XIX/5. és XIX/6. számú melléklet.

A Savoyai Jenő hercegtől vett utasítás értelmében Mercy lovassági tábornok nyomban hozzáfogott a pancsovai dunai hídmunkálatok előkészítéséhez s versec–dentai seregcsoportját június 2.-án elindítván, az 8.-án szintén a hídverés színhelyére érkezett.

Savoyai Jenő herceg a sereg zömével csak június 9.-én indult el Péterváradról és június 11.-én Titelnél a Tiszán, majd a Bégán is átkelvén, a mai Perlász helyén volt Szige mellett szállt táborba, ahol másnap pihenőt tartott. Június 13.-án a Temes folyón átlépve, Opova, 14.-én pedig Pancsova környékéig jutott a sereg, ahol a bánsági csoporttal egyesült.

Péterváradnál 3 gyalog és 2 lovas ezreddel gróf Hauben altábornagy maradt vissza azzal a feladattal, hogy a Dunán való átkelés, majd Belgrád körülzárásának ideje alatt Péterváradot és a Szerémséget fedezze s aztán Zimony felé előnyomulva, Belgrád körülzárását a Duna és Száva között nyugat felől teljessé tegye. Ebből kifolyólag Hauben altábornagy június 22.-én indult el 7 zászlóaljjal, 2 lovas ezreddel és a Thodor szabad-kapitány parancsnoksága alatt álló határőrökkel s július 4.-én Zimony elé érve, nyugat felől is körülzárta Belgrádot.

Közben a főseregnél a Dunán való átkelés áthajózással június 15.-én reggel vette kezdetét. Ehhez a csapatok és a vízi járóművek a Temes alsó folyásának Opova és Pancsova közti részében a következő módon sorakoztak: Az élen haladt 5 magyar csajka, ezeket követte 3 hadihajó, majd ismét 4 magyar csajka; ezután 10 rác csajka és nagyszámú kisebb evezős hajó következett. Ezeket a gránátosok követték kompokra rakott 6 löveggel, azután néhány zászlóalj a tüzérség többi részével, majd 1000 lovas, az összeállított hídrészek s végül ismét 10 rác csajka és a még fennmaradó evezős hajók.

Az áthajózás, az azt követő hídverés és a csapatok átkelése június 16.-án minden incidens nélkül ment végbe, mivel azt az ellenség egyáltalában nem zavarta meg.[1]

Június 17.-én a 16 zászlóaljat és 200 lovas századot számláló sereg közelebb vonult Belgrádhoz és Visnjica és Mirijevo között ütvén fel táborát, ott ugyancsak zavartalanul két napi pihenőt tartott. A vízi járóművek a Temes és a Száva torkolatánál és a Dunán elosztva álltak fel, a török flottát sakkban tartandók.

Június 18.-án a herceg a főhadiszállásán volt bel- és külföldi névszerint feljegyzett 42 herceggel, számos főnemessel, továbbá a magasabb rangú tábornokokkal és 6 lovas ezred kíséretében megszemlélte a vártól délre fekvő, Duna és Száva közti területet, aminek alapján aztán megtette intézkedéseit a vár körülzárására, ostromszerű megtámadására és a seregnek circum- és contravallációs vonalakkal való biztosítására. Előbbinek a várból kijövő kitörések, utóbbinak az ellenséges fölmentő sereg ellen kellett védelmet nyújtania.[2] A nagy szemrevételező csoportra néhány ezer török kitört ugyan a várból, de ezek az egyik árok szélén elhelyezett 6 gránátos század tüzelése által csakhamar visszaűzettek.[3]

Június 19.-én a sereg a Belgrádtól délre fekvő magaslatokra vonult, ahol az első harcvonal dél és kelet felé, a második harcvonal pedig a vár és város felé fordított arcot, s a csapatok nyomban hozzáfogtak a fentebb említett két biztosítő vonal kiépítéséhez, valamint a közelebb hozott Duna- és a Száva-híd veréséhez. Az új csoportosításban a déli arcvonalon 27 zászlóalj és 7 lovas ezred, a keleti arcvonalon 11 zászlóalj és 7 lovas ezred, végül az északi arcvonalon és a két harcvonal között általános tartalékul 23 zászlóalj és 12 lovas ezred állott fel. A hadsereg vonata a visnjicai táborban maradt vissza 6 lovas ezred és 4 zászlóalj fedezete alatt, melyeknek parancsnokságát gróf Nádasdy lovassági tábornok vette át.

Belgrád erődítései a várkastélyból vagy felső várból, a vízi és rác városból vagy alsó várból, a megerődített külvárosokból és néhány önálló sáncból állottak. A vár parancsnoka a ruméliai Musztafa pasa volt, akinek mintegy 30.000 főnyi csapat és körülbelül 300 ágyú állt rendelkezésre. A csapatok között volt mintegy 20.000 janicsár és ruméliai gyalogos, 4000 arnauta, 3000 szpahi és 2000 tatár. Ehhez járult még a több mint 70 hajóból álló dunai flotta, mely 3000 emberrel és mintegy 200 löveggel volt megszállva.

Az eddig majdnem teljesen passzíve viselkedő törökök végre július 5.-én, amikor a Szt. Franciscus és Szt. Stephanus hadihajók Zimony előtt megjelentek, néhány csajkát küldtek ki ellenük, melyek tüzérségük tüzével a hajókat elűzni igyekeztek. Ámde a császári hajók viszonozták a tüzet s hamarosan sikerült is az egyik török gályát elsüllyeszteni, mire a többiek sietve a vár védőszárnyai alá vonultak vissza. Ámde d. u. 2 óra tájban a visszavert török vízi had, további 50 csajkával megerősítve, újólag megtámadta az említett hadihajókat s fürgeségükkel s a vizen való gyors mozgási és manövrirozási képességükkel hamarosan elég kényes helyzetbe hozták a két hadihajót, amelyek azonban ennek ellenére derekasan állották a kemény harcot.[4] Egyidejüleg a Száva torkolatánál 1000 szpahi és néhány száz janicsár partra szállni igyekezett, hogy az ottani császári üteget hatalmukba kerítsék. Ebből 3 1/2 órai kemény harc keletkezett, mely végül a Hauben-csoport és a császári hadihajók győzelmével végződött. Ebben a harcban a törökök állítólag 200 halottat és sebesültet s néhány csajkát, a császáriak mindössze 3 halottat és 26 sebesültet vesztettek.

Közben július 2-ika és 7-ike között az ostromágyúk és ostromszerek nagy része is beérkezett Pancsovára, de mire a nagy tüzérségi telep teljesen rendbe jött, már július közepe is elmúlt.

Most aztán Jenő herceg hozzá akart fogni Belgrád ostromához, azonban mindenféle kicsinyes okok és a törökök fokozottab tevékenysége miatt ez mindig messzebbre tolódott ki.[5]

Június 29.-én a törökök 2000 emberrel egy nagyobbszabású kitörést hajtottak végre a circumvallációs vonal balszárnya ellen, de hamarosan visszaverték őket. Egyébként a törökök főleg a hidak szétrombolására törekedtek, de ezek a kísérletek is mind meghiusúltak.

Július 10. és 11.-én Savoyai Jenő herceg a törökök Duna balparti sáncai ellen intéztetett Mercy lovassági tábornokkal, majd ennek megbetegedése folytán Sándor württembergi herceggel támadást, mely azonban eredményre nem vezetett.

Július 13.-án nagy vihar támadt, mely igen nagy károkat okozott és úgy a Dunán, mint a Száván levő hidakat erősen megrongálta.[6] A törökök ezt az alkalmat is felhasználták s a Száván csapatokat átszállítván, a Száva-hidat megrohanták, de a mindenünnen elősiető császári csapatok végre mégis visszaűzték az ellenséget.

Most végre Savoyai Jenő herceg kiadta az intézkedést az ostromszerű támadás megkezdésére, melyet mindenekelőtt a Száva balpartján szándékozott megkezdeni, micélból július 16.-án este 6 zászlóalj, 300 lova és 1200 földmunkás kelt át a Száva-hídon. Csakhogy ezeket a munkálatokat a törökök másnap reggeltől kezdve alaposan megzavarták, részben a várból eladott ágyútüzeléssel, részben a csajkákból intézett s egyidejüleg a dolgozók hátába irányított 1000 janicsár támadásával. Ebből a nap folyamán igen élénk s hellyel-közzel elég kemény harc keletkezett, mely este felé a törökök visszaverésével végződött. Ezek a harcok mindkét részen érzékeny veszteségeket okoztak. Számos tiszten és közlegényen kívül a császáriak részén gróf Marsigli tábornok esett el, a törökök részén pedig Satir Ali ruméliai béglerbég kapott halálos sebet.

A július 18-ikától 25-ikéig nagyobbára éjjel végzett munkának eredménye a Száva beömlése és Zimony között emelt erődítések, ütegek stb. kiépítése volt, melyek legalább némileg előkészítették a Dunán és a viziváros ellen tervezett hadműveleteket.

Közben július 22.-én 26 huszonnégyfontos ágyú és 20 mozsár a Száván az előre elkészített ütegekbe áttolatván, ott július 23-ikától kezdve oly hatásos tüzet fejtettek ki, hogy néhány nap mulva a viziváros már úgyszólván romokban hevert. A törökök egy ideig erősen viszonozták ugyan a tüzet, de ez a sáncozatok által jól védett császáriaknak túlságosan nagy kárt nem okozott.

Ezalatt Savoyai Jenő herceg Pálffynak egy ügyes kémje, Vékony János volt kuruc vitéz útján, kit a török vezérek nagy ügyességénél fogva ismételten levélküldönc szolgálatra használtak, meglehetősen pontos értesülést szerzett a török fölmentő sereg viszonyairól és a nagyvezír terveiről és szándékairól;[7] bizonyossá vált többek között az, hogy a nagyvezír nem Orsova és Erdély felé tör, mint eddig hitték, hanem egyenesen Belgrád felmentésére nyomul előre. Az említett sereg, mely június 12. és 16-ika között indult el Drinápolyból, élével július 27.-én Szendrőbe, másnap pedig már a császári tábor közelébe ért. Ily körülmények között Jenő herceg, aki immár nemcsak ostromló, hanem ostromlott is lett egy személyben, az ostrommunkálatok folytatása mellett főfigyelmét a török fölmentő sereggel való leszámolásra fordította.

[1] Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen. XVII, 69: „Die Grenadiere betraten, die Bajonnette aufgepflanzt, das Ufer, aber kein Feind zeigte sich, ohne Schwertstreich, ohne Widerstand und in „schönster Ordnung”, erfolgte die Ausschiffung. – Vom Nachmittage an wurde eifrig am Baue der Brücke gearbeitet und selbe auf 84 Unterlagen hergestellt, so dass, während die bereits überschifften Truppen die Nacht in ihrer gedrängten Stellung bei Vincsa verbrachten, im Laufe des 16. Juni der grösste Theil der Armee… auf dem jenseitigen Ufer anlangte… Die ganze Unternehmung war in vollkommener Ordnung und Präcision, ohne Stockung, ohne den Verlust eines einzigen Mannes vorsich gegangen.”

[2] Lásd a XIX/5. és XIX/6. mellékletet.

[3] Több egykorú író, így többek között Lalande, Histoire de l'Empereur Charles VI. Giacomo Diedo, Storia di Venezia és a Campagnes du Prince Eugène en Hongrie pendant les années 1716/18. és ezek alapján Herchenhahn, Die Belagerung von Belgrad című művében azt állítja, hogy a herceg e szemrevételezés alkalmával igen nagy veszélyben forgott. „Ein Corps Spahis von 1200 Köpfen habe seine Bedeckung angegriffen und ein türkischer Offizier sei bis zum Prinzen durchgebrochen, auf den er die Pistole erhoben hatte, im nämlichen Augenblick aber von den Cürrassieren niedergehauen worden.” A bécsi hadilevéltár hivatalos aktái azonban erről nem tesznek említést.

[4] Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen. XVII, 92: „Die Türken ruderten entschlossen an die beiden kaiserlichen Kriegsfahrzeuge heran und eröffneten ein lebhaftes Feuergefecht. Unter dem üblichen Geschrei trachteten sie die kaiserlichen Schiffe anzuzünden und geschickt und behend im Manövriren auf dem Wasser, umzingelten sie die kleine Flottille, deren Situation sich dadurch sehr misslich gestaltete. Die beiden tapferen Capitaine hielten aber mannhaft Stand und wiesen die türkischen Tschaiken mit vollen Lagen zurück.”

[5] Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen. XVII, 98: „Es war beabsichtigt, mit dem Eintreffen der schweren Artillerie vor Belgrad den belagerungsmässigen Angriff, sowie den Bau von Batterien und Laufgräben zu beginnen, allein mancherlei Umstände verzögerten diese Arbeiten. Einerseits waren die Truppen noch mit der Vollendung der Circum- und Contravallations-Linien, mit der Einrichtung und Sicherstellung der Communicationen, Verbereitungen des Belagerungsmaterials beschäftigt, anderseits hielten auch die tapferen Verheidiger von Belgrad die kaiserliche Armee stark in Athem, denn seit dieselbe vor den Wällen der Donau-Festung stand, war kaum ein Tag vergangen, ohne dass die Besatzung einen Ausfall oder doch mindestens kleinere Feindseligkeiten unternommen hätte. Die Türken schienen unermüdlich, unerschöpflich in jenen kleinen Belästigungen, welche die Kaiserlichen in ihrer Schanzarbeit, wie in ihrer Ruhe zu stören geeignet waren und sie entwickelten dabei jenes stürmische, todesverachtende Auftreten, welche die Osmanen überhaupt auszeichnete und als Feinde so gefährlich machte.”

[6] Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen. XVII, 102: „Am Abend des 13. Juli brach ein schweres Gewitter mit Sturmwind aus, die kaiserlichen Lagerzelte wurden niedergeworfen, die Wagen umgestürzt, die Schiffe von Ufer losgerissen und steuerlos auf dem Strome umhergetrieben, 3 Pulverschiffe, Proviant, Munition und viele sonstige am Ufer und in den Schiffen aufgespeicherte Vorräthe gingen zugrunde, ein grosser Theil des Pulvers wurde durchnässt und arge Verwirrung im Lager angerichtet.”

[7] Károlyi Sándor autobiographiája. – Takács Sándor, Régi magyar kapitányok és generálisok.