1788 február 9.-én II. József császár Konstantinápolyban követe által átadatta a hadüzenetet és ugyane napon már az ellenségeskedéseket is megkezdette.
A horvát hadtestnél Knesevich alezredes február 9.-én Dubicát támadta meg, de eredmény nélkül, ellenben a Beharnik ezredes által február 9-ikétől 12-ikéig lövetett és megtámadott Dreznik az utóbb említett napon megadta magát. A Korana menti Sturlič erődöt Rukavina alezredes támadta meg ugyancsak február 9.-én, de 141 főnyi veszteséggel újból a Korana mögé kellett visszavonulnia. E kisebb vállalatokkal egyidejűleg a hadtest főereje is támadáshoz készült, mely alkalomból a hadtest jobb szárnya fölött Wallisch tábornok, a bal fölött pedig Klebek tábornok vette át a parancsnokságot. Ez utóbbi február 10.-én Novi lövetéséhez fogott hozzá, de az eredményre nem vezetvén, a tábornok már déltájban beszüntette a tüzelést. Később a császáriak többször megismételték a vár bombázását, de miután az eredményre nem vezetett, március 21.-én Klebek a hiábavaló lövöldözést végkép beszüntette. Nem sokra ment a Wallisch tábornok vezette jobbszárny támadása sem, főkép amikor február közepe táján az Una jobb partján egy erős török csoport rendezkedett be szívós védelemre. Sőt március 7.-én annak egy része Ibrahim Bezerovic bég alatt támadólag is betört a szluini területre, amiből több kisebb-nagyobb összecsapás keletkezett, de ezek egyik fél részére sem biztosítottak említésre méltó eredményeket, végső következményük azonban az volt, hogy a császáriak most már támadás helyett végkép védelemre szorítkoztak.
A szlavoniai hadtestnél Gvosdanovich ezredes Berbirt, vagyis Török-Gradiskát támadta meg február 9.-én, amelyet február 17-ikéig elég jó eredménnyel lövetett ugyan, de miután a védőrség a megadásra vonatkozó felszólítást kereken visszautasította, a császáriak pedig átkelő eszközök híjján kellő erővel a Száván át nem kelhettek, Gvosdanovich a céltalan lövetést is beszüntette.
A temesi bánságban február 9.-én Papilla tábornok Orsovát vette meg s annak 80 főnyi török őrségét foglyul ejtette.
Az erdélyi hadtestnek a határ mentén mindaddig védelmileg kellett viselkednie, amíg az oroszokkal karöltve előnyomuló galiciai hadtest jókora tért nem nyer. De itt viszont a törökök léptek fel támadólag, ha nem is egész seregtestekkel, hanem kisebb csoportokban. Az ebből keletkezett harcokból többek között fölemlítendő a Vulkán szoros sikeres védelme a császáriak által március 21.-én, továbbá a Sinaia kolostor megvédelmezése március 28.-án az oda 2 székely századdal, vagyis 300 emberrel és 1 löveggel előretolt báró Rauber Miklós százados által, aki az ellene támadólag előnyomuló 2300 főnyi török csoportnak 400 főnyi veszteséget okozott, míg ő maga az egyenetlen harcban mindössze 60 embert vesztett.
Ezalatt a fősereg tétlenül állott a futaki és zimonyi táborokban. II. József császár ugyan még február végén elindult Bécsből, de amíg Trieszttől kezdve a hosszú kordonvonal megszemlélése közben a Szabács-csal szemben fekvő Klenakra ért, március 20-ika lett. Itt a császár és Lacy tábornagy Szabács megvételét határozták el, de mire az elrendelt szemrevételezés és a szükséges csapatok készenlétbe helyezése megtörtént, ép egy hónap telt el, mikor aztán néhány napi lövetés után, április 24.-én a vár 700 főnyi védőrsége megadta magát. Ez alkalommal a személyesen jelenlevő császár többször igen szép jelét adta személyes bátorságának.[1]
Most aztán Belgrád ostromára került volna a sor, aminek előkészítéséül a Duna és Száva között Bezsánjánál a hadseregfőparancsnokság már jóval előbb egy nagy töltés építését rendelte el. E munkálatok megzavarása céljából a belgrádi védőrség 3000 embere április 22.-én a várágyúk és a csajkák támogatása mellett egy erőteljes kirohanást hajtott végre s az ebből keletkezett összeütközésben a császáriak 350 embert vesztettek, de végre mégis sikerült a törököket a várba visszanyomni. Ezután az ostrom előkészületei tovább folytak s május közepén azok már annyira előrehaladtak, hogy a császár már ki is adta az intézkedést a vár körülzárására, de ekkor újabb nehézségek merültek fel s így a kivitelt újból el kellett halasztani, úgy hogy a fősereg, valamint a szomszédos szlavóniai hadtest körletében hónapokig tartó nyugalom és tétlenség állott be. Közben a július 21-ikéről 22-ikére hajló éjjel egy 4000 főnyi török csoport újabb támadást intézett a bezsánjai nagy töltés ellen, amiből nagyobbszabású harc fejlődött ugyan ki, de végre mégis sikerült a törököket ismét a várba visszanyomni.
A horvátországi hadtest parancsnokságát április elején Liechtenstein herceg lovassági tábornok vette át, aki április 19.-én újból hozzálátott Dubicsa megostromlásához, azonban a 25.-én végrehajtott roham kudarccal végződött s miután ugyanekkor egy 8000 főnyi török csoport az ostromlók hátában jelent meg, ebből egy 6 óráig tartó nehéz küzdelem keletkezett, mely ugyan a török támadás visszaverésével végződött, de ez az eredmény a császáriaknak is 550 emberükbe került. Miután közben egy újabb 10.000 főnyi török csoport közeledéséről is érkezett be jelentés, Liechtenstein herceg április 26.-án az ostrom folytatását beszüntetvén, ismét az Una mögé húzódott vissza. Ezek után Dubica körül egészen július végéig ismételten jelentéktelen csatározások folytak, melyek hol az egyik, hol a másik fél javára dőltek el, de az általános helyzetben változást nem idéztek elő. Épígy jelentéktelen csatározások folytak ezalatt az idő alatt Novi körül és a kordon felállításnak Wallisch tábornok vezényelte szélső jobb szárnyán is, ahol egy 700 főnyi török csoport május 23.-án komolyabb támadást kísérelt meg ugyan, azonban 30 főnyi veszteséggel csakhamar visszaveretett.
Így teltek el hónapok, kisebb vállalkozásoktól eltekintve, a legnagyobbfokú tétlenségben, miközben a Zimony tájékán és Futaknál álló császári fősereg körében a vérhas és egyéb fertőző betegségek iszonyú pusztításokat vittek véghez, úgy hogy június hava folyamán a betegállomány már 12.000 főre szökött fel. Ennek ellenére József császár egyelőre még mindig a Szerbiába való támadás gondolatával foglalkozott, habár egyelőre még az ennek előfeltételét képező belgrádi ostrom, illetve annak előkészítése még mindig csak a kezdet kezdetén állott. Ekkor érkezett be a felette kellemetlen hír, hogy az oroszok a svédekkel háborúba keveredvén, számukra a török hadiszíntér egyelőre másodrendűvé vált. Ezt követte július vége felé a nem kevésbbé nyugtalanító hír, hogy Juszuf pasa nagyvezír állítólag 80.000 emberrel Szófiából Viddinnek vette útját, a ruméliai pasa pedig egy erős hadseregcsoporttal Nis felé van előnyomulóban. E hír nyomán a császár és helyettese, Lacy tábornagy a Bánságban várta az ellenség betörését, miért is az ott levő és az erdélyi hadtestnek megerősítését határozták el, míg a főseregnek nézetük szerint továbbra is eddigi felállításában kellett megmaradnia, hogy az a szükséghez képest a veszélyeztetett pont felé elindítható legyen.
Juszuf nagyvezír, aki bizonyosra vette Belgrád ostromát, eleinte Szófia és Nis tájékán összpontosult főerejével várakozó magatartást tanusított, de amikor látta, hogy a császári fősereg hónapokon át tétlenül áll Zimony körül, ő ragadta magához a kezdeményezést és augusztus 7.-én 70.000 fővel Kladovonál (Feth-Islamnál) a Dunán átkelvén, Papilla tábornoknak Orsovánál és a tőle 2 1/2 km-re fekvő Zsupaneknél álló dandárát szétverte, mire az 13 ágyúját otthagyva, csapatjainak megmaradt részével futva menekült Mehádiára, ahol a bánsági hadtest zöme elsáncolt táborban állott.
Augusztus 10.-én egy több ezer főből álló török csoport megtámadta Stein őrnagynak a Pescabara- vagy Veterani-barlangot megszállva tartó különítményét, mely bár akkor 400 főnyi veszteség mellett a külső erődítéseket odahagyni kényszerült, magát a barlangot mégis tovább védelmezte és szabad elvonulás feltétele mellett csak augusztus 30.-án adta azt fel, miután úgy lőszer, mint élelmiszerek dolgában már teljesen fogytán volt.
Augusztus 17.-én a török fősereg elővéde a bánsági hadtestnek Mehádiától délre Lazu Mare-nál[2] levő, erődített állását támadta meg, de bár 500 főnyi veszteséget szenvedett, célját még sem érte el. Wartensleben altábornagy sürgősen segítséget kért s miután azt nem kapta meg, ellenben augusztus 25-ikétől kezdve már a török főerő is beérkezett s nagyszámú tüzérségével lőtte a császáriak állásait, Wartensleben altábornagy az augusztus 28-ikáról 29-ikére hajló éjjel állását odahagyva, Fényesre vonult vissza.
A török fősereg megindulásának hírére József császár Gemmingen táborszernagy parancsnoksága alatt 21 zászlóaljat és 30 lovas századot a Szerémségben visszahagyva, a fősereg többi részével, mely azonban nem tett ki többet 40.000 embernél, Wartensleben támogatása céljából elindult Zimonyból s Kevevárán (Kubinon) át előnyomulva, augusztus 20.-án Fehértemplomot érte el. A Nera, illetve az Almás völgyét a sereg átvonulására alkalmasnak nem találván, Fehértemplomból menetét a Karas völgyén át folytatta, majd Karánsebesen át a Temes mentén fölfelé haladva, szeptember 4.-én Szlatina környékét érte el, de az egész főerő most már a seregben dúlt betegségek folytán alig számlált többet 30.000 embernél. A bánsági hadtest ekkor még mindig előretolt viszonyban Fényesnél állott. Ebben az állásban mindkét csoport szeptember 20-ikáig teljes tétlenségbe merült. Közben híre jött, hogy szeptember 15.-én egy török seregcsoport a Vulkán szorost bevette s most Hátszegen és a Vaskapun át a császáriak hátába készül betörni.[3] Erre a császár, nem ugyan azért, hogy a Vaskapun át előnyomuló, azaz inkább csak előnyomulni vélt törököket megtámadja, hanem csupán azért, hogy a fősereg visszavonulása a törökök által el ne vágassék, a Karánsebes felé való visszavonulást rendelte el, s annak végrehajtására a szeptember 20-ikáról 21-ikére hajló éjjelt jelölte meg.
Az éjjeli menet alatt az utóvédet alkotó bánsági hadtestnél csakhamar az a téves hír terjedt el, hogy a törökök támadnak, mire a fegyelmében és összetartásában már úgy is megingott csapatokban hovatovább óriási pánik tört ki, az eszeveszett futásnak eredt osztagok egymásra lövöldöztek, egymásba ütköztek s az egész menetoszlopban csakhamar óriási zürzavar és rendetlenség kapott lábra. Hiába állottak a tábornokok, hiába maga a császár is a futamlók elé, a rettenetes zürzavarban a jó szóra már senki sem hallgatott s a menekülők magát a császárt is magukkal ragadták. Ily körülmények között a Karánsebesnél szándékolt megállásról szó sem lehetett s a visszavonulást, bár hajnal felé a tévedés kiderült, Lugosig kellett folytatni. Itt aztán a sereg készenlétbe helyezkedett, várva az ellenségnek a helységből való kibontakozását, de az nem követte a visszavonulókat, hanem Mehádia felé húzódott vissza. Ezt megtudva, a császár meghagyta Wartensleben altábornagynak, hogy10.000 emberrel a visszavonuló ellenséget Karánsebesen át kövesse, ő pedig a sereg zömével október 12.-én a Temes völgyén át Zimonyba tért vissza, ahova október 27.-én érkezett meg. November elején a törökök belgrádi táborukból téli szállásokba vonultak, mire a császár is parancsot adott a fősereg csapatjainak téli szállásokba való vonulására, ő maga pedig november 18.-án kedvetlenül, lehangoltan és betegen hagyta oda a sereg körletét.
Ezzel a fősereg hadműveletei véget értek.
Közben a horvát hadtestnél a nyár folyamán mindkét részről tovább folytak az apróbb vállalkozások, de említésre méltó eredmény nélkül. Augusztus 18.-án végre megérkezett az említett hadtestnél az eddig mellőzött, de most annak parancsnokságával megbízott Laudon (Loudon) tábornagy, aki mindenekelőtt újból hozzálátott Dubica ostromához s miután a közelében levő török csoportot visszanyomta, a vár 414 főnyi védőrsége augusztus 26.-án megadta magát.
Ezután Laudon tábornagy szeptember 6.-án Novit fogta ostrom alá. Az ostrommunkálatokat végző csapatokat szeptember 20.-án egy erősebb török fölmentő csoport megtámadta ugyan, de véres harc után visszaveretett. A következő napon tábornagy 4 rohamoszloppal döntő támadást intézett a vár ellen, de az a törökök példátlan heves és szívós ellenállása folytán nem vezetett eredményre s a császáriak 300 főnyi veszteséggel ismét visszahúzódni voltak kénytelenek. Megelőző lövetés után október 3.-án a tábornagy megismételtette a döntő rohamot, mely alkalommal az 590 főnyi várőrség végre megadta magát. A császáriaknak Novi ostroma 530 emberükbe került.
Közben Klebek és Wallisch tábornokok Laudon parancsára a felső Una mentén is néhány sikeres előretörést hajtottak végre, de nagyobb és állandó eredményeket vállalkozásaik nem mutattak fel.
Novi megvétele után Laudon befejezésül még Berbirt (Török-Gradiskát) akarta megvenni s azt október 12.-én körülzárván, megkezdte annak lövetését, de a bekövetkezett rossz időjárás megakadályozta a jeles vezért szándéka kivitelében, aki csapatjait október 20.-án laktáborokba helyezte el.
Végül még az erdélyi és a galiciai hadtest hadműveleteiről kell röviden megemlékeznünk.
Az erdélyi hadtest eredetileg Kis-Oláhországba szándékozott betörni, de mivel a szomszédos bánsági és galiciai hadtestek sem igen tudtak előbbre jutni, Fabris altábornagy annál inkább lemondott támadólagos szándékáról, mivel Maurogeni herceg, Moldva akkori vajdája, mindjárt a hadjárat kezdetén 20.000 főnyi sereget összpontosított Bukarestnél. Ilyen körülmények között Fabris altábornagy azt a parancsot kapta, hogy egyelőre a határok mentén védőleg viselkedjék. A császáriak helyett, mint már fentebb említettük, az ellenség lépett fel két helyen is nagyobb erőkkel támadólag, azonban eredmény nélkül.[4]
A galiciai hadtestnek eredetileg Galiciát és a Bukovinát kellett a Moldva és Chotim felől jövő támadás ellen megvédenie. Coburg herceg, feladatát támadólagos szellemben akarván megoldani, Romanzov tábornagytól orosz segítséget kért, de ez egyelőre üres hitegetéseknél egyebet nem adott. Ennek ellenére a herceg március 12.-én parancsot adott hadteste jobb szárnyának a Moldvába való bevonulásra, míg a hadtest zöme Csernovictól északkeletre a Prút balpartján foglalt állást, ott az orosz segítő csapatok megérkezését bevárandó.
Április 19.-én a hadtestnek Fabri tábornok vezette jobbszárnya néhány kisebb csetepaté után Jászvásárt szállotta meg, ezáltal Chotim várának összeköttetését az ellenséges tábori hadsereggel megszakítván. Május elején Coburg herceg a Chotim körülzárását célzó hadműveleteit is megkezdte, de ez a körülzárás csak július 2.-án vált teljessé, amikor az orosz Soltikov-hadosztály is a helyszínére ért. Ugyane napon azonban a Fabri-csoportnak Jászvásárt oda kellett hagynia, miután Manuel Rosset, Moldva újonnan kinevezett vajdája 20.000 törökkel és tatárral közeledett a város felé. Később a császáriak egy újabb orosz hadosztályt nyervén segítségül, szeptember 3.-án ismét birtokukba ejtették Jászvásárt, anélkül, hogy azt az ellenség hathatósan védelmezte volna. Jó két héttel utóbb, szeptember 19.-én, Chotim is megadta magát.
E szép siker után a császár azt a parancsot küldte Coburg hercegnek, hogy hadteste zömét az erdélyi hadtesttel való egyesülés céljából Erdélybe irányítsa. Ehhez képest az e csapatokat odavezető Splényi altábornagy szeptember 30.-án Bacauba érkezett, de mivel Foksani tájékán egy erősebb ellenséges csoport állott, Splényi nem folytatta tovább útját az Erdélybe vezető Gyimesi és Ojtozi szorosok felé, hanem lassan tovább menetelt a Szeret mentén lefelé s október 13.-án még mindig csak a Trotusunak a Szeretbe való beömlése tájékán állott. A következő napon az ellenség főlényes erővel támadta meg Splényi csapatjait és azokat a Trotusu mögé szorította vissza. Erre nevezett altábornagy hadtestét Agiudu nuounál 3 négyszögbe (Carré) alakítva, újabb állásba helyezte el, azok elé könnyű csapatjait és lövegeit állítván. A törökök a császári tömeg megtámadása céljából 3 oszlopban keltek át a Trotusu folyón s nagy elszántsággal vetették rá magukat a császári középső négyszögre, de egyidejűleg a másik kettőt is átkarolni igyekeztek. Splényi tüzérsége a török középső- és balszárnyoszlopot csakhamar visszavonulásra késztette, míg ugyanakkor 4 huszárszázad elszántan vetette rá magát a Szeret mentén előnyomuló harmadik török oszlopra és azt szintén visszavonulásra késztette. Ez az összeütközés a törököknek 75 halottjukba került, míg a derék huszárok mindössze 6 embert vesztettek.
A török támadás visszaverése után Splényi az Ojtozi szoros felé vette útját, de október 20.-án Grozestibe érve, az erdélyi hadtest parancsnokától, Fabris altábornagytól azt a parancsot vette, hogy további előnyomulását szüntesse be. Amikor ugyanis a bánságba betört nagyvezír Mehádia mellől visszavonulását Orsován át megkezdte,[5] József császár úgy vélte, hogy most már Erdély sem forog tovább veszélyben s így előbbi rendelkezését megmásítva, akként intézkedett, hogy Coburg herceg hadtestét a Szeret völgyében Roman tájékán egyesítse, ahol az csakhamar téli szállásokba vonult.
Nemsokára ugyanis a császár eltávozása után a Zimonyban parancsnokul visszahagyott Kinsky lovassági tábornok a belgrádi török kormányzóval a tél tartamára fegyverszünetet kötvén, az ellenségeskedéseket mindkét fél az egész vonalon megszüntette.
[1] Kriegs-Chronik Öst.-Ungarns, III/1, 286: „Unter persönlicher Leitung des Kaisers begann am 20. April die Ueberschiffung der Truppen auf das rechte Ufer der Save. Nach einer mehrtägigen Beschiessung, während welcher Josef II. an Bravour seinen Truppen ein glänzendes Beispiel gab, capitulirte die Festung am 24. April.”
[2] A helyneveket lásd a XVII/26. számú mellékleten.
[3] Ez azonban, mint a 269. oldalon foglaltakból kitűnik, nem felelt meg a valóságnak, mert a törököknek nem sikerült a Vulkán szorost bevenniök.
[4] Lásd a 268. oldalon.
[5] Lásd a 273. oldalon.