Alig férhet hozzá kétség, hogy Rákóczi nemzeti felkelésének sorsát tulajdonképpen már a romhányi csata döntötte el. Ez időtől kezdve a kurucok harci kedve és Rákóczi többi híveinek bizalma és reménye is szinte napról-napra, óráról-órára lankadni kezdett. Egyedül Rákóczi tudott még mindig bizakodni, remélni. Miután a császáriak részén sem volt minden rendben a széna és Heister hónapokon át még csak hallani sem akart a hadműveleteknek komolyabb formában való folytatásáról, a helyzet a maga bizonytalanságában és erőtlenségében egészen az 1710. év végéig tovahúzódott, bár Érsekújvár eleste már szinte végső s amellett valóban sötét pontot tett a kuruc aspirációk még mindig remélt kedvezőbb fordulatának megvalósulhatására.

Végre a folyton kunktátoroskodó bécsi udvari haditanács is megemberelte magát és Pálffynak mint új fővezérnek parancsot küldött, hogy haladéktalanul, még a tél folyamán, a fegyver hatalmával juttassa dűlőre a magyarországi, döntésre már teljesen érettnek látszó állapotokat. Pálffy, nem úgy, mint elődje, az örökké kötekedő és nehézségeket okozó Heister, nyomban hozzálátott a vett parancs végrehajtásához s ehhez hamarjában igen életrevaló hadműveleti tervet alkotott meg magának. Kassát, mint a kurucokra nézve kiválóan fontos helyet, továbbra is, sőt most már jobban szorongatta, hogy az mielőbb meghódolásra kényszeríttessék, Rákóczi már erősen megfogyott és elkedvetlenedett serege ellen pedig három irányból, Eperjes, Szolnok és Erdély felől koncentrikus előnyomulást rendelt el, hogy ennek más választása ne legyen, mint hogy vagy egy utolsó nagy csatában még egyszer szerencsét próbáljon, vagy a lengyel határt átlépve, immár Magyarország egész területét a császáriaknak engedje át. A támadó seregcsoportok iránya és végcéljai: Munkács, Szatmár, igen helyesen voltak kiókumlálva és megválasztva. A szándékolt hadműveletnek, ha nem is egészen, de azért mégis harapófogószerű jellege volt, amelyből kikerülni nem egykönnyen lehetett. És nem férhet hozzá kétség, hogy, ha Pálffy mindvégig energikusan hajtja végre tervezett hadműveletét, akkor tényleg bekövetkezett volna az, amit Bécsben hőn óhajtottak, hogy a kuruc mozgalomnak tisztán csak a fegyver hatalmával vettessék vége. Számottevő ellenállás kifejtésére a kuruc csapatok most már egyáltalán nem voltak képesek. Azonban ekkor úgylátszik feltámadt a magyar születésű császári fővezérben a kétségkívüli nagyrabecsülendő vágy, hogy nemzetét nem ily tragikus módon, hanem kölcsönös megértés és engedékenység alapján vezesse vissza királyának hűségére. Ez, a bécsi körök akkori mentalitását ismerve, nem volt könnyű dolog. Ehhez már nem annyira katonai, mint inkább diplomáciai képesség és helyes érzés kellett és habozás nélkül be kell vallanunk, hogy a diplomata Pálffy semmiben sem maradt mögötte a dús hadvezéri sikerekre visszatekintő császári tábornagynak.