A törökök telhetetlensége és folytonos nyugtalankodása folytán az időről-időre kötött békéknek rendszerint igen problematikus értékük volt és így csöppet sem csodálkozhatunk azon, hogy a karlovici béke sem érte meg huszonötéves fennállását, ahogyan azt ennek a békekötésnek a megteremtői kilátásba vették. Ahhoz sem férhet kétség, hogy a porta agresszív és kétszínű magatartása folytán III. Károly császár helyesen cselekedett, hogy inkább korábban, mint későbben kereste a törökkel való újabb leszámolást, nehogy annak a túlságos megerősödésre időt és alkalmat engedjen. Ez a portát annyiban mindenesetre kellemetlenül érintette, hogy 1716-ban egyszerre két fronton kellett háborúskodnia, de ez egyébként a töröknél már rég megszokott dolog volt s így az ezúttal sem vette azt túlságosan tragikusan. A szultánnak a háborúskodáshoz mindig, s így most is volt elég embere, hadiszere, sőt aránylag még bőven pénze is, s így az újabb magyarországi háború kérdése sem őt, sem tanácsosait nem izgatta valami túlságosan. Viszont III. Károly császár is bizalommal és kellő lelki nyugalommal ránthatott ép most kardot a félhold ellen, egyrészt, mivel nagyobb háborús bonyodalmak most nem fenyegették birodalmát s másrészt a hadügyek vezetése és fejlesztése oly férfiú kezébe volt letéve, akinek a saját maga érdekében is a tőle telhető legtökéletesebbet kellett produkálnia, mert hiszen tudta, hogy a legközelebbi török háború fővezére csakis ő lehet.

Kétségtelen, hogy Savoyai Jenő herceg sokat, végtelenül sokat tett a császári hadsereg növelése, fejlesztése és hadrakész állapotba helyezése érdekében, bár az örökös pénzhiány nagy mértékben megbénította még az ő csodálatosan magas fokon álló tetterejét is. A hercegnek, mint a hadsereg máris kijelölt főparancsnokának, nagy mértékben megkönnyítette volna a dolgát, ha a sereg már 1716 kora tavaszáig teljesen hadműveletekre kész állapotba lett volna helyezhető, de ez úgy látszik oly nehéz feladatnak bizonyult, amellyel még az ő vasakarata sem tudott kellő eredményt elérni. De akárhogy lett légyen is a dolog, nagyon különös színben tűnik fel, hogy a máris helyben levő, mert nagyobbára Magyarországon telelt császári hadsereg nem tudott előbb Belgrád előtt megjelenni, mint a török sereg, melynek, hogy az említett vár tájékára érjen, Konstantinápolyból előbb mintegy 700 kilométernyi útat kellett megtennie. Itt tehát mindenesetre hiba volt a kréta körül. Pedig, ha a császári sereg már május havában megkezdhette volna hadműveleteit, úgy aligha képezhette kérdés tárgyát, hogy a tettvágyó és szerencsés kezű Savoyai Jenő, mire a konstantinápolyi török csapatok Belgrád alá érkezhettek, már rég hatalmába keríthette volna a Közép-Dunának ezt a legfontosabb kulcspontját, mely esetben a tulajdonképpeni török problémát, Temesvár és Belgrád elfoglalását egyetlen hadjárattal, úgyszólván szinte egy csapásra és sokkal kevesebb véráldozattal oldhatta volna meg. De abban az időben a hadvezérek, még a Savoyai Jenő-féle nagykaliberűek is, sokkal nehézkesebbek, óvatosabbak és körülményesebbek voltak, semhogy ily merésznek látszó feladatba mindjárt egy füst alatt belekapni merészkedtek volna. Ez a lassúság, körülményesség és kunktátoroskodás azonban nem személyileg magának, a korának hadvezéreit sok tekintetben felülmúló Savoyai Jenőnek, hanem a kor hibás szellemének rovására irandó. Képesség és rátermettség tekintetében Savoyai Jenő már csak azért is messze fölülmúlta kortársait, mert ő nem várvívásokban és hosszadalmas manővrírozásokban, hanem komoly, erélyes harcokban, sorsdöntő csatákban kereste a maga és serege üdvét. Sőt még ha várak megvételéről volt is szó, ő akkor is lehetőleg a váron kívül, a nyilt mezőn kereste a mielőbbi döntés előidézését. De éppen azért, mert ő a gyors elhatározás és cselekvés embere volt, felette különös és feltünő az a huzavona, mely a hadseregnek Pétervárad körül történt összevonása körül megnyilvánult, miáltal egész június és július hava úgyszólván teljesen veszendőbe ment s ezzel egyidejűleg a kedvező alkalom is, hogy Belgrád még a török főerő beérkezése előtt megtámadtassék. Hogy ez valami jónak éppen nem mondható, ahhoz aligha férhet kétség.[1]

Azonban ellenfele, Damad Ali nagyvezír, még nálánál is határozatlanabb és óvatosabb volt és szerencsétlenségére alvezérei sem voltak egy véleményen a hadműveleti terv és a további teendők tekintetében, amint ez a belgrádi haditanács lefolyásából világosan kitűnik. A kettős hídverés szintén erről a határozatlanságról tesz tanuságot, minek azonban legalább az az egy jó következménye volt, hogy Savoyai Jenő az utolsó pillanatban kétségben volt ellenfele szándékát és hadműveleti célját illetőleg. Ezért még augusztus 2.-án is, amikor már az egész török sereg Pétervárad tőszomszédságában állott, a herceg még mindig nem volt tisztában, hogy mit is akar a nagyvezír. Ez a bizonytalanság vonta maga után a Pálffy-féle erőszakos szemrevételezés elrendelését. Ez a művelet elég súlyos áldozatokba került és még az a hátránya is megvolt, hogy az első összeütközésből a török került ki győztesen, de most már nem lehetett többé kétség, hogy az ellenség zöme a Duna jobb partján van s hogy a nagyvezír Pétervárad megtámadását tűzte ki feladatául. A herceg parancsa szerint Pálffynak ezt a felderítést komolyabb harc mellőzésével kellett volna elvégeznie, de a tábornagy már eleve tisztában lehetett vele, hogy vérontás nélkül az ilyen dolog nem szokott sikerülni, ezért még útközben még két ezredet kér és a herceg, bár tudhatta, hogy Pálffynak ez a kívánsága mégis csak komolyabb harc szándékával áll összefüggésben, meg is adja a kívánt erősbítést, de újból lelkére köti Pálffynak, hogy harcba ne bocsátkozzék, ami mindenesetre különös.[2]

Pálffy és kisded csapata, a vele szembekerült nagy túlerő dacára derekasan oldotta meg feladatát, de hogy szükség volt-e embereit teljes négy órán át ily súlyos, egyenetlen s ezért nagyon is veszteségteljes harcnak kitenni? Erre a kérdésre talán inkább nem-mel, mint igen-nel felelhetünk.[3]

A török hadseregnek veszedelmesen közel léte megállapíttatván, a fővezérnek gyorsan kellett határoznia. És ez az elhatározás nem volt könnyű dolog, főleg miután a sereg a Duna, mint hatalmas akadály által ketté volt választva és egyelőre csak a gyalogságnak kisebb része volt a déli parton. A legtöbb fővezér ebben a helyzetben legalább egy időre védelmi magatartásra szánta volna el magát, sőt esetleg a már átkelt csapatokat vissza is vonta volna nagy mértékben veszélyeztetett helyzetükből a Duna balpartjára, az erős szívű és akaratú Savoyai Jenő ellenben egyelőre várakozó álláspontra helyezkedett s amidőn látta, hogy az ellenséges sereg nem hogy erélyesen támadna, hanem félénk vakondok módjára földtúrásra adta a fejét, a legerélyesebb támadást határozta el, de miután seregének jelentékeny része, a lovasság még a túlsó parton, az egész ellenséges hadsereg pedig már úgyszólván a nyakán volt, nehogy a dolog feltünő legyen, a lovasságot csak a következő éj leple alatt akarta magához vonni. Bátran mondhatjuk tehát, hogy a herceg, bár impulzív módon, de azért határozottan óvatosan és gondolkodva cselekedett. Augusztus 3.-iki és 4-iki várakozó magatartása kétségtelen bizonyságot tesz erről. Lényegesen megnehezítette a támadásra vonatkozó elhatározást, hogy a hadsereg felfejlődésére a Duna jobb partján az ellenség nyomasztó közelsége folytán csak igen kevés és szűk hely állott rendelkezésre, amelyen a csapatokat a szó szoros értelmében össze kellett zsúfolni, ami igen nagy veszélyt rejtett magában. Ha ehhez még a bekövetkezett hídkatasztrófát is hozzávesszük, bátran állíthatjuk, hogy az augusztus 2.-ikától 5.-ikéig terjedő idő olyannak tűnik fel, hogy annál kritikusabbat alig képzelhetünk akár a fővezér, akár az alája rendelt sereg szempontjából.

Mindezt azonban bosszulatlanul csak olyan ellenféllel szemben lehetett megkockáztatni, mint aminőnek Damad Ali nagyvezír mutatkozott. Ez a péterváradi helyzet nagyon hasonlít az 1697. évi zentai helyzethez, csakhogy a két fővezér és a két sereg ép megfordított helyzetben állott egymással szemben. Annak megállapítására, hogy mit kellett volna a nagyvezírnek ezúttal elhatároznia és tennie, egyszerűen csak azt felelhetjük, amit Savoyai Jenő Zentánál tett, vagyis minden percnyi veszteség nélkül erélyesen támadni, mely esetben a herceg ezúttal alighanem visszakapta volna a kölcsönt, ha ugyan a változott körülményekre való tekintettel hamarosan ki nem húzta volna magát a hínárból, amelybe azonban más, egyenértékűnek látszó ellenféllel szemben talán bele se mert volna menni. Csakhogy Damad Ali még közepes képességű seregvezetőnek sem mondható, amennyiben nyilvánvaló, hogy összes hadászati és harcászati elhatározásai, rendelkezései és cselekedetei csütörtököt mondottak. A támadólagos előnyomulás elhatározása Pétervárad felé jó volt ugyan, de annak kivitele minden kritikán alul maradt. Karlovichoz érve, amikor a sors szinte tálcán kínálta neki a legszebb és aránylag könnyen kivívható győzelmet, egyszerre csak megtorpant, mintha a saját árnyékától megijedt volna. De ha már a támadásból minden nyomósabb ok nélkül a legpasszívabb védelembe csapott át, legalább azt vezette volna a kellő hozzáértéssel, nem pedig a legkárhozatosabb nembánomságba és tétlenségbe merülve. Gyalogsága és lovassága között nem bírta az összhangot megteremteni és amikor az egyik janicsár-csoport saját elhatározásából az ellenséget oly veszélyes helyzetbe sodró ellentámadását hajtotta végre, a nagyvezír ezt is közönyösen nézte és sem szóval, sem tettel nem igyekezett a kivívott részletsikert az egész hadsereg javára kiaknázni. Mennyire más ember, más vezér volt Savoyai Jenő, aki, mihelyt a középhada körében történt débacle-ról értesült, nyomban odasietett és helyes és célszerű intézkedéseivel nemcsak menten ismét helyreállította az ideiglenesen megbillent egyensúlyt, hanem egyszersmind megvetette alapját a végleges győzelem lehetőségének is. Lám! ilyennek kell az istenadta hadvezérnek lennie!

Most azonban a hercegnek egy kényes pontjával, az augusztus 4-iki intézkedéssel kell foglalkoznunk, melyet már csak azért is szószerint közöltem, hogy lássuk és megítélhessük, miképpen is nézett ki az akkori parancstechnika. Én mást nem mondhatok, mint, hogy a herceg, vagy ha más írta a parancsot, akkor talán az is, bizonyára jobban forgatta a kardot, mint a tollat. Mindenekelőtt, hogy csak a legfontosabbakat említsük, sok ebben a hosszú lére eresztett intézkedésben az ily magas helyről kiadandó rendelkezésbe bele nem való, szinte nevetséges aprólékosság. Az elrendelt támadás érdemi része tekintetében feltűnő, hogy egységes akció helyett az intézkedés az egyes csoportoknak több-kevésbbé önálló, elszigetelt tevékenységet ir elő. Részben ez is volt az oka, hogy a jobbszárny lovassága csak elkésve bontakozott ki és avatkozott bele a harcba, minek folytán az e szárnyon volt és az ellenség által keresztültört gyalogság kevés híjján végleges vereséget szenvedett, ami esetleg az egész seregnek vereségét vonhatta volna maga után.

A császári csapatoknak a kapuk törése a sáncozatokon keresztül és a mellvédeken való áthatolás, valamint az azok előtt való újbóli sorakozás és rendezkedés bizonyára sok és nehéz munkát adott és figyelemre méltó, hogy az ügyes janicsárok ép ezt a kritikus időpontot használták fel erőteljes ellentámadásuk végrehajtására, mely majd hogy teljes és végleges sikert nem aratott. Ennek a császári csapatokat fenyegető, nagy veszedelemnek az elhárítása kétségkívül legelsősorban Savoyai Jenőnek kellő időben és a kellő nyomatékkal történt beavatkozásának volt köszönhető. Ezért őt, mint igazi nagy hadvezért osztatlan elismerés illeti meg. A péterváradi remek győzelem méltó párja volt a zentai nagy diadalnak, sőt a péterváradi nagy küzdelemnek intézése a helyi kedvezőtlenebb körülmények és viszonyok folytán még jóval nehezebb és komplikáltabb is volt a zentai meglehetősen egyszerű, de azért mégis pompás inszcenálásnál, de az igazság érdekében hangsúlyoznunk kell, hogy mindkét alkalommal a remek siker csakis az ellenséges fővezérek példátlanul lanyha, közömbös és teljesen passzív magatartása mellett volt kivívható, viszont Savoyai Jenő fölényes vezetése volt itt is, ott is a gyönyörű győzelem igazi kulcsa és rugója. De valamint a zentai, épúgy a péterváradi nagy siker közvetlen kiaknázását elmulasztotta az akkori idők egyik legnagyobb hadvezére. A teljesen szétvert és rendetlenül visszafutó ellenséget sem itt, sem ott nem üldöztette számottevő erőkkel s ami még nagyobb hiba volt, sem most, sem akkor nem aknázta ki a remek győzelem által a lehető legkedvezőbben kialakult és megalapozott hadászati helyzetet Belgrádnak, mint a két hadakozó fél sztratégiai és politikai kulcspontjának nyomban való megtámadásával, illetve elfoglalásának megkísérlésével, mely kísérlet majdnem biztosan mindkét esetben talán nem is remélt rövid idő alatt és nem is túlnagy áldozatok mellett igazi világraszóló győzelem és eredmény forrásává válhatott volna. Az összes körülmények, persze ahogyan azok most utólag egészen világosan elénk tárulnak, mind e mellett szólnak.[4]

Végül nagy örömünkre és büszkeségünkre szolgálhat, hogy a péterváradi nagy diadalban két magyar vezérnek, Pálffynak és Ebergényinek is alkalma nyilt újabb elvitázhatatlan bizonyságot tenni kíváló katonai és vezetői képességükről.[5]

[1] Ezt, ha nem is határozottan, de némileg burkolt formában a hivatalos jellegű Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen szerzője is elismeri, a XVII. köt. 141. oldalán, ezeket mondván: „Wenn der Prinz gleich nach seiner Ankunft bei der Armee die Concentrirungs-Anordnungen erlassen haben würde, so konnte dieselbe bis zum 16. Juli im Lager bei Peterwardein vereint und mit der erst theilweise eingelangten Feld-Artillerie etwa in sechs Tagen an der Save, in der Nähe von Belgrad, stehen. Die grossen Verzögerungen in der Aufstellung der Armee äusserten aber ihre üblen Folgen. Der günstige Augenblick, um vor Belgrad zu erscheinen und in selbstgewählter Weise das heranziehende türkische Heer zur Entscheidungsschlacht zu zwingen, war vorüber. Jetzt standen die Türken mit dem grössten Theil ihres Heeres bereits bei Belgrad.”

[2] Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen. XVI. 172: „…der Prinz liess, seine früheren Befehle wiederholend, „sich mit dem Feind in kein Detaglio einzulassen”, die 2 Regimenter nachrücken.”

[3] Ily vegyes érzése lehetett ebben a kérdésben Savoyai Jenő hercegnek is, mert a császárhoz aug. 3.-án intézett jelentésében (Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen. XVI, Anhang 59.) ezeket mondja: „E. K. M. muss ich zur besonderen Freude a. u. anrühmen, dass alle in diesem Rencontre gewesenen Generale, Officiere und Gemeine eine unbeschreibliche, heldenmüthige Tapferkeit erwiesen und umsomehr Lob verdient haben, als sie für eine so weit überlegene Macht nicht die allermindeste Kleinmüthigkeit gezeigt und stetshin tapfer gefochten.” – Ellenben az udvari haditanácshoz ugyanaznap írt levelében (id. h. Anhang 60.) pedig azt írja: „Nun hätte ich zwar umso viel lieber gesehen, wenn dieses impegno nicht geschehen und hinterblieben wäre.”

[4] Ebben a véleményünkben még jobban megerősít bennünket az, amit a hivatalos jellegű Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen. a XVI. köt. 212. és 213. oldalán a következőképpen fejez ki: „Nach dem Siegestage von Peterwardein, der die einzige vorhandene türkische Feld-Armee zertrümmert hatte, stand es der Wahl des Prinzen frei, nunmehr seine Operationen auf Temesvár oder sofort auf Belgrad zu richten. Es scheint, dass der Entschluss ein rasch (és bátran hozzátehetjük: und übereilt) gefasster war, denn bereits am 7. August etc.” – A török viszonyokról pedig ezeket írja a mű szerzője: „Die türkische Armme war der Auflösung nahe, ihre Führer todt; der Sultan, der in Adrianopel weilte, vernahm mit Schrecken die Nachricht der Niederlage. Wie ein Lauffeuer verbreitete sich dieselbe im ganzen osmanischen Reiche. Sie drang bis Corfu, wo der Kapudan Pascha im Vereine mit dem Seraskier Mustapha Pascha die Belagerung der Stadt und Festung begonnen hatte und es ist gewiss, dass der Erfolg bei Peterwardein zu dem überstürzten, fast fluchtartigen Rückzuge der Türken von Corfu hauptsächlich beigetragen hat. Die verwegenen Offensivpläne der Moslims auf Italien waren jetzt gescheitert. Sie mussten darauf bedacht sein, sich dem Vordringen des kaiserlichen Heeres in das eigene Land entgegen zu werfen.” (Sic!) In Belgrad herrschte einige Tage hindurch furchtbare Verwirrung. Niemand wollte den Oberbefehl übernemen, um nicht für das Missgeschick verantwortlich gemacht zu werden, man gewann endlich Sari Achmed, den Pascha von Rumili. Dann langte auch die Etscheidung des Sultans an, welcher den früheren Pascha von Belgrad, Bostandschi Chalil, zum Grossvezier, Sari Achmed und den Defterdar Mohammed zu Vezieren ernannte.”

[5] A Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen. XVI, 92., illetve 95. oldalán ezt írja róluk: "Feldmarschall Graf Johann Pálffy von Erdőd, einer der bedeutendsten Kriegshelden und Staatsmänner des Ungarlandes, geboren zu Vöröskő 1663 (?), trat bereits 1681 als Volontär in das Infanterie-Regiment Pfalz-Neuburg, kam später zum Cürassier-Regiment Carl Pálffy, focht 1683 beim Entsatze von Wien, wurde 1689 Obrist und später Inhaber des Husaren-Regimentes Czobor. Als kühner Husarenführer zeichnete er sich gegen die Franzosen aus, wurde für seine Verdienste 1693 General-Feldwachtmeister, 1704 Feldmarschall-Lieutenant und Banus von Croatien, erhielt ein Cürassier-Regiment und im Jahre 1709 die Feldmarschalls-würde. Als treuer Anhänger des Hauses Habsburg wurde ihm bereits 1703 in den ungarischen Rebellions-Kriegen der Oberbefehl der kaiserlichen Truppen anvertraut, den er auch ruhmvoll führte. Im Jahre 1710 erhielt er neuerdings das Obercommando in Ungarn und besiegelte seine tapferen Leistungen im Kampfe durch den Frieden von Szathmár 1711. der im ganzen Königreiche die ersehnte Ruhe herstellte und die aufgeregten Parteien wieder mit der Krone versöhnte. Seinen Ruhm bewährte er nun auch im folgenden Türkenkriege durch seine persönliche Tapferkeit, Geistesgegenwart und sein ungewöhnliches tactisches Talent. Aber auch im Frieden bethätigte Pálffy seine ausgezeichnete und dabei immer loyale, den Diensten des Kaiseres gewidmete Gesinnung; er trat kräftig für die Annahme der pragmatischen Sanction ein und als 1740 Carl VI. starb, war Pálffy als Palatinus von Ungarn, einer der treuesten Stützen der jungen Königin Maria Theresia. Er starb im Jahre 1751.“

„Ladislaus Freiherr von Ebergényi zeichnete sich schon in den Türkenkriegen am Ende des 17. Jahrhunderts aus, wurde 1700 Obrist eines Husaren-Regimentes (H. R. Nr. 9.), mit welchen er sich bei Luzzara tapfer hielt und sich beim Steifzug nach Mailand hervorthat. Von 1706 bis 1711 focht er in Ungarn, wurde General-Feldwachtmeister, im Jahre 1708 Feldmarschall-Lieutenant und unterstützte 1711 den Feldmarschall Graf Pálffy bei den Friedensverhandlungen von Szathmár. Bei Ausbruch des Türkenkrieges rückte er als einer der ausgezeichnetsten Reitergeneralen der Cavallerie vor, als welcher er sich auch bei Peterwardein und Belgrad hervorthat. Er starb im Jahre 1723.”