| « b) Események a péterváradi csatáig. | KEZDŐLAP | Megjegyzések. Elmélkedések. » |
XIX/2. és XIX/3. számú mellékletek.
Pétervárad vára a megerődített városból, a várkastélyból, a szarverődből és az oromerődből állott. Ezek előtt még két, a belső és külső védőmű (inneres und äusseres Retranchement) feküdt. Ezeket gróf Caprara tábornagy 1694-ben szeptember 10.-étől október 2.-áig eredményesen védelmezte a várat ostromló Ali pasa nagyvezír ellen.[1] De az utóbb említett két védőmű most már igen rossz állapotban volt s amikor Savoyai Jenő herceg azokat augusztus 2.-án megszemlélte, nyomban intézkedett azoknak lehetőleg gyors helyreállítása iránt. Ugyanekkor a herceg erősebb különítménynek hírszerzés céljából leendő kiküldését határozta el, melynek vezetésére gróf Pálffy János tábornagy önként jelentkezett, de a herceg lelkére kötötte, hogy komolyabb harcba az ellenséggel ne bocsátkozzék.[2] Feladata végrehajtásához a tábornagy a vár előtt biztosító szolgálatot végző 500 vezényelten kívül még 900 vértest és 400 huszárt vett maga mellé s aztán elindult Karlovic irányában, hogy az ellenségről és a terepről felvilágosítást szerezzen. Közben a tábornagy erősbítést kérvén, a herceg még egy dragonyos és egy vértes ezredet küldött utána, miáltal Pálffy csapatának létszáma 3000 főre emelkedett. Karlovic tájékán a török táborhoz közelérve, ép amikor a támogatására küldött két ezred is hozzá csatlakozott, Pálffy egyszerre igen nagyszámú lovas tömeggel találta magát szemben. Kurd pasa mintegy 10.000 főnyi lovas teste volt ez, mely nyomban támadólag lépett fel. Ilyenformán Pálffy már nem tudott az összeütközés elől kitérni, tehát elfogadta a harcot, mely csakhamar felette heves és komoly színezetet öltött. Pálffynak a nagy túlerővel szemben mindenesetre igen nehéz volt a helyzete, mindazonáltal teljes 4 órán át dicsőségesen állott ellen a törökök folyton meg-megújuló támadásainak, hanem aztán a további küzdelem céltalanságát belátva, abbahagyta a harcot és megkezdte a visszavonulást a vár felé, a szoros jellegü terepen át erősen szorongatva az ellenség által, minek folytán a földerítő különítmény, melynek ismételten újból meg kellett állania és harcba bocsátkoznia, tulajdonképen most szenvedte a legtöbb veszteséget, mely 400 halottra és mintegy 300 sebesültre és foglyul esettre rúgott. A fogságba jutottak közt volt Breuner altábornagy, akit utóbb a török táborban szétvagdaltak, a sebesültek közt gróf Hauben tábornok. Pálffy alól a harc folyama alatt kétszer is kilőtték a lovat. 2.-án este az erősen kimerült különítmény ismét a vár védő vonalában állott, honnan az üldöző török lovasságot élénk tűzzel fogadták, mire az sietve húzódott vissza.
Ezalatt a herceg rendeletére augusztus 2.-án a gyalogság megkezdte a Dunán való átkelését és néhány zászlóalj gróf Starhemberg Miksa táborszernagy parancsnoksága alatt a belső védőművet, gróf Nádasdy Vukovárról hozott 9 zászlóaljával pedig a szarverődöt szállotta meg. Az éj folyamán a gyalogság többi része is átkelt és a külső erődmű megszállására kapott parancsot. Ehhez képest augusztus 3.-án reggel a kölcsönös helyzet következőleg nézett ki: körülbelül 60 zászlóaljnyi gyalogság az erődműveket tartotta megszállva; a tüzérség egy része már szintén állásba vonult, a többi ütegek még a Duna balpartján a mai Ujvidék helyén levő Rácvárosban, a lovasság pedig a futaki táborban várta a Dunán való átkelésre vonatkozó parancsot.
A török sereg Pálffyék visszavonulása után még előbbre vonul és a várat úgyszólván teljesen körülzárta. Türk Achmed, az anatoliai béglerbég ugyan a haladék nélküli támadás megindítását javasolta, de ennek Sari Achmed ruméliai béglerbég, főleg miután a felette nehézkes tüzérség kellően előrejutni nem tudott, ellentmondott, mire aztán Damad Ali pasa nagyvezír a XIX/3. számú mellékleten látható helyen a sereg táborbaszállását rendelte el és nyomban ezt a tábort is szekérvárral vétette körül. Egyidejűleg a nagyvezír Pétervárad parancsnokát, Löffelholz táborszernagyot írásban felszólította a vár átadására, mire Savoyai Jenő herceg adta meg a tagadó választ. Erre a nagyvezír a várnak és a mellette levő hadseregnek ostromszerű megtámadását határozta el,[3] micélból nyomban 30.000 janicsárt tolt előre, akik bámulatos ügyességgel és szinte hihetetlenül gyorsan végezték el a rájuk bízott sáncmunkálatokat, úgy hogy augusztus 4.-én reggel már 100, sőt némely helyen 50 lépésnyire közelítették meg futóárkaikkal és párhuzamos vívóárkaikkal a császáriak hadállását, minek folytán a mondott nap reggelén az egész vonalon sűrű csatározás vette kezdetét, melybe olykor-olykor a tüzérség is beleszólt. Egyébként a nagyvezír e napon, az ellenség támadásával számolva, serege zömével még mindig elsáncolt táborában harckészen várta a további fejleményeket.
Ezzel szemben Savoyai Jenő herceg augusztus 4.-én az ellenség megtámadását határozta el, miből kifolyólag az említett nap délutánján a következő, általam némileg összevont, illetve rövidített intézkedést adta ki:
Intézkedés
holnapra, vagyis 1716 augusztus 5-ikére, melyhez úgy a gyalogságnak, mint a lovasságnak és tüzérségnek alkalmazkodni kell.
1. A lovasságnak a már megkapott 10 lövésen kívül még 14 lövésre való lőszer, ólom és tűzkő kerül kiosztásra, micélból ott idejekorán jelentkezni kell.
2. A gyalogságnak ugyanott emberenként a 30 lövésre még hiányzó lőszer- és tűzkőmennyiség fog kiosztatni.
3. Minden gránátos 4 gránátra egészítse ki készletét, micélból ugyancsak a tüzérségnél kell jelentkezniök.
4. A gyalogság a parancsnokok belátása szerint visszahagyja kabátját és mindazt, amire a harchoz szüksége nincs.
5. Épígy visszahagyja a lovasság összes vonatát és csupán bőrkabátját (Koller) és mindazt viszi magával, amire a vitéz hadakozáshoz szüksége van.
6. Minden tisztnek, becsületük és jóhírnevük elvesztésének terhe mellett, kötelességévé tétetik, hogy a legszélsőbb szükségen felül egyetlen harcra képes embert vissza ne hagyjon. A lovasság gyalogosait is elviszi, hogy a szükséges táborőrségeket kiállíthassa.
7. A tüzérség lőszerszekerei befogva tartandók, a lövegek fogatolására szükséges lovakat pedig olyképpen helyezi készenlétbe, hogy megtörtént támadás után oda mehessen, ahova a szükséghez képest rendeltetni fog.
8. A gyorstüzelőket (Geschwindstückel) és a szükséges töltényeket nem szabad elfelejteni.
9. A Sándor württembergi herceg által Szegedről hozott 6 zászlóalj (a XIX/2. számú mellékleten m-el, illetve 30, 31, 32 számmal jelezve), a saját, valamint báró Lancken altábornagy és báró Diesbach tábornok parancsnoksága alatt a váron kívül a vesztőhely (Hofgericht) és a téglaégetők (illetve a lovasság) között (f, g, h, i) áll fel.
10. Ez a 6 zászlóalj elsőnek indítja meg a támadást a lovassággal együtt, mely e gyalogságtól balra nyomul előre.
11. Mihelyt az említett 6 zászlóalj tüzelését megkezdi, a támadás végrehajtására kijelölt gyalogság oly sorrendben és alakzatban vonul ki a védőműből (Retranchement), ahogyan az később elrendeltetni fog.
12. A fentemlített gyalogságot vezénylő tábornok urak még nappal szemrevételezzék a terepet és egyezzenek meg egymással, hogyan akarják a kibonatkozást és egymás kölcsönös megsegítését végrehajtani.
13. Mihelyt a gyalogsági arcvonal balszárnya tüzelését megkezdte, a Guido Starhemberg vezette első harcvonal jobb szárnya (33, 34, 35, 36), támogatva a jobb szárnya mögött álló 4 ezrednyi lovascsoport (22, 23, 24, 25) által, kitör a védőműből és megtámadja a magaslaton levő ellenséges gyalogságot.
14. Ezek a lovas ezredek csak akkor fejlődjenek fel a síkságon, amikor a gyalogság a védőműből kijutva, máris harchoz fejlődött.
15. Ugyanezeknek a lovas ezredeknek a magaslaton és a síkságon levő ellenséges lovasságot is gondosan szemrevételezniök kell, nehogy túlságos ellenséges tömegek zúdulhassanak a nyakukba.
16. Az említett 4 lovas ezred parancsnokai: báró Ebergényi László lovassági tábornok és alatta gróf Hauben altábornagy, továbbá Conte de Galbes és gróf Hamilton tábornokok.
17. Az összes többi lovas ezredek gróf Pálffy János főparancsnoksága alatt a balszárnyon a következő tagozásban állanak fel:
a) Gróf Mercy lovassági tábornok (f), alatta De Graven és Lobkowitz herceg altábornagyok, továbbá gróf Eck tábornok, egy dragonyos és 3 vértes ezred (1, 2, 3, 4).
b) Báró Falkenstein lovassági tábornok (g), alatta gróf Saint-Croyx és báró Viard altábornagyok, továbbá Saint-Amour tábornok, egy dragonyos és 3 vértes ezred (5, 6, 7, 8).
c) Gróf Martigny lovassági tábornok (h), alatta gróf Hochberg és gróf Gondrecourt altábornagyok, továbbá gróf Jörger tábornok, egy dragonyos és 3 vértes ezred (9, 10, 11, 12).
d) Báró de Battée lovassági tábornok (i), alatta gróf Veterani és gróf Hautois, továbbá báró Schilling tábornok, egy dragonyos és 3 vértes ezred (13, 14, 15, 16).
e) Gróf Nádasdy lovassági tábornok (k), alatta gróf Althann és Frigyes württembergi herceg altábornagyok, egy dragonyos, 2 vértes és 2 huszár ezred (17, 18, 19, 20, 21), de már nem a balszárny lovascsoport kötelékében, hanem a belső védőműben.
A gyalogság tagozást már előbb, még pedig következőleg rendelte el Savoyai Jenő herceg:[4]
A külső védőműben, az első harcvonal jobb szárnyán: gróf Starhemberg Miksa táborszernagy, alatta gróf Bonneval altábornagy, továbbá gróf Hoensbroek és Gehlen tábornokok, 4 gyalog ezred (33–36). E harcvonal balszárnyán: gróf Regal táborszernagy, alatta gróf Wallis György Olivér altábornagy és gróf O'Dwyer tábornok, 3 gyalog ezred (37–39). A második harcvonal jobb szárnyán: Braunschweig-Bevern herceg táborszernagy, alatta báró Wellenstein altábornagy és Livingstein tábornok, 3 gyalog ezred (40–42). E harcvonal balszárnyán: gróf Harrach táborszernagy, alatta gróf Daun altábornagy és gróf Wallis Ferenc Pál tábornok, 3 gyalog ezred (43–45). Harmadik harcvonal: báró Löffelholz táborszernagy, alatta Conte d'Ahumada altábornagy, továbbá gróf Marsigli és báró Steinlöffel tábornokok, 8 gyalog ezred (46–53). A belső védőműben: 5 gyalog ezred (54–58) és mögötte a már említett Nádasdy lovas csoport. Az oromerődben: egy gyalog ezred (59), a szarv-erődben: két gyalog ezred (60–61) és végül az alsó és felső várban: egy gyalog ezred (62).
Az ekként tagozott gyalogság és lovasság alkalmazását és együttműködését az intézkedés folytatólag következőleg szabályozza:
18. Mihelyt Sándor württembergi herceg gyalogsága támadását megkezdi, a külső védőmű gyalogságának első harcvonala szintén kilép és amennyire teheti, ugyancsak támad, még pedig elsősorban a gróf Regal vezette balszárny. Mihelyt ez megtörtént, ugyanezt teszi gróf Starhemberg Miksa táborszernagy az első harcvonal jobb szárnyával.
19. Gróf Regal táborszernagyot gróf Harrach táborszernagy követi a második harcvonal balszárnyával, de annyira hátra marad, amennyire a terep és a viszonyok megengedik, miután neki az említett gróf Regalt támogatnia kell. Bevern herceg táborszernagy hasonlóan jár el a második harcvonal jobb szárnyával.
20. A gyalogság második harcvonalának jobb szárnyát báró Ebergényi lovassági tábornok követi ezredeivel és igyekezni fog a terep alakulatához képest a jobb szárny oldalát biztosítani és támogatni. Ezredeinek egy részéből báró Ebergényinek, ahogyan azt a terep megengedi, egy második harcvonalat vagy oldalcsoportot kell alakítania.
21. Báró Falkenstein lovassági tábornok gróf Mercy lovassági tábornokot követi; kiki saját dandáraival vagy egymás mögött, vagy egymás mellett marad, amint azt a terep megengedi. Az említett két dandár a jobboldali hidon kel át.
22. Ezek után Ebergényi következik dandárával és szintén a jobb oldali hidon kel át.
23. Gróf Martigny lovassági tábornok a baloldali hidon kel át dandárával.
24. Gróf Martigny után báró Battée s azután gróf Nádasdy lovassági tábornok dandára következik…
25. Minden táborszernagynak vagy lovassági tábornoknak az alája rendelt altábornagyokkal és tábornokokkal, továbbá ezeknek az ezred parancsnokokkal és így tovább minden elöljárónak az összes alárendeltekkel, fő- és altisztekkel, sőt még a közlegényekkel is közölni kell, hogy kinek mi a kötelessége és hogyan kell viselkednie, hogy úgy a gyalogság, mint a lovasság tájékozva legyen, hogy miként kell támadniok és a tüzelést leadniok.
26. Ha a mindenható Isten (amint remélhető) engedné, hogy az ellenséget legyűrjük, úgy mindenekelőtt arra kell törekedni, hogy minden zavarnak és rendetlenségnek eleje vétessék és hogy a legelső magaslatra feljutva, a völgyet az arcvonal előtt hagyva, ott elhelyezkedjünk és majd meglátjuk, hogy mit kell tennünk.
27. Nem férhet kétség, hogy a tábornok urak önmaguktól tudni fogják, hogy miképpen kell támadniok és egymást támogatniok.
28. Az orom-erődben és a két védőműben levő ezredek fölött báró Löffelholz táborszernagy parancsnokol, aki gondoskodik róla, hogy a belső védőműben visszamaradó zászlóaljak, mihelyt a többiek kivonulnak, azonnal megalakíttassanak. Ugyancsak az ő feladata, hogy mindennemű rendetlenségnek, főleg a belső védőműben, elejét vegye és a csapatokat oly készenlétbe helyezze, hogy azok a körülményekhez képest a többieket nyomban követhessék.
29. A tüzérség a már elrendelteket tartja szem előtt.
30. A legfőbb dolog abban rejlik, hogy mindenki azon legyen, miszerint minden zavar és rendetlenség minél előbb megszüntettessék.
31. Graven altábornagy a Battée-ezreddel (26) a táborban marad, hogy ott minden zavart megszüntessen s egyúttal alája rendeltetnek az Ebergényi-, Nádasdy- és Babocsay-huszár ezredek is (27, 28, 29), vagyis összesen 22 lovas század, hogy szabadon tartsa a közlekedést Titel és Futak, illetve az ottani élelmezési raktár felé.
Kelt a Pétervárad előtt fekvő védőműben, 1716 augusztus 4.-én.
Ezek szerint a csatához készenlétbe helyezett erők állománya 64 zászlóaljat, 187 lovas századot és 80 löveget tett ki s azok létszáma kereken 51.000 főnyi gyalogosra és 27.000 lovasra, vagyis együttvéve 78.000 emberre tehető.
A kiadott intézkedéssel megállapított csatarend szerint a sáncozatokban álló gyalogság a középhadat alkotta; ettől balra a 21 ezredből álló lovasság zömének, a jobb szárnyon pedig egy 4 lovas ezredből álló külön csoportnak kellett felfejlődnie. Egy 6 zászlóaljból álló teljesen önálló csoportnak Sándor württembergi herceg parancsnoksága alatt, mintegy összeköttetésül a középhad és a balszárny hadat képező lovas tömeg között, a sáncozatokon kívül a magaslatok szélén kellett előnyomulnia és a harcot bevezetnie.
A támadást a herceg ennek a csoportnak és a balszárny-lovasságnak fokozatos előretolásával és átkaroló tevékenységével tervezte, melyhez aztán a sáncozatokból kilépő gyalogságnak is arctámadás formájában csatlakoznia kellett. A jobb oldal biztosítása az Ebergényi-csoportnak tétetett feladatává. A középhad 58 zászlóaljából 17 zászlóalj az első, 14 a második harcvonalba rendeltetett; 11 zászlóalj közvetlen támogatásul szolgált s végül 16 zászlóalj a vár és a sáncozatok védelmével volt megbízva. Ezt a rendkívül mély tagozást elsősorban a rendelkezésre álló hely szűk volta tette szükségessé. A balszárny- és középhad támadásával a herceg mindenekelőtt az ellenséges vívóárkok és a közelben levő ellenséges tüzérség elfoglalását célozta, minek megtörténte után az elfoglalt legközelebbi magaslatokon csapatjait újból rendezni, csoportosítani s aztán a támadást folytatni szándékozott.
A még a Duna balpartján volt, a württembergi herceghez beosztott zászlóaljak a kiadott intézkedésnek megfelelően az augusztus 5.-ére hajló éjjel a Dunán való átkelés végrehajtása céljából az alsó (északkeleti) hídhoz meneteltek s ép amikor az átkeléshez hozzá akartak fogni, oly elemi csapás következett be, mely könnyen végzetessé válhatott volna az egész császári seregre nézve. Néhány, Péterváradon felül levő hajómalmot ugyanis az erős szél és vállalkozó törökök leoldották a partról, mire azok még mielőtt a császári csajkásoknak (y) sikerült volna őket eltéríteni, illetve újból lehorgonyozni, teljes erővel a hidakba ütköztek, minek folytán az első hídnak 5, a másodiknak pláne 18 hajójának horgony-lánca elszakíttatván, a szabaddá vált hajók a malmokkal együtt az ár által lefelé hajtattak. Azonkívül ugyanekkor már a török csajkások (z) is útban voltak a sziget-sánc (Insel-Schanze) felé, hogy ők is közreműködjenek a rombolás munkájában, de az erős szélvihar úgylátszik erősen megnehezítette, sőt talán teljesen lehetetlenné tette munkálkodásukat, melyet a kevésszámú császári csajkások alig akadályozhattak volna meg, az új dunai hajók pedig, amelyekről fentebb szó volt, még csak útban voltak Pétervárad felé. A legnagyobb erőfeszítés árán, minél főleg Pétervárad parancsnoka, báró Löffelholz táborszernagy tűnt ki erélyes és célszerű intézkedéseivel, végre mégis sikerült a megrongált hidakat annyira-amennyire használható állapotba hozni, úgy hogy még hajnalhasadta előtt sikerült az este 10 óra óta szünetelő átkelést újból folytatni, úgy hogy nagynehezen a Württemberg-csoport után a lovasság is átkelhetett a folyam jobb partjára. A kellemetlen incidens folytán azonban Sándor württembergi herceg a reggel 4 óra 30 percre elrendelt támadást csak 7 órakor kezdhette meg, amikorára már a lovasság átkelése is biztosítottnak volt tekinthető.
A törököknek mindenesetre tudomásuk volt a császáriak támadási szándékáról s mihelyt augusztus 5.-én reggel ez utóbbiak mozgolódását észrevették, ők is hamarosan csatarendbe állottak, három nagy csoportban felvonult tüzérségük pedig nyomban megkezdte a tüzelést. Egyébként a nagyvezír egyelőre úgy látszik más intézkedést nem tett, mint hogy a vívóárkokban levő janicsárokat tetemesen megerősítette, a sereg többi részét a táborban harckész állapotba helyezte, a tatárokat pedig Kamenic felé rendelte ki, ahol azok a csata végéig meglehetősen tétlenül töltötték idejüket.[5]
Sándor württembergi herceg reggel 7 órakor 6 zászlóaljával a vesztőhely-magaslaton át előnyomulva csakhamar oldalba fogta a vívóárkokban levő janicsárokat, akiknek egyrésze hátra, másrésze balfelé tért ki, az állásban megmaradottak pedig csakhamar lekaszaboltattak. Most aztán a herceg a közelben levő üteget rohamoztatta meg, melynek 10 lövegét hamarosan elfoglalni sikerült. Maga Savoyay Jenő herceg is ennél a csoportnál tartózkodott, de most a középhadhoz sietett, ahol csakhamar igen komollyá vált a helyzet.
A Württemberg-csoport erélyes és szerencsés fellépése és működése közben a középhad gyalogságának első harcvonala is kitört a külső védőműből, melynek mellvédén e célra 8 nyílást nyitottak. Ez a kitörés, melyet csak rendekben lehetett végrehajtani, és az utána következő fejlődés az akkori merev formák és alakzatok mellett meglehetősen fáradságos és időtrabló volt. Elsőnek a gróf Regal táborszernagy vezette balszárny készült el, mely azután ép oly bátran és erélyesen nyomult előre az ellenség által közben még erősebben megszállt vívóárkok felé, mint előbb a Württemberg-csoport. Ámde az új erősbítéseket nyert ellenség szívósan védekezett és csak lépésről lépésre engedett térnyerést a császári zászlóaljaknak, melyeknek rendje és összefüggése a sok árkon való áthatolás közben meglehetősen felbomlott.[6]
Nemsokára a Regal-csoport után gróf Starhemberg Miksa táborszernagy is előrevezette csoportját. Itt már nehezebben ment a dolog, mert a harc még mielőtt a védőműből kilépett csapatok rendes tagozásukat újból felvehették volna, mindjárt kezdetben a legnagyobb hevességgel tört ki. Amikor pedig a császári zászlóaljak a vívóárkokba behatoltak, a tetemes erősbítést nyert janicsárok ellentámadásba mentek át és nemcsak a Starhemberg-csoportot vetették vissza, hanem a császári középhad jobbszárnyának második harcvonalának néhány erős zászlóalját is halomra döntötték s aztán hatalmas támadó lökésüket a külső védőművön keresztül a belső védőműnek ama pontjai felé irányították, ahol az kampó alakban a Duna felé visszahajlott. A Regal-csoport ezáltal jobb oldalát veszélyeztetve látván, szintén visszafelé hátrált. Az ekként keresztültört császári középhad, bár a hátrább fekvő zászlóaljak támogatására előresiettek, csakhamar igen válságos helyzetbe jutott, ellenben a Württemberg-csoport, bár támadó lökemét tovább nem folytathatta, de legalább továbbra is megmaradt előnyös, előretolt állásában.
Ha a nagyvezír ezt a felette kedvező harchelyzetet arra használta volna fel, hogy egész seregével, vagy legalább is annak nagyobb részével a janicsár ellentámadás által nyitott résen előretörjön és egyúttal a többi császári frontrészek ellen is erőteljes, egységes támadást indítson, úgy a nap döntő sikere minden valószínűség szerint a török fegyverekhez szegődött volna. De miután a bátor ellentámadó janicsárcsoport magára magadt, a forgandó szerencse csakhamar ismét a császáriak pártjára állott.[7]
Ebben a sorsdöntő pillanatban avatkozott be döntőleg a harcba előbb a bal, majd a jobb szárnyon felállítva volt császári lovasság. A jobbszárny mögött álló Ebergényi- és Nádasdy-csoport tevékenységének eddig a nagyon szűk hely és a felette kedvezőtlen terepalakulat állotta útját; sőt, ezenkívül ennek a lovasságnak, hogy egyáltalában a harcba közre működjék, előbb szintén, de csak a gyalogság után, a sáncozatokon kellett keresztülhatolnia, miután azok itt egészen a Dunáig lehúzódtak. Ez érthetővé teszi az említett két lovas vezetőnek némi késedelmeskedését. Másképpen állottak a viszonyok a balszárnyon felvonult Pálffy-csoportnál, melynek az arcvonal előtt szabad, sík terep állott rendelkezésére. Ez a lovas csoport a Württemberg-csoporttal egyidejűleg kezdte meg előnyomulását, mindenekelőtt a gróf Mercy lovassági tábornok által vezetett első harcvonallal. Az előnyomulás eleinte elég jól ment, de a nedves, mocsaras és cserjésekkel födött terep csakhamar felbomlasztotta az ezredek zárt rendjét, melyeknek az ellenséges tüzérségi tűztől is szenvedniök kellett. Nemsokára a megindulás után egy a táborhelyről előretört nagyobb török lovas csapat vetette rá magát Mercy csoportjára, de ez visszavetette ellenfelét, ezáltal alkalmat adva a Falkenstein és Martigny lovassági tábornokok által vezetett 2. és 3. harcvonalak a harcrend felvételére. Csakhogy ekkor már a törökök részéről is újabb lovas tömegek rohantak előre a tábor felől, mindazonáltal a császári lovasság elszánt támadással ezeket is visszavetette. Ezek után gróf Pálffy lovas-testével a Württemberg-csoporttal egy magasságba érve, 4 vértes ezredet annak segítségére küld, többi csapatjait pedig, miután ott már nem volt annyira vizenyős és bokros a terep, most már rendszeresen felfejlődtette. Körülbelül abban az időben történt ez, amikor a janicsárok ellentámadása folytán a császári középhad áttörése bekövetkezett.
Az eddig a balszárnyon, a Württemberg-csoportnál tartózkodó Jenő herceg most nyomban odasietett s egyrészt a még hátul levő, Löffelholz táborszernagy parancsnoksága alatt álló gyalog zászlóaljakat indította előre, másrészt pedig a Nádasdy- és Ebergényi-lovas testeket utasította, hogy minél gyorsabban és elszántabban az előretört janicsárok baloldalára vessék magukat.
A gyalogság és lovasság által nagy elszántsággal végrehajtott támadást az előretörő janicsárság nem birta ki és vívóárkai felé húzódott vissza,[8] de közben az Ebergényi-csoport által oldalba és hátba fogatott, míg előlről a most már szintén nagy lendülettel előretörő császári gyalogság gyakorolt reá mindig nagyobb és vészteljesebb nyomást, anélkül, hogy a közben tovább előrenyomult Pálffy-csoport által lekötött török lovasság segítségére siethetett volna. Ily körülmények között már saját vívóárkaiban sem sokáig tarthatta magát és csakhamar vad futásban keresett menedéket a tőle jobbra-balra jó hosszú ideig kétségbeesetten harcoló többi janicsár csapatokkal együtt,[9] cserben hagyva a segítségükre küldött tatárok és erélyesen üldözve Ebergényi csapatjai által.[10]
Ezalatt a Pálffy-csoport is végleg visszaverte a vele szembeszállt ellenséges lovas tömeget s csapatjainak egy részével a nyakló nélkül menekülő szpahikat üldöztette, a többivel pedig az időközben szintén oda érkező Ebergényi-csoporttal együtt az ellenséges táborra vetette magát. Itt a főbb török parancsnokok egyideig még ellenállni próbálkoztak, de miután embereik zöme hamarosan futásnak eredt, a küzdelem rövid idő múlva teljesen reménytelenné vált, de azért Damad Ali pasa nagyvezír a körülötte maradt kis csoporttal kivont karddal halálra szántan vetette rá magát a közelgő ellenségre, de már néhány perc múlva ő is szaporította a halottak számát. Részben a vívóárkokban, részben a tábor védelmezése közben még igen sok főbb vezető és tömérdek tiszt esett el. A halottak közt volt Mehemed pasa, Türk Achmed anatoliai béglerbég a balszárny parancsnoka, továbbá Husszein, a janicsárok agája és még sok főbb és előkelő tiszt és csapatvezető.
A teljesen felbomlott török sereg maradványai kisebb-nagyobb rendetlen tömegekben ész nélkül a Száva felé futottak.
A hatalmas, sorsdöntő csata mindössze 5 óra hosszat tartott és a keresztény fegyverek fényes győzelmével végződött. Déli 12 órakor a tulajdonképpeni harcnak vége volt és Savoyai Jenő herceg, a győztes hadvezér, szívesen engedte meg, hogy gyalogsága is a volt török táborig nyomuljon előre, hogy szintén része legyen az ott található dús zsákmányban. A herceg ugyan már most tudatában volt teljes győzelmének, de a csapatok kimerülésére való tekintettel a közvetlen üldözéstől eltekintett, pedig ez még sokkal nagyobb mértékben emelte volna a kivívott diadal nagyságát.[11]
A zsákmány nagysága óriási volt, miután a menekülő törökök semmit se vihettek magukkal. A hátrahagyott ágyúk száma 149 lövegre, 3 tarackra és 23 mozsárra rúgott. Azonkívül sok kézifegyver, lőszer, 156 zászló, 5 lófark, tömérdek ló, teve, élelmiszer stb. jutott a győzők kezébe.[12]
A császáriak vesztesége kitett: a gyalogságnál 1840 halott, 1534 sebesült; a lovasságnál 272 halott, 805 sebesült; a tüzérségnél 10 halott, 19 sebesült; vagyis összesen 2122 halott és 2358 sebesült, köztük 206 tiszt. A főbbrangú tisztek közül elestek: Lancken és báró Wellenstein altábornagyok, gróf Hoensbroeck és Gehlen tábornokok. Megsebesültek: gróf Bonneval altábornagy, gróf O'Dwyer és báró Schilling tábornokok.
A törökök vesztesége még csak megközelítő pontossággal sem állapítható meg. A régibb művek bizonyára túlozva 30.000-re, az újabbak az ellenkező túlzásba átmenve, 6000-re teszik a török veszteségek számát.
A császári sereg augusztus 5.-ikét és 6.-ikát a csatamezőn töltötte, 7.-én pedig a Duna balpartjára kelt át, ahova augusztus 8.-án 1400 lovassal, köztük 200 huszár, az ellenség üldözésére kiküldött gróf Eckh tábornok is bevonult.
Augusztus 7.-én Jenő herceg Temesvár visszavételét határozta el, mire nézve nyomban megtette a szükséges intézkedéseket.[13]
[1] Lásd a XVII. rész 442–446. oldalán.
[2] Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen. XVI, 171: „Feldmarschall Graf Pálffy, überall bereit, wo sich seiner Kühnheit und Bravour ein neues Wagestück zeigte, hatte sich zur Durchführung dieser Recognoscirung erboten. Der Prinz bewilligte ihm das „wiewohl uncharaktermässige” Commando… mit dem Vorbehalt, dass er sich mit dem Feinde nicht engagiren sollte.”
[3] Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen. XVI, 177: „Statt nun durch einen raschen Vorstoss zu versuchen, in den Besitz der noch schlecht verwahrten und nicht vollständig besetzen Retranchements zu gelangen, fasste der Grossvezier den Entschluss, Festung und Armee durch Tranchéen belagerungsmässig anzugreifen.”
[4] Lásd a XIX/2. számú mellékletet.
[5] A további eseményekhez lásd a XIX/2. és XIX/3. számú mellékleteket. Jelmagyarázat a XIX/2. számú melléklethez:a. Gróf Pálffy tábornagy szemrevételező csoportja. b. A Caprara-féle védőművek (Retranchements). c. Török vívóárkok. d. Török ütegek. e. A szél által elszakított malmok. f, g, h, i. A balszárny lovas had. k. Nádasdy lovas hada. l. Ebergényi lovas hada. m. Sándor württembergi herceg gyalogos csoportja. n. E csoport támadása a török vívóárkok oldalába. oo. A gyalogság megalakulása a védőműveken belül. pp. A gyalogság támadása a török védőárkok felé. q. A balszárny lovashad támadása. r. A jobbszárny lovashad támadása. ss. A császári hadsereg további előnyomulása és támadása. tt. A császári hadsereg felállítása a csata után. ww. A törökök menekülése. x. A császáriak tábora a Duna bal partján. y. Császári csajkások. z. Török csajkások. 1. Bayreuth-drag. ezred Mercy dandár 2. Hannover- 3. Pálffy- 4. Mercy-vért. ezr. 5. St. Amour-drag. ezred Falkenstein dandár 6. Falkenstein-vért. 7. Martigni-vért. 8. Grave-vért. ezred. 9. Althann-drag. Martigni dandár 10. St. Croix-vért. 11. Hautois-vért. 12. Viard-vért. ezred. 13. Schönborn-drag. Battée dandár 14. Lobkowitz-vért. 15. Gondrecourt-vért. 16. Sav. Emán.-vért. ezred 17. Galbes-drag. Nádasdy dandár 18. Jörger-vért. 19. Vasquez-vért. 20. Splényi-husz. 21. Eszterházy-husz. ezred 22. Rabutin-drag. Ebergényi dandár 23. Gronsfeld-vért. 24. Darmstadt-vért. 25. Cordova-vért. 26. Battée-drag. Graven dandár 27. Ebergényi-husz. 28. Nádasdy-husz. 29. Babocsay-husz. 30. Neipperg gy. e. Württemberg S. csoportja 31. Württemberg L. 32. Pálffy 33. Starhemberg G. gy.e. A Caprara-féle védőművek gyalogsága 34. Alt.-Daun 35. Gehlen 36. Württemberg Fr. 37. Wetzel 38. Alt.-Württemb. 39. Harrach 40. Bagni 41. Jung.-Daun 42. Gschwind 43. Jung-Lothringen 44. Regal 45. Harrach 46. Alt.-Daun 47. Starhemberg M. 48. Hastinger 49. Lickingen 50. Bonneval 51. Lancken 52. Trauthson 53. Bevern 54. Durlach 55. Wallis 56. Ahumada 57. Maruly 58. Alt.-Lothringen 59. Haister Orom-e. védőrs. 60. Alcandette Szarv-e. 61. Faber 62. Löffelholz Felső és alsó vár védőrsége. [6] Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen. XVI, 193: „Zuerst gelangte F. Z. M. Graf Regal an die Laufgräben; eine Anzahl der überraschten Janitscharen wurde niedergemacht, manchte suchten schon jetzt in der Flucht ihr Heil. Gleichwohl verursachten die Approchen der Infanterie viel Aufenthalt; wie in einem Irrgarten von Gräben löste sich daselbst die feste Ordnung der Bataillone auf und in verzweifelter Gegenwehr käpmfende Janitscharentrupps versuchten wiederholt, in die unwillkürlich sich bildenden Lücken der Infanterie einzudringen. Es war ein harter und erbitterter Kampf, ein zähes Ringen mit einem todesmuthigen Feinde, der sich an seine Stellung anklammerte und die Gräben nicht preisgeben wollte.”
[7] Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen. XVI, 196: „Der überraschende Erfolg der Türken, welcher einen Theil der kaiserlichen Infanterie so sehr erschütterte, war indessen nicht mehr als ein vorübergehendes Aufflackern alttürkischer Bravour, das kühne Vorgehen blieb ohne Unterstützung.”
[8] Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen. XVI, 199: „Dieser Angriff war von glänzendem Erfolge; die Janitscharen kamen in Unordnung, ihr Vordringen stockte, die kaiserliche Infanterie fasste und sammelte sich, die beiden getrennten Flügel des Centrums schwenkten gegen den nun in der Mitte eingekeilten Feind.” Lényegesen kiegészíti ezt Braunschweig-Bevern herceg következő jelentés-kivonata: „Es poussirte der Feind unsere Leute auch gar bis in das zweite Retranchement, woselbst er aber nicht allein auf das in Ordnung stehende Heister'sche Regiment zu Fuss stürzte, sondern auch, nachdem die am Wasser herauf kommende Cavallerie unter dem General Ebergényi den Feind in der Flanke und im Rücken attaquirte, so war er auch gezwungen, unser Retranchement zu verlassen und sich völlig in die Fluckt zu begeben.”
[9] Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen. XVI, 199: „Mit verzweifeltem Muthe fochten die Janitscharen, aber erschüttert durch die Verluste, unfähig, wieder Ordnung zu finden, ohne Unterstützung durch ihre Cavalleire, welche durch Feldmarschall Graf Pálffy bereits abgedrängt war, gerieth das türkische Fussvolk nunmehr völlig in Schwanken und wandte sich endlich in wilder Flucht und grosser unordnung gegen die Laufgräben zurück, die ihnen nun zum eigenen Verderben gereichten, Viele fanden darin ihr Grab, theils erdrückt im Gedränge, theils durch Feuer und Bajonnett der nachsetzenden kaiserlichen Infanterie. Sie konnten die siegenden Kaiserlichen nicht mehr aufhalten, der fanatische Muth der Osmanen war gebrochen, Verwirrung und Kopflosigkeit gewann die Oberherrschaft, es begann ein allgemeines Flüchten, das besonders verhängnissvoll beim Uebersetzen des „Kalten Gang”-Thales wurde.”
[10] Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen. XVI, 200: „Vergebens bemühten sich die türkischen Führer die Soldaten zum Halten und Sammeln zu bewegen. Die Reiter Ebergényi's drängten unmittelbar nach und unaufhaltsam flutheten vor ihnen die Janitscharen zurück. Die Tataren, welche zu ihrer unterstützung aufgestellt waren, hatten, anstatt sich in diesem entscheidenden Augenblicke einzusetzen, auf schnellen Pferden längst das Weite gesucht.”
[11] Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen. XVI, 203: „Die ganze Grösse des Sieges erfuhr der Prinz erst am 10. August durch einen Ueberläufer, der berichtete, dass von der türkischen Infanterie gar wenig sich gerettet und wenn die Deutschen weiter nachgesetzt, wäre auch von der Cavallerie nicht viel davongekommen. Nur die Tateren hatten sich unrühmlich genug, mit heiler Haut nach Beigrad geflüchtet.”
[12] Nach „Eugenii Heldenthaten” fand man „bei 50.000 Zelte, über 2000 Kameele, eine sehr grosse Menge Schlachtvieh, 12.000 Säcke Reis, 2500 Fässer Mehl, über 1000 Wagen Hafer, über 500 Wagen Kaffee und Zwieback, nebst vielen anderen Lebensmitteln und Feldgerätschaften, als Schaufeln, Hacken, Leitern u. s. w.” – „Es ist gewiss, – schreiben Dumont und Rousset in ihrer Geschichte des Prinzen Eugen mit einiger Uebertreibung – dass, wenn diese Sachen um den Preis ihres wahren Werthes verkauft worden wären und man den Erlös unter die Soldaten vertheilt hätte, so würden sie für ihr ganzes Leben versorgt gewesen sein. Aber die Kriegsbeute gewährt keinen Nutzen. Sie wird zerstreut, geht zugrunde, bald weiss man nicht, was aus ihr geworden ist.”
[13] Arneth, Prinz Eugen von Savoyen, II, 380–400. – Ferrari, De rebus gestis Eugenii, XI, 733. – Dumont, Hist. Mili. du Prince Eugène, I, 105. – Schmitt, Imper. Osmanici, II, 422. – Hammer-Purgstall, Geschichte des osm. Reichs, IV, 145.
« b) Események a péterváradi csatáig. KEZDŐLAP Megjegyzések. Elmélkedések. »