Miután az e és az utána következő fejezetben foglaltaknak nem annyira katonai, mint általános történelmi jelentőségük van, jónak látom azokat főkép néhány történettudósunk idevágó műveiből vett idézetek formájában olvasóink elé tárni.

Acsády a milleniumi történet VII. kötetének 655. és a következő oldalain a külpolitika akkori állásáról és a béke kilátásairól a következőket írja: „1710 őszén a császáriak mindenfelől előnyomultak… s mint Rákóczy maga írja Emlékiratai 281. oldalán, – „napról napra mélyebben szorultunk azon szögletbe, amellyet a Tisza és a Beszkéd-hegyek képeznek, s amelynek alapja Munkács”, vagyis a mozgalom visszanyomatott oda, honnan kiindult. Veszve volt minden s Rákóczi nem zárkózott el a tudat elől, hogy a harcot folytatni nem lehet.[2] Választania kellett a között, hogy külföldre menekül vagy föltétlenül meghódol. A régi alakban kívánt kiegyezésről, a nemzeti program valósításáról szó sem lehetet többé, mert Heister győzelmei a Heister-féle szellemet végleg diadalra juttatták Bécsben… Ily hangulatban volt az udvar 1710 év folyamán s elfogadható kiegyezésre Rákóczinak alig nyilt több reménye. Komolyan számba vette tehát a külföldre menekülés eszméjét. Külföldön akart vagy segélyt szerezni, vagy legalább oda működni, hogy a magyar kérdés az általános békekötésben felvétessék… 1709 óta az orosz politika ismét közeledni kezdett hozzá… s Rákóczi a cárnál orosz-francia-svéd-magyar szövetség eszméjét vetette föl, melyet azonban halomra döntött XII. Károly svéd király, ki megkezdte a háborút Oroszország ellen. De (Poltava-nál) tönkre veretett s török területre kelle menekülnie, hol a szultánt háborúra ösztönözte a cár ellen. Nagy Péter azonban nem akart új háborút, s mindent elkövetett, hogy egyrészt francia közvetítéssel békét kössön Svédországgal, másrészt meg a portát is visszatartsa a szakítástól. Mindkét irányban fel akarta használni Rákóczit, kit a bécsi orosz követ, Urbick, 1710 tavaszán meglátogatott, ami Bécsben nagy megütközést keltett. A fejedelem Urbick útján is tett nagyon mérsékelt kiegyezési ajánlatokat az udvarnak, a cárt meg felkérte, küldjön Munkácsba, Ecsedbe és Máramarosba orosz őrséget, Ukrajnába pedig bizonyos területet jelöljön ki megtelepedésre azon magyaroknak, kik hazájokból kiszorulnak. Minthogy azon időben a szepesi városokban orosz hadak álltak, a cár könnyen segíthette volna Rákóczit, kinek törekvéseit XIV. Lajos is támogatta s követét 1710 júliusban azzal küldte a cárhoz, hogy tőle fegyveres segélyt szorgalmazzon a magyarok részére. Csakhogy a francia és orosz politika ármányos játékot folytatott egymással. Dolgorucki orosz külügyminiszter azt ajánlotta a cárnak, csak ámítsa, biztassa Franciaországot, mert mennél tovább tart a spanyol örökösödési háború, annál több hasznát veszi Oroszország. Viszont XI. Lajos, habár a cár segélyét kérte Rákóczi számára, egyre arra ösztönözte a portát, támadja meg Oroszországot. A fondorlatok e tragikomédiájának Rákóczi lett az első áldozata. Segítséget sem pénzben, sem katonában nem kapott a cártól s így helyzete annyira kétségbeesetté vált, hogy még októberben célszerűnek látta a porosz királytól menedéket kérni, ha híveivel külföldre kénytelen húzódni. És a porosz király hajlandónak mutatkozott a kérelmet teljesíteni.[3] Decemberben hasonló kéréssel fordult a lengyel királyhoz. Időközben a mozgalom életben levő vezérei csakugyan mindinkább Lengyelországba menekültek… Oda ment Bercsényi is hivatalos megbízással ugyan, de tényleg azért, mert itthon a pestis és a németek miatt nem érzé magát többé biztonságban. Hivatalos megbízása az orosz kilátásba helyezett, mert az orosz politikának szüksége volt Rákóczira, kit a portán és a francia kabinetnél akart felhasználni… December 28.-án azt írta Bercsényi a fejedelemnek: „bizonyos segítségünk; nem bizonyos az ideje”; Minthogy e közben a Felvidék nagyrészt német kézbe jutott, s attól lehetett félni, hogy az ellenség elzárja a lengyelországi utat, Bercsényi folyton figyelmeztette a fejedelmet, vigyázzon, hogy Munkácsba ne rekedjen; jöjjön ki tehát idejében ő is a cárhoz, hozza ki a hadakat, ne béküljön, hanem várja be a cár segítségét. Rákóczi hajlott a tanácsra. Mivel itthon veszve volt minden, azt hitte, hogy orosz segéllyel elhúzhatja a háborút az általános békéig, mely az évek óta hadakozó felek kimerültsége mellett közelben levőnek látszott. Biztosan számított reá, hogy XIV. Lajos bevéteti az általános békébe Magyarországot… Csakhogy a vasöv egyre szűkebbre szorult körülötte. A császáriak egyesültek s a Tiszának nyomultak, Erdélyből meg egy másik hadtest közeledett s a nemzeti mozgalom az év végén alig 5 megyére, Szatmárra, Szabolcsra, Ugocsára, Ungra, Máramarosra szorítkozott s ezek is végnyomorba süllyedtek…

A végkimerülés ez állapotában egész váratlanul olyan esemény történt, mely élénk reményeket keltett a hazafiakban, mely ismét lehetségesnek láttatta az udvarral való megegyezést, habár nem is a régi alapon, de mindenesetre elfogadható feltételek mellett. A császári hadak vezetésében ugyanis hirtelen emlékezetes változás állt be, mely a miniszterek akarata ellenére egész új irányba terelte a magyar kérdést. A vérengző Heister, aki ez évben is folytatta szörnyű kegyetlenségeit, súlyosan megbetegedett s a fővezénylett gróf Pálffy János horvát bánnak akarta átadni. De Pálffy nem fogadta el s a vezénylet Cusani tábornokra szállt. Csakhogy Eugen herceg attól félt, hogy az új fővezér nem képes feladatának megfelelni s Pálffy kinevezését sürgette, kivel bizalmas barátságban és levelezésben állt s kinek tehetségeit igen jól ismerte… a Herceget tisztán katonai okok vezették; tapasztalt vezért akart a sereg élére állítani, hogy végleg vérbe fojtsa a fölkelést. Politikailag Pálffy föltétlen híve volt az udvarnak. Mindazonáltal melegen óhajtotta a békés megegyezést… „Igaz, magyar”-nak vallotta magát, s mihelyt magyar földön vezérlő állásba jutott, megbízás, felhatalmazás nélkül, tisztán józan eszét és hazafiságát követve nyomban vállalkozott az utolsó próbára, hogy a magyar kérdés békés megoldást nyerjen. Csakhogy természetesen oly alapon kezdte meg a munkát, amelyről azt hitte, hogy Bécsben sem fogják kifogásolni. Kinevezésének egyszerű híre sok várakozást, reményt ébresztett a kurucokban… Több felől felhangzott az intés, hogy itt az ideje a megbékülésnek, hogy a német ne tekinthesse „ezen hazát úgy, mint fegyverrel nyert országot”. Rákóczi is nagyon behatóan foglalkozott a Pálffy kinevezése által alkotott új helyzettel. Környezetében túlsúlyban volt a bizalmatlanság az udvar iránt s bármely kedvezően vélekedtek Pálffyról, úgy érveltek, hogy a kiegyezésben bízni nem lehet, hanem folytatni kell a háborút… Noha maga Rákóczi szintén így gondolkodott, mégis szükségesnek tartotta, hogy Pálffy szándékairól alaposabb tájékoztatást nyerjen s megbízta Károlyi Sándort, a mozgalom fővezetői közül az egyetlent, ki még az országban maradt, hogy valami úton-módon tudja ki az új fővezér szándékát. Károlyit e megbízás annyira meglepte, hogy mielőtt Pálffyhoz fordult, személyesen akart a fejedelemmel értekezni. Károlyi ez időben még nem bízott elfogadható kiegyezés lehetőségében s Bécsben különben is annyira gyűlölték, hogy az angol követ jelentése szerint az udvar, ha közbocsánatot hirdetne, Rákóczit, Bercsényit és Károlyit ki akarja belőle zárni. Károlyi tényleg nem várt kegyelmet s azok közt, kiknek számára a fejedelem a porosz királytól menedéket kért, ott szerepel ő is családjával együtt… Nem nagy kedvet érzett tehát a fejedelem azon megbízatásának teljesítésére, hogy Pálffy szándékait kitudja s nem is ő, hanem Pálffy maga ragadta meg ez ügyben a kezdeményezést.[4] Pálffy béketárgyalások indítására egyáltalán nem volt felhatalmazva s csupán azért nevezték ki, hogy befejezze Magyarország visszahódításának munkáját. Karddal s nem olajággal küldték honfitársai közé s ő csak mint magyar óhajtotta a békés megoldást. Ezt azonban általános szerződéssel nem érhette el, mert ilyet ajánlani vagy megkötni nem volt joga. Ellenben érintkezésbe lépett mint magánember a mozgalom vezetőivel szintén mint magánemberekkel. Terve az volt, hogy felszólítják őket, s ez alól magát Rákóczit sem vette ki, hogy mindegyik külön-külön kérjen kegyelmet, melynek kieszközlésére készségesen felajánlotta közbenjárást. Kétségkívül Bercsényihez fordult volna először, ha tudta volna, hol találhatja. Legkönnyebben azonban Károlyihoz férhetett, kihez 1710 november 17.-én Pestről levelet intézett, melyben felhívta, hogy teljes kegyelem biztosítása mellett térjen vissza a koronás király hűségére. Károlyit ez a levél még inkább meglepte. Éppen Rákóczihoz készült, mikor Pálffy e felhívását vette. Siettette tehát utazását s bemutatta a levelet a fejedelemnek, kivel abban állapodott meg, hogy udvariasan bár, de elutasítólag feleljen.[5] Ezzel azonban a fejedelem nem akarta az alkudozásokat megszakítani, hanem Károlyival egyetértve Komáromy György debreceni bírót s bihari alispánt, „mint neutralis személy”-t küldte Pálffyhoz. Komáromy részletes utasítást kapott, melyben a fejedelem előadta összes kívánságait s mely abban omolt, hogy a háborúnak ne fegyver, hanem solennis békesség vessen véget.” Pálffy erre december 17.-én Pestről adta meg a 822. oldalon már közölt választ. Erre „Rákóczi és Károlyi újra elküldték Komáromyt Pálffyhoz, ki e közben jelentést tett az udvarnak a levélről, melyet Károlyihoz intézett. Bécsben úgy fogták föl a dolgot, hogy Károlyi és Ocskay példájára áruláson töri a fejét, miért is a király december 22.-én formaszerűen felhatalmazta Pálffyt, hogy Károlyival megalkudjék, neki eddigi javai és méltóságai birtokát biztosítsa, de nyilvános átpártolását úgy eszközölje s addig is akként működjék, hogy minél több kárt okozzon a fölkelőknek[6] Az udvar tehát ekkor sem békekötés, hanem egyesek elcsábítása útján akarta a magyar kérdést elintézni. Ez irányban azonban hasztalan csábította Károlyit, ki mint eddig, ezután is csupán Rákóczi tudtával és utasításai szerint érintkezett Pálffyval.” Ezért a Szoboszlóról vett felhívásra[7] „nem Pálffyhoz, hanem Munkácsra sietett, hogy előbb Rákóczival tanácskozzék. Csakhogy ekkor a fejedelem rövid időre átment Lengyelországba s Károlyi csupán Sennyey Istvánt és Vay Ádámot találta Munkácson, kik biztatták, menjen el Pálffyhoz, hisz a fejedelem úgyis fölhatalmazta az érintkezésre. Egyedül az ő biztatásukra kereste föl Károlyi Debrecenben Pálffyt. A találkozást a legfontosabb katonai tekintetek tették halaszthatatlanná, mert a téli időjárás dacára folyt a háború, s a kurucokat egyik baj a másik után érte.[8] A debreceni találkozáson Károlyi azon dolgozott, hogy Pálffy fegyverszünetet engedélyezzen, melynek folyamán személyesen találkozik Rákóczival. Pálffy beleegyezett, mire Károlyi Debrecenből újra Munkácsra, s minthogy a fejedelmet ismét nem talált ott, Lengyelországba sietett, hol megnyerte a Pálffyval való találkozás eszméjének. A fejedelem kijelenté, hogy „ha a fogyatkozás csak az én megalázásomon áll”, Pálffy ne folytassa a háborút, mert kész Bécsbe menni, ő felsége lába elé borulni.” Csakugyan hazajött, s személyes érintkezésbe lépett Pálffyval. Emlékezetes találkozásuk – mint már említettük[9] – Vaján, Vay Ádám kastélyában január 31.-én ment végbe. Pálffy Kállóból indult St-Croix tábornok, Acton ezredes és 200 dragonyos kíséretében, s 2 óra tájban érkezett meg. Csakhamar megjött Rákóczi Károlyival, s más híveivel és 200 svéd dragonyossal. A fejedelem is, Pálffy is a kastélyban laktak és sokáig értekeztek egymással minden kísérő nélkül. Később a német tisztek szintén a terembe hivattak, de jelenlétükben politikáról nem volt szó. Pálffyék Rákóczinál ebédeltek, ki poharat emelt „ő császári felsége egészségére.” Azután a fejedelem Pálffyval ismét visszavonult, s több órán át, éjfélig egyedül maradt vele. Másnap folytatták a tanácskozást. Az a megállapodás létesült, hogy Pálffy háromheti fegyverszünetet enged, Rákóczi pedig József királyhoz levéllel fordul, melyet Károlyi visz föl Bécsbe. Ezzel a vajai találkozás véget ért, s bíztató kilátásokat nyitott a jövőre. De Rákóczi késett az igért levél megírásával, noha Pálffy megsürgette.[10] Végre megírta ugyan, de Pálffy a levél hangját és tartalmát nem találta megfelelőnek,[11] s azt sem akarta, hogy Károlyi vigye Bécsbe, mert a pestis elleni vesztegzár miatt csak hetek multán bocsátották volna a császári székvárosba. A saját emberével küldte tehát fel a levelet, noha semmi jót sem várt tőle, mert nem találta kielégítőnek, másrészt meg időközben megtudta, hogy tárgyalásai az udvarban erős visszatetszést keltettek… A találkozásról Pálffy szintén kimerítő jelentést tett, mire még élesebben kitört ellene az elkeseredés. „Pálffyt meg kell dorgálni, – mondta régi pártfogója és barátja, Eugen herceg, – hogy fegyverszünetet, akárcsak néhány napit kötött Rákóczival, hogy vele értekezzék. Nem jó a lázadókban olyan nagy reményeket kelteni, s velük annyi jósággal bánni.” Mikor meg Pálffy beküldte Rákóczi levelét, a herceg még élsebben kifakadt ellene. Az ő nézete az volt, hogy aki két hét alatt leteszi a fegyvert és hűséget fogad, az kegyelmet, javaiból azonban legföllebb 10.000 forintnyi értéket kaphat. A többit fegyverrel kell leverni, az ország újjászervezését pedig németekből álló bizottságra bízni. Az ügy (február 10.-én) a minisztertanácsban is élénk eszmecserére adott alkalmat, s ekkor Eugen herceg megint azt hangoztatta, mégis csak sok „ilyen megátalkodott rebelliseknek” kegyelmet adni. De egyedül Seilern csatlakozott Eugen herceg engesztelhetetlen nézeteihez… Csakhogy a kiegyezés ügye váratlanul erős támaszt nyert Angliában, melynek bécsi követe, Palmer, ismételve sürgette a magyar kérdés „békés rendezését.” Később Anglia ezt a sürgetést már egyenesen követelés formájában adta elő, s „ezzel ismét kilátásban állt Anglia kellemetlen, tolakodásnak tartott beavatkozása. Hogy szabaduljon tőle, hogy tárgytalanná tegye, a király (február 14.-én) elhatározta, hogy Rákóczinak is kegyelmet ad, jószágai birtokában hagyja, ha 3 hét alatt meghódol, s a kezén levő várakat átadja. Csak ezzel kapta meg Pálffy a meghatalmazást a tárgyalások folytatására, s ekkor is csak oly irányban, hogy ne általános szerződést kössön, hanem minden egyes főbb emberrel egyezzék meg. Ellenőrül Locher Károly haditanácsost rendelték mellé azon határozott célból, hogy túlságos engedékenységét fékezze… A Pálffyval való tárgyalások nem maradhattak titokban… s erre a békevágy általánosan elemi erővel tört ki… Rákóczit magát azonban kevéssel a vajai találkozás után az orosz segéllyel való csalfa bíztatások végleg leterelték a kibékülés útjáról. Arra a hírre, hogy a cárt Lengyelországba várják, sietett megtenni az előkészületeket, hogy maga is minden órán oda indulhasson.[12] Február 12.-én néhány senatorral Salánkon gyűlést tartott, s előadta, hogy „in omni casu, jobb s állandóbb békességet remélhetünk a Moszkva interventiója által, mintsem Pálffy hitegetései után.” Erre a gyűlés felhatalmazta, hogy az orosz segély szorgalmazása céljából Lengyelországba menjen.[13] Ezzel el volt vetve a kocka. A fejedelem igen csípős levelet intézett Pálffyhoz, noha Károlyinak, kit helyettesévé, összes hadai főparancsnokává nevezett ki, meghagyta, hogy folytassa a tárgyalásokat. Egyszersmind azonban utasította, hogyha Magyarországból kiszoríttatnék, Máramaroson át Lengyelországba, Stanisláv felé húzódjék; ha pedig Moldvába kellene vonulnia, onnan igyekezzék lengyel földre jutni… Február 20.-án adta ki pátensét, melyben jelentette, hogy külföldre indul, s távolléte idejére „a dolgok folytatását”, s hívei vezetését „gróf ” Károlyi Sándorra bízta… Károlyi ekkor már belátta, hogy a harcot folytatni lehetetlen, s csak a békés kiegyezés mentheti meg a magyarságot a végromlástól. Hajlott a megegyezésre, mert rákényszerítették a viszonyok. Itt maradt egyedül az elégedetlen, megfosztott hadakkal, melyeknek zsoldjáról, élelmezéséről, s másnemű szükségleteiről semmi gondoskodás nem történt, s melyektől Rákóczi azt kívánta, hogy vagy csatát kockáztassanak, vagy vándoroljanak ki a bizonytalanba, a külföldre. A katonák azonban sem harcolni, sem hazájukból távozni nem akartak. Amazt céltalannak tartották, attól meg, hogy 20–25.000 magyar itt hagyja szülőföldjét, melyben atyáiknak csontjai porladtak, itt családját, rokonait, birtokát, mindenét, – méltán visszariadtak a tömegek. Károlyi köztük maradt, hallotta panaszaikat, kesergő bánatukat, látta a mindenütt hevesen nyilvánuló békevágyat, s ebben a környezetben, ebben a légkörben máskép ítélte meg e helyzetet, mint a lengyel földön levő Rákóczi.[14] De ekkor is vele, általa kívánta a viszályt megoldani. Pálffy ismételve hívta magához értekezletre, de a fejedelem tudta nélkül Károlyi még márciusban sem akart vele tárgyalni. Ismét Munkácsra ment, hol Sennyey és Vay újra bíztatták, hogy felhatalmazásához képest folytassa Pálffyval az alkut. Az ő tanácsukra Debrecenbe indult tehát, hogy ott a fegyverszünet meghosszabbítását kérje. Ez útjáról szintén elve értesítette Rákóczit. Ekkor Pálffy már megkapta Bécsből a meghatalmazást, hogy Rákóczival megegyezhet. Annál inkább megütközött tehát, midőn megtudta, hogy a fejedelem Lengyelországba húzódott. Ezzel maga is kompromittálva volt, hiszen elsősorban az ő bíztatására adta meg a király a kellő felhatalmazást. Most az kézben volt, ellenben Rákóczi messze külföldre vonult. Hallani sem akart tehát többé a fegyverszünetről, hanem teljes erővel folytatni készült a háborút, mert mint mondá, a kurucok csak ámítják, csak bolondítják, engedékenységét arra használják, hogy időt nyerjenek. Ha tehát Károlyi csakugyan komolyan óhajtotta a kibékülést, erre nézve komoly kezességet kell nyujtania. Ezt Pálffy ismételve hangsúlyozta, s azt követelte tőle, vállaljon legalább személyesen kötelezettséget, hogy visszatér a király hűségére, ha Rákóczi tovább is vontatni akarja a dolgot. Az adott helyzetben ez az érvelés kifogástalannak látszott, s mint józanul gondolkodó, a tényleges viszonyokkal számoló reálpolitikus Károlyi meghajolt a kényszerűség előtt. Amit eddigi találkozásaikon mindig megtagadott, azt most megtette, s március 14.-én – természetesen titokban – hűséget fogadott a királynak. Jutalom, bér, s olyan kegyek hajhászata, aminőket egykor Teleki Mihály kikötött magának, az illető okiratban[15] nem fordul elő.[16] Károlyi visszatért a király hűségére, hogy őszinte kibékülési szándékairól biztosítékot adjon s további 12 napi fegyverszünetet kapjon, mely alatt visszahozhassa Rákóczit Lengyelországból. Nyomban odasietett tehát, de a fejedelmet olyan környezetben találta, mely bízva az orosz ígéretekben, nem akart megbékülni, hanem azt ajánlotta, fogassa el, ölesse meg Károlyit. A fejedelem nemes szíve elutasította ugyan az oktalan eszmét, de elutasította Károlyi békeajánlatait is. Már előbb (március 21.-én) megírta neki: „Látom, hogy a bécsi udvar csak subjugálni kívánja nemzetünket, melyet ha csalárdsággal véghez vihetne, inkább akarná, mintsem erővel.” A béketárgyalásokat is ily csalárdságnak vette, s hallani sem akart róluk. „Ez oly végső resolutiom, – folytatja, – melytől csak a halál választ, s nincs oly nyomorúság, vagy rabság, amely elmémben habozást okozzon.” „Valamint az ügyet nem dicsőségért, gazdagulásért vette föl, úgy a nyomorúságok félelmétől azt el nem hagyom.[17] Ily hangulatban találta Károlyi, ki természetesen nem bírta többé rávenni, hogy térjen vissza az országba. Károlyi leverten indult haza. Itthon a fejedelemtől újabb levelet vett, hogy meg ne kösse az alkut… „A Kegyelmed lelke adjon számot érette, amelyet bizonyára nem Pálffy, nem is egy császár széke elé czitálok én, az egész magyar ontott és ontandó vérrel együtt, az eleibe, aki előtt nincs titok.”[18] „Arról, amit megkezdett, – fűzi hozzá Acsády – bátran tehetett számadást Károlyi az örökkévalónak. Ha Rákóczi itthon van, bizonyára úgy cselekszik ő is. De minthogy idegenbe vitte végzete, immár Károlyi vette kezébe a kiegyezés ügyét s amihez egyszer hozzá fogott, azt el is végezte a maga és nemzete üdvére, sőt egyenesen Rákóczi és a távollevők érdekében is, kikről sohasem feledkezett meg, kiket részesíteni kívánt mindazon kedvezményekben, melyeket az itthon levőknek és önmagának juttatott.

„Haza érkezve április elején, nyomban munkához látott, vagyis a saját kezébe vette a békeügyét, melyből Rákóczi önként kivonta magát. Nem cselekedhetett másképpen, mert itthon a katonai helyzet végkép reménytelenné vált. Ez időben valami 3–4 vármegyén, s néhány váron kívül egész Magyar- és Erdélyország a király kezén volt, kinek 52.000 embere[19] állt készen, hogy vérbefojtsa a mozgalmat. Ezzel szemben Károlyi, Károly és Szatmár vidékén valami 7–8000 embert talált. Szétszórva, a várakban s másutt még nagyobb tömegek álltak,[20] de teljesen bomlásban, zsold nélkül, rosszul élelmezve, elcsüggedve s hőn várva a békét. Károlyi első feladatának a fegyverszünet meghosszabbítását tekinté, melynek folyamán a békeszerződést meg lehessen állapítani, mert általános, mindenkire kiterjedő s az ország alkotmányos jogait is biztosító egyezséget akart, melyet annak idején az országgyűlés becikkelyezhessen, mint a bécsi és linci békeokmányokkal történt. Pálffy engedett sürgetéseinek s a megegyezés alapjait azon okiratban tétette le, melyet április 4.-én Debrecenben állított ki, s melyben mindazon erdélyieknek és magyaroknak, kik hűségesküt tesznek, teljes kegyelmet és jószágaik visszaadását biztosítja. Az öt pontból álló „finalis resolutio” első, legterjedelmesebb pontja Rákóczira vonatkozik. Kimondja, hogy összes jószágai és Bécsben levő gyermekeit visszakapja, szabadon lakhatik akár Magyar-, akár Lengyelországban, mihelyt a hűségesküt leteszi…[21] Az új javaslatokat a rendek elfogadták, s Bulyovszky Dánielt, Csajághy Jánost és Cserey Jánost Károlyi április 6-iki leveleivel és a maguk április 7-iki utasításával beküldték Lengyelországba a fejedelemhez. Megható szavakban hívják el, hogy egyezzék bele a kibékülésbe, „könyörüljön s essék meg szíve az özvegyeken és árvákon, s más ügyefogyott idegen országokon bujdosó szegény hazánkfiain is.” A leghatározottabban visszautasították az eszmét, hogy kimenjenek a muszkával, svékussal, törökkel hadakozni. Itthon akartak maradni, s kérték Rákóczit, ha ő mást akar, „engedjen nekünk élnünk s megmaradnunk itthon,” oldja fel őket az eskü alól, melyet neki tettek. Hasonló felhívást intéztek Bercsényihez… Rákóczi éppen ez időben volt legkevésbbé hajlandó a békére… mert a cár tovább kacérkodott vele, s egész határozottan bíztatta, hogy amint a törököt legyőzi, hadaival Magyarország felszabadítására indul. Rákóczi, talán az egyetlen európai diplomata, aki e hibába esett, komolyan vette a cár igéreteit, s óva intette otthoni híveit, meg ne egyezzenek az udvarral. Törekvései támogatására Ráday Pált beküldte az országba, a szövetséges rendeket meg április 27.-ikére Husztra hívta össze, hol személyesen akart megjelenni s terveit velük közölni…”

Közben április 17.-én himlőben meghalt József király anélkül, hogy fiúgyermeke maradt volna… Itthon egyelőre semmit se tudtak e nagyfontosságú eseményről s Károlyi és Pálffy szakadatlanul folytatták a tárgyalásokat, melyek eredményét a szövetkezett rendek elé kellett terjeszteni. E végből Károlyi nem Husztra, hanem Szatmárra hívta őket össze, még pedig ugyancsak április 27.-ikére, mely napon a többször meghosszabbított fegyverszünet lejárt és Pálffy nem akart új halasztást adni, mert joggal tartott attól, hogy az udvar a tárgyalásokat megszakítja. Az április 17.-én tartott bécsi minisztertanács ugyanis kimondotta, hogy a magyar fölkelőkkel való érintkezést nem szabad továbbá a magyar Pálffyra bízni, akit Bécsbe fölrendeltek, s helyette Cusanit nevezték ki magyarországi fővezérré.

Hogy a már erősen előrehaladt béketárgyalások sorsát kockára ne tegye, Pálffy a király halálát egyelőre eltitkolta, visszahívása ellen pedig erélyesen szót emelt, aminek meg is lett az eredménye, amennyiben a régensség élére állott Eleonora anyacsászárné Pálffyt állásában meghagyva, őt bízta meg a tárgyalások további vezetésével, amelyek elé azonban Rákóczi tőle telhetőleg akadályokat akart gördíteni, s „az utolsó pillanatban még egy kísérletet tett a kiegyezés meghiusítására. Amint megtudta, hogy Károlyi Szatmárra hívta a rendeket, egyre-másra küldte be harcias leveleit. Meghagyta, hogy Károlyinak senki se engedelmeskedjék. Fordult Károlyihoz magához s kegyetlenül elitélve törekvéseit, végül valósággal megátkozta, ezt mondván: a kiontandó vér szálljon reá és ivadékaira.[22] Irt a rendeknek is (április 18.-án), kik levelét még a szatmári gyűlés előtt megkapták. Hatalmas forradalmi szózat ez a levél, csakhogy nem keltett visszhangot, mert békét óhajtott mindenki… Ily körülmények közt a szövetkezet rendek gyűlése gyors és zavartalan lefolyást vett… Általánosságban, némi csekély módosításokkal elfogadták a Károlyi által előterjesztett egyezség összes pontjait, s mindjárt ki is jelentették, hogy ő felsége hűségére adják magukat… Április 29.-én a békeszerződés szövege végleg elkészülvén, azt Pálffy és Locher nyomban alá is írták.”

A szatmári békeokmány 10 pontban a következő főbb határozmányokat tartalmazza.[23] 1. Rákóczi Ferenc fejedelem, ha a hűségesküt három hét alatt leteszi, kegyelmet nyer és összes ingatlan és ingó javait, valamint fiait is, – kik Bécsben internálva voltak – visszakapja. Ha a fejedelem az országban lakni nem akarna, a hűségeskü letétele után Lengyelországba távozhatik. 2. Hasonló kegyelmet nyernek hívei is, ha három hét alatt a hűségesküt leteszik. A fegyverletétel alatt csak az ellenségeskedés megszűnése értetik; az urak, nemesek és szolgáik szokott fegyvereiket a nemzeti szokás szerint ezentúl is hordozhatván. A közrendű vitézek szintén valamennyien kegyelmet nyernek anélkül, hogy császári szolgálatba állni kényszeríttetnének. Az idegenek hazájukba visszatérhetnek; a császári ezredekből átszökötteknek nem lesz bántódásuk, de kötelesek ezredeikbe visszatérni. 3. Ő felsége a vallások szabadságáról szóló törvényeket megtartja. 4. Az özvegyek az árvák, kik a háború alatt lettek azzák, javaikat visszakapják. 5. A távollévők kérelmükre a kegyelembe befoglaltatnak; hivatalaik és méltóságaik visszaadását azonban csak ő felsége külön kegyelmétől várhatják. A jászok, kúnok és hajdúk kiváltságai, amennyiben sérelmet szenvedtek, az országgyűlésen fognak helyreállíttatni. 6. A kegyelem a hadifoglyokra is kiterjed. 7. Az utolsó fegyveszünet alatt történt károk kölcsönösen megtéríttetnek. 8. Minden félelem és bizalmatlanság kiküszöbölése érdekében a békekötés ő felsége által mielőbb megerősíttetvén, kihirdetés végett a vármegyéknek haladéktalanul megküldendő. 9. Ő felsége mind Magyarország, mind Erdély jogait, szabadságait s törvényeit szentül és sértetlenül fentartja és nem engedi, hogy az adott kegyelem ellenére akárki is újabb üldözéseknek s bántalmaknak tétessék ki. 10. Az ország lakosainak fennmarad az a joguk, hogy minden sérelmeiket a jövő országgyűlésen előterjeszthessék s azok orvoslását ő felségétől teljes szabadsággal kérelmezhessék és senki se kételkedjék, hogy ő felsége a magyarországi és erdélyi törvények hűséges megtartása, s a hivatalokban bennszülöttek alkalmazása által az egész világ előtt tanusítani, kívánja, miképpen Magyarország és Erdély iránt valóban atyai jóindulattal viseltetik; valamint ő is elvárja viszont a nemzettől, hogy ily törvény- és alkotmányszerűleg kormányoztatván, semmi más nemzet által sem engedi magát túlhaladtatni királya iránti hűségében.

Ezt a szerződést Eleonora özvegy anyacsászárné május 26.-án, az új király, III. Károly pedig június 20.-án erősítette meg.

„Az egykorúak – írja Acsády id. m. 684. oldalán – hálával és megnyugvással üdvözölték a szatmári békét, mely azokra, kik elfogadták, csakugyan egy jobb jövő hajnalát virrasztotta, míg azok, kik nem fogadták el, mindnyájan áldozatul estek a végzetnek. De nemcsak az egykorúak magasztalták, hanem másfél évszázad tapasztalatai igazolták s a magyar genius egyik legszerencsésebb politikai alkotásának tüntették fel Károlyi Sándor művét.[24]

„A szerződés elfogadtatván, – írja Acsády id. m. 678. oldalán – csak a hűségeskü letétele maradt hátra. A legénységet a tisztek eskettették meg. Ellenben a főtisztek eskütételénél még látszatát is kerülni akarták annak, mintha „fegyver alatt, s erőszakosan” történnék. Szabad ég alatt, nyilt mezőn, a kismajtényi síkon nagy ünnepélyesen ment végbe a nagy nemzeti színjáték e zárójelenete. Május 1.-én, szép verőfényes napon Károlyi Sándor a főtisztekkel, s az egész sereggel, valami 11–12.000 emberrel kivonult a kismajtényi mezőre, hol Pálffyval találkozott. Lobogó zászlókkal, talpig fegyverben helyezkedett el a kuruczság. Amint ez megtörtént, Károlyi előlépett s üdvözlő beszédet intézett Pálffyhoz, azután maga és a tisztikar letette a hűségesküt. Erre megszólalt a katonazene, „mindenféle muzsikák és eszközök hangozván és a zászlók sűrűn lobogván, három ízben való tűzadással, vagy lövéseknek ropogásával hadi mód szerint Te Deum laudamust tartottak.” Azután szétoszttották a passualis leveleket, s „ki-ki a maga hazájába vette útját.” Kardosan, fegyveresen – de zászlók nélkül, melyek nyelét a zászlótartók a földbe szúrták, mire a dragonyosok összeszedték őket – jó kedvvel, írja Pálffy[25] – örvendezve a békének oszlott szét apró csapatokban a katonaság, hogy visszatérjen ősi tűzhelyéhez. Pálffy a lovasokat és tiszteket császári szolgálatba akarta fogadni, s hogy kedvet kapjanak, két főtisztnek nemeslevelet szerzett. De a sereg ki volt merülve, beleúnt a hosszú harcba, s családjához, szülőföldjére sietett vissza. A Szamoson túl, a máramarosi székeken még valami 5000 lovas állt, s Kassa, Munkács, Ungvár és Kővár várakban is volt őrség. A legtöbben örömmel fogadták a békét s tették le a hűségesküt, legelőször Kassa, noha időközben Bercsényitől „zenebonát indító levél” érkezett”.[26] Ungvár május 15.-én, azután Huszt és Kővár csatlakozott a békéhez s csupán a bevehetetlen Munkács várfalán lengett még Rákóczi zászlója. Báró Sennyey István, a parancsnok, azt üzente Pálffynak, hogy nem akarja az ellenségeskedéseket folytatni, de mivel a király meghalt, csak az új királynak fogja a várat átadni. Pálffy ezzel meg nem elégedett s ostromzár alá vette Munkácsot, mely június 23.-án szintén abbahagyta a meddő küzdelmet. S ezzel a kurucvilágnak vége volt… Károlyi Szatmárról április 26.-án közölte Rákóczival a javára tett kikötéseket. „Kérem az élő istenre, – írta – szánjon meg mindnyájunkat s méltóztassék kijönni s ezeket confirmálni”… Még május elején is várta a fejedelmet…, de ez éppen akkor teljesen az orosz szövetség bűvkörében élt. Találkozott a cárral s tőle, valamint az orosz államférfiaktól egyre a legbiztatóbb igéreteket vette. Nem azokra hallgatott tehát, kik haza hívták, hanem az orosz hitegetésekre. Ezek sohasem voltak őszinték, hisz az orosz szövetség 1707. év óta megvolt s a cár nemcsak egy katonával, egy fillérrel sem segítette Rákóczit, hanem ismételve felajánlotta hadait az udvarnak a magyarok ellen. A török háború győzelmes befejezése után is kétség kívül cserben hagyta volna Rákóczit. Csakhogy ebben a háborúban már 1711 júliusban (a Prut mentén) teljes vereséget szenvedett; a törökök bekerítették s hadaival foglyul ejtik, ha a nagyvezírt meg nem vesztegeti. Igy is csak igen súlyos feltételek mellett birt békét vásárolni. Ezzel végleg halomra dőltek Rákóczi reményei. De mégsem ez volt legkínosabb, legkegyetlenebb csalódása. A vereség után a cár nem vehette többé hasznát s oly durva barbársággal bánt vele, hogy a mélyen sértett fejedelem még 1711-ben az írta Bercsényinek: „úgy cosiderálván ezt a monarchát, mintha soha nem is ismertem volna.” Eközben eltelt a visszatérésre kitűzött idő… Maga Rákóczi sohasem gondolt a visszatérésre. Levonta magatartásának következményeit s martyrja lett az ügynek, melyet diadalra segíteni nem bírt. Itt hagyta gyermekeit, kincseit, királyi vagyonát, s örökre elzárkózott mindentől, mi reá értékes, mi szívének kedves lehetett. Haladt oda, hová végzete vitte”: Rodostóba.

[1] Ezeket részletesen és kimerítően tárgyalja Dr. Lukinich Imre, A szatmári béke története és okirattára című művében.

[2] De azért leközölt levélrészleteiből láttuk, hogy nagyfokú optimizmusa tulajdonképpen utolsó pillanatig sem hagyta el.

[3] Tört. Tár, 1882. évf. 165–167.

[4] Lásd Károlyihoz intézett felhívását a 821. oldalon.

[5] E levél tartalmát lásd a 822. oldalon

[6] E levelet közli Thaly: Századok, 1887, 465.

[7] Lásd a 835. oldalon.

[8] Lásd Rákóczi levelét az 1875. számú lábjegyzetben.

[9] Lásd a 836. oldalon.

[10] A levelet közli Thaly: Hadt. Közl. 1895. évf. 450–453.

[11] Szekfű Gyula, Magyar Történet, VI, 78. oldalán azt mondja, hogy Rákóczi a tábornagy „felhívására ’alázatos’, de a valóságban tartózkodó és büszke lecélben kérte a császárt a béke megkötésére.”

[12] Rákóczi febr. 6-iki levele, Archiv. Rákócz. III, 570.

[13] Szekfű id. m. VI, 78. oldalán erről a következőket mondja: „Konföderációs álláspontját (Rákóczi) elfogadtatja lengyel útja előtt a Munkács körül található szenátorok és erdélyi követek salánki gyűlésében is; ettől kezdve a béke elutasításánál mindegyre a konföderáció tagjainak háborús akaratára hivatkozik. Pedig ekkor már rég szétfoszlott a harci kedv, s vele a magyar alkotmánynak egy magányos erratikus blokkjává lőn a konföderáció is. Tagjai, urak, vármegyék, városok, hónapok óta császári kézen voltak, Erdély rendjei is visszatértek a régi uralom alá, sőt azok a szenátorok is, kik Salánkon újra meghódoltak Rákóczi személyes meggyőződéseinek, a béke megkötése után siettek annak előnyeit élvezni, úgyhogy szinte az a benyomásuk támad, hogy Károlyival kapartatták ki a gesztenyét, amihez maguknak nem volt elég bátorságuk.”

[14] Szekfű megállapítása szerint (id. m. VI, 78.): „A nyolc esztendő felkelésének az általános kimerültség és békevágy vetett véget, ez adott Károlyinak erőt, hogy a tárgyalások halogatását követelő Rákóczival végre is szakítson s bár a fejedelem haragjában a vezérségről is letette őt, a béke ügyét saját felelősségére megvalósítsa.”

[15] Közli Thaly Kálmán: Századok, 1887. 466–467.

[16] De azért kétségtelen, hogy erre nézve Pálffytól legalább szóbeli igéretet kapott. Dr. Lukinich Imre írja A szatmári béke története és okirattára című műve 211. oldalán: „Károlyi Sándor anyagi rekompenzációjának a szatmári béke tárgyalási iratai közt csak annyiban van nyoma, amennyiben az 1710 december 22.-én kiállított császári kegyelemlevél a köteles hűségre való visszatérés esetén, javainak és szatmármegyei főispánságának visszaadását megigérte…” Azonkívül Pálffy és Károlyi megállapodtak arra nézve is, „hogy amennyiben a huszti uradalmat, melyre a mármarosi sóbányák miatt a kincstárnak szüksége lehet, visszaadni tartoznék, – ennek fejében megfelelő módon esetleg nagyobb összeggel kárpótolni fogják. Ezt az összeget III. Károly 50.000 forintban, vagy ugyanilyen értékű birtokban állapította meg (1713.). (L. Horánszky L., Bacsányi János és kora, 13–22.). – Úgy látszik ezek után, – írja folytatólag dr. Lukinich – hogy Károlyi anyagi kárpótlásának kérdése valóban a békealkudozások tárgyát képezte. S bár diplomáciai szolgálatoknak anyagi jutalmazása bevett szokás volt akkor, végeredményben mégis igazoltnak tekinthető Cserey (Históriája, 455, 458.) azon állítása, hogy „használt neki, hogy rebellis volt.” – Hogy azonban a császár emberei sem voltak jobbak a Deákné vásznánál, mutatja az a körülmény, hogy a Károlyi-család levéltárában Varasdi Istvánnak 1711. május 102.-én kelt, igaz, hogy csak másolatban elfekvő elismervénye szerint Károlyi Sándor „titulo discretionis” Pálffynak 2000, Lochernak 1000, másoknak, – köztük generaladjutant s egyéb tiszteknek – 300 aranyat fizetett. (Acsády id. m. VII, 683.). – Úgylátszik tehát, hogy az ilyesmi akkoriban valóban szokásban volt.

[17] Szekfű (id. m. VI, 79.) úgy véli, hogy „végső fokon bizonyára a legyőzhetetlen bizalmatlanság (amint ez a Károlyihoz intézett fenti levélből is kitűnik) utasíttatá vissza Rákóczival az amnesztiának és visszatérésnek nyitva hagyott lehetőségét, oly bizalmatlanság, melyre neki bárki másnál több és erősebb okai voltak. Így válik el az ő személyi sorsa, és vele még néhány emberé a rendi nemzet további életétől.”

[18] Thaly Kálmán: Századok, 1870., 600–602.

[19] Az angol követ 1711. febr. 14-iki jelentése. Archiv. Rákócz. II. oszt. III, 483.

[20] Thaly a szétszórt hadak számát valami 30.000 főre becsüli.

[21] Az okmányt közli Jakab Elek, Oklevéltár Kolozsvár történetéhez. II, 477–479.

[22] Pulay id. m. 367–394. – Károlyi önéletleírása, II. – Thaly, Rákóczi Tár, III.

[23] Horváth Mihály, Magyarország történelme, VI, 630–631.

[24] Mint az eddigiekből kitűnik, Acsády minduntalan talán kelleténél jobban igyekszik Károlyi Sándornak a béke létrejötte érdekében kifejtett munkásságát a lehető legjobb világításba helyezni. Ettől sokban eltér az a kép, amelyet dr. Lukinich Imre id. m. 209–211. oldalán az alábbiak szerint fest: „A közölt részletekből, – írja Lukinich – nemkülönben a szatmári békealkudozások történetéből is megállapíthatónak látszik Károlyi Jannus-arcú politikája, mely a fejedelemmel szemben egy önérzetes és hű kuruc-főparancsnok ábrázatát mutattatta, gr. Pálffy Jánossal szemben viszont egy alapjában véve császárhű és dinasztikus érzésű diplomata alakját öltötte magára… Bárhogyan itéljük is meg Károlyi szerepét – s itéletünket Károlyi mellett vagy ellen csaknem egyforma súlyú érvekkel lehet támogatni, annyi tény, hogy – Thaly szavait idézve – „a szatmári szerződés a nemzet alapjogait, az ősi alkotmányt biztosította, megerősítette s nagyobbszerű önkényleges intézkedéseknek elejét vette.” (Gr. Károlyi Sándor Önéletírásához írt bevezetésében. I. k. XI., 1.). „A béke létesítése pedig Károlyi legegyénibb műve volt.” (Érdemeit e tekintetben különös méltánylattal emeli ki Beőthy Ákos: A magyar államiság fejlődése, küzdelmei. I, 561–563.).

[25] Május 2-iki jelentése. Arneth, Prinz Eugen von Savoyen II, 483.

[26] Kassa már április 27.-én adta meg magát Ebergényi altábornagynak.