| « h) A szávamenti és boszniai hadműveletek. | KEZDŐLAP | 3. Az 1718. évi hadjárat. A pozsareváci béke. » |
Az 1716. évi háború még nem teremtette meg azt az alapot, amely III. Károly és a szultán között tartós béke létesítését tette volna lehetővé. A porta nem egykönnyen mondott le a temesi bánság birtokáról, miután most már ez jelezte a legkényelmesebben használható kaput egyrészt Erdély, másrészt Felső-Magyarország felé, amelyekre még mindig erősen vásott a szultán foga, s viszont a császári politika sem tekinthette misszióját befejezettnek, amíg Belgrádot, a Közép-Duna e legfontosabb kulcsát is hatalmába nem ejtette. Nagy és fontos kérdések forogtak tehát kockán mindkét részen s így egészen természetes, hogy e két kíválóan fontos kérdés eldöntése érdekében innen is, túlnan is oly nagyarányú, még az eddigieket is fölülmúló előkészületeket tettek.
Savoyai Jenőnek az a törekvése, hogy az 1717. évi hadműveleteket minél korábban, még pedig egyesített erővel egy nagy cél ellen indíthassa meg, feltétlenül helyesnek mondható, csak az a kár, hogy az e szándék útjába gördülő akadályok, elsősorban a pénzhiány, körülményesség és néhézkesség, oly hatalmasak voltak, hogy azokat még a vasakaratú és a császártól lefelé mindenkinek imponálni tudó Savoyai Jenő sem tudta kellőképpen leküzdeni. Pedig a jövendő hadszíntér közelsége a császáriakra nézve oly nagy előnyt jelentett, amely, kellő kihasználás esetén, szinte már a fél győzelmet jelentette. Bizonyos mértékben késleltetőleg hatott a németországi segélyhadak igénybevétele is, az azonban kétségtelen, hogy az azok révén nyert erőtöbblet távolról sem egyensúlyozta ki azt a nagy kárt, amely az igénybevételükkel járó késedelemből származott.
Boszniától eltekintve, mely már fejletlen közlekedési és útviszonyainál fogva is már eleve mellékhadszínhelynek volt predesztinálva, az ellenség főleg két irányban intézhetett offenzívát: a fősereggel a Duna mentén, majd Belgrádtól kezdve akár a temesi bánság, akár Szlavónia, és egyidejűleg egy másik seregcsoporttal Oláhország, avagy Moldván át esetleg mindkét irányban egyszerre Erdély felé.
Ezzel szemben Savoyai Jenő a Száva mentét s Boszniát, illetve Erdélyt már kezdettől fogva mellékhadszínhelyekké deklarálta s azok védelmére valóban minimális erőket szánt, míg az ezután fennmaradó, valóban tekintélyes számú haderejét két nagy csoportban Futak–Péterváradnál és a temesi bánságban vonultatta fel, hogy akármerre fordulna is főerejével az ellenség, mindenütt már kezdettől fogva számottevő ellenfélt találjon maga előtt. Hogy ez a felvonulási terv feltétlenül helyes volt, ahhoz a legkisebb kétség se férhet. A két seregcsoport azonkívül elég közel is vonult fel egymáshoz, úgy hogy egyesülésük avagy kölcsönös kisegítésük hamarosan megtörténhetett.
A Dunán való átkelés helyének megválasztása ellen sem tehetünk kifogást; a Temes alsó szakaszának célszerű folyásiránya Opovától kezdve kitűnő szolgálatokat tett híd- és egyéb hadianyagoknak az átkelés helyére való szállításánál. Egyébként, miután a belgrádi védőrség a legnagyobb, sőt bátran mondhatjuk vétkes nembánomsággal és könnyelműséggel nézte és tűrte a világos nappal szemeláttára végbemenő partváltást, azt hasonló körülmények között bárhol époly könnyen és époly sikeresen lehetett volna végrehajtani. Sőt elvileg szinte egyszerűbbnek látszott, hogy a sereg zöme, vagyis a futaki csoport Péterváradnál keljen át a Dunán s azután valahol Szabács és Zimony között az ellenség közvetlen behatásának ki nem tett ponton igyekezzék a Száván átkelve, Belgrád hátába kerülni.
A hídverést a herceg utasítása értelmében Mercy lovassági tábornok elismerésre méltó gonddal és szakértelemmel készítette elő, de az a lassúság mindenesetre feltünő, amellyel a két seregcsoport az átkelés helyéhez ért. Denta és Futak mint legtávolabb eső pontok mindössze mintegy 80 km-nyi távolságra feküdtek Pancsovától és mégis a május 28-ikától június 14-ikéig terjedő 18 nap kellett ahhoz, hogy a sereg végre a kiszemelt és előkészített átkelés helyén összpontosuljon. Emellett feltűnő, hogy a herceg a futaki csoportot csak akkor indította el, amikor a bánsági csoport máris a hídverés színhelyére érkezett. Ez mindenesetre talán kelleténél is nagyobb óvatosságra mutat, ami csak felesleges időpazarlást vont maga után. Még nagyobbá vált a huza-vona a Hauben-csoport visszahagyása által, minek folytán a megostromlandó vár körülzárása csak július 4.-én, vagyis a megmozdulástól számított 38-ik napon vált teljessé. Ilyenformán a szándékolt korai felkészüléstől várt nagy előny csakhamar teljesen illuzóriussá vált, amennyiben ez a nagy késedelmeskedés alkalmat és időt engedett a nagyvezírnek, hogy az általa vezetett fősereggel még idejekorán Belgrád megsegítésére beérkezhessék.
Még jobban, majdnem további két héttel tolódott ki az ostrom komoly megkezdésének időpontja az ostromszereknek későn történt beérkezése folytán. Miután a herceg legközelebbi hadműveleti célul már kezdettől fogva Belgrád megostromlását tűzte ki, a szükséges ostromágyúkat és ostromszereket akként kellett volna útba indítani, hogy azok a Dunán való átkelés után nyomban kéznél legyenek. Mindezekre vonatkozólag a felelősség elsősorban Savoyai Jenőre hárul, mert hiszen a császár legmesszebbmenő bizalma és felhatalmazása folytán ő intézkedett mindenben úgyszólván teljhatalmúlag. Igaz, hogy a különféle hatóságok, az udvari kamara, az udvari haditanács stb. ósdi felfogásukhoz mérten és vérükké vált nehézkességüknél fogva sok tekintetben kerékkötői voltak a gyors cselekvésnek, de azért mégis mindennek sokkal jobban kellett volna összevágnia.
Az ostrommunkálatok megindítása körül szintén nagyfokú vontatottság mutatkozott, aminek szintén nem volt semmi komoly oka és alapja. Tanulság kedvéért mindezeket fel kellett említenünk, mert mi, akik a mult eseményeiből tanulni és okulni akarunk, nem merülhetünk ki abban, hogy amint korának egyik legjelesebb hadvezére világhírnévre szert tett Savoyai Jenő munkálkodásának csak fényoldalait emeljük ki és örökítsük meg, esetleges hibái és célszerütlen intézkedései fölött pedig egyszerűen szemet húnyva napirendre térjünk. Annál kevésbbé volna indokolt, hogy ezt megtegyük, mert hiszen Savoyai Jenő még e hibák dacára is halhatatlan érdemekben gazdag hadvezére marad hadtörténelmünk e valóban dicsőséges korszakának. Főleg mindenkori török ellenfeleivel, a szultán által kinevezett nagyvezírekkel összemérve, tudás, vasakarat és képesség tekintetében az ő személye toronymagasan kiemelkedik a többi egykorú, jóval kisebb kaliberű emberek tömkelegéből.
E nagyarányú késlekedések folytán biztosan számolni kellett azzal, hogy a török fősereg közbelépésével az ostromot hamarosan meg fogja zavarni. Ezért vált szükségessé a várból jövő kirohanások ellen védelmül szolgáló contravallációs (ellensáncolási) vonal megépítésével egyidejűleg a fölmentő sereg ellen védelmet nyujtó circumvallációs (körülsáncolási) vonal megépítése is. Sőt ez utóbbi számára a herceg amannál valamivel erősebb dimenziókat rendelt el, úgy az árok mélysége, mint a mellvéd magassága és vastagsága tekintetében.[1] Tudjuk, hogy utóbb a herceg a circumvallációs vonalat nem használta fel védelmi vonal gyanánt, mindazonáltal fenti rendelkezésével teljesen egyetérthetünk, mert a török fölmentő sereg beérkezésének időpontjától kezdve ez vált fontosabb és veszedelmesebb ellenféllé.
A törökök részén az óriási előkészületekhez képest igen nagyarányú volt az eredetileg megállapított hadjárati terv is. Erdélyt a szultán két oldalról, a Száva mentét Boszniából akarta fölényesen megtámadni s emellett a döntő lökemet a nagyvezír vezette fősereggel a temesi bánságba akarta intéztetni. Nevezetes és mint igen helyes eszmét külön ki kell emelnünk, hogy Chalil pasa nagyvezír, a neki szánt feladat keretében nem Temesvár ostromára gondolt, hanem ama sokkal helyesebb elhatározásra jutott, hogy nem hosszadalmas várvívással tölti idejét, hanem az ellenséges sereget tette hadműveletei célpontjává, hogy azzal megmérkőzve, rövidesen eldöntse az ezévi hadjárat sorsát. Az eszme pompásnak mondható és az ellen sem tehetünk kifogást, hogy utóbb a siker érdekében a többi seregcsoportok nagy részét is magához vonta, de a kíválóan helyes elhatározás végrehajtása, mint alább bővebben kifejtjük majd, annál több kívánni valót hagyott hátra.
Hogy Savoyai Jenő herceg a június 18-iki szemrevételezést oly nagy apparátussal hajtotta végre, az mindenesetre különös. Az efféle szemrevételezést, melynél a szemlélő lehetőleg nyugodtan és sokat akar látni, nem jó ily nagy garral végrehajtani és csak kis híjja volt, hogy a herceg alaposan rá nem fizetett a felderítési műveletnek ily helytelen módon történt inszcenálására.
A várbeli törökök július 5-iki alaposan elkésett első megmozdulása a délután folyamán véletlenül elég komoly színezetet öltött. Nevezetes és elismerésre méltó, hogy a két császári hadihajó úgyszólván az egész, felette ügyesen és fürgén viselkedő török hadiflottával dacolni volt képes. Hogy a szárazföldi csapatok harca végül szintén a folyton újabb erősbítéseket nyerő császáriak győzelmével fog végződni, ahhoz már kezdettől fogva nem férhetett kétség. Musztafa pasának, ha komolyabb eredményt akart elérni, előbb, sokkal előbb, mindenesetre már a császáriaknak a Dunán való átkelése közben, kellett volna erejének egy részét latba vetni.
A hiteles osztrák forrás nyomán a negyedfél órás július 5-iki harcot a leírásban magam is keménynek jeleztem. Ha a törökök ekkor valóban 200 embert vesztettek, akkor ez a harc kétségkívül elég kemény lehetett, de másrészt a kemény harc fogalma sehogy sem egyeztethető össze azzal az ugyanazon forrás által említett ténnyel, hogy viszont ez a „kemény” harc a császáriaktól oly nevetségesen kevés áldozatot követelt.
Hogy a június 29-iki és július 16-iki török kitörések szintén nem vezettek említésre méltóbb eredményre, azon nincs mit csodálkoznunk. Ezek a kitörő török csapatok most már oly óriási túlerővel találták magukat szemben, hogy ezek a mindössze 1000–2000 emberrel végrehajtott vállalatok még részleges sikerre sem igen tarthattak számot.
A császáriak részén a futó- és vívóárkok készítése és a többi ostrommunkálatok végzése elég lanyhán folyt; a vártól délre úgyszólván semmi sem történt, a zimonyi oldalon pedig július 18-ikától 25-ikéig, vagyis egy teljes hét alatt ugyancsak kicsi volt a végzett munkák eredménye. Szinte az volt a dolognak a látszata, hogy a herceg nem is foglalkozik komolyan Belgrád megostromlásának kérdésével. Pedig a július 23.-án kezdődő néhány napi lövetés feltűnően kedvező eredménye amellett tanuskodik, hogy kár volt az ostrommunkálatok elrendelése és elvégzése körül oly nagyfokú lanyhaságot tanusítani. A hadműveleteknek és az ostrommunkálatoknak a kívánt gyorsasággal és eréllyel való elrendelése és végrehajtása mellett nem volt kizárva, sőt a történtek után ítélve igen valószínűnek látszik, hogy Belgrád sorsát még, amint rendesen, most is ólomlábakon járó török fölmentő sereg beérkezése előtt meg lehetett volna pecsételni.
A nagyvezír beérkezése a fölmentő sereggel egészen új helyzetet teremtett. Ettől az időponttól kezdve ez az ellenséges csoport vált fontosabbá s az ezzel való leszámolás volt hívatva esetleg az egész hadjárat sorsát eldönteni. Már erre való tekintettel is feltűnő, hogy Savoyai Jenő herceg oly közel engedte magához és seregéhez ezt a veszedelmes ellenfelét, alkalmat adván ezáltal, hogy serege meglehetősen szűk helyen két tűz közé beékeltessék. Ilyenkor a legjobb, amit a hadvezér tehet, hogy a várostromnak az okvetlenül szükséges erővel való fentartása mellett, serege zömével eléje megy a közeledő ellenséges fölmentő seregnek, hogy azzal már kellő távolságban a vártól leszámoljon. Különösen kívánatos lett volna ez a jelen esetben, amikor a két ellenséges csoport által előlről és hátulról jelképezett présen kívül két oldalt még két oly hatalmas akadály tette szinte lehetetlenné a jobbra vagy balra való kitérést, mint aminőnek a Dunát és Szávát a meglevő áthidalások dacára feltétlenül számba kellett venni. Miután Savoyai Jenő herceg nem ment eléje a nagyvezír hadseregének, ennek Belgrád alá érkezésének időpontjától, vagyis július 28-ikától kezdve a császári sereg felette kellemetlen és veszélyes helyzetbe jutott. Eddig ugyanis a Vračar magaslatról a császáriaknak volt teljes betekintésük az ostromlott várba, most azonban a török fölmentő sereg jutott még a Vračarnál is magasabb tetők, a Bajdina vagy máskép Zeleno b. tető és a még annál is magasabb Ekmekluk birtokába,[2] ahonnan a császári sereg táborában véghezmenő majdnem minden mozdulatot ellenőrizni lehetett. Ez a domináló állás egyúttal a török tüzérség számára is kiválóan alkalmas poziciókat biztosított. És ezt a lehetetlen helyzetet a herceg majdnem két hétig tűrte, minden pillanatban kitéve a sokkalta erősebb ellenség egyszerre két oldal felől, előlről és hátulról jövő támadásának.[3] Szerencsére Chalil pasa nem bizonyult oly veszedelmes ellenfélnek, akivel szemben a herceg még ezt a nagy lapszust is büntetlenül el ne követhette volna. Mert dacára annak, hogy utóbb a mellékseregcsoportok legnagyobb részét is magához vonta, még az ekként keletkezett szinte félelmetes túlerőt sem tartotta elégnek ahhoz, hogy az ellenséget máról-holnapra annak rendje és módja szerint megtámadja, hanem ennek a futólagosan megerődített állásnak ostromszerű, ahogyan az várakkal szemben szokás, megtámadását, a futó- és védőárkoknak lépésről-lépésre való előretolásával határozta el. Ezt viszont csodálatosképpen Savoyai Jenő herceg tűrte szinte hihetetlen egykedvűséggel és hidegvérrel, úgyszólván alig zavarva a törökök munkálkodását, amíg azok árkaikkal átlag 50–100 lépésnyire egészen közel nem férkőztek a circumvallációs vonalhoz. Ez arra vall, hogy a herceg eredeti elgondolása az volt, hogy alighanem számbeli gyengeségére való tekintettel bevárja az említett vonal mentén a törökök döntő támadást, hogy alkalmas pillanatban ellentámadásba átmenve, őket halomra döntse. Ez álláspontja mellett megmaradt még akkor is, amikor foglyok és szökevények bemondásából megtudta, hogy az ellenség támadása augusztus 15-ikére vagy 17-ikére várható. Ámde az augusztus 14-iki robbanás folytán a helyzet immár annyira feszültté vált, hogy ezt a nagy feszültséget sem a parancsnok, sem a csapatok tovább nem bírták ki; itt gyorsan tenni kellett valamit; hogy mit, annak végérvényes kimondását úgylátszik mégis csak az összehívandó haditanács belátására bízta, bár valószínű, hogy a támadásba való átmenetnek gondolatát elsőnek maga a herceg pendítette meg, amihez aztán a többi tábornokok is hozzájárultak.
Az elfogadott terv szerint, a várostrom tüntetőleges folytatása mellett, micélból igen helyesen főleg a tüzérség élénk tüzelésre utasíttatott, a sereg zömének a circumvallációs vonalon áttörve, egyöntetű erélyes támadást kellett az egész vonal mentén végrehajtania.
Miután, mint már föntebb említettük, az ellenség a tábor minden zugát áttekinthette, a circumvallációs vonalon való áthatolás s utána a támadáshoz való felvonulás csakis az éj leple alatt történhetett meg, ami azonban másrészt nagyon megnehezítette az említett két művelet végrehajtást és a sűrű köd által meghosszabbított éjszakai sötétségben úgy a jobb, mint a balszárnyon az irány eltévesztését vonta maga után.
A támadáshoz való felvonulás után Savoyai Jenő elgondolása szerint a támadást a balszárnynak kellett volna megkezdenie az ellenséges állás kulcspontját képező Bajdina vagy máskép Zeleno b. magaslat ellen. Ez a rendelkezés már azért is helyes volt, mert ezen a tereprészen az ellenségnek védő és futó árkai nem lévén, az előnyomulás aránylag legkönnyebben és leggyorsabban volt végrehajtható. Ámde a hercegnek ez a szándéka egyrészt a Montecuccoli-csoport eltévedése és mivel a sűrű ködlepel miatt, amelyben a Pálffy vezette legszélső jobbszárny véletlenül és váratlanul már jóval a támadás tervezett megindulása előtt a közvetlen közelben szemben fekvő s janicsárok által megszállt árokrészbe ütközött, teljesen dugába dőlt.
Egyébként a Bajdina magaslat ellen elrendelt támadás nem kis mértékben veszélyessé válhatott volna azáltal, hogy azt a Mirijevo patak keleti oldalán levő ellenséges csapatok könnyen oldalba foghatták, főleg ha Montecuccoli a támadást a vett parancshoz képest a Bajdina magaslaton levő ellenséges csoport jobb oldala ellen hajtotta volna végre, ami a ködben való eltévedés folytán egyáltalán nem következett be. Azonban sorsát a Montecuccoli-csoport így sem kerülte el, mert jobbrahúzódása közben a vívóárkokat megszállva tartó janicsárosztagok darázsfészkébe kerülvén, ez hamarosan véget vetett további harci tevékenységének.
A herceg az erőnek körülbelül egyharmadát a várőrség megfigyelésére, illetve az ostrom folytatására hagyta vissza, ami kissé soknak látszik, főleg ha tekintetbe vesszük, hogy a vár védőrsége a csata alatt teljesen passzíve viselkedett, amire azonban az intézkedés kiadásakor természetesen számítani nem lehetett.[4]
Elvileg az ellen sem tehetünk kifogást, hogy harcintézkedésével a herceg gyalogságát a középre osztotta be s hogy lovasságát annak két szárnyára egyenlően elosztva állította fel, bár a jobb szárny előtt fekvő, ellenséges védőárkokkal is átszeldelt terep kevésbbé volt alkalmas lovasság harcműködésére. Egyébként a török sereg csoportosítása és tagozódása, középen a gyalogsággal s annak két szárnyán lovassággal, szintén ehhez hasonló volt.
Nagy hátrány színében tűnik fel, hogy míg a törököknél egyes kisebb, ügyes fürgeséggel működő harccsoportok is eredményesen voltak az egész harcműködés keretében felhasználhatók, addig az akkori császári seregek csak zárt, tömött sorokban és pontosan kiigazított vonalakban való harchoz voltak hozzászokva s mihelyt a felette merev harcvonalban valahol rés támadt, a további tervszerű együttműködés nyomban csütörtököt mondott.[5] A jelen esetben a csatavonal összefüggésének veszendőbe menéséhez a középen támadt nagy résen kívül még az is hozzájárult, hogy a balszárny lovassága a nagy ködben eltévesztette az irányt és hogy a hozzá közeleső gyalogsági balszárny abbeli törekvésében, hogy úgy a gyalogsági jobbszárnnyal, mint a lovas balszárnnyal a szoros kapcsolatot fentartsa, egyideig inga módjára ide-oda billegett-ballagott. Ennek és a rés keletkezésének okát főleg az intézkedésnek ama kevésbbé szerencsés rendelkezésének tulajdoníthatjuk, hogy a sokkalta lassúbb mozgású gyalogságnak a gyors helyváltoztatásra képes lovassághoz kellett igazodnia, holott ennek megfordítottja sokkal könnyebben lett volna végrehajtható.
Azért, hogy Pálffy a parancsnoksága alatt álló lovassággal kissé jobbra húzódott, emiatt a tábornagyot szemrehányás nem illetheti, mert hiszen neki a maga csoportjával az ellenséges balszárny oldala ellen kellett működnie, ami csak bizonyos fokú jobbra-eltolódással volt keresztülvihető, viszont Starhemberg Miksát sem érheti gáncs a fatális rést okozó jobbrahúzódásért, mert hiszen neki parancsa volt, hogy csoportjával a Pálffy-csoporthoz igazodjék. A hiba tehát itt egyes-egyedül a hadsereg-intézkedésnek már fent említett célszerűtlen rendelkezésének tulajdonítható.
A császáriak részén bekövetkezett fenti kalamitások helyéhez közelálló ellenséges részek az ezekből a császáriakra származó hátrányokat gyorsan a maguk javára fordították, amennyiben egyrészt késedelem nélkül benyomultak a középen támadt résbe, másrészt pedig nyomban oldalba fogták a túlságosan jobbra húzódott császári balszárnyat is, de e kisebb csoportok kíválóan helyes viselkedése kellő támogatásban nem részesült, mert a magasabb török parancsnokok és elsősorban az egésznek a vezetője, Chalil pasa nagyvezír nem állott a helyzet magaslatán s így a döntő győzelem kivívására kínálkozó kedvező alkalom hamarosan ismét eltűnt, kivált mivel a császáriak részén Savoyai Jenő herceg lángelméje a köd eloszlásakor pillanatok alatt tisztában volt vele, hogy hol és hogyan kell támogatólag közreműködnie, s végeredményben ez döntötte el a jó sokáig felette kétséges lábon álló csata sorsát a leghatározottabban a császriak javára és előnyére. S ezért joggal mondhatjuk, hogy a belgrádi győzelem elsősorban Savoyai Jenő herceg érdeme.
Magának a csatának és a harcnak lefolyásáról nem sok a mondani valónk. Az éjszakai sötétség és a köd csakhamar darabokra tépte a császáriak csatavonalát és ez rájuk nézve, miután ők kizárólag a zárt csatavonalban való harcmodorhoz voltak hozzászokva, óriási hátrányt jelentett. Ha a törökök az ellenségnél ennek révén keletkezett kritikus helyzetet akár a császári front végleges áttörésére, akár a baloldal döntő átkarolására, vagy ami még jobb lett volna, erőteljes általános támadásba való átmenetre használták volna fel, úgy a legkisebb kétség sem férhet hozzá, hogy e napon ők és nem a császáriak váltak volna győztesekké, ami esetleg a szűk korlátok közé szorított császári seregnek teljes megsemmisülését vonhatta volna maga után. A török csapatok most is megtették kötelességüket, de a magasabb vezetés náluk ezúttal is minden kritikán aluli volt. Pedig az általános helyzet és a viszonyok minden tekintetben oly felette kedvezőek voltak reájuk nézve, hogy nekik a győzelem kivívásához még egy Savoyai Jenőhöz hasonló világhírű, hanem csupán egy közepes tehetségű fővezérre lett volna szükségük, de Chalil pasa és a többi magasabbrangú török tábornokok még ezt a közepes mértéket sem ütötték meg.
De azért Savoyai Jenőt sem mentesíthetjük minden szemrehányás alól. Azt a nagy óvatosságot, mely abban nyilvánult meg, hogy ő a csatát már kezdettől fogva nem átütő támadás formájában, hanem terepszakaszról terepszakaszra történő előnyomulással tervezte és hogy bekövetkezett döntés után seregét mindenekelőtt rendbeszedte és két harcvonalba tagozva ismét harckész állapotba helyezte, utóvégre bizonyosfokban még helyénvalónak ismerhetjük el. Ő semmi esetre sem becsülte le, hanem ellenkezőleg inkább túlbecsülte az ellenséges csapatok és parancsnokok erkölcsi derékségét és harcratermettségét s így nem tartotta kizártnak, hogy a bár visszavonult, de hamarosan újból rendezkedő és rendbe jövő török sereg megfordulva, új támadással igyekszik majd újabb szerencsét próbálni. De éppen ennek az új rendezkedésnek a meghiusítása és a már kivívott győzelem teljes kiaknázása céljából az ellenségnek hathatós, a lovasság minél nagyobb részének latbavetése által leendő könyörtelen üldözése elengedhetetlenül szükséges lett volna. Amit az osztrák történetírás e nagy hiba szépítgetésére felhoz, azt mi egyáltalában nem fogadhatjuk el helytállónak.[6]
A belgrádi csata megnyerésével tulajdonképpen a háború sorsa még nem volt véglegesen eldöntve. Még hátra volt a várostrom folytatása és Belgrád kézrekerítésének nagy és nehéz kérdése, ami esetleg még nagyon sokáig elhúzódhatott. És íme megtörtént az a csoda, mire Savoyai Jenő és hadserege még legvérmesebb reményei mellett sem gondolhatott: Musztafa pasa, aki különben az augusztus 16.-án tőle délre végbemenő döntő viaskodást a legnagyobb részvétlenséggel és egykedvűséggel szemlélte, 48 órán belül úgyszólván tálcán prezentálta Savoyai Jenőnek a gondjaira bízott hatalmas és fontosság tekintetében e hadszíntéren szinte egyedülálló dunamenti várat. Ebből is láthatjuk, hogy Musztafa pasa sem volt még egy jottányival sem jobb, sem rosszabb a többi török magasabb parancsnokoknál, akiknek jó nagy része méltán megérdemelte a hatalmas szultán ilyenkor kijáró ajándékát, a közmondásos selyemzsinórt.
Most aztán esetleg arról is lehetett volna szó, hogy Savoyai Jenő herceg győzelmes seregével tovább folytassa hódító útját a Balkán-hegylánc alkotta szorosokig, ez azonban főleg az élelmezés és ellátás terén mutatkozó nehézségekre, vagy jobban mondva nehézkességre való tekintettel mindenesetre kockázatos színben tűnt fel a kivívott győzelmét nem szívesen kockára tevő Jenő herceg szemei előtt, akinek emiatt jogos szemrehányást már nem igen tehetünk. De ha már az egész sereggel nem is folytatta támadó hadműveleteit, megfelelő erőcsoportoknak Nisbe és esetleg Szófiába, továbbá Novipazarba, esetleg Mitrovicára és Pristinába való előretolásától, ahogyan az az 1689. évi hadjárat szerencsés befejezése után Badeni Lajos őrgróf rendeletére igen helyesen meg is történt, semmi szín alatt sem lett volna szabad eltekinteni.
A nándorfehérvári nagy, remek győzelem kivívásában a magyarság csak néhány kíváló magasabbrangú tábornok révén vett közvetlen részt. A magyar huszárok tulajdonképpen csak a csata után léptek akcióba, de ekkor már közismert vitézségükkel és elánjukkal becsületesen és a legelismerésre méltóbb módon oldották meg feladatukat.
A mellékhadszínhelyeken történt események s ezek keretében a lelketlen tatár-pusztítás is, nem igen adnak alkalmat különösebb megjegyzésekre.
[1] Várady Gábor, Savoyai Jenő és a Nándorfehérvár elleni hadjárat. 1716–17. Hadt. Közl. 1894. évf. 37. szerint „Már június 28.-án az 1.80 méter magas, 3 méter vastag mellvéd, 2 méternyi mély és 2.50 méter széles árokkal készen állt.”
[2] Ezt még a Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen. XVII, 118. old. is kiemeli, mondván: Beherrschte der Prinz von seiner vortheilhaften Aufstellung aus die Festung, so wurde er durch die vom Grossvezier Chalil eingenommene Stellung jetzt selbst dominiert. Wie bei Peterwardein, so hatten die Türken auch vor Belgrad die vortheilhafteste Position erkannt und sich durch deren Wahl einer gewissen Überlegenheit im Terrain versichert. – Der Rücken des Vračar, auf dem das Lager des Prinzen stand, setzt sich in südostlicher Richtung etwas schmäler werdend, und an Höhe zunehmend fort; er trägt erst die Bezeichnung Bajdina ušina česma (von einer hier befindlichen Quelle), dann Ekmekluk…”
[3] Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen. XVII, 172: „Allerdings konnte es auffallen, dass der Prinz nicht sofort nach der Ankunft des Grossveziers sich zum Angriffe entschloss und sich damit von jener fatalen Umklammerung befreite, die vierzehn Tage hindurch seine Lage so gefährlich machte.”
[4] Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen. XVII. 173: „Geheimnissvoll und umsichtig hatte der Prinz die Schlacht vorbereitet, deren Ausgang bei dem ungünstigen Kräftverhältniss immerhin sehr ungewiss war und nur als ein Act kluger Vorsicht kann es bezeichnet werden, dass er, gegen alle Regeln der damaligen Zeit, 20.000 Mann, also ein Drittheil seiner Kraft, in der Reserve beliess. Die entscheidende Notwendigkeit dieser Verfügung würde sofort zu Tage getreten sein, wenn ein Ausfall der Garnison von Belgrad stattgefunden hätte.”
[5] Az utolsó pillanatban ennek elhárítására kiadott utasítás (lásd a következő lábjegyzetben közölt rendelkezések 7. pontját).
[6] Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen. XVII, 176: „Auch als die volle Deroute des türkischen Heeres sichergestellt war, unternahem Prinz Eugen keine über ein gewisses Mass hinausgehende Verfolgung (sic!), da ihm für eine solche weder die ausreichenden Machtmittel (ez már csak igazán üres beszéd!), noch die Kräfte der Truppen zu Gebote standen. Er durfte die gänzliche Auflösung der türkischen Streitkräfte ohnehin als unvermeidlich voraussetzen.” (Ez aztán már igazán szinte nevetséges és semmikép el nem fogadható érvelés és okoskodás!).
Épígy nem mossák tisztára az elkövetett hibát a Remarques et observations dans la campagne 1717 (Bécsi hadilevéltár, Türkenkrieg 1717, Fasc. XIII. 25.) következő szavai sem: „Si notre cavallerie aurait été en état, on aurait pu suivre et défaire l’armée ennemie sans risque. Aussi on doit avoir grand soin de la conservation des chevaux qui ne se ruinent pas seulement faute des fourages, mais aussi par des fatigues inutiles.“
| « h) A szávamenti és boszniai hadműveletek. | KEZDŐLAP | 3. Az 1718. évi hadjárat. A pozsareváci béke. » |