Míg Mária Terézia és szövetségesei ez évben is kiállították a szokásos negyedfélszáz főnyi seregeket, Frigyes a tavalyi 250.000 helyett ez idén már csak 163.000 embert állíthatott sorompóba s így hadászatilag természetesen most még inkább védekezésre volt utalva, mint az előző évben. Ellenben feltűnő, hogy a két és negyedrészes túlerő felett rendelkező szövetségesek nem az összes erőknek egyidejű támadólagos fellépését vették tervbe. Támadólag csak a jóval kisebb, 50.000 főnyi Loudon-csoportnak kellett az oroszokkal összhangzásban fellépnie, de hogy ez az összhang ezúttal is csak pium desiderium maradt, az egyrészt az oroszok szokásos felette lassú előnyomulásából és abból is kitűnik, hogy Loudon, ahelyett hogy Fouqué elvonulásán vérszemet kapva, gyorsan utána iramodott volna, hogy az oroszoknak minél előbb kezet nyújthasson, úgy első alkalommal, mint a Fouqué-hadtest foglyul ejtése után is legsürgősebb dolognak Glatz semmitmondó ostromát tekintette. De legkülönösebb a Bécsben született hadjárati tervnek az a része, amely az Elbe mentén majdnem 100.000 főnyi sereg fölött rendelkező Daunnak a mindössze mintegy 50.000 főnyi sereggel úgyszolván ágyúlövésnyi távolságra álló porosz királlyal szemben csak lekötő szerepet juttat, mely szánalmas szerepet alighanem maga az örökké habozó és kunktátoroskodó Daun inaugurálta, illetve kívánta magának, ezzel a kezdeményezés és diktálás jogát teljes mértékben az erőben gyenge, de hadvezetési képességben feltétlenül fölényesnek elismert porosz királynak engedvén át. És tényleg mindig az is történik, amit Frigyes akar és jónak lát, őt a sokkalta erősebb Daun, előbbinek szinte magnetikus hatása alatt, az egész hadjárat folyamán csak sötét árnyék gyanánt követi, Szászország és Szilézia között pórázon vezetett fáradt óramutató gyanánt ide-oda ketyegve. Mily szegényes, mily megszégyenítő és megalázó a császári fővezérnek ez a, mindent csak az ügyes manövrírozástól és az ellenség kifárasztásától váró hadi taktikája és hadvezéri mentalitása! És mindennek mi lett a jól megérdemelt vége, hogy a gyenge, de nagyeszű Frigyes, mint a legrutinírozottabb hadvezérek egyike, a hadjárat végén, a mesebeli ügyes Dávidhoz hasonlóan az egész világ csúfjára tönkre veri a még mindig jelentékeny túlerő felett rendelkező nagyhasú, lomha Daunt. Helyenként és időnként, már igen jó hírnévnek örvendő vezértársa, Loudon, nálánál jóval ügyesebben forgatja a marsallbotot, de hiába, nagyban véve ő is csak a bécsi copfos iskolának növendéke volt, mely minduntalan egy-egy baklövés, vagy legalább is szarvashiba elkövetésére készteti. Mindazonáltal landshuti remek győzelme, mely kíváló, az ellenség meglepetését előidéző intézkedései és azoknak gyors és szabatos végrehajtása révén vált csak lehetővé s ráadásul még Glatz várának hihetetlenül gyorsan bekövetkezett eleste, méltán a legteljesebb elismeré és dicséret részesévé tette őt, aki nemsokára a császári hadsereg egyik legkedveltebb és legtiszteltebb vezéri alakja lőn. Hogy Loudon Boroszló mellől a feléje előnyomuló Henrik herceg elől elvonult, az már kevésbbé válik a császári vezér dicséretére, főleg ha tekintetbe vesszük, hogy amannál jóval nagyobb erő felett rendelkezett. Ha ezzel ellentétben a kétségtelenül ügyes és nagyratermett császári hadvezér előbbeni két fényes haditettét még azon melegében egy a Henrik herceg fölött kivívott diadallal betetőzte volna, akkor egy-kettőre korának egyik leghíresebb és legszerencsésebb hadvezére vált volna belőle, aki ily előzmények után fölemelt fővel kereshette az oroszokkal való gyors egyesülést, hogy azokkal karöltve, ha ugyan Soltikovékat ily friss szellemű hadviselési módra rábírni egyáltalában lehetett volna, a remekebbnél remekebb hadműveleteknek még egész sorát hajtsa végre s azok révén esetleg a már évek hosszú sora óta húzódó háborút is éretté tegye a császárnője és királynője számára felette kedvező végleges békekötés létrehozására. Nagyon természetes, hogy én ezt a sok „ha” és „volna” szócskákkal kezdődő, illetve végződő elmélkedésemet tisztán csak tanulság és okulás kedvéért, nem pedig azért biggyesztem ide, mintha jó magam utólag a türelmes papiros és a jó meleg szoba nyugalmát élveze, a kíváló Loudonnál ügyesebb, okosabb és in bellicis még a pápánál is csalhatatlanabb akarnék lenni. De én azt tartom, hogy az igazi hadtörténeti író elengedhetetlen tisztéhez tartozik, okulás kedvéért még napoleoni nagyságok esetleges hibáit is feltárni, mert ezekből a hibákból gyakran többet tanulhatunk, mint egyik-másik fényesen sikerült haditettből.

Henrik herceg ide-oda kapkodó magatartása szintén nem szolgálhat követendő példa gyanánt. Az eredetileg az oroszok ellen tervezett támadólagos előnyomulása a nagy erőkülönbletre való tekintettel túlmerésznek látszik s így legjobb lett volna mindjárt, lehetőlg még a Fouqué-seregcsoportot ért katasztrófa előtt Sziléziába útra kelni, annál is inkább, mert hiszen az oroszok híresek voltak arról, hogy hadműveleteiket a ráklassúság jellemzi.

Frigyes ismételt ide-oda száguldozása egészen biztos jele annak a nagyfokú nyugtalanságnak és bizonytalanságnak, amely a nagy királyt ezekben a sorsdöntő időkben fogva tartotta. De nem is csoda, mert az ő feje fölött mindig jobban összecsapni készültek a hullámok, csak az volt a szerencséje, hogy ellenfelei nem értettek hozzá, hogy az ő felette válságos helyzetének hátrányait a maguk javára kiaknázzák. Így többek között, ha Daun, amikor július 19.-én Drezda előtt megjelenve, energiájának és győzniakarásának oly szép jelét adta, a Drezdán át sikerült előretörést folytatta volna, alighanem alaposan sarokba szoríthatta volna ellenfelét, aki nemsokára maga is belátta, hogy jó lesz innen ismét odébb állani. Sziléziában Henrik herceg csatlakozása révén ismét tetemesen megnöveszthette seregét, mellyel elég biztató sikerre való kilátással akár Loudonra, akár a Berlin felé, habár lassan, de mégis veszedelmesen tért nyerő oroszokra vethette magát. Ehelyett megint az örökösen nyomában levő Daunnal találta magát szemben, aki íme most már, csodák-csodája, maga kereste a döntő összeütközést, azonban szerencsétlenségére csak Loudont küldte előre, hogy az kaparja ki a gesztenyét a hamuból, csakhogy az az alatt égő parázs az egyszer Daun keze-lábát is megperzselte. Ezt a játékot az orosz jó messziről nézegette, nem sokat törődve azzal, hogy neki a Bécsben kölcsönös hozzájárulással megállapított hadjárati terv szerint szintén azon kellett volna lennie, hogy a közelben levő császári haderőkkel minél előbb kezet fogjon. Ámde Soltikov most egy más, kevés fáradsággal járó sokat ígérő vállalat végrehajtásán, Berlin megszállásán törte a fejét, de mintha a maga sok százezerre menő erejét nem tartotta volna elégségesnek a majdnem védtelenül álló porosz főváros elfoglalására, ahhoz osztrák vezértársától jókora támogató erőt kér és kap is. Íme, amit a mi Hadikunk három évvel ezelőtt igazán maroknyi csapatával oly fényesen ütött nyélbe, most erre a célra egész hadseregeket állítanak sorompóba. És ennek ellenére Berlin megsarcolása és rémületbe ejtése most még sem sikerült oly tökéletes módon, mint 1757-ben.

Az 1760. évi hadjárat mérlegét szemünk elé tárva, azt találjuk, hogy az megint a szokásos negativummal végződött. Szilézia kérdése, mely miatt a küzdelem már évek óta folyt, még mindig eldöntetlen maradt s az ezévi hadjárat inkább Frigyesnek, mint ellenfeleinek hozott hasznot, ha nem is anyagi, hanem erkölcsi téren. Csodálatraméltó esze, ügyessége és akaratereje ezúttal is fölényesen diadalmaskodott ellenfeleinek a középszerűséget alig meghaladó hadiképzettsége és teljesítőképessége fölött.