Az 1709-ről 1710-re hajló tél folyamán a császáriak semmiféle nagyobbszabású hadműveletet nem terveztek; de ilyenek végrehajtását a kurucok részéről sem tételezték fel. Legbiztosabb jele ennek, hogy a hadjárati terv megállapítására hivatott haditanács összehívását csak 1710 január közepe felé határozták el s miután ekkor végleges megállapodás nem jött létre, február közepén, sőt harmadízben csak március 22.-én ültek újból össze, hogy végre végérvényesen határozzanak a háború mikénti folytatásának kérdésében, sejtelmük sem lévén, arról, hogy az egyszer Rákóczi alaposan meg fogja őket előzni.

Rákóczinak ezt az elhatározását minden tekintetben, de főleg hadászati szemszögből nézve igen helyesnek és jónak kell elismernünk. Rendelkezésre álló csapatainak java részét összeszedve, ő akkor szándékozott a császáriak őrállásvonalán rést ütni, amikor a meglehetősen szétszórtan elszállásolt császári csapatok úgyszólván még téli álmukat aludták. Igen biztató előjelnek tekinthette a fejedelem, hogy Eszterházy Antalnak nem sokkal előtte végrehajtott hasonló vállalata, vagyis az ellenséges őrvonal áttörése oly hihetetlenül könnyen, minden veszteség nélkül sikerült. Csak az a kérdés, amelyre én már előre határozott igennel felelek, hogy nem-e lett volna sokkal jobb és célszerűbb, ezt az áttörést, mind a két csoporttal egyidejűleg egyesített erővel végrehajtani. Mert hiába, Eszterházy vállalata annyira föllármázta és minden valószínűség szerint éberré és óvatossá tette az ellenséget, hogy az ezt követő s Rákóczi által végre hajtandó főhadműveleteknek már minden valószínűség szerint jelentékeny akadályokra kellett bukkannia. Hogy ez tulajdonképpen a valóságban még sem történt meg, ez főleg annak tulajdonítható, hogy a császáriak valóban még téli álmukat aludták és a földerítő és hírszerző szolgálattal úgyszólván egyáltalában nem törődtek.

A Rákóczi által választott támadási irány szintén helyesnek mondható. A jól kiépített és mindenféle szükségletekkel és élelmikészletekkel bőven ellátott érsekújvári vár oly biztos támpontul és hadműveleti alapul szolgálhatott további hadműveletei számára, hogy e nagy előnyről kár lett volna lemondani. Ámde úgylásztik, hogy Rákóczi ennyire nem mert belenyúlni az ellenség darázsfészkébe, nyilván attól félvén, hogy háta mögött a Garam és Ipoly mentén hamarosan becsúkják a kaput. Ezért mindjárt az első siker után nem egyenes irányban, Érsekújvár felé és azon túl, hanem jobbra felkanyarodva Szécsényt és Rozsnyót tűzte ki további hadműveleti célpontjául. Tekintve, hogy seregének háromnegyed része lovasságból állott, főleg télviz idején nem volt valami nagyon tanácsos az említett irányban tovahúzódó hegyvidéknek nekivágni. Már ebből a szempontból is sokkal jobb lett volna az érsekújvár–pozsonyi irányt választani támadólagos előretörése céljából, mely esetben ő került volna a meglepett felvidéki ellenség háta mögé és egyúttal a bécsi körök által annyira féltett Pozsony és Bécs közelébe. Ily módon aztán kellő kitartás, egy kis szerencse és igazi győzniakarás mellett esetleg valóban nagy eredményeket lehetett volna elérni. Csakhogy az ilyen nagyszabású terv kigondolásához és eredményes, következetes végrehajtásához igazi hadvezéri rutin és megfelelő erély, – nem pedig csupán holmi gyenge próbálkozásokra irányuló hajlandóság kellett volna, – amellyel, sajnos, sem Rákóczi, sem alvezéreinek egyike sem rendelkezett. Bercsényi ép nem rég alaposan levizsgázott, a magához rendelt Károlyit még nem ismerte eléggé, hogysem minden tekintetben szavára hallgathatott volna, illetve, hogy a tulajdonképpeni fővezetést neki megnyugvással átengedhette volna. A legutóbbi tiszamenti és erdélyi események szintén nem tűntek fel valami nagyon jó ajánló levél színében Károlyi számára. Igy tehát nem maradt más hátra, mint hogy ő saját maga vegye kezébe a hadjárat vezetésének most már semmi esetre sem könnyen, sőt ellenkezőleg már csak meglehetős nehezen kezelhető gyeplőjét.

A császáriak hadjárati terve sem árul el valami túlságosan nagy offenzív szellemet. Az első és főszempont az örökös tartományok és a meghódított Dunántúl és Erdély védelme volt. Ez tehát tisztán defenzív gondolat, amelyhez aztán másodsorban az Érsekújvár és Eger megvételét célzó törekvés csatlakozik. Hogy Eger birtokbavétele után a további előnyomulás déli, avagy északi irányban történjék-e, azt még maguk a haditanácson részt vett bölcsek sem tudták. Nevezetes és feltűnő, hogy a császáriak hadjárati tervében egyetlen szót sem találunk arról, hogy talán jó volna végre Rákóczinak még rendelkezésre álló erejét is megtámadni és tönkre verni, ami a már évek óta húzódó háborúnak esetleg egy csapással történő végét is jelenthette volna. Ehelyett a hadjárati terv csupán Érsekújvár megvívásáról, egyes fontosabb városoknak és a szolnoki tiszai átkelő birtokbaejtéséről beszél. Ez a szegényes gondolat nem volt méltó a valóban a legkiválóbb hadvezéri tevékenységre visszatekintő Savoyai Jenő herceghez, aminek csak az adhatja meg a magyarázatát, hogy ő is, mint a bécsi körök egyáltalában, a magyarországi háborút, illetve a kurucok ellenállását már végvonaglásban levőnek gondolta, s így kár volna itt, a többi háborús színterek rovására, újabb és nagyobb erőket sorompóba állítani. Pedig, ha a kurucok élén egy Hunyadi János, vagy egy Zrinyi Miklós állott volna, ki tudja, sőt nagyon valószínű, hogy ez az óriási lelkesedéssel megindított és bámulatos kitartással folytatott kuruc felkelés már a legelső évek valamelyikén nem-e végződött volna a magyarság remek győzelmével?

Igaz, hogy a kölcsönös erőviszonyok most már nagyon a kurucok hátrányára valló képet mutattak, de ez nagyrészt az eddigi szerencsétlen hadműveleteknek és a folytonos csatavesztéseknek, valamint a nagyarányokban fellépett pusztító pestis járványnak volt tulajdonítható. De majdnem biztos, hogy egy kivívott döntő siker újból felvillanyozta volna az egész magyarságot és seregestől csatlakozott volna ismét Rákóczi zászlóihoz.

Hogy Rákóczi a sereg gyülekezési és felállítási helyéül Egert jelölte ki, ezt nagyon helyesen tette, mivel az ottani raktárakban jelentékeny készletek voltak fölhalmozva. Azonkívül úgy odáig, mint az előnyomulás további folytatásánál a Mátra erdős bércei tényleg elég jól elrejtették a kuruc menetoszlopokat. A menetteljesítmények, mint az alábbi összeállításból látható, normálisak voltak. A meglepetés szándékát tekintetbe véve, nem ártott volna talán kissé forszírozottabban előrejutni. A Halmajon és Darócon töltött idő kissé soknak látszik, de ez alighanem az oda útban levő csapatok megvárása céljából történhetett.

Ezek szerint a 21 napból 13 volt a menetnap és 8 a pihenőnap. A napi átlagos menetteljesítmény 18 és fél kilométert tett ki.

Érdekes Rákóczinak mezőkövesdi és kállói seregszemléje, a különféle nemzetiségű csapatokhoz intézett beszéde és hogy Mezőkövesdtől Szihalomig, majd Kállótól Bercelig parádés módon, teljes csatarendben nyomult előre. Ennek persze inkább erkölcsi és fegyelmezési, mind gyakorlati, illetve kiképzési haszna volt. De hogy az erkölcsi haszon és hatás is csak nagyon múlékony természetű volt, azt a romhányi csata leírásánál legott látni fogjuk.

Az Eszterházy Antalhoz intézett két meghagyás nagyon helyesen a vele való együttes működést célozza, azonban sajnos, mint alább látni fogjuk, ebből semmi se lett. Két különálló, egymástól kissé messzebb fekvő seregcsoportnak egyidejű, együttes összműködésének szabályozása mindig elég nehéz probléma volt még jól fegyelmezett és kiképzett alparancsnok és csapatok rendelkezésre állása esetén is, de a kurucoknál ez, sajnos, nagyobb keretek között soha sem sikerült. Főleg azért, mert a különálló seregcsoportok parancsnokai sohasem a közcél és a vett utasítás értelmében és érdekében, hanem mindig a maguk, rendszerint külön célokat szem előtt tartó eszük és gondolatmenetük szerint jártak el.