II. Frigyesnek 1786-ban bekövetkezett halála Ausztriát eddigi legnagyobb lidércnyomásától szabadította fel. Poroszország nagy királyának halálával megszűnt az eddigi félelmetes ellenfél lenni s II. József egyideig azzal a gondolattal foglalkozott, hogy Poroszországgal örökös belső szövetségre lépve, a két nagyhatalmat egész Európa diktátorává teszi meg. Ámde Kaunitznak, a császár teljhatalmú miniszterének csakhamar sikerült meggyőznie urát, hogy a bécsi és berlini udvarok egymásnak természetes ellenségei s hogy ezért Ausztriának inkább Oroszországgal kell minél szorosabb kapcsolatba lépnie. A császár nem egykönnyen hajlott miniszterének tanácsára, mert tudta, hogy mit jelent a rohamos léptekkel megindult orosz terjeszkedési vágy és nem ok nélkül sejtette, hogy Ausztriára nézve sokkal kényelmesebb, célszerűbb, ha Konstantinápolyban a romlásnak indult félhold és nem a fiatalos erővel előretörő orosz uralom parancsol. Oroszországban ugyanis ekkor a véghetetlenül nagy ambiciójú II. Katalin cárnő ült a trónon, akinek legfőbb törekvése a török hatalom megbuktatása és annak romjain a görög császárság feltámasztása volt. Ebből kifolyólag Oroszország és Törökország között 1768 óta véres háborúskodás folyt, melynek az 1774. évi július 21.-én váratlanul létrejött kucsuk-kajnárdzsii békekötés látszólag ugyan véget vetett, de azért az orosz diplomáciának Konstantinápoly felé irányuló előretörekvési szándéka állandóan a felszínen maradt. 1783-ban Katalin cárnő a krimi tatárok khánját, Sahin Girájt, előnyös és bőkezű, de utóbb meg nem tartott igéretek mellett rábirta, hogy eddigi török fönhatóságát az orosz fönhatóság elismerésével cserélje fel, mire aztán a cárnő nemcsak a krimi félszigetet kebelezte be régi, Tauria elnevezés alatt az orosz birodalomba, hanem Kubanra is rátette a kezét, amelyet Kaukáziának nevezett el.

Közben Törökország és Ausztria között is mind feszültebbé kezdett a viszony válni. A két udvar között ugyanis 1782 óta élénk diplomáciai tárgyalások folytak II. József ama kívánsága miatt, hogy a határok kikerekítése céljából a porta Bosznia észak-nyuati részéből az Una melléki területet neki engedje át. Utóbb a császár 1784 február 24.-én a területi igények elejtése mellett a Dunán, a Fekete tengeren és a szárazföldön való szabad hajózást és közlekedést biztosító szerződést kötött a portával, de ezt az utóbbi nem nagyon tartotta be, amennyiben 1785-ben egyik osztrák alattvaló két hajóját a Fekete tengeren lefoglalta.

Még feszültebbé lett a viszony egyrészt I. Abdul Hamid szultán, másrészt II. József és II. Katalin cárnő között, amidőn utóbbiak 1787-ben a Krimben, illetve Chersonban találkozván, még szorosabb szövetséget kötöttek, amelynek éle nyilvánvalóan még az eddigieknél is jobban Törökország ellen irányult. Ezt a nemzeti és vallási lelkesedéstől fűtött konstantinápolyi közvélemény, amelynek élén a háborús párt feje, az erélyes és ügyes Juszuf nagyvezír állott, már nem nézhette tovább és annak unszolására a szultán 1787 augusztus 24.-én megüzente a háborút az oroszoknak, akiknek igazságtalan eljárása „a háborút Mohammed törvénye szerint a mozlimok kötelességévé tette.”

A hadüzenet ugyan csak az oroszoknak szólt, de az orosz cárnővel kötött megállapodás szerint orosz-török háború esetén II. József legkésőbb három hónap mulva szintén köteles volt a töröknek a háborút megüzenni, illetve Oroszországot egy 30.000 főnyi hadsereggel kisegíteni. A császár az egész haderővel való fellépés mellett döntött, mert azt remélte, hogy a biztosra vehető győzelem esetén egész Boszniát megszerezheti, amelyhez aztán a Velencétől megszerzendő Dalmáciát akarta csatolni.[1]

A küszöbön álló háborúra a császár óriási előkészületeket tétetett s hogy a hadműveletek megindítására kedvező alapot teremtsen, számítva a török fenhatóság alatt álló keresztény lakosság támogatására, még a háború megüzenése előtt kísérletet tétetett Belgrád várának meglepetés által való elfoglalására. Az e célból Zimonynál összpontosított hadtest Alvinczy és Sztáray vezetése alatt az 1787. december 2. és 3-ika közti éjjelen indult el az elrendelt vállalatra, de a csapatok egy része Gemmingen altábornagy alatt az éj ködében eltévedt és Pancsováig hajózott le, a többi csoportok pedig ennek közreműködése nélkül nem mertek a támadásba belefogni.[2] Egy másik hasonló kísérlet szintén nem vezetett eredményre. A porta felvilágosítást kért az ellenséges viselkedés és magatartás miatt, ami aztán a bécsi hadvezetőséget arra indította, hogy 1788 február 9.-én nyiltan megüzenje a háborút.

Közben a hadikészületek serényen folytak. Magyarországon és Erdélyben a császár 14.000 ujonc szedését rendelte el a megyék közreműködésével, ami ellen azok nem is remonstráltak, de valami nagy lelkesedést sehol sem sikerült a lakosság között gerjeszteni. Még nagyobb baj és nehézség mutatkozott az élelmi szerek beszerzése körül, mire nézve Marczali többek között a következőket írja:[3] „A sereg ellátásáról is kellett gondoskodni. Mindössze 500.000 mázsa liszt, 750.000 mérő gabona, 1,150.000 mázsa széna és 1,800.000 mérő zab kell a főseregnél egy hadjáratra. Ezt pedig Magyarország maga képes előteremteni, bár annak egy részében éhség dühöng, feltéve, hogy a kincstár megadja az árát. Ezt az árat meg is határozzák, még pedig körülbelül úgy, hogy a 10 évi átlagos árnak kétszeresét veszik.” Azonban a lelkesedés hiánya e téren is hamarosan érezteti hátrányos hatását. „Mert hogy lelkesedésről nálunk nem lehetett szó – írja Marczali a 448. oldalon folytatólag – azt különösen a hadi készletek beszerzése mutatja. Alig bírnak az administratio teljes megfeszítésével, beszerezni 4 hónapra való élelmet és takarmányt. Minden újabb intézkedés csak az árak emelésére vezet. A császár elhatározza, hogy a beszolgáltatott terményeknek csak felét fizeti készpénzben, a többit utalványokban. „Akinek mije volt, csak duggatta, sem hasznát nem vehette, sem el nem adhatta. Sok helyen katonák által vizsgáltattak meg a gazdák.”[4] Erre József a legvégső eszközökkel ijeszt: hogy lefoglaltatja a gabonát, szénát, zabot, igásmarhát, ahol találja. Mindez még a háború megkezdése előtt történik. Teljes katonai szigorral mintegy háborút izen országának, hogy a külső háborút viselhesse. Világos jele annak, hogy ez a háború mintegy az ő személyes ügye, az ország nem vesz részt benne.”

Mindazonáltal mégis sikerült a császárnak egy hatalmas sereget talpraállítani és azt a kellő szükségletekkel is ellátni.

Ez a sereg a tél folyamán a következő tagozást vette fel s következőleg helyezkedett el a határ mentén:

a) A fősereg a császár személyes vezetése alatt, aki Lacy tábornagyot vette maga mellé, 57 zászlóalj és 44 lovas osztály, a futaki és zimonyi táborokban állott fel; ehhez a háború folyamán még 19 zászlóalj és 6 lovas osztály járult, úgy hogy annak létszáma mintegy 125.000 embert és 22.000 lovat tett ki;

b) A horvátországi hadtest, De Vins, később Liechtenstein Károly herceg parancsnoksága alatt, 17 zászlóalj és 2 lovas osztály, 50.359 ember, 1633 ló, főerejével Dubica tájékán;

c) A szlavóniai hadtest, Mittrowsky altábornagy parancsnoksága alatt, 13 zászlóalj, 20.390 ember a Száva mentén;

d) A bánsági hadtest, Wartensleben altábornagy parancsnoksága alatt, 7 zászlóalj és 6 lovas osztály, 23.880 ember és 2465 ló;

e) Az erdélyi hadtest, Fabris altábornagy parancsnoksága alatt, 12 zászlóalj, 11 lovas osztály, 27.062 ember, 5035 ló;

f) A galiciai hadtest, Sachsen-Coburg-Saafeld Frigyes Józsiás herceg lovassági tábornok parancsnoksága alatt, 7 zászlóalj, 6 lovas osztály, 25.731 ember és 8022 ló.

Összesen tehát 132 zászlóalj, 75 lovas osztály, 272.422 fő és 39.155 ló. Ezenkívül Mihalievich őrnagy parancsnoksága alatt egy 3000 főnyi szerb szabadcsapat alakult meg.

A nagyszámú tábori tüzérség 542 három-, 180 hat-, 58 tizenkét- és 8 tízfontos ágyúból, továbbá 16 lovas lövegből és 8 lovas tarackból, vagyis összesen 898 lövegből, az ostromtüzérség pedig 252 különféle ürméretű lövegből, tarackból és mozsárból állott.

A dunai flotilla 31 csajkából, több ágyúnaszádból és egy 42 ágyúval felszerelt fregatt-hajóból állott.

A hadiszíntér közelében fekvő várak bőven el voltak látva védőrséggel és élelmi szerekkel; így Temesvár, Pétervárad és Eszék egyenként 9000 főnyi védőrséggel és 6 hónapra való élelmezéssel; Bród 3300 emberrel és 6 havi élelemmel; Gradiska 2600 emberrel és 3 havi élelemmel; Károlyváros 2500 emberrel és 1 havi élelemmel.

A kivonuló határőrezredek pótlására a határ mentén határvédőosztagokat szerveztek 15.000 főnyi állománnyal.

Utászok és hidászok szintén a kellő mennyiségben állottak rendelkezésre s azok kötelékébe 18.000 spanyol bak és 33.000 utászszerszám volt beosztva.

A hadsereg vonata 16.355 kocsit, 19.000 lovat és 12.500 ökröt számlált.

Az élelmezési szolgálatot Csekonics őrnagy szervezte meg, aki Mezőhegyesen állandóan 6000 vágómarhát tartott készenlétben, úgy hogy a hadseregnél a hús fontját 4 krajcárjával mérték ki.

A háború hadjárati tervét a bécsi és pétervári udvarok kölcsönös egyetértéssel állapították meg. Eszerint a hadseregeknek a határok mentén az Adriai tengertől a Fekete tengerig nagy ivalakban kordonszerűleg kellett felvonulniok, hogy aztán központiasan az ellenséges állam szíve felé nyomuljanak előre. Még pedig a Romanzov tábornagy vezette oroszoknak, támogatva saját feketetengeri flottájuk és a Coburg herceg vezette galiciai hadtest által, Besszarábiát és Moldvát kellett elfoglalniok s aztán a Fabris altábornagy vezette erdélyi hadtesttel együtt Oláhországba kellett bevonulniok, hogy mielőbb az Al-Dunát hatalmukba kerítsék. Egyben az erdélyi hadtestnek, folytonos összeköttetésben maradva a galiciai hadtesttel, Oláhország fővárosa ellen kellett előnyomulnia s egyidejűleg jobbra Viddinig kiterjeszkedve, Orsova megvétele után a bánsági hadtesttel kellett összeköttetésbe lépnie. A főseregek feladata abból állott, hogy a szükséges élelmiszerek és lőszer utánszállításának megkönnyítése céljából a Szávát szabaddá tegye, Szabácsot, Belgrádot és Viddint hatalmába ejtse s végül a háború végső céljának eléréseként, hogy egész Szerbia urává váljék, Nist ejtse birtokába, mely egyedül képes ennek a tartománynak uralmát biztosítani. A főseregnek azonban csak akkor kellett Belgrád elleni hadműveleteit megkezdenie, amikor az oroszok az Al-Duna átlépése után már előnyomulóban lesznek Szilisztria felé. A szlavoniai hadtestnek Bosznia belsejébe kellett előnyomulnia s aztán Zvornikon át a Szerbiába benyomuló fősereggel, Banjalukán át pedig a horvát hadtesttel kellett összeköttetést keresnie. A horvát hadtestnek, miután az Una balpartján fekvő hegyi erődítéseket hatalmába ejtette, az említett folyón lábát megvetnie, Dubicát megvennie s Novit megostromolnia, majd innen a Vrbász felé előnyomulnia kellett, hogy a szlavoniai hadtest jobb oldalát fedezze. E feladatnak végrehajtása után a horvát hadtestnek az összeköttetést a szlavoniai hadtesttel s ennek útján a fősereggel Travnikon, Serajevon, Visegradon és Csacsakon át a Morava völgye mentén Nisig kellett helyreállítania, hogy aztán előnyomulását Albánia felé tovább folytathassa, amelynek meghódítása az ottani keresztény lakosság megrendelt felkelése által már szinte elő volt készítve.[5]

[1] Arneth, Briefwechsel Joseph's und Katharina's; Anhang, Briefe Joseph's an den Feldmarschall Lascy über seine Reise nach Cherson und der Krim im Jahre 1787. – Geissler A. F., Skizzen aus dem Charakter und den Handlungen Joseph's II. – Marczai, a milléniumi történet VIII. kötet, 446. oldalán a császár fenti elhatározásához a következő megjegyzést fűzi: „A diplomáciai helyzet most majdnem azonos volt azzal, melyben 1737-ben nagyatyja, VI. Károly császár háborúba keveredett a portával (lásd a 76. oldalon). Választani kellett: csak a kikötött segédcsapatokat állítsák-e síkra, vagy pedig a monarchia egész hadi erejét. Az első eset a kényelmesebb, de akkor a monarchia mint másodrendű hatalom tűnik fel Oroszország mellett. Ha pedig az egész hadsereg részt vesz a háborúban, nagyobb a kockázat, de nagyobb a várható eredmény is. Tudjuk, mint határozott a bécsi udvar ötven évvel előbb. József sem tett máskép. Pedig a kettőnek keleti politikája közt óriási a különbség. Eugen diadalainak még friss benyomása alatt akkor a császárság látszott még a török hatalom természetes megdöntőjének és utódjának. Az orosz még csak alárendelt szerepet játszott. Most ellenben József sem akarja Törökország bukását. Szinte a Nemezis művét láthatjuk abban, hogy ő, ki még akaratának jelentéktelenebb nyilvánításaihoz is egész lényét kötötte, életének legvégzetesebb elhatározását saját akarata, saját érdeke ellenére írta alá. Ez elhatározásában nagy része volt annak, hogy a muszka hatalmat túlságos nagyra becsülte, szinte ellenállhatatlannak tartotta, másrészt pedig meg volt győződve Törökország közeli végleges felbomlásáról.”

[2] Zinkeisen, Geschichte des osmanischen Reiches in Europa. VI. 642: „Das schlecht angelegte und noch schlechter ausgeführte Unternehmen mislang gänzlich. Die verschiedenen Abtheilungen der Sturmcolonne, welche an Ort und Stelle zusammentreffen sollten, verfehlten einander; mit dem Brückenschlagen über die zahlreichen Sumpfgewässer konnte man nicht zu Stande kommen, und mehrere Boote, welche das Belagerungsgeschütz trugen, blieben auf dem Grunde sitzen. Zu einem ernstlichen Angriffe kam es daher gar nicht. Denn als sich die alamirte Besatzung der Festung, etwa 13.000 Mann stark, nur auf den Wällen zeigte, ergriff Alles mit Hinterlassung der Pontons und einer Anzahl Boote in grösster Verwirrung die Flucht, bei welcher noch eine Menge Leute elendiglich in den Sümpfen umkamen.”

[3] Szilágyi–Marczali, Magyarország története III. Károlytól a bécsi congressusig (Szilágyi-féle milléniumi tört. VIII. köt.), 447.

[4] Keresztesi naplója, 170–171.

[5] Thielen, Geschichte des Feldzuges 1788. der k. k. Hauptarmee gegen die Türken. Oesterreichische Militärische Zeitschrift, 1831. évf., 167–180. – Kriegs-Chronik Öst.-Ungarns, III/1, 282–283.