A porta a reá nézve rosszúl végződött 1716. évi háború után kísérleteket tett ugyan a békés megegyezésre, de mivel ennek föltételéül Temesvár visszaadását követelte, a háború a következő évben ismét kiújult, s erre mindkét részről nagyarányú előkészületeket tettek.

A császáriak részén az 1717. évi háborúra ismét Savoyai Jenő herceg volt a kijelölt fővezér, aki a császár által is jóváhagyott terv szerint az ezévi hadjáratot minél korábban akarta megnyitni s annak céljául, haladéktalan támadásba való átmenet által, Belgrád megvételét tűzte ki. Eredetileg a herceg a május 12. és 15-ike közötti időre tervezte a csapatok összevonását, illetve a hadsereg felvonulását, de az tényleg csak május második felében vált lehetségessé.

Hogy a hadműveletek minél nagyobb hadsereggel lehessen megindítani, a saját csapatok kellő kiegészítésén kívül III. Károly külföldi csapatok megszerzésén is fáradozott és tényleg sikerült is az 1717. évi április 7.-én kötött konvencióval Frigyes Vilmos brandenburg-anspachi őrgrófot rábirni, hogy egy 17 századból álló gyalogezredet 10 évre a császárnak bérbe adjon, melynek vezetését a császári altábornaggyá kinevezett báró Seckendorf tábornok vette át. A tíz nappal később létrejött hasonló konvenció értelmében a hessen-casseli őrgróf is rendelkezésre bocsátotta egyik gyalogezredét, de csak 3 évre. Végül 1717 június 7.-én Miksa Emánuel bajor választófejedelemmel létrejött megegyezés szerint ez utóbbi 3 gyalog- és 1 dragonyos ezredet bocsátott ugyancsak 3 évre a császár rendelkezésére.

A sereg felvonulása két csoportban történt és pedig a 15 gyalog és 14 lovas ezredből, vagyis 53 zászlóaljból, 90 lovas századból és 92 lövegből álló főcsoporttal a futaki táborban, továbbá a 14 gyalog és 20 lovas ezredből, vagyis 30 zászlóaljból, 128 lovas századból és 16 tábori lövegből álló bánsági csoporttal Pancsova, Denta és Versec tájékán. Ezenkívül állott 4 gyalog ezredhez tartozó 6 zászlóalj Temesvárott, 2 vértes ezred Karánsebesnél és 3 gyalog és 3 lovas ezredhez tartozó 9 zászlóalj és 21 lovas század Erdélyben. A védőrségi és biztonsági szolgálatra alkalmazott erőket leszámítva, a tulajdonképpeni hadműveletekre rendelkezésre állott: 83 zászlóalj és 70 gránátos század, 232 lovas század és 108 löveg, összesen 65.100 gyalogossal, 35.674 lovassal, vagyis együttvéve 100.774 emberrel, ami kétségkívül igen tekintélyes haderőt képviselt.[1] Hogy e között mennyi volt a magyar ember, lehetetlen megállapítani, de az bizonyos, hogy a Nádasdy-, Ebergényi-, Splényi, Eszterházy és Babocsay huszárezredek színmagyarok voltak s azonkívül nemcsak a dragonyos és vértes ezredek, hanem sok gyalog ezred részére is a múlt évhez hasonlóan 1717-ben is Magyarországból és Erdélyből szedték az újoncokat.

Csapattestenként a létszámviszonyok a következő képet mutatták:

Ebből le: várakban levő 20 zlj,

Ezt a főösszegből levonva, marad a tábori működő hadseregnél 100.744 ember. Ehhez járult még egy jó nagy csomó magyar és szerb úgynevezett szabad-csapat, melyek önként csatlakoztak az őket szívesen látó Savoyai Jenő herceghez.[3]

A hadsereg kegészítő részét képezte még a 10 nagy hajó és több mint 50 csajkát számláló dunai flotilla, melynek mintegy 1000 főnyi legénysége nagyobbára szerb naszádasokból és magyar határőrökből állott s amely mintegy 250 löveggel volt fölszerelve. Ezek a nagy hajók, melyek közül 7 már 1716-ban is közreműködött, a könnyen mozgadozó török vízi járművekkel szemben túlságosan nehézkeseknek bizonyultak, miért is az újabban készült 3 hajót, a St. Eugeniust, St. Theresiát és St. Johannes Capistranust jóval kisebbre és könnyebbre szabták.

Savoyai Jenő herceg május 24-én érkezett meg a futaki táborba, majd Mercy lovassági tábornokkal az alsó Tisza, Béga, Temes környékét megszemlélvén, május 27.-én este Péterváradra tért vissza. A szerzett benyomások alapján a herceg most már végleg elhatározta, hogy Belgrád megtámadása céljából a Dunát Pancsovánál fogja a sereggel átlépni.

III. Achmed szultán szintén nagyarányú előkészületeket tétetett az 1717. évi hadjáratra. Oly hatalmas sereget állíttatott talpra, amellyel egyszerre három hadszíntéren akarta kardját a keresztényekkel összemérni. A Belgrádnál gyülekező fősereggel Temesvárt akarta visszavétetni, egy másik seregnek Erdélybe kellett volna benyomulnia s végül a harmadiknak Bosznia biztonságáról kellett gondoskodnia.[4] A 200.000 főnyi fősereg vezetésével a szultán Chalil pasa nagyvezírt bízta meg, aki a szemben álló keresztény sereget felkeresni és megtámadni szándékozott. A 30.000 törökből és a Nureddin[5] szultán vezette 10.000 tatárból álló sereg élére a szeraszkierré kinevezett Regeb pasát állította a szultán, alája rendelvén Maurocordato János havasalföldi és Rakovica Mihály moldvai vajdát is csapatjaikkal. Moldvában egyébként még egy külön 25–30.000 főnyi tatár sereg alakulása is tervbe volt véve, melyhez ugyanott gyülekező kuruc hadak is csatlakozandók voltak. Utóbbiak összetoborzásán Rákóczy Ferenc megbízottai, Bercsényi és Forgách fáradoztak, akiknek azonban csak igen kevés hívet sikerült maguk köré gyűjteni. E seregcsoportoknak Moldvából és Oláhországból a legrövidebb úton Erdélybe kellett vonulniok. Végül Bosznia parancsnokává Numan Köprili neveztetett ki, feladatává tétetvén, hogy a boszniai csapatokkal és 10.000 tatárral Boszniát védje meg, sőt esetleg Novin át Horvátország megtámadására nyomuljon előre. Később, mint látni fogjuk, a nagyvezír mindkét mellékcsoport legnagyobb részét szintén a fősereghez vonta, miáltal ennek létszáma mintegy 300.000 főre emelkedett. Ugyancsak a fősereghez tartozott még az Ibrahim kapudán pasa által vezetett, mintegy 70 csajkából álló flotta is. Ezek a vízi járművek valamivel nagyobbak és jóval mozgékonyabbak voltak a császári csajkáknál. Egy-egy csajka hajósnépe 15–20 főből állott, részben tüzérek, a csajkákon levő lövegek kezelésére.

[1] Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen. XVII, 41: „…zusammen 100.774 Mann, die grösste kaiserliche Operations-Armee, welche bisher auf dem ungarischen Kriegsschauplatze aufgestellt worden war.

[2] És pedig a Babocsay-, Eszterházy-, Ebergényi-, Splényi- és Nádasdy-huszár ezredek.

[3] A szabad csapatokról a Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen. XVII, 25. oldalán a következő érdekes feljegyzéseket olvassuk: „Einen weiteren Kraftzuwachs bildeten die in grösserer Zahl auftretenden serbischen oder raizischen Frei-Compagnien, die sich aus nationaler Begeisterung, Türkenhass und Beutelust den Fahnen des Kaisers anschlossen. Der Prinz betrachtete diese Freischaaren als brauchbares Element für den Aufklärungsdienst und als Schutz gegen türkische Raub und Verheerungszüge. Er liess daher auch einzelne der serbischen Anführer mit Hauptmanns-Patentten ausstatten und der Mannschaft das „kaiserliche Brot” verabfolgen; im Uebrigen waren sie freilich auf das Beutemachen angewiesen. Ueber die Organisation, sowie über die Stärke dieser irregulären Streitkräfte geben die Acten des k. u. k. Kriegs-Archivs keine näheren Aufschlüsse. Die Zahl derselben, von denen einzelne sogar aus Macedonien und Albanien herbeigeelt sein sollen, dürfte jedoch schwerlich viel mehr als 1000 Mann betragen haben, welchen noch die Grenz-Miliz von der Maros, Theiss und Donau, deren Stand ebenfalls sehr variabel war, zuzurechnen wäre.”

[4] Theyls, Mémoires curieux 289: „Avant que ce nouvau Cham partit d'Adrianople, il tint conseil secret avec le Grand-Vezír le Mufti, le Kaimakam et le Defterdar, dans lequel il fut résolu de mettre en campagne trois armées considerables, savoir une commandée par le Grand-Vezír pour attaquer et reprendre Temesvár, la seconde pour faire une irruption en Transsylvanie par la Walachie et la troisième pour couvrir la Bosnie, pendant que le Grand-Seigneur aurait l'oeil sur les opérations de la campagne en s'avançant jusqu'à Sophia ou meme jusqu'à Nis.”

[5] Hammer-Purgstall, Geschichte des osm. Reichs, IV, 155. szerint Kaplangiraj.