IX/1. és XIX/1. számú melléklet.

A Belgrádnál szenvedett döntő vereség eleinte a portát nagyon is békehajlandóvá tette, hanem utóbb V. Fülöp spanyol király unszolására a szultán mindig nagyobb és nagyobb követelésekkel lépett fel. Fülöpnek ugyanis 1717 folyamán sikerült a császártól Szardinia szigetét elfoglalnia és most arra készült, hogy a Habsburgok összes olaszországi birtokait magához ragadja. A Habsburg- és az Anjou-háznak ez az újabb viszálya nem maradhatott hatás nélkül az ismételten megkezdett, de mindannyiszor újból félbeszakadt török békealkudozásokra sem. Ily bizonytalan körülmények között Savoyai Jenő herceg a jövő évi hadjáratra is messzemenő előkészületeket megtételét tartotta szükségesnek.

A legnagyobb nehézség megint csak pénzügyi téren mutatkozott, mert a hosszú háborúskodás folytán az alárendelt országok teljesítőképessége már annyira alászállt, hogy a pénzügyi szakkörök minden erőlködése, hogy a szükséges összegeket megszerezzék, hiábavalónak bizonyult.[1] Ilyenformán a csapatoknak a szükségesekkel való kiegészítése is igen sok kívánni valót hagyott hátra.

A délvidéken elhelyezett csapatok a tél folyamán a határmenti fontosabb helyeket, így kivált Orsovát, Pancsovát, Új-Palánkát alaposan megerődítették és védhető állapotba helyezték, Kubinnél pedig a Szerbiával való jobb összeköttetés helyreállítása végett a Dunán hidat vertek.

Az 1718-ra megállapított hadjárati terv szerint Szavoyai Jenő herceg egyidejűleg Nis és Vidin felé szándékozott előnyomulni. Ehhez képest a bécsi udvari haditanács 1718 március 2.-án április 1-ére az összes csapatokat menetkész állapotba helyeztette és a felvonulás épúgy, mint a mult évben, most is két nagy csoportban történt. A bánságban május 12. és 15-ike között 14 zászlóaljnak, 14 lovas ezrednek és 47 lövegnek, Zimonynál pedig május 20. és 26-ika között 68 zászlóaljnak, 21 lovas ezrednek és 101 lövegnek kellett összpontosulnia. Erdély védelmére gróf Steinville tábornagynak mindössze 6 zászlóalj, 2 vértes és 2 dragonyos ezred hagyatott meg. Épígy Boszniával szemben is főként védőleges magatartás volt tervbe véve.

A porta szintén nagyarányú előkészületeket tett az ezévi hadjáratra s eleinte 3 támadólagosan előnyomuló hadsereg felállítását tervezte. Ezek közül, a legnagyobbat Nisztandzsi Mehemed nagyvezírnek Belgrád felé, a tatár khánnak és Rákóczy Ferenc fölkelőinek Temesvár felé, Numan Köprili boszniai beglerbégnek pedig a Száván át kellett volna támadólag előnyomulnia. Amikor azonban 1718 május havában a harcias Nisztandzsi Mehemedet a békére hajló Ibrahim pasa váltotta fel, a török hadvezetőség a támadás helyett a védelem álláspontjára helyezkedett.

Közben hosszantartó vajudás után május 5.-én megnyilt Pozsarevácban a békekongresszus. Ezen a magyar törvények értelmében Magyarországnak is képviselve kellett volna lenni s báró Sándor Gáspár megbízást is kapott, hogy ott magyar követ gyanánt megjelenjen, de mivel a karlovici békekötésnél is mellőzték a törvény végrehajtását, ezt precedensül felhasználva, főleg Savoyai Jenő herceg ellenzése következtében, Magyarország képviseltetése ezúttal is elmaradt.

Miután az itteni tanácskozások igen hosszúra nyultak, Savoyai Jenő herceg, azoknak nyomatékot adandó, seregével tüntetőlees előnyomulás végrehajtását határozta el. A zimonyi csoportból 12 zászlóalj és 9 lovas század a Száván átkelve, Belgrádnál állott fel, míg gróf Mercy lovassági tábornok bánsági csoportjával Új-Palánka és Orsova felé kezdett előnyomulni.

Az erről szóló hírre Ibrahim nagyvezír a Drinápolynál összpontosított 60.000 emberrel nyomban megkezdte előnyomulását Nis felé, egy 10.000 főből álló török hadtestet pedig a Drina mentén a Duna felé rendelt előre. Ámde további hadműveletekre már nem került a sor, mert végre július 21.-én létre jött a németek által Passorowitznak nevezett Pozsarevácban a 25 évre megkötött béke, melynek értelmében a szultán lemondott Temesvárról, Belgrádról, Szerbia és Bosznia északi részéről és az Olt folyóig terjedő Kis-Oláhországról.[2]

A császári biztosok eleinte II. Rákóczy Ferenc és bujdosó társainak, főleg Bercsényinek, Eszterházy Antalnak, Forgáchnak, Csáky Mihálynak és Vay Ádámnak kiadatását is követelték, de a szultán kijelentette, hogy inkább elveszti fővárosát, semhogy magát a vendégszeretet megsértése által ennyire lealázza. Annak hírére, hogy a spanyolok Olaszországban jókora tért nyertek, a császári biztosok engedékenyebbekké lettek s így történt aztán, hogy Rákóczyt és társait a porta ugyan nem adta ki, de kötelezte magát, hogy a határoktól jóval távolabb eső helyen ad nekik menedékhelyet.[3] Rodostóban Rákóczy 1735-ben bekövetkezett haláláig tovább szövögette terveit, hogyan könnyíthetne hazája sorsán, azonban szerephez többé nem jutott.

[1] Érdekes a bécsi hadilevéltárnak, Türkenkrieg 1717, Fasc. IX, 83. alatt foglalt alábbi kimutatása, mely szerint az udvari kamara 1718. évre az egyes országokra a következő összegeket vetette ki: Csehország 2,000.000 frt. Szilézia és Morvaország 2,000.000 frt. Alsó-Ausztria 560.000 frt. Felső-Ausztria 300.000 frt. Stájerország 300.000 frt. Karinthia 100.000 frt. Krajna 50.000 frt. Tyrol 80.000 frt. Elő-Ausztria 70.000 frt. Magyarország 2,040.000 frt. Szlavonia-Szerémség 100.000 frt. Erdély 500.000 frt. Temesi bánság 250.000 frt. Szerbia 50.000 frt. Az 5 oláh kerület 100.000 frt. Horvátország 30.000 frt. Összesen: 8,530.000 frt.

De ez csak részben fedezte ama 23 milliónyi összeget, mely a katonai kiadások teljes fedezésére szükségessé vált volna. A fentiek szerint Magyarországra, Erdélyre és a temesi tánságra, mely országrészek a csapatok téli elszállásolása révén különben is a legerősebben, sőt majdnem mondhatni egyesegyedül ők voltak megterhelve, együttvéve 2,750.000 forintot, vagyis körülbelül az egész összegnek felét vetették ki. Nem volt ez újdonság, rendes szokása volt ez a császári kormánynak. – Lásd még: Fessler–Klein, Geschichte von Ungarn V, 200.

[2] Lásd a XIX/1. számú mellékletet.

[3] A békeokmány eredeti latin szövegét lásd: Ghillány, Diplomatisches Handbuch, II. – Révai Nagy Lexikona, XV, 231. – Hammer-Purgstall, Geschichte des osm. Reichs, IV, 162–166.