Mária Terézia halála és fiának, II. Józsefnek trónralépte mélyreható változást idézett elő a Habsburg-monarchia államainak s vele együtt Magyarország kormányzásában is. Mária Terézia nagyon jól tudta, mily nagy hálával tartozik a magyar nemzet iránt, mely trónralépésének felette válságos óráiban a legnagyobb önfeláldozással önként ajánlotta fel legmesszebbmenő támogatását és segítségét a trón megmentése érdekében. Ezért gondosan került minden olyasféle intézkedést, mely a magyar nemzet érzékenységét jogosan bánthatta volna. II. József már sokkal kevesebb mértékben érezte szükségét a kesztyűs kézzel való bánásmód alkalmazásának a magyarokkal szemben s így nem sokat törődve azok érzékenységével, alig hogy trónján kissé megmelegedett, egymás után adta ki a nemzet ősi alkotmányát és jogos érzékenységét mélyen sértő rendeleteit, amelyek nagyobbára ama törekvésből fakadtak, hogy felette heterogén elemekből álló birodalmát lehetőleg egységessé tegye.

A nemzetet mélyen sértő első rendelkezése az volt, hogy 1784 április 7.-én a magyar szent koronának Bécsbe szállítását rendelte el, ahol azt a császári kincstárban egyéb országainak koronái mellé helyeztette el. Egy hónappal később, május 6.-án egy másik sérelmes rendelet látott napvilágot, mely a latin és magyar nyelv helyett a németet, mint az összbirodalom nyelvét jelölte meg hivatalos nyelv gyanánt, melynek használatát a törvénykezésnél is kötelezővé tette. Ezzel a rendelkezéssel II. József a nemzetet, melynek főnemesi osztályát már anyjának nagy részben sikerült elnémetesíteni, erőszakkal is be akarta olvasztani a németségbe. S végül 1784 augusztus 16.-án kibocsátott rendeletével a császár a lakosság általános összeírását s a lakóházak megszámozását rendelte el. Ennek be nem vallott célja az volt, hogy a hadügy Magyarországon is olyképpen szabályoztassék, ahogyan az a német örökös tartományokban már fennállott, vagyis más szóval ezzel a rendelkezéssel József császár a nemességnek az ősi fegyverrekelést illető kiváltságait eltörülni s ehelyett mindenkit osztálykülönbség nélkül hadiszolgálatra kötelezni szándékozott. Mindeme rendelkezések ellen a megyék élénken tiltakoztak s azok végrehajtása ellen kisebb-nagyobb nyomatékkal ellenállást fejtettek ki.

E felülről okozott nagy gondokhoz belső bajok is járultak. Ezek legrettenetesebbike az Erdélyben kitört oláh jobbágylázadás volt. Itt lelketlen agitátorok azzal bolondították a népet, hogy II. József császár már minden intézkedést megtett a jobbágyság sorsának nagyfokú könnyítésére, de az urak titkolják és visszatartják a császári parancsokat, hogy tovább is folytathassák a jobbágyság kiszipolyozását és felettük gyakorolt zsarnokságukat. Még jobban megerősítette a félrevezetett népet eme hitében a császárnak 1783. évi erdélyi tartózkodása alatt június 4.-én Nagyszebenben kiadott ama rendelete, amelyben a személyes szolgaság eltörlése mellett mindenkinek megengedi, hogy minden illeték lefizetése nélkül házasodjék, bárminő mesterséget tanuljon és tetszése szerint elszegődjék. Miután e rendelet végrehajtása körül a közigazgatási közegek nem valami nagy túlbuzgóságot fejtettek ki, sőt itt-ott akadályokat is gördítettek eléje, ennek és a jobbágyság egyéb sérelmeinek előadása végett a zalatnyai kincstári uradalom jobbágyai, miként már 1780-ban tették, most is egy több tagból álló küldöttséget menesztettek Bécsbe, hogy az sérelmeiket a császárnak személyesen is előadja. E küldöttség vezetője most is egy – Ursz Nikoláj nevű – oláh jobbágy volt, akivel 1780-ban a császár állítólag személyesen is beszélt, s akit erős hangja miatt Horja-nak, kántornak neveztek el s akinek legbuzgóbb segítőtársai Kloska János és Krizsán György voltak.

Tagadhatatlan, hogy az erdélyi és a vele szomszédos oláh nép helyzete abban az időben szánalmasnak volt mondható. Míg a magyarok, székelyek és szászok, akik hajdan a törökök mind sűrűbbé váló betöréseinek korában hazájuk és földjük védelmére összeszövetkezvén, ennek fejében, mint külön törvényes nemzetek, külön alkotmányos és helyhatósági jogok élvezetében állottak, addig az oláhok, nemcsak hogy hasonló kedvezményekben, hanem úgyszólván semmiféle politikai jogokban sem részesültek és vallásuk, a görög nem egyesült, sem tartozott a törvényesen elismert, hanem csak a tűrt felekezetek közé. „Voltak ugyan köztük is szabad birtokosok és nemesek, – írja Horváth Mihály[1] – de ezek külön politikai testületet, külön nemzetet nem képeztek, hanem birtokaik fekvése szerint, a három törvényes nemzetiség valamelyikében olvadtak fel: az oláhság, mint nép, semmi jogokkal nem birt s örökös jobbágyságra vala kárhoztatva. Még azon kevesek is, kik belőle nemesi kiváltságaik és szabad birtokuk, vagy, mint a papok fiainak egy része, egyéni műveltségük által a mély tudatlanságba s majdnem állati vadságba sülyedt nagy tömegből kiemelkedtek, nemzetiségüket szinte szégyelve, maguk is megtagadták semmi politikai jogokkal nem bíró fajukat, s nem oláhoknak, hanem magyaroknak vallották magukat.” Mindazonáltal a teljesen szolgaságba sülyedt oláh nép nagy tömege a politikai és vallási szabadság hiányát alig érezte, de annál inkább érezte ama súlyos terheket, amelyek jobbágyi állapotából adódtak: földesurai önkényét, melynek védtelenül ki volt szolgáltatva; az inséget, a nyomort, melyben tengődött. Ily körülmények között nem csoda, ha az oláh nép, József császár emberbaráti érzelmeiről, a nemesség kiváltságainak bizonyos mértékben való korlátozásának szándékáról hallván, a maga sorsának is javulását, a jobbágyság megszüntetését és az oláh népnek az ország többi lakosaival egyenlő jogokban való részesítését remélte.[2] De mivel e változások csak igen lassan következtek be, és a hatóság a Bécsből hazatérő Hórát és társait felelősségre akarta vonni, azok idejekorán elmenekültek és még jobban fellázították a népet, azt híresztelvén, hogy a császár az urakra és nemességre megharagudván, az oláh népnek a szolgaság alól való fölmentését Hórára bízta, akinek egyben meg is hagyta, hogy az urakat és nemeseket az oláhok segítségével fenyítse meg, sőt, amink ők állították, írtsa ki.

A hatóság kezét kikerült Hóra 1784 október 31.-én Nyírfalvára gyülést hirdetett, ahova igen nagy tömeg gyűlt egybe, mely Hórának és társainak szavait vakon elhitte. Nyírfalváról a fanatizált tömeg Káposztásfalvára ment, ahol újabb néptömeg csatlakozott hozzá. Hollaky, Zaránd megye alispánja, a nyírfalvi gyűlésről hírt véve, személyesen odasietett, hogy az oláhokat meglepve, rajtuk üthessen, de akkor azok már Káposztafalván voltak. Az alispán tehát Gál Mihály és Naláczy Farkas szolgabírákat néhány hajdúval nyomban utánuk küldte a főlázítók elfogása és a többiek szétoszlatása céljából. Ezek éjjel érkeztek Káposztafalvára s Krizsánt nyomban el is fogták, de a zajra összefutott nép Krizsánt kiszabadította, a szolgabírákat pedig a velük volt hajdúkkal együtt agyonverte.

Az igazi lázadás ezzel vette kezdetét. November 2.-án a vér látásától nekivadult tömeg Körösfalvára, vagy amint oláhul nevezték, Kriscsórba ment át, s ott a földesúri családot, Jancsó református lelkészt nejével és két leányával, Pakot Mihály szolgabírót és másokat, összesen 18 egyént, kegyetlenül agyonvert. Még aznap délután a gyilkosok Brádba mentek át, ahol a Brády és Nemes családot tagjait, – több mással együtt, összesen 13 egyént – irgalmatlanul legyilkolták. November 3.-án az egyik csoport Nagy-Ribiczét, a másik Mihályfalvát lepte meg s amott 42, itt pedig mintegy 30 egyént gyilkolt le. Majd miután Zaránd megyében még más 9 helységben gyilkoltak, raboltak és fosztogattak, november 4.-én Hunyad megyébe mentek át s ott szintén majdnem minden kastélyt, nemesi udvart, katholikus és református templomot elpusztítottak, úgy hogy a Maros mindkét partján rövidesen 80 helységben 232 nemesi udvarház hevert romban.

A megrémült megyei hatóságok már november 3.-án katonai erőt kértek a lázadás elfojtására, ámde báró Bruckenthal kormányzó és Preiss altábornagy a dolgok mibenléte felől nem egy véleményen lévén, utóbbi küldött ugyan csapatokat, de megtiltotta nekik a fegyver használatát. Ez többet ártott, mint használt, mert a lázongók e félrendszabály által megerősítve látták Hóráék ama hazudozását, hogy a császár nekik a magyar nemesség legyilkolására szabad kezet adott, aminek aztán az lett a következménye, hogy a vérben gázoló tömeg száma csakhamar 15.000 főre emelkedett.[3]

November 4.-én Krizsán 6000 emberrel megrohanta Abrudbányát s miután annak magyar lakosait legyilkolta, a várost teljesen földúlta és kifosztotta. Most azonban a nemesség és a lakosság látván, hogy a katonaság oltalmára nem számíthat, maga ragadt fegyvert, hogy életét és vagyonát megmentse. Az első összeütközés Dévánál történt ahol a magyarok Zeyk János hunyadmegyei alispán bátor vezetése mellett úrrá lettek az oláh tömegen. Az összeütközés alatt 70 oláh elesett, a 34 elfogottat pedig a megye rögtönítélő bírósága nyomban felakasztatta. E kedvező hír hallatára a magyar nemesség másutt is fegyvert fogott és számos helyen szintén eredménnyel vette fel a küzdelmet a fölkelőkkel, ellenben Offenbánya, Szolcsva, Toroczkó, Alvinc, Borberek és számos más község még mindig a rövidebbet húzta, főleg miután a katonai hatóságok továbbra is tétlenül nézték a vérengzést, Bruckenthal kormányzó pedig megelégedett azzal, hogy a főcinkosok fejére 20–20 forint díjat tűzzön ki. A félszázad székely huszárral kirendelt Schultz alezredes meg azt a nagy hibát követte el, hogy a most már mintegy 30.000 főre szaporodott fölkelők vezetőivel tárgyalásokba bocsátkozott. Ezen Hóra vérszemet kapott s most már független oláh fejedelemségről kezdett álmodozni s mint annak képzelt feje Hunyad és Zaránd megyéket hívei között felosztván, a királyi épületeket és a kőrösbányai állami pénztárt kiraboltatta s a pénz egy részét a nép között szétosztatta, amiért ez oly megtiszteltetésben részesítette, mely tulajdonképpen csak fejedelmeket illet meg.

Ezt már József császár is megsokalta s a gyenge Preiss altábornagy helyett Erdély parancsnokául Fábris altábornagyot nevezte ki, aki nyomban gondoskodott megfelelő csapat kirendeléséről, de parancsához híven, lehetőleg kevés vérontással igyekezett a lázadásnak véget vetni. A fölkelők tábora mind szorosabban körülfogatván, a tömeg legnagyobb része elfogadta a felkínált bűnbocsánatot, minek folytán az oláh tábor néhány nap mulva feloszlott. 18 század katonaság elég volt a nagy tűz elfojtására s december elején az oláhok lerakták a fegyvert, csak Hóra, Kloska és Krizsán, kik kegyelmet nem remélhettek, lettek a hegyek bujdosóivá. De december 27.-én havasi rejtekükben őket is elfogták, még pedig néhány volt hívük, és átadták Kray székely alezredesnek. Hórát és Kloskát a császár, elvei ellenére, 1785 február 28.-án Gyulafehérvárott kerékbe törette, Krizsán ellenben magát börtönében felakasztván, megmenekült az igazság büntető keze elől.

Az esztelen lázadásnak több mint 80 falu, mintegy 250 nemesi udvar és közel 4000 emberélet esett áldozatul, míg a lázadók közül alig esett el több 1500-nál.[4]

Meg kell még említenünk, hogy József császár 1785 augusztus 22.-én egy a jobbágy viszonyok rendezését célzó, illetve a jobbágyi állapotot teljesen megszüntető rendeletet adott ki, mely a jobbágyság helyzetén tényleg sokat javított.[5] Az úri osztály természetesen nagy kedvetlenséggel fogadta ezt az intézkedést, miután abban birtokjogainak sérelmét látta és még nagyon sok idő kellett ahhoz, amíg e rendelkezés szelleme megnyugvással verhetett gyökeret a köztudatban.[6]

[1] Magyarország történelme, VII, 555.

[2] Rónai Horváth, Magyar Hadi Krónika, II, 431.

[3] Kriegs-Chronik Österreich-Ungarns, III, 280: „Es vergingen mehrere Tage, bis Bruckenthal und F. Z. M. Preiss sich dahin einigten, die in den Dörfern vertheilten Truppen zwar zu verstärken, den Soldaten aber den Gebrauch der Waffen zu untersagen. Diese halbe Massregel hatte zur Folge, dass die Zahl der Empörer in wenigen Tagen bis auf mehr als 15.000 stieg und der Aufstand sich auch über die benachbarten Comitate verbreitete.”

[4] A bécsi állami levéltár iratanyaga. – Szilágyi Ferenc, A Hóra-világ Erdélyben. – Gróf Teleky Domonkos, A Hóra-támadás története. – Geissler A. F., Skizzen aus dem Character und Handlungen Josephs des II. – Jankovics, Species facti de lanienis per gentem valachorum in C. Hunyad et Zaránd commissis. – Kriegs-Chronik Österreich-Ungarns, III, 279–281.

[5] A rendelet szószerinti szövegét lásd Horváth Mihály, Magyarország történelme, VII, 578–579.

[6] Keresztúry, Introd. in Op. normal. Constitut. Josephi II., I. köt. 320.