsokára ezután, október 26.-án a nemzeti konvent feloszlott és az új alkotmány a végrehajtó hatalmat az öt tagból álló direktóriumra (directoire executif) bízta, míg a törvényhozó hatalmat megosztotta a vének tanácsa és az ötszázak tanácsa között, így akarván elejét venni egy új zsarnoki diktatura kialakulásának. De az új direktóriumnak, főleg a felette zilált pénzügyi viszonyok folytán, melyek mindíg újabb és újabb felkeléseket okoztak, igen nehéz volt a helyzete. Sőt az élelemben, ruházatban, zsoldban mutatkozó nagy hiányok miatt, a nagy győzelmek dacára a köztársaság katonai helyzete sem volt kielégítő, dacára annak, hogy Franciaország kifelé a háborút a első koalíció ellen (Ausztria, Poroszország, Szardinia, melyekhez csakhamar a német birodalom is csatlakozott) 1795-ig oly szerencsével viselte, hogy Hollandiát és Belgiumot (a bataviai köztársaságot) meghódította. Szavoyát, Nizzát és a Rajna balpartján fekvő német területet pedig a francia államhoz csatolta és azonkívül 1795 végéig az ellene alakult nagy koalíciót majdnem teljesen szétrobbantania sikerült. Majd az 1796. és 1797. évi hadjáratok után Bonaparte olaszországi fényes győzelmei után, melyek a köztársaságot a hatalom eddig szinte ismeretlen fokára emelték, 1797 október 17.-én Ausztriát is a campoformioi béke megkötésére kényszerítette, melynek értelmében Franciaország Belgiumot és Lombardiát kapta meg. Azonkívül ugyancsak ez évben ragadta el VI. Pius pápától a Romagnát, Bolognát és Ferrarát. Ezek után már csak Nagybritannia állott harcban Franciaországgal, megtartván hatalmát a tengeren.
Amikor Bonaparte 1797 december 10.-én Párisba bevonult, a nép és a direktórium a legnagyobb ünnepélyességgel fogadta. Titokban azonban már most féltek e rendkívüli tehetséggel és eréllyel megáldott embertől és a direktórium módokat keresett, hogy őt Párisból, s ha lehet Franciaországból eltávolítsa. E célból kinevezték ama hadsereg főparancsnokává, melyet Angliába szándékoztak küldeni. De Bonaparte, jól tudva, hogy e vállalat sikerre nem vezethet, ajánlatot tett egy keleti expedicióra, melynek célja az lett volna, hogy Egyiptomot meghódítván, a pénzügyileg igen rossz lábon álló Franciaországnak az elveszett gyarmatokért kárpótlást szerezzen, továbbá, hogy Anglia kereskedelme a keleti kikötők elfoglalása által érzékenyen megkárosíttassék. A direktórium e tervet örömmel fogadta, s bár attól nem sokat remélt, de legalább titkos óhaja teljesült általa, mert Bonapartenak annak révén távoznia kellett Franciaországból.[3]
Az egyiptomi expedicióval egyidőben a franciák másutt is háborúskodtak. Az alatt az ürügy alatt, hogy Svájc a royalista összeesküvések fészke, 1797 végén francia hadak szállották meg nyugati Svájcot, melyet helvét köztársasággá alakították át, 1798 február havában pedig Berthier tábornok a már amúgy is megcsonkított Egyházi államba nyomult, azt római köztársasággá változtatta át s VI. Pius pápát fogolyképpen Franciaországba vitette. E hírek hallatára Anglia, Ausztria, Oroszország és Nápoly, a forradalmi eszmék terjedésétől tartván, 1798-ban újra szövetkeztek Franciaország ellen s e második koalicióhoz az Egyiptom megszállása által megsértett Törökország is csatlakozott. Ebből kifolyólag több hadszínhelyen újból kemény harcok keletkeztek. Igy 1798 november havában IV. Ferdinánd nápolyi király Mack osztrák tábornok segélyével a háborút megkezdvén, Championnet által 1799 januárjában vereséget szenvedett, aki erre január 21.-én megszállotta Nápolyt, 25.-én pedig kikiáltotta a parthenopei köztársaságot. Ugyanakkor Joubert tábornok Piemontot szállotta meg. Ezen előzmények után a szövetségesek egyszerre négy harctéren, Németalföldön, Németországban és Svájcban s végül Olaszországban is megkezdték a háborút Franciaország ellen. Utóbbi helyen Suvorov és Melas, a szövetséges orosz és osztrák hadak fővezérei megverték Moreaut Cassanonál, Macdonaldot a Trebbiánál és Joubert-t Novinál, minek folytán Olaszország a franciákra nézve elveszett, Németországban Károly főherceg Jourdan-t visszaűzte a Rajnán át. E veszteségekért kevés kárpótlást nyújott, hogy Svájcban Suvorov nem bírta legyőzni Massena-t és hogy Németalföld továbbra is a franciák kezében maradt.
E szerencsétlen hadakozások meggyőzték a vérmes reményeikben csalódott francia nemzetet a sokfejű kormány célszerűtlenségéről és a polgárság zöme, csakúgy mint a hadsereg, egy erős kéz után kivánkozott, mely képes legyen babért és zsákmányt szerezni és belső rendet helyreállítani. Ezzel elérkezett Bonaparte ideje. Értesülvén a direktórium reménytelen helyzetéről, titokban elhagyta Egyiptomot és kijátszva az angolok cirkáló hajóit, 1799 október 8.-án visszatért Franciaországba. Útja Páris felé diadalmenethez hasonlított és megegyezvén híveivel, Lucian öccse segélyével és az idősebbek tanácsával összejátszva, 1799 november 9.-én (brumaire 18.) államcsínnyel megbuktatta a direktoriális kormányt. A hatalmat erre 3 konzulból álló ideiglenes kormány vette kezébe olyanformán, hogy a hatalom élére mint első konzul Bonaparte lépett, míg a másik két társkonzulnak csak tanácsadó szerepe volt. Ilyenformán a forradalmi köztársaság helyébe a katonai diktatura lépett. Bonaparte mint első konzul azonnal hozzálátott a teljesen felbomlott állami gépezet újjászervezéséhez. A multra fátyolt vetett, véget vetett a számüzetéseknek és lehetővé tette a nemes és papi emigránsoknak a visszatérést. A pénzügyeket rendeztette, felvirágoztatta az ipart és kereskedelmet és a törvény előtti egyenlőség elvén átalakitotta a törvénykezést (Code Napoleon). Újra szervezte a közoktatást s végül kibékítette a forradalmi Franciaországot az egyházzal.
De nemcsak bent az országban ért el hihetetlenül rövid idő alatt szinte mesés eredményeket, hanem a harctéren is. 1800-ban a Nagy-Szent-Bernát szoroson átkelve, június 18.-án Marengonál döntően megverte a Zach altábornagy vezette osztrák sereget, mely fényes diadala által Felső- és Közép-Olaszország birtokába jutott. Németországban Moreau december 3.-án Hohenlinden mellett János főherceget győzte le, ami 1801 február 3.-án Ausztriát a lunévillei béke megkötésére kényszerítette, melynek értelmében Franciaország határa a Rajna lett s azonkívül a bécsi udvar elismerte a bataviai, helvét, cisalpini és liguriai köztársaságokat, valamint az etruriai királyságot. A lunévillei békét a Nápollyal, mely Elbát engedte át, és a Portugáliával kötött béke követte, Spanyolország pedig március 21.-én Parmaról és Amerikában Louisianaról mondott le Franciaország javára. Csupán az angolok folytatták még a tengeren és Egyiptomban a háborút, ahol 1801 március 21.-én Menon tábornokot győzték le. De miután a harcias Pitt-miniszterium megbukott, 1802 március 27.-én Anglia is békét kötött Amiensben, melyben Franciaország visszanyerte elvesztett gyarmatai legnagyobb részét. Megelőzték ezt a békét az 1801 október 8. és 9.-én Oroszországgal és a portával kötött békeszerződések. Érdemei jutalmául a szenátus Bonapartét élethossziglan tartó konzulsággal tüntette ki.
Elba szigetének bekebelezése és egyéb túlkapások miatt Anglia 1803 május havában újra hadat üzent a köztársaságnak, mire Bonaparte óriási előkészületeket tett a veszélyes ellenséggel való leszámolásra. Az újabb külső bonyodalmak a royalistákat összeesküvés szítására bátorították fel, de ez felfedeztetvén, Bonaparte azt vasszigorral nyomta el. Ez az incidens egyúttal közvetlen alkalmat szolgált, hogy az első konzul a francia trón birtokába jusson és a szenátus 1804 május 18.-án Bonapartet I. Napoleon név alatt a franciák örökös császárjának jelentette ki.
Napoleon császár uralmát hatalomkörének széles és erélyes kiterjesztésével kezdte meg. Mindenekelőtt a liguri köztársaságot, majd Parmát és Piacenzát egyesítette Franciaországgal, és az olasz királysággá átváltoztatott olasz köztársaság kormányzását Beauharnis Jenő mostoha fiának, mint alkirálynak engedte át. Majd megszállotta Hannovert és szárazföldi zárlatot létesített, hogy a közvetlenül úgyszólván megtámadhatatlan Angliát kereskedelmében károsítsa. Ezek után Napoleon Boulogneban tényleg előkészületeket tett az angol földön való partraszállásra, Anglia azonban elsősorban Svédhont és Oroszországot s végre a habozó Ausztriát is rábírta, hogy a harmadik koaliciót megkötve, Napoleonnak hadat üzenjen. De ez az 1805. évi október 1-étől december 2-ikáig tartó rövid, de mesteri kézzel vezetett hadjáratban 1805 október 19.-én mindenekelőtt az Ulmban meglepett Mack osztrák tábornokot megadásra kényszerítette s aztán Ausztriába nyomulva, november 13.-án Bécset szállotta meg, honnan Morvaországba indult, ahol december 2.-án Austerlitz mellett az osztrákok segítségére sietett orosz hadsereget is teljesen legyőzte. Ily körülmények között Ferenc császár december 3.-án kénytelen volt a pozsonyi békét aláírni, melynek értelmében Velence, Istria és Dalmácia az olasz királysághoz, Tirol Bajorországhoz, az előausztriai tartományok pedig Bajorországhoz, Badenhez és Württemberghez, mely államok a francia császárnak segítséget nyujtottak, csatoltattak. Az orosz sereg, anélkül hogy Oroszország Napoleonnal békét kötött volna, hazájába tért vissza. A tengeren azonban a franciák esküdt ellensége, Nelson admirális, 1805 október 21.-én Trafalgárnál a francia-spanyol hajóhadat teljesen tönkretette. Ily körülmények között Napoleon lemondott Angliának közvetlen megtámadásáról.
Most aztán az új császár, a Bourbonok elűzése után József fivérét a nápolyi királyi trónra emelte, Murat sógora számára Berg nagyhercegséget, a bataviai köztársaságból pedig Lajos fivére számára a holland királyságot alkotta s azonkívül tábornagyoknak, államférfiaknak és rokonoknak francia hűbérek gyanánt jelentékeny államterületeket osztogatott szét. Végül 16 nyugati és déli német fejedelmet a rajnai szövetségben egyesített, mely szövetség védnökségét 1806 július 12.-én magára ruháztatta. A rajnai szövetséghez a következő évek folyamán valamennyi német állam csatlakozott, kivéve Ausztriát, Poroszországot, Hessent és Braunschweigot.
Napoleon fenti intézkedései kétségtelen bizonyítékot szolgáltattak arra nézve, hogy ő maga fennhatósága alatt egy egész Európára kiterjedő világbirodalmat akar létesíteni. A rajnai szövetségre vonatkozó önkényes rendszabályok különösen Poroszországot töltötték el nagy aggodalommal és mindenesetre feltünő és jellemző, hogy III. Frigyes Vilmos porosz király, támaszkodva a Szászországgal, néhány északnémet fejedelemmel és Oroszországgal kötött egyezségre, meg merte üzenni a háborút a világhódítónak. Azonban az 1806. évi hadjáratban, az október 14.-én Jena és Auerstädt mellett vívott kettős csatában Poroszország a megsemmisülésig megveretvén, az egész tartományt a franciák szállották meg. Erre Szászország szövetségre lépett Napoleonnal és a szász hercegekkel együtt a rajnai szövetségbe lépett, ellenben a porosz király hiába tett ajánlatot fegyverszünet engedélyezése ellenében a rajnai szövetségbe való belépésre.
Most aztán Napoleon keleti Poroszországba sietett, hogy a poroszok segítségére közeledő oroszokkal is leszámoljon. 1807 február 8.-án a császár eldöntetlen csatát vívott Preussisch-Eylaunál, de június 18.-án Friedlandnál az oroszokat is legyőzte. Ez 1807 július 8.-án a tilsiti békéhez vezetett, melyben Poroszország birtokainak felét elvesztette. Ezekből Napoleon vazallus-államait nagyobbította meg, aki Jeromos fivére számára a vesztfáliai királyságot alapította, keleten pedig a varsói hercegséget teremtette I. Frigyes Ágost szász király számára. Egyben a fenti békekötés Napoleon eddigi ellenséges viszonyát Sándor orosz cárhoz barátsággá változtatta át, aki szintén hozzájárult az Angliával szemben alkalmazott szárazföldi zárlathoz és említésre méltó, hogy az 1808-ban Erfurtban tartott kongresszuson már 38 fejedelem hódolt Napoleonnak, hogy a spanyol trónt József fivére, az eddigi nápolyi király számára, aki ezt a méltóságot Muratnak engedte át, követelje. Ez Spanyolországban és Portugáliában heves felkelést vont maga után, mely angol arannyal táplálva és angol sereg által támogatva, 1808-tól 1814-ig jelentékeny francia erőket kötött le Spanyolországban és amelyet Napoleonnak végleg elnyomnia egyáltalában nem sikerült.
Erre Ausztria elhatározta, hogy a kedvező alkalmat, melyet Napoleonnak spanyolországi veszteségteljes háborúja nyújtott, felhasználva s azonkívül az ügy érdekében általános német fölkelésre is számítván, – Európa sértett joga és önállósága érdekében még egyszer, vagyis negyedszer síkra szálljon Napoleonnal szemben.
Az osztrák hadikészületek hírére Napoleon gyorsan visszatért Spanyolországból és a francia és a rajnai szövetség hadainak élére állva, 1809 április 21. és 22.-én Regensburg vidékén Károly főherceg hadait szétrobbantotta. Ezzel az út újra megnyilt előtte Bécs felé, melyet május 10.-én másodizben is elfoglalt. Azonban május 21. és 22.-én Aspern és Esslingen mellett véres csatát vesztett s közben kiáltványt bocsátott ki a magyarokhoz, hogy szakadjanak el a Habsburg-háztól és válasszanak maguknak más királyt, de ez a felhívás hatás nélkül maradt. Ellenben a magyar nemesi fölkelés I. Ferenc hivására táborba szállt és az Italiából a Dunántúlra siető Jenő olasz alkirály Győrnél János főherceggel kemény csatát vívott, amelyben azonban a nemesi fölkelés ósdi fegyverei és rossz vezetése miatt elbukott, Jenő alkirály erre egyesült Napoleonnal, aki ekként megerősödve, másodszor is átkelt a Dunán s július 6.-án Wagramnál az osztrák hadsereg fölött döntő győzelmet aratott. Az ezt követő, 1809 október 14.-én megkötött bécsi békében Ausztria elvesztette osztrák és magyar tengerparti tartományait, melyekből Napoleon az Illyriumot alakította, és legnagyobb fájdalmára újból le kellett mondania hű tiroli népéről, melynek hős vezérét, Hofer Andrást, Napoleon főbe lövette. A háború folyamán 1809 május 17.-én Napoleon VII. Pius pápát megfosztván az Egyházi államtól, a pápát fogolyként Franciaországba vitette.
Ezek a sorozatos győzelmek a francia császárságot hatalmának tetőpontjára emelték.
Az 1811. év folyamán, amikor Oroszország, részben Franciaország által is befolyásolva, Törökországgal veszteségteljes háborúba keveredett, Ororszország hatalmának és tekintélyének ismételt csorbítása után nyilvánvaló lett Napoleonnak ama törekvése, hogy még az eddig meg nem döntött cári birodalmat is legyőzze, hogy ezáltal hatalmát a kontinensen általánossá tegye. E tervéből kifolyólag a hatalmas császár 1812-ben majdnem egész Európa népeit és hadseregeit az akkor úgyszólván egyedül álló Oroszország ellen háborúba vezette, mely azonban az elemek mostoha beavatkozása és kivált a rideg tél folytán Napoleonra szerencsétlenül ütött ki és amelyben majdnem egész serege odaveszett. A mindenható császárnak ez az oroszországi legyőzése a napoleoni uralom gyors hanyatlásának kezdetét jelzi.
Az 1813. és 1814. évi hadjáratok, amelyeket Európa többi népei egymással szövetkezve, erejük teljes megfeszítésével viseltek Napoleon ellen, mutatják ennek az óriásnak utolsó erőfeszítéseit, hogy az őt anyagiak tekintetében tetemesen fölülmúló ellenségeit leküzdje. A minden idők legnagyobb hadimestere nagy szellemének egész erélyével és szinte páratlan zsenialitásával védelmezi Franciaországot s végül Páris felé való visszavonulásának minden lépését, míg végre ellenfeleinek túlnyomó többsége által elnyomva, szövetségesei, vazallusai, sőt még rokonai által is elhagyatva, 1814. évi április 14.-én a trónról lemondani kényszerül, minek folytán a Bourbonok visszatérése a francia trónra lehetővé vált. XVIII. Lajos király 1814. május 30.-án a szövetségesekkel megkötötte a párisi (első) békét, melynek értelmében Franciaország nagyban véve az 1792. évi határok közé szoríttatott.
A Bourbonok Franciaországnak új alkotmányt adtak, de úgy ők mint párthíveik azt hitték, hogy ők a dolgot ott folytathatják, ahol a forradalom kitörése tevékenységüknek véget vetett. Ez a népben lehangoltságot és rossz vért szült, különösen pedig a hadseregben. Az erről értesült Napoleon, miután egyúttal tudomást szerzett arról is, hogy az európai hatalmak a bécsi kongresszuson megegyezésre jutni nem igen tudnak, elhatározta, hogy csíny segítségével újból Franciaország trónjának birtokába helyezi magát. E célból 1815 március 1.-én Cannesban partra szállt és a népnek és csapatoknak örömrivalgása között érte el Párist, honnan XVIII. Lajos Genfbe menekült. Erre a bécsi kongresszuson résztvett uralkodók új seregeket állítottak síkra ellene. Napoleon mindent megtett, hogy az újból elfoglalt trónt fegyveres kézzel megvédelmezze, de az 1815. évi hadjáratban Belgiumban 1815 június 18.-án Waterloonál legyőzetvén, ellenfelei által a Csendes Oceánban fekvő Szt. Ilona szigetére számüzetett.
A szövetségesek ez alkalommal újból megszállották Franciaországot és Párist és az ismét trónra került XVIII. Lajosnak az 1815 november 20.-án megkötött második párisi békében hozzá kellett járulnia, hogy Franciaország most már a 1790. évi határok közé szoríttassék. Az országot azonkivül 700 millió frank hadikárpótlás fizetésére és a forradalmi háborúkban zsákmányul elvitt műkincsek visszaadására kötelezték s végül a Bonaparte-családot örökre száműzték Franciaországból.
[1] Ez a bevezető rész a Révai Nagy Lexikona 8. kötetében foglalt történeti összefoglalás és Breit József, Az egyetemes hadtörténelem vázlata, II, 5–23. old. nyomán, egyes részek szószerinti átvétele mellett készült. Részletes tanulmányozásra alkalmas művek: Thiers, Geschichte der Revolution. 10 kötet. – Schulz, Geschichte der Kriege in Europa seit dem Jahre 1792. – Károly főherceg iratai.
[2] A gyilkosságról és annak tetteséről a bővebb adatok Callandreau, Ravaillac és Jérome et Jean Tharaud, La tragédie de Ravaillac című műveikben találhatók.
[3] Az egyiptomi hadjárat rövid leírását lásd Rónai Horváth Jenő, Az újabbkori hadviselés történelme című munkája 111–119. oldalán. – Forrásművek: Francia vezérkar, L' expedition de l' Égypte. – Boulay de la Meurthe, La directoire et l' expédition d' Égypte. – Lacroix, Bonaparte en Égypte. – Roux, Les origines de l' expedition d' Egypte. – Histoire Scientifique et militaire de l' expedition francaise en Égypte. – Description de l' Égypte.
| « A) Az európai államok ez időszakbeli történetének rövid áttekintése. | KEZDŐLAP | b) Ausztria. » |