Ahhoz nem férhet kétség, hogy II. József császárt szándékolt reformjainak elrendelésénél hatalma öregbítésének vágya mellett népei jólétének és boldogságának kívánalma is vezérelte. Csak az volt a baj, hogy a mód, ahogyan a jóhiszemű uralkodó ezeket a reformokat életbe léptetni kivánta, annyira sértette kivált a magyaroknak eddig féltve őrzött nemzeti jogait és kiváltságait, hogy emiatt a nemzet és uralkodója között igen nagyfokú feszültségnek kellett keletkeznie. Ily atmoszférában könnyen támadhatott annak a látszata, hogy a császár szívesen venné, ha a nehéz sorsa miatt háborgó és a lelketlen uszítók által még jobban félrevezetett oláh tömegek a magyarságot minél jobban sarokba szorítják, ami aztán csakhamar fékevesztett vad dühöngéssé fajult el.

Hogy ezt idejekorán megfékezni nem sikerült, annak viszont a hatóságok s elsősorban a katonai parancsnokok minden komolyságot nélkülöző anyámasszonyos viselkedése volt a legfőbb oka. S mihelyt a katonaság csak valamivel komolyabban látott munkájához, az egész mozgalom egy-kettőre le volt szerelve. Vétek és bűn volt tehát annyi ártatlan vért kifolyni engedni és az emberi jogok és javak eltiprását lehetővé tenni.

Egyébként ennek a parasztlázadásnak a sorsa, az eddigiekhez hasonlóan, már kezdettől fogva meg volt pecsételve. Egy bármily nagy tömegű fanatizált és elszánt, de rosszul felfegyverzett és nem jól vezetett emberhad csak igen rövid ideig mutatkozik veszedelmesnek és félelmetesnek, de mihelyt az nem védtelen, hanem jól vezetett és jól felfegyverzett, akármilyen kicsiny csoporttal kerül szembe, a lázongó, vad és alapjában véve gyáva csordának már is vesztett ügye van, amint az a jelen esetben Zeyk alispán bátor és elszánt fellépésének gyors és sikeres eredményéből is kétségbevonhatatlanul kitűnik.