Az 1762. évi hadjárat már valóban mindkét fél részéről a teljes kimerülés jegyében folyt le. Az összes hadiszíntereken főként a döntő összeütközést gondosan kerülő hadmozdulatok, manövrírozások játszódnak le s ezek révén természetesen végleges siker és eredmény elérhető egyáltalában nem volt. Ilyenformán a hosszantartó harmadik sziléziai vagy hétéves háborúnak nem az egyik fél által a hadiszíntéren kivívott siker, hanem a mindkét fél teljes kimerülése révén keletkezett nyugalom- és békevágy vetett véget.

A nagy politikai fordulat s annak folyományaként a svédek teljes kikapcsolódása, valamint az oroszok pálfordulása következtében a kölcsönös rendelkezésre álló erők létszáma most már lényegesen a poroszok javára billenő mérleget mutatott fel, amennyiben Mária Terézia és szövetségeseinek eddigi 120–200.000 főnyi erőtöbblete most egyszerre mindössze 55.000-re apadt le. Nem csoda tehát, hogy a császári fővezérek sem Sziléziában, sem Szászországban komoly, döntő hadműveletekre nem törekedtek, azonban jellemző, hogy Frigyes sem igyekszik az ennyire javára billent erőbeli kiegyenlítődést az eddiginél még erélyesebb és az ellenséget még jobban lenyűgöző hadviselésre kihasználni. Ezt annál is inkább meg lehetett volna tenni, mert az ezidei főhadiszíntéren, Sziléziában neki 85.000, a vele szemben álló Daunnak pedig mindössze 80.000 ember állott rendelkezésre. Ez a tény mutatja legjobban azt a nagyfokú testi és kedélyi depressziót, amely immár az eddig annyira félelmetesnek tartott nagy királyon erőt vett.

A szászországi hadiszíntéren Serbelloni és Stolberg végleg levizsgázott, de amellett Henrik porosz herceg is épúgy mint eddig, egészen közepes kaliberű seregvezetőnek bizonyult. És valljuk meg őszintén, hogy a mi, kisebb viszonyok között igazán huszárosan, tetterősen viselkedő Hadikunk sem bizonyította be, hogy mint teljesen önálló seregparancsnok valami nagyon is kíválót produkálhatna. A bécsi iskola fontoskodó, mindent biztosítani akaró s az összes mellékkörülményeket is túl alaposan latolgatni szerető hatása az ő különben egyszerű és természetes gondolkozási és cselekvési módját is hátrányosan befolyásolta. Ennek volt tulajdonítható, hogy ereje zömével nem tudott a kellő időben a freibergi második, döntő csatában idejekorán beavatkozni. Ezúttal is bebizonyosodott az a jelenség, hogy ha valaki szerényebb hatáskörben esetleg a legkíválóbb vezetőnek bizonyult is, az még nem garancia arra nézve, hogy jóval magasabb pozicióban szintén elsőrendűen megállja a helyét. Így van ez kisebb viszonyok között is. Valaki lehet kíváló századparancsnok, jeles zászlóaljparancsnok, de már mint egy egész ezrednek a vezetője, nem felel meg a beléje helyezett várakozásnak, a tábornoki hatáskört pedig egyáltalában nem tudja betölteni. Hadik is mint dandár-, hadosztály- és hadtest-parancsnok a legkíválóbbak egyike volt, de ahhoz, hogy mint önálló hadseregparancsnok is előkészítse, begyakorolja magát teendőibe, úgy látszik sem ideje, sem alkalma nem volt, amint az további működése folyamán (lásd a 276–277. oldalon) még inkább beigazolódást nyert. Bármennyire adózom jó magam is e kíváló s jogosan mindnyájunk eszményképéül szolgáló vitéz magyar katona nemes emlékének, a fentieket a történetírói igazság kedvéért mégis őszintén, nyiltan meg kellett mondanom, és úgy érzem, gondolom, hogy bátran tehettem ezt anélkül, hogy ezáltal világhírnévre szert tett hősünk és katona-kedvencünk, ideálunk presztizse bármi tekintetben is jelentősebb csorbát szenvedne.

A békét a hadviselő felek, mint már fentebb említettük, a status quo ante elve alapján kötötték meg, ami más szóval azt jelentette, hogy Mária Terézia azt, amiért ezt a háborút megindította, hogy t. i. a Frigyes által jogtalanul eltulajdonított Sziléziát visszaszerezze, egyáltalában nem érte el s így az az óriási vagyon- és vérveszteség, amibe ez a háború került, tulajdonképpen hiábavalónak bizonyult.[1]

[1] Ennek mértékéről a Kriegs-Chronik Österreich-Ungarns, I, 118. old. foglalt következő adatai legalább némi felvilágosítást nyújtanak: „In den zahlreichen blutigen Kämpfen des abgelaufenen Krieges hatten die Österreicher (persze a magyarokat megemlíteni feleslegesnek tartja) 303.592 Mann, 82.000 Pferde, 102 Fahnen und Standarten und 474 Geschütze verloren (hogy az áldozatok között hány volt a magyar, azt megállapítani soha senki sem lesz képes); dagegen 2500 Officiere und 60.000 Mann zu Gefangene gemacht, 282 Fahnen und Standarten, dann 572 Geschütze erobert. Die Menge des vergossene Blutes ist aber ein erhebendes Zeugnis für die Kraft, Zähigkeit und Hingebung, mit welcher die österreichischen Truppen aller Waffen für ihre grosse Herrscherin eingetreten waren.” Már hozzá lehetünk szokva s íme itt is tapasztaljuk, hogy osztrák írók a haditeljesítmények leírásánál a magyarok érdemeiről nem igen szoktak megemlékezni, pedig tudjuk, hogy Mária Terézia elsősorban hű, minden áldozatra kész és legmesszebbmenő támogatásukat önként fölajánló magyarjainak köszönhette minden oldalról megtámadott trónjának megmentését.