A Dunán átkelt Eszterházy Antal csapatjait Gödöllőnél kipihentetvén, január 4.-én tovább folytatta útját Érsekújvár felé s a mondott napon Vácot szállotta meg, melynek csekély őrsége kitért előle. További útjában Eszterházy már nem talált ellenségre, miután a császári őrvonal szélső jobb szárnya későn szerzett tudomást arról, hogy Eszterházyék szerencsésen átjutottak rajta.[1]

Ugyanebben az időben Bauernfeind ezredes 60 lovassal Verebélyről Érsekújvár felé indult portyázó útra és a vár közelében sikerült neki egy kuruc osztagot meglepnie s abból néhány foglyot ejtve, január 8.-án szerencsésen visszatért Verebélyre.[2]

Január 22.-én, tehát éppen a romhányi csata napján, az érsekújváriak egy portyázó különítménye a Pozsonytól északra fekvő Récsét, majd Szent-György városát támadta meg, de a császári őrség ébersége miatt azokban nagyobb kárt nem tehetett, ellenben visszavonulása közben zsákmányra tett szert.[3]

E jelentéktelen események után lássuk a kuruc fősereg körében történteket. Ennek a seregnek Eger vidékén való gyülekezésére a fejedelem még 1709 december havában adta ki utasításait. Ő maga 1710 újév napján indult el a Kassától keletre fekvő Magyarbőd községből s aznap Korlátra érkezett, ahol Károlyi Sándor (most már) tábornaggyal és Csáky Mihály altábornaggyal[4] találkozott.[5] Január 4-ikétől 7-ikéig Halmaj községben tartott haditanácsokat, mialatt a svéd–lengyel hadak Eger felé meneteltek. Szikszó előtt 7.-én elbúcsúzott Bercsényitől, aki Kassa felé ment, hogy a csapatok elindulását sürgesse és ellenőrizze. Emődön át 9.-én Darócra érkezett, ahol 15-ikéig tartózkodott, hogy az Ónod felől érkező lengyel hadakat s az észak felől jövő kuruc csapatokat bevárja. Délelőttönként „szüntelen vala irásokban foglalatoskodván”, délután a beérkező ezredeket szemlélgette és tábornokaival, valamint Rivière tűzérezredessel tanácskozott.[6] Darócról mindjárt január 9.-én magához rendelte a Bükk-hegység túlsó oldaláról Károlyi Sándort is hadaival,[7] aki már másnap este jelentkezett nála. A január 14.-én tartott szemle után úgy találta, hogy ha hadai mind együtt lesznek, nem erejében, hanem Istenben bízván, nem kell kerülnie a 3000-nél aligha több ellenséggel való összecsapást.[8]

Darócon fogalmazta meg az alábbi utasítást:[9]

„Eszterházy Antal úrnak, Darócz, 12. January 1710. Nem kellem vehette Kegyelmed eddig Bercsényi úr parancsolatombúl írt levelét, az melyben megirattam vala Kegyelmednek mind Újvár felé igyekező szándékomat, mind penig, hogy ha szintén szerencsésen odaérkezik is: az hadat oly csoportosan tartsa, hogy levelemet vévén, operatiókhoz is kezelhessen. Az midőn ideérkeztem ma értettem, hogy Kegyelmed útjában az váczi sánczot felvervén szerencsésen érkezett Újvárban, és hogy az Vadkert-i és szécsényi ellenség Kegyelmed után nyomakodott volna, melynek megvizsgálására küldöm bizonyos portámat és ha ugy találtatik: bizonyos lehet Kegyelmed benne, hogy minden várakozás nélkül Vadkertet meg fogom próbáltatni;[10] ha penig ez bizonyos nem volna: még tovább is itt fogom bevárni az Tiszántúl jövő hadakat, és az még hátramaradott de naponkint közelgő auxiliáris hadaknak részét; mivel magam az idegen hadak egy részével azért kívántam sietni, hogy a több jobban takarodjék utánnam. Akkor is penig ugyancsak az vadkerti próba lévén feltett czélom, úgy kívánnám rendelni próbánkat, hogy azon napra Kegyelmed is okvetlenül reáérkezhetnék az magával elvitt és Újvár táján lévő hadakkal… Az veleje a dolognak csak ez, hogy bizonyos lehet benne Kegyelmed: ha az ellenség Kegyelmed után ment, – én addig megpróbáltatom Vadkertet, minden várakozás nélkül; ha penig vagy helyben vagyon, ez alatt visszagyün, az Vadkerthez való gyüvetelirűl és megegyezésünk modalitásiról tovább való orderemet várja Kegyelmed, és oly készen legyen, hogy annak vételével azonnal indulhasson, s az correspondentiákat azalatt is jó móddal instituálja.”

Két nap mulva ezt a következő levél követte: „Gróf Eszterházy Antal urnak, Darócz, 14. January 1710.

Noha Kegyelmed Sándor Lászlóék által die duodecima igyekezetemrűl tudósítottam: mindazonáltal ezen órában legbizonyosabbal értvén Vajda Andrástúl, hogy az losonczi, szécsényi és vadkerti lovas ellenség, az kiket ű Gyarmatnál előtalált, Kegyelmed után indult, – azért én is minden várakozás nélkül hónapi napon Vadkert felé megyek, és onnan egyenesen az ellenség nyomán; az mely ha azóta onnan vissza talált volna nyomadkodni: Kegyelmed az egész haddal gyűjjön nyomában; – ha peniglen ott subsistálna: légyen oly készen, hogy mihent tudósításomat veszi: oda, az hol az ellenség subsistálni fog gyülhessen, s az alatt is az vadkerti útra tudósítson mind maga, mind az ellenség számát és hollétérűl.”

Ugyancsak január 14.-én Darócról ezt írja Rákóczi Bercsényinek: „Noha tegnap előtt az Kegyelmedtűl küldettetett regimentnek szerencsésen érkeztek estvére: fáradt állapotokra és az elmaradt katonákra nézve megnyugosztaltam űket tegnap és ma; és mivel ezen órában gyüve oly hírrel, hogy az losonczi, szécsényi és vadkerti ellenség, az kikkel ű Gyarmatnál összebukkant, – Antal úr nyomán ment, hogy magát az Verebéllyt lévővel conjungálhassa: már ma késő levén, hónap okvetlenül indulok az vadkerti próbára, és onnan Isten jóvoltábul megyek ezen ellenség nyomán, mentűl szaporábban lehet, – mivel már két marssal elébb van az hajdúság, és az Károlyi szárnya; onnan, ha módját látom, az hajdút az bányáknak küldöm, mivel csak confirmáltatik ha híre, hogy csak Zólyomban és Beszterczén van vagy kétszáz. Ha penig ez nem succedálna: visszamenet béköszönt Losonczra, ahol csak az gyalogja tetvézik, – ha próbám kimenetele után jobbat ezeknél nem tudok feltalálni, mellyekrűl Kegyelmed tudósítani fogom. Ezen motusából az ellenségnek nyilván általláthatjuk, hogy fájdalmas helyen kezdjük tapogatni, és hogy felettébb is apropos esett Antal előmenetele. – Én nem tudom, – írja folytatólag – hogy van? de minden had a rongyosságrúl panaszkodik, és hogy semmi fizetést nem vett, – noha az extractusok külömben mutatják. Kell valaminek lenni, mert közönséges az panasz; mellyet megvizsgálom, ha lehet, – kivált ha az Horvát György extractusit megküldi Kegyelmed…”

Darócról 15.-én indult Rákóczi udvarával és hadaival. Mezőkövesdnél csatlakozott karabélyos ezrede, továbbá Eszterházy Antal ezrede, – melynek parancsnoka Palásthy Ferenc alezredes volt, – Paur Ferenc obester ezredével Eperjesről és Bokros Pál ezrede Ratkóról. A Mezőkövesdtől nyugatra elterülő síkságon a fejedelem egész seregét csatarendbe állította s gyakorlásképpen így ment velük Szihalomig. Onnan azután ezredenként előrehaladva, éjjelre Tótfalu községbe tért, hogy bevárja Egerből jövő tűzérségét. Tótfaluról január 16.-án többek között ezeket írta a fejedelem Bercsényinek:[11] „Az utolsó levelem szerint megindulván Daróczrúl, oly szándékában voltam, hogy folyvást, késedelem nélkül menjek: az Pirinyi hajdúja késedelme miatt az artoleria is tovább piszmogván, kinteleníttettem ma itt rosztokolni… Az (Eszterházy) Antal úr után indult német hazagyütt postirungiban, és így otthon találom űket; már azért csak megyek, légyen Isten kegyelmében segítségem! Sehol semmit sem tudnak még felőlem, sőt az szomszéd faluban is kételkednek ittlétemrűl: mert nem látnak czifra sátorokat az táboromban…”

Január 17.-én Gyöngyös-Halásziba, 18.-án Ecsédben ért Rákóczi serege, ahol Károlyi hadtestével és a gyalogsággal egyesült.[12] Ekkor már összes magához rendelt hadai együtt voltak. Keveselte ugyan erejét, de föltette, hogy nem arra, hanem Istenre bízza vállalatát; ahhoz pedig, ha másnak nincs, neki van kedve.[13] Január 20.-án Kállóra vezette seregét; itt a gyalogságot a faluban, a többit a falun kívül helyezte el. Egyébként a pestis miatt rendesen kerülte a falvakat. A csapatok a kemény tél hidegétől sokat szenvedtek. Maga Rákóczi is katonáival együtt néha a fagyott földön hált s mindnyájan örültek, ha a fagyos szél ellen védhették magukat.[14] Január 21.-én továbbindulás előtt a magyar lovas hadakat és zászlókat s külön a lengyel-svéd hadakat körbe állítván, buzdító beszédet intézett hozzájuk.[15] A magyaroknak elmondta, miképpen segítette az Uristen őt, mikor még nem volt annyi hada, fegyvere, mint most. De a sok szegénynek, árvának nyomorgatását s a maga szent nevének káromlását Isten megbosszulni akarván, nemzetestűl – úgymond – ebbe a nyomorúságba vetett bennünket. Előbbeni szíves ügyekezetöktől valóban messze estek, s immár azt művelik, amit az ellenség követett el rajtuk. Ebben önmagát is vétkesnek látja. Ne bízzanak se a segélyhadakban, se a maguk sokaságában, hanem egyedül az isteni kegyelemhez ragaszkodjanak; térjenek meg s viselkedjenek vitézi módon. Ő velük lesz szerencsében, szerencsétlenségben egyaránt; vezérlő fejedelmi tisztének minden hadműveletben eleget tett és továbbra is csapatjaival akar élni, halni. Gondolják meg, hogy utoljára vonták ki kardjukat. Az ellenség hízelkedéseinek ne higyjenek. Tartsák szemük előtt régi dicsőséges eleik tetteit s úgy várják szabadságuk megnyerését. Meg nem szaladhatnak, mert ha mégis ezt tennék és a tisztek nem mennének előre, még a közkatonáknak is joguk van, mert megparancsolta, hogy akár saját tisztjeiket is megöljék.

Azután a svéd hadakhoz ment s francia nyelven dicsérte az orosz hadiszíntéren tanusított vitézségüket. Nem kételkedik benne, hogy itt is hasonló szívvel, lélekkel küzdenek majd. Biztosította őket, hogy ha valamelyikük hadifogságba találna esni, annak kiszabadítása érdekében ép úgy mindent elkövet mintha saját katonája volna.

Végül a lengyelekhez lovagolt és latin beszédben dicsérte a szabadság mellett felbuzdúlt igyekezetüket; emlékeztette őket, hogy a magyar ügy az ő szerencsétlenségükkel is össze van kapcsolva. A lengyelek mindig lelkesedtek a maguk szabadságáért. Mutassák meg tehát most vitézségüket ama ellenséggel szemben, aki az ő szabadságukat is a földre tiporta. Őket is hasonló védelemről biztosította, mint a svédeket. Végül kijelentette, hogy ha dicsőség kell nekik: ime előttük van; ha pedig zsákmány, az sincs messze.

Ezután a gyalogságot középre, a szárnyakra pedig a lovasságot osztván be, teljes csatarendben indult tovább s Bercelt elérve, a falun túl az erdő mellett tábort ütött s itt töltötte seregével a romhányi csatát megelőző éjszakát.[16]

Báró Sickingen altábornagy tudomást szerezvén arról, hogy Eszterházy Antal a császári őrvonalat áttörve, Érsekújvárnak vette útját, a Losoncon és Szécsényben állomásozó lovasságának egy részét szintén magához Vadkertre rendelvén, az ekként maga köré gyűjtött mintegy 1500 főnyi lovas haddal eredetileg Eszterházyék után Érsekújvár felé szándékozott iramodni,[17] de közben megtudván, hogy Bercel felől Romhány felé Károlyi Sándor parancsnoksága alatt egy mintegy 1000 főnyi kuruc had közeledik, s hogy azt Rákóczi személyes vezetése alatt állítólag egy még erősebb kuruc csapat követi, január 22-ikén délelőtt már nem Érsekújvár, hanem Romhány felé indult el, hogy Károlyit még Rákóczi beérkezése előtt tönkre verje.[18]

[1] Feldzüge… XII, 487: „Ein kleines Detachement kaiserlicher Truppen, welches in Waitzen stand, musste den Ort räumen und Eszterházy wandte sich dann, den Weiseungen Rákóczi's folgend, gegen Neuhäusel, welches er, von den in der Gegend zwischen Ipoly-Ságh und Garam-Mikola stehenden Kaiserlichen zu spät bemerkt, auch glücklich erreichte.”

[2] Wienerisches Diarium, 1710, Nr. 675.

[3] Wienerisches Diarium, 1710, Nr. 677. – A folyóirat ugyane számában olvassuk: „Jänner Dato treffen Briefe aus Bergstätten, welche besagen, dass Eszterházy mit 3000 Rebellen bei Waitzen vorbei auf Neuhäusel marschierte und die Besatzung unter 3-maligen Lösung des groben Geschützes mit grossen Freuden empfangen. Er ist dort mit 150 Mann eingezogen und hat die übrige Mannschaft aufgetheilt in umliegende Ortschaften unter Befehl Ebeczky István. – Über Absicht wären Sie Sinns entweder die Kais. Postierung bei Verebély allda General von Hochberg mit einer zimlichen Mannschaft zu Fuss u. Pferd stehe zu vertreiben, oder einen Streif gegen die Wag zu versuchen.”

[4] Ime, milyen gyorsan megbocsátott neki! Azonban már néhány nap mulva, január 10.-én ezt írja róla Darócról Bercsényinek (Archiv. Rákócz. III, 3.): „Csáky Mihály mit gondol? nem tudom; ha csak így viseli magát: idején visszaküldöm inkább, mintsem bajoskodjam vélle; Halmajrúl elmenvén: se én, se az lengyelek nem tudták, hová lett? – hanem tegnap Besenyőrűl ír, hogy az hadakat Poroszlórúl megindította, s Jákóhalmára s Mihálytelekére, Kövesd–Átányra szállította, az melyre ordere nem volt: mégis merte oda előrevinni, ahol már maga sem tudja, mit cisnál.”

[5] Beniczky Gáspárnak, Rákóczi titkárjának naplója. (Rákóczi Tár, I, 227. és köv. 1.).

[6] Markó Árpád, A romhányi csata, 9. és követk. old.

[7] Károlyi-levélt.

[8] Archiv. Rákócz. III, 6.

[9] Archiv. Rákócz. III, 4–6.

[10] Ez a szerencsétlen „próba” szó, mely sajnos, közkedvelt terminus technikus gyanánt véletlenül belopódzott s hamarosan annyira belegyökeredzett a magasabb kuruc hadvezetésnek nemcsak nomenklaturájába, hanem mentalitásába is, – nagyon sok félreértésnek és sikertelen működésnek, sőt csúfondáros kudarcnak lett a szülőoka. Aki ezt a szót „próba”, „próbálni” hallotta, vagy a neki szóló intézkedésben olvasta, az méltán azt hihette, hogy a megparancsoltak végrehajtását csupán meg kell próbálni, s ha közben lényegesebb akadályok merülnének fel, bátran és nagyobb felelősség nélkül abba lehet hagyni az egész dolgot. Ezt mutatják a vavrisói, ezt a romhányi események sajnálatraméltó szomorú esetei. Rákóczi úgy látszik egészen szerelmes lett ebbe a szerencsétlen szóba, mert különben nem használta volna minduntalan azt Eszterházy Antalhoz írt levelében.

[11] Archiv. Rákócz. III, 6.

[12] Archiv. Rákócz. III, 6. – Beniczky naplója, 228.

[13] Archiv. Rákócz. III, 8.

[14] Rákóczi emlékiratai, 265.

[15] A beszéd kivonatát közli Beniczky Gáspár naplójában, 228–229.

[16] Beniczky Gáspár naplója nyomán dr. Márki Sándor id. m. 10–12.

[17] Dr. Márki Sándor id. m. III, 81: „(Január 22.-én) Vadkerttől délre egy erdőben németek táboroztak, akik, a portyások hírei szerint Érsekújvár felé akartak menni…”

[18] Kriegs-Archiv., Feldakten, Ungarn 1710–1–19.