XVIII/23. a) és b) számú mellékletek.

A január 21.-én Bercelhez ért kuruc sereg állományviszonyait és összetételét Markó[1] a Wienerisches Diarium és Sickingen első harcjelentése[2] stb. nyomán meglehetős pontossággal állapította meg. Szerinte ez a sereg összesen kb. 12.000 emberből állott.[3] Ugyancsak Markó szerint Rákóczi serege a következő ezredekből állott, amelyek mindegyikénél én a megfelelő létszámadatokat is feltüntettem:

Ezek szerint Rákóczinak a 731. oldalon közölt kimutatásában foglalt és a Thaly által a Hadtörténelmi Közlemények 1891. évfolyamában közölt létszámadatok szerint a sereg létszáma gyanánt még 10.000 ember sem jön ki, ami arra enged következtetni, hogy Rákóczi említett kimutatása összeállításánál elővigyázatból inkább kisebb létszámokat vett fel számítása és kombinációi alapjául. Az ezek szerint rendelkezésünkre álló adatok nyomán bátran hozzácsatlakozhatunk Markó 12.000 főnyi megállapításához. Ugyanő a császáriak erejéről a következőket mondja: „A csatában résztvett császári lovasság egész pontos (?)[4] adatait megtudjuk Sickingen altábornagy jelentéseiből.[5] Ezeket az adatokat megerősíti a Wieneriches Diarium említett száma is (1710. évf. Nr. 681.) A csatában részt vett 1000 vértes és dragonyos és 500 labanc huszár. Hogy Sickingen altábornagy miért rendelt ki csak ilyen kis haderőt erre a csatára, – fűzi hozzá Markó – holott egyedi Nógrád megyében 40 vértes századdal, 2 huszárezreddel és 28 gyalog századdal rendelkezett,[6] ennek magyarázata az, hogy bár tájékoztatva volt Rákóczi közeledéséről és valószínűleg seregének nagyságáról is,[7] nem gondolta azt, hogy nagyobb ütközetre fog már most kerülni a sor. Eddig csupán az volt a célja, hogy Eszterházy csapatait Érsekújvár körül zavarja.[8] Kémei azonban január 21.-én[9] azt ujságolták, hogy Károlyi néhány ezer emberrel Vadkerttől alig kétóra járásnyira van s ott várja be Rákóczit a sereg többi részével, hogy azután a császári postierungokat közösen megtámadják. Ezt megelőzendő, határozta el tehát Sickingen magát arra, hogy a keze ügyében levő lovasságot hamarosan összegyüjtvén, Károlyit megtámadja.[10] Hogy nem készült nagyobb csatára és nem várt nagyobb ellenállást, annak bizonyítéka az is, hogy csak lovasságot vitt magával s a gyalogságot, amelyből pedig a Deutschmeister-ezred 12 százada Dollberg ezredes parancsa alatt Vadkerten tanyászott, otthagyta. Sickingen közelében a vadkerti, szécsényi és losonci őrségekben 5 vértes ezrednek és 2 labanc huszárezrednek egyes részei állomásoztak. Ennek az 5 ezrednek, azaz az Uhlefeld, Hohenzollern és La Tour vértes ezrednek; a Savoya és Althann dragonyos ezrednek csupán kb. 200–200 lovasával, a Secula rác huszárezrednek és Ocskay László labanccá vált huszárezredének 250–250 huszárjával indult Sickingen altábornagy január 22.-én délelőtt Vadkerttől Romhány felé.”[11]

Ugyane napon korán reggel Rákóczi seregével a tegnapi csatarendi csoportosításban Bercel mellől elindulván,[12] Szécsénkén át[13] déltájban Romhány alá ért, ahol – az ellenség távollétéről mit sem tudván – táborba akart szállni s csak másnap szándékozott menetét Vadkert felé folytatni. Ehhez képest egy kisebb földerítő osztagot Vadkert felé elindítván, néhány francia tisztet Romhányba küldött előre, hogy a falu közelében megfelelő táborhelyet keressenek. A fejedelem a sereg elővédével délután 1 óra tájban érkezett Romhányhoz, ahova előreküldött portyázói azt a hírt hozták, hogy Szátok és Vadkert között, egy kis erdőben, német csapatok táboroztak, amelyek Érsekújvár felé továbbvonultak.[14]

Közben Rákóczi a Sennyey és Draguly huszárezredekből álló elővédet, mely ekkor már a Lókus patakon átkelve, a táborhelyül kijelölt levegőt elérte,[15] megállította s nyomban utána küldte a Tisztántúlt és a reguláris lovasságot, a Bagossy László parancsnoksága alá helyezett összes gyalogságot, majd a svédeket és lengyeleket s azután seregét az eredetileg táborhelyül kijelölt „terepszakaszon Romhány falu északi kijárata és a Bodonytól Szátok felé húzódó hegylánc között két hosszu vonalban állította fel.”[16] Ezen aztán akkor sem változtatott, midőn nemsokára azt a hírt vette, hogy az előbb említett mintegy 1500 főnyi ellenséges lovasság Vadkert felől Romhány felé nyomul előre.[17] „Középütt a svédek, jobbról a tiszántúli hajdúk álltak néhány rendes csapattal, balról a lengyelek, a tartalékban Sennyei és Draguly csapatai.”[18] „Maga a fejedelem – a hagyomány szerint – felsietett a Felsőbodony nyugati kijáratánál kiszögelő domb oldalán lévő úgynevezett „templomrom”-hoz, amely pontról a Lókus-patak Romhány mellett fekvő szakaszát jól láthatta.”[19]

A csatarendbe állított sereg helyzetét a XVIII/23. a) számú melléklet mutatja.

Mialatt a kuruc sereg csatarendjét megalakította, báró Sickingen altábornagy is a helyszínére ért hadával s „nem akarván a kurucoknak időt engedni a teljes kifejlődésre,”[20] ő is azonnal csatarendbe állította az említett mellékleten látható módon hadát, még pedig a vérteseket és dragonyosokat az első, a huszárokat pedig a második vonalba. A dragonyosokból álló balszárny feletti parancsnokságot gróf St. Croix tábornok vette át, a jobbszárnyon álló vérteseket pedig maga Sickingen vezényelte.

Miután ilyenformán mindkét fél ellenséges behatás nélkül elég nyugodtan és zavartalanul megalakította csatarendjét, délután 3 óra tájban kezdetét vette a romhányi csata anélkül, hogy arra előzetesen bármelyik fél is gondolt, illetve számított volna. A csata bevezetésének és kifejlődésének körülményeit Rákóczi emlékirataiban (266. old.) következőleg adja elő: „Az ellenség, mihelyt megpillantá harcvonalamat: szintén csatarendbe állott, hátával (helyesebben: balszárnyának hátával) a mocsárra dülvén, és ekképpen balszárnyával fedezett oldallal kezde előnyomulni, amiből azt következtetém, hogy a harcvonalam (jobbszélső) végét képező gyalogságot akarja megtámadni, hogy így oldalba vehessen. Erre én egy negyed-kanyarulatot tettem, hogy őt bekeríthessem; minthogy azonban az én hadvonalam sokkal hosszabb volt az ellenségénél, s a balszárny (balszélső) végén álló lengyelek azon törekedtek, hogy összecsaphassanak a némettel: e fordulatuk által annyira jobbra nyomták hadvonalamat, hogy a gyalogság majdnem a mocsárba szoríttatott.” Egyébként a lengyelek lendületes átkaroló, iletve részben oldalozó támadása mindjárt az első összecsapásnál nagy eredményt ért el, amennyiben Sickingen szemben álló vérteseinek nemcsak arcvonalát törte át, hanem azok háta mögé kerülve, az ott álló Ocskay-féle labanc huszár ezredet is rendetlenségbe hozta. Egyidejűleg a svédek a hozzájuk csatlakozó regulári kuruc haddal szintén nagy lendülettel vetették rá magukat a velük szemben álló vértesekre s azok vonalát áttörvén, a Hohenzollern és La Tour ezred nagy részét a Lókus patak mocsarai elé szorították.[21] Rákóczi jobbszárnya, a tiszántúli had és Bagossy hajdúi, részben azért, mivel a tőlök balra álló csapattestek által szorítva, némi rendetlenség támadt soraikban s Bagossy hajdúinak azonkívül a mocsárba való beszorítás veszedelme ellen is kellett küzdeniök, másrészt azért is, mivel St. Croix dragonyosai közben erőteljes támadásba mentek át a kuruc jobbszárny felé, ez utóbbi már annak is megörült, hogy a császári dragonyosok elszánt rohamát valamikép megállíthatta. Ez főleg a tiszántúli had közbelépésének volt köszönhető, míg a hajdúk s talán a tűzérség túlmessziről leadott tüzelésének egyáltalában nem volt meg a kívánt eredménye.[22]

Időközben a lengyelek mindjobban körülfogták Sickingen jobbszárnyát, „úgyhogy az – mint Markó mondja id. m. 22. oldalán – véglegesen összegabalyodott, amit elősegített az a körülmény is, – mint Sickingen jelentése is mondja – hogy a szándékosan a második vonalban hagyott huszárság, fejét vesztve, belekerült a forgatagba s összekeveredett a dragonyosok soraival. Ekkor Sickingen lovasainak az a része, amely látta, hogy teljesen körül van zárva, megadta magát s letette a fegyvert.[23] A többiek beleszorultak a mocsaras ingoványba s maga Sickingen altábornagy is nyakig merült lovával együtt a posványba… A győzelem ebben a percben Rákóczi kezében volt.[24] Ezt Sickingen is beismeri jelentésében.[25] Most azonban a lengyelek a további harcot beszüntették s miután a császáriak podgyászkocsijai ép akkor érkeztek meg a harc színhelyére, hozzáfogtak a fosztogatáshoz.[26] Ugyanekkor a magyarok szerencsétlenségére a svédek is, a hozzájuk csatlakozott s a támadásban résztvett reguláris kuruc lovasokkal együtt, nem látván közvetlenül maguk előtt ellenséget, beszüntették további harctevékenységüket s helyükön állva maradtak.[27] A tiszántúliak pedig „a magyarok becsületes szokása szerint” szintén zsákmányolni kezdtek s ők is kifosztottak néhány társzekeret, de nemcsak az ellenségét, hanem magának a fejedelemnek társzekerét is fölverték. Ezüstkanalait, tálmelegítőjét, arany kávéskanalát, arany sarkantyúját s patkóját, stb., sőt kápolnás ládájából a kelyhet, keresztet, stb. is elvitték.[28]

Az ezidőben kialakult kölcsönös helyzetet a XVIII/23. b) számú melléklet mutatja. Eszerint Sickingen vérteseinek mintegy fele, az Uhlefeld-ezred teljes egészében és a Hohenzollern-ezred egy része, valamint az Ocskay-féle labanc huszár ezred legnagyobb része a lengyelek által körülfogva, azok előtt letette a fegyvert. A lengyelek egy része ezen ellenséges osztagok lefegyverzésével és őrizetével volt elfoglalva, másik része tovább folytatta Sickingen podgyászvonatának kifosztását. A szerencsétlenül járt császári altábornagy s a vele együtt az ingoványba került vértesek többi része az őket elnyeléssel fenyegető mocsárral küzködtek, hogy abból alahogyan újból kiszabaduljanak. St. Croix tábornok két dragonyos ezredét és a közéjük vegyült Secula-huszárokat, miután a kuruc jobbszárny ellen megindított támadása rövidesen fennakadt, hamarosan kivonta az ellenség tűzkörletéből s azokat valamivel hátrább újból rendezni és a harc folytatására alkalmasakká tenni igyekezett. És ez sikerült is neki, miután a vele szemben álló ellenséges csapattestek, Bagossy hajdúi és a tiszántúli hadak, mint nemkülönben a svédek és a hozzájuk csatlakozott reguláris kuruc hadak még csak meg sem kísérelték az előbbrejutást, a hátuk mögött álló Sennyey- és Draguly-ezredek pedig sem saját jószántukból nem mentek előre, sem Rákóczitól, avagy Károlyitól nem kaptak erre vonatkozólag parancsot.

St. Croix tábornok gyakorlott, éles szeme hamar észrevette a svédek és a kuruc jobbszárnycsoport között támadt hézagot és mihelyt az általa személyesen vezetett savoyai dragonyos ezred félig-meddig újból együtt volt, vakmerő elhatározással elszántan belevágtatott ezredével ebbe a hézagba, ahova az Althann-dragonyos ezred parancsnoka, Schuhknecht alezredes is követte ezredének már ismét gyülekeztetett részével, mely mozdulathoz aztán talán a Secula-huszárok egy része is csatlakozott. Az említett hézagba bejutva, St. Croix ezredével gyorsan felkanyarodott balrafelé és a tiszántúli lovasság vonalát fölsodorva, váratlanul Bagossyék háta mögött tűnt fel. Ez a váratlan, meglepő és erélyes támadás annyira megdöbbentette az egész kuruc jobbszárnyat, hogy az hamarosan kereket oldott és rendetlen, vad futásban keresett menedéket a mocsáron át részben Felső-Bodony, részben Romhány felé. Ezt látva, a svédek és a velük volt reguláris huszárok is visszafordultak s szintén megkezdték a visszavonulást. De ez nem ment símán. „A hajdúság – írja Markó id. m. 27. oldalán – a megfagyott zsombékos talajon még úgy ahogy át tudott vergődni, de a kuruc huszárságot Saint-Croix csapata a mocsár szélén utolérte és legázolta. Saint-Croix gyors elhatározása s ez a kellő pillanatban harcászatilag kiváló érzékkel megválasztott helyen végrehajtott lovasroham a csatát végleg eldöntötte a császáriak javára. Ezt Sickingen minden jelentésében loyalisan elismeri, sőt Saint-Croix tábornokot és Schuhknecht alezredest kiváló vitéz magatartásuk elismeréséül előléptetésre javaslatba is hozta. – Ezután az eredményes lovasroham után a császári lovasság gyülekezni kezdett. Ekkor újabb, eddig még érintetlen kuruc huszárezredek közeledtek…[29] de amikor azt látták, hogy a császáriak már gyülekeznek, ahelyett, hogy reájuk rontottak volna, érthetetlen módon szintén megállottak.

„Hogy a császáriak harcászati sikere teljes legyen, közbejátszott az ütközet e mozzanatában egy szinte komikusan ható jelenet. Bánkon, Romhánytól nyugatra, a Viard-császári őrsége volt elhelyezve. A kurucok Vadkert felé való közeledésének hírére onnan egy Migli nevű kapitány 12 emberrel, valószínűen mint portyázó járőr, a kora délutáni órákban Romhány felé indult s az ütközet alatt a csata színhelyétől nyugatra fekvő (ma már nem létező) kis erdőnek egyik kiszögelésében rejtőzött el. Ez a kis csapat akkor, amikor a kuruc arcvonal felbomlása már megkezdődött, egyszerre éktelenül elkezdett trombitálni és dobolni s olyan nagy lármát csapott, hogy a kurucok azt hitték, hogy a császáriak segítségére váratlanul innen érkezik egy erős csapat.[30] A laza fegyelmű kuruc csapatok soraiban erre azután végleg felbomlott minden rend, mindenki a Lókus hídján s a gázlókon át igyekezett a patak túlsó partjára. Amikor a lengyelek látták, hogy egyedül maradtak a csatatéren, abbahagyták a fosztogatást és szintén visszavonultak Romhány felé. „Ubi est princeps?” kiáltozással keresték mindenütt Rákóczit,[31] (valószínűleg azért, hogy további magatartásukra utasítást kapjanak). Amikor a fejedelem seregének pusztulását látta, a dombról lesietett, hogy feltartóztassa a visszavonuló hadinépet. A hídnál találkozott Károlyi Sándor altábornaggyal, aki lebeszélte őt a személyes közbelépésről, nehogy újból megismétlődjék a trencséni eset, amikor a fejedelem a visszavonulás forgatagában lovával együtt felbukott s majdnem fogságba került.” Ellenben Károlyi „látván, hogy az ellenségnek jobbszárnya és dereka (centruma) megdöntetett, – írja Rákóczi emlékiratai 268. oldalán – és hogy a németekkel lévő rácz hadak Vadkert felé menekülnek: elvágta visszavonulási útjokat, s vezéröket elfogá.”[32]

Ezzel a csata véget is ért. Saint-Croix tábornok eredményes közbelépése folytán Sickingen a mocsárba szorult vértesekkel együtt lassanként kiszabadult kínos helyzetéből s azután újból csapatainak élére állva, azokat a vadkerti út mentén gyülekeztette. Ámde azok gyenge létszáma és kimerültsége a további működést, vagyis a harc folytatását, illetve az üldözést lehetetlenné tette. Rákóczinak még volt két intakt ezrede, a Draguly- és Sennyey-féle, de azok iránt úgy látszik nem volt valami nagy bizalma s így a csapatoknak a Lókus patak mögé való visszavonulását rendelte el, ami az ellenség által többé nem zavarva, elég símán volt végrehajtható és csupán a Saint-Croix támadása által érintett csapattestek legnagyobb része széledt el. A reguláris ezredek, továbbá a svédek és lengyelek megmaradt részei a hídon és gázlókon a Lókus patakon átkelvén, annak mentén arccal északnak megállottak. A svéd és lengyel tisztek biztatták Rákóczit, támadja újból meg és üldözze a szintén nagyon megviselt és sokat vesztett ellenséget, „de a fejedelem elkedvetlenedve csapatainak semmivel sem indokolható gyenge magatartása felett,”[33] ezt a tanácsot nem fogadta el, hanem a további visszavonulást rendelte el.[34]

Hasonlót cselekedett Sickingen is, aki erősen megfogyatkozott hadát Vadkertre vezette vissza.

„Bár a csata – írja Markó id. m. 29. oldalán – csak rövid ideig tartott, mert késő délután, 3 órakor kezdődvén, annak a januárban korán beálló esti szürkület hamar véget vetett, a veszteség mindkét részről elég súlyosnak mondható. A csata befejeztével Sickingen ezredei a harcteret röviden átkutatták s azután háborítatlanul vonultak vissza Vadkertre. A kurucok még aznap este a Romhánytól kb. 13 km.-nyire délkeletre eső Gutáig mentek s ott gyülekeztek… Mivel a csata után a kuruc szokástól eltérően a csapatok eloszlásuk után már néhány napon belül Guta és Aszód környékén összegyülekeztek, eléggé pontosan megállapíthatták veszteségeiket, amelyeket az első császári jelentések (Sickingen első harcjelentése és a Wienerisches Diarium) erősen túloznak. E források szerint 2000 halott maradt a csatamezőn, 50 szekér kuruc sebesültet szállítottak Gyöngyös felé, sok tiszt – közöttük 7 svéd kapitány – és 30 közember esett foglyul, a mocsárból 2 ágyút húztak ki és 27 zászlót zsákmányoltak.[35] Egy másik bécsi forrás, a Theatrum Europaeum[36] már csak 1500 halottról beszél. Ugyanennyit mond Kolinovics is krónikájában. Kuruc eredetű forrásainkat, a Mercurius Veridicus hivatalos jelentését és Beniczky Gáspár naplófeljegyzését hitelesebbnek ismerhetjük el. Ezek szerint a csapatok vesztesége elesettekben kb. 350-re tehető, ezek közül 200–250 a gyalogos és 100 a lovas. Ugyanennyinek mondják a sebesültek számát. Valószínű, hogy ebben a számban benne foglaltatik az auxiliáris hadak vesztesége is, amelyek Thúróczy László Ungáriájában 80 főben állapít meg (40 svéd és 40 lengyel). Szaniszló Zsigmond naplójában[37] 400 fő veszteségről beszél, ami ez adatokat megközelíti. A tisztek közül elestek: Babócsay Ferenc brigadéros, Pászthói Horváth István, Becse András és Andreánszky Zsigmond alezredesek, még más 16 tiszt és 306 katona. – A császáriak veszteségéről sem Sickingen első jelentése, sem a Wienerisches Diarium, sem a Theatrum Europaeum nem tesz említést.[38] Többi adataink is annyira hézagosak, hogy a veszteségek nagyságára csak következtetni tudunk. Kuruc források szerint a németek közül alig menekült meg a csapatok egy harmada, a többi fogságba esett, elesett vagy a mocsárba veszett,”[39] (de ez persze szintén túlzás). II. Rákóczi Ferenc a hadvezér című munkája 373. oldalán Markó arra a következtetésre jut, hogy a császári sereg kb. 7–800 főt vesztett, vagyis, hogy a csapatnak fele ott maradt. De ez is talán kissé soknak látszik.

[1] Id. m. 12–14. old.

[2] Kriegs-Arch., Feldakten, Ungarn 1710–1–19.

[3] A Wienerisches Diarium kezdetben 12.000 emberben, néhány nappal utóbb azonban már 14.000 emberben állapítja meg a kuruc sereg létszámát. Ez utóbbi számot Markó túlzottnak tartja. – Thaly Kálmán, Tényleges létszámok és fölszerelés Rákóczi ezredeiben című tanulmányában (Hadtört. Közl. 1891. évf. 173. old.) ellenben 13–14.000 harcosra teszi a romhányi csatában résztvett kurucok számát. – Feldzüge… XII, 488: „Rákóczi hatte gegen 12.000 Mann, theils Kuruczen, theils Polen und Schweden unter seinen Befehlen, während Sickingen nur über schwache Abtheilungen der Curassier- Regimenter Uhlefeld, Hohenzollern und La Tour, dann der Dragoner-Regimenter Savoyen und Althann verfügte.”

[4] Meg kívánom azonban jegyezni, hogy sokszor a hivatalos császári kútfők létszámadatait is, sőt kivált a kölcsönös veszteségekre vonatkozókat mindig némi kétkedéssel kell fogadnunk s így azok felhasználásánál semmi esetre sem árt a kellő óvatosság.

[5] Kriegs-Archiv. Feldakten Ungarn, 1710–1–14, 1710–1 ad 17, és 1710–1–19.

[6] Kriegs-Archiv. Feldakten Ungarn, 1710, Nr. 297.

[7] Én ezt kevésbbé valószínűnek tartom, mert különben a Feldzüge… XII, 487. oldalán nem mondaná, hogy: „In den ersten Tagen des Januar 1710 befand sich das Gros der malcontenten, so meldeten die von den Kaiserlichen ausgesendeten kundschaften (GFWM. Graf Herberstein an Eugen. Szegdin, 24. (tehát két nappal a romhányi csata után!) Kriegs-Arch., Ungarn 1710; Fasc. I, 15.) in der Gegend zwischen Ónód, Erlau und Hatvan (mely elég bizonytalan meghatározás, egyébként nem is vág össze a 741. oldalon foglalt menettáblázat adataival), während Graf Bercsényi mit einem Corps auf dem Marsche nach den Bergstädten begriffen war und Károlyi mit einem anderen bei Kaza (zwischen Futnok und Edelény) stand.” Ebből kifolyólag nekem az a nézetem, hogy báró Sickingennek, aki még azt is csak jó későn tudta meg, hogy Eszterházy Antal az ő, vagyis a császári őrvonal jobbszárnyát váratlanul és meglepően áttörte, január 21-ike előtt még csak fogalma sem volt a Rákóczi–Károlyi-sereg megalakulásáról és hollétéről s ezért neki, amint ezt már a 737. oldalon említettem, még a csata napján reggel is az volt az eredeti szándéka, hogy hadával Eszterházyék nyomában Érsekújvárnak vesz irányt. Megerősítik különben ezt Rákóczinak a 735. oldalon közölt, Bercsényihez intézett levelében foglaltak is. Ezek szerint csak most, január 22.-én kapott Sickingen hírt, hogy tőle délre mi minden történik.

[8] Úgy van! Ez a helyes megállapítás.

[9] Tehát íme Markó szerint sem előbb, mint ahogyan azt a fentidézett szövegrészből következtetni lehetne.

[10] Wienerisches Diarium, 1710, 681. sz. és saját idézett jelentései.

[11] Sickingen idézett jelentései: Wienerisches Diarium. – Wrede, Geschichtte der k. u. k. Wehrmacht, III, köt. 1. és 2. r.

[12] Dr. Márki Sándor id. m. III, 80.

[13] Még az 1800-as évek elején készült Schedius–Blaschnek-féle térkép szerint is az útvonal Bercelről Szécsénkén át vezetett Romhányba, hogy aztán Szátokon át Vadkertet érje el. Ebbe a térképbe a Szécsénkéről Bodonyon át Szátokra vezető s bizonyára csak később kiépített út még nincsen felvéve. A várhegy felől a 156-os hídon és a Lókus-mocsáron át a Romhánytól északnyugatra fekvő 467-es kereszt felé vezető útnak pedig még a bécsi katonai térképészeti intézetnek sokkal későbben készült 1:25.000-es tervén sincs meg a nyoma, csupán a legújabbkori részletes térképeken. Ezért tévesnek tartom Markónak ama megállapítását (lásd id. m. 21. old.), hogy: „A Romhánytól délre levő híd nincs (azaz nem volt) Rákóczi hadainak útjában, mert ők Bercelből Szécsénkén át mentek Bodony s onnan tovább északi irányban Vadkert felé”, mihez képest aztán Markó ezt az utóbb említett, akkor még nem létező útvonalat tünteti fel Rákóczi seregének menetvonala gyanánt. Egyébként emlékirataiban Rákóczi is, mint fentebb láttuk, Romhányt és nem Bodonyt, melyről említést sem tesz, jelöli meg ama helység gyanánt, ahova seregével január 22.-én megérkezett.

[14] Rákóczi emlékiratai, 265.: „Január vége felé (22.-én) értünk el az itt sem nem magas, sem nem meredek Mátra-hegység szorulatában fekvő Romhány faluhoz. A Lókus nevű jó mély patak, melynek ágya két széles gázlót kivéve lábolhatatlan, innen egy mérföldnyire, amint mondják, egyetlen forrásból ered. Ez a halmok mentében foly, s egy ezekből kiszögellő fokba ütődvén, terjedelmes és igen iszapos mocsárrá terül szét. (Lásd a XVII/23. a) számú mellékletet). Éppen azzal foglalkoztam, hogy hadaimat e patakon átszállítsam, azokat táborba helyezendő: midőn azon kis portya, amellyel az ellenség ide egy kis órányira eső vadkerti hadállásának kikémlélésére kiküldöttem volt, visszatérvén jelenté, hogy az ellenség lovassága az Érsekújvár (vagyis a Vadkerttől Ipolyság) felé vivő országúton menőben van. Eleinte azt hivém, hogy az ellenség megtudta Eszterházy Antal tábornok nyomulásait, akit avégből küldtem vala amaz erősségbe, hogy a helyőrségbeli tisztek között támadt czivakodásnak és viszálykodásnak véget vessen. Közeledésemkor parancsot küldék utána, hogy lovasságom azon részével, amely az ezen vár körül fekvő falvakban volt elhelyezve, jőjjön vissza s csatlakozzék hozzám: de levelem az ellenség által felfogatott. (Ime ebből, és csak most tudta meg Sickingen Rákócziék közeledését).

[15] A romhányi plébánia egykorú naplója (Historia domus annorum 1702–1814.) szerint „Rákóczi Franciscis Rebellis castra hic in valle supra Romhány (vagyis a falu északi kijárata és az attól keletre fekvő mocsaras terület között) constituta fuerant.”

[16] Markó id. m. 19.

[17] „Kevés idő mulva – írja folytatólag Rákóczi az említett helyen – jelenték, hogy az ellenség mintegy 1500 főnyi lovassággal felénk tart. Úgyis táborba akarván szállani, már csatarendben voltunk, hátunkkal a patakra támaszkodva, jobbszárnyunkkal pedig az említett mocsárra, ahova gyalogságomat helyezém.”

[18] Dr. Márki id. m. III, 81.

[19] Markó id. m. 19. – Chobot Ferenc romhányi esperes plébános. A romhányi plébánia története című munkája 15–19. oldalán szintén foglalkozik a romhányi csatával s azzal kapcsolatban többek között a következőket írja: „ezen a (felsőbodonyi) kiszögellő fokon volt a… bodonyi puszta templomrom. Ezen templomromot a dombnak későbbi tulajdonosai magtárrá alakították. Annak szolgál most a 10 méter hosszú, 5.5 méter széles és 4.3 méter magas épület. A még élő szájhagyomány szerint Rákóczi erre a dombra vonatta fel ágyúit és vezérkarával onnan intézte a csatát, szállását pedig a mostani Prónay-kastély kertjében, tábori sátorban ütötte fel… A Kastélyka mellett ma is pompázik egy hatalmas mogyorófa, melyről azt tartják, hogy a vezér alóla szemlélte csapatait; a nép kegyelettel őrzi és „Rákóczi-fának” nevezi, egyébként a Műemlék országos bizottságának felügyelete alatt is áll.” Ehhez Markó id. m. 19. oldalán a 31. számú lábjegyzetben fentebb közölt szövegének magyarázatául a következő megjegyzést fűzi: „Chobot Ferenc romhányi prépost-plébános úr szíves közlése, aki e csatát (fenti művében), a 16–19. oldalon részletesen (?) tárgyalja. Helyszíni szemlém alkalmával ő volt szíves e csatatér egyrészének megtekintésénél kalauzolni, s felhívta figyelmemet arra, hogy azon a helyen, – Romhány község mai vasúti állomástól délre – ahol a köztudat egy ősrégi mogyorófát tisztel meg azzal, hogy Rákóczi fájának nevezi azért, mert a fejedelem sátra állítólag ott állott s ő onnan irányította és nézte a csatát – Rákóczi aligha járt. Kutatásaim alapján teljesen osztom nézetét. Ez a pont, mint a vázlatból kitűnik, olyannyira távol és kívül fekszik a küzdelem színterétől, hogy a fejedelem semmikép sem tartózkodhatott ott csata közben. A csatateret innen nem is láthatta és a téli szürkületben, rövid másfélóra alatt lejátszódó küzdelem során nem lett volna sem oka, sem ideje arra, hogy ezt a pontot felkeresse. Kívánatos volna a történelmi igazság érdekében az ilyen históriai tévedéseket a köztudatból kiküszöbölni és Romhánynál Rákóczi jelenlétét nem a mogyorófánál, hanem vagy a Lókus hídjánál, vagy pedig a Petreske-hegy lejtőjének bármelyik pontjánál megjelölni.” – Én ehhez felvilágosításul a következőket szeretném hozzáfűzni. Hogy Chobot prépost-plébános úr a kalauzolás alkalmával Markónak mit mondott s hogy tényleg állította-e azt, hogy Rákóczi a kérdéses mogyorófa alól vezette a csatát, azt én nem tudhatom. De könyvében ő ezt, nem állítja, hanem csupán azt, hogy a fejedelem e mogyorófa alól szemlélte csapatjait, de nem csata közben, hanem talán akkor, amikor azok táborbaszállni készültek, míg a csatavezetés álláspontjául Chobot könyve egészen világosan a felsőbodonyi templomromot jelöli meg. Azonban Markó épúgy mint a mogyorófa menti, ezt a templomrom melletti álláspontot is kizártnak tartja, az előbb említett lábjegyzetben a következőket mondván: „Ép oly kevéssé hihető, hogy ő onnan fővezéri sátrából irányította volna a küzdelmet, hiszen a tervezett táborbaszállás elmaradt. (Azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy a csatához való felvonulás ugyanazon a területen történt, ahol a táborbaszállást tervezték). A gyorsan lepergő mozzanatok alatt – folytatja tovább Markó szemlélődéseit – sátrat nem igen építettek s a fejedelemnek feltétlenül a csapatok közelében kellett tartózkodnia. Ott is volt. Semélyes bátorsága, hadvezéri felelősségének érzete minden kétségen felül állott. Nem volt az az ember, aki a szemei előtt lefolyó küzdelmet messze távolból, szinte páholyból nézte volna. Szemtanúk is állítják, hogy a visszavonulás előtt valóban a Lókus hídjánál találkozott Károlyi tábornaggyal.” – Rákóczi személyes bátorságát senkinek sem juthat eszébe kétségbevonni s ő mindenesetre szeretett is volna legelső vonalban küzdő harcosai mellé állani, de ezt udvara és kisérete jól felfogott közérdekből épúgy, mint a nagyszombati csatában (lásd a 196. oldalon), ezúttal sem engedte meg. Annak idején, mint a felsőbb tiszti tanfolyam tanára, alkalmazó megbeszélés tárgyává tettem a romhányi csatát, amikor keresztül-kasul össze-vissza jártuk a romhányi csatateret s ez alkalommal szerzett benyomásaim alapján bátran merem állítani, hogy Rákóczi sátrát, amikor még csak táborbaszállásról, nem pedig a csatarend megalakításáról volt szó, sőt miután a két felvonulás térbelileg egybe esett, a már kiadott intézkedést érvényben hagyva, valóban a kérdéses mogyorófa mellett üthették fel; a jövendő harctér áttekintése céljából pedig a felsőbodonyi templomromnál alkalmasabb és ideálisabb helyet képzelni se lehet s így Chobot prépost-plébános úr könyvének erre vonatkozó fenti adatát szintén teljesen elfogadhatónak találom. Hogy vajjon Rákóczi tűzérségét is odarendelte-e, ahhoz legalább is kétség fér s ezért készséggel csatlakozom Markó következő megjegyzéséhez (id. m. 24. old.): „A csatába Rákóczi ágyúi is beleszóltak. Ezeknek pontos felállítási helyét nem sikerült meghatároznom. Nem oszthatom Chobot prépost-plébános úr nézetét, aki idézett munkájában (de hozzátéve, hogy „ a még élő szájhagyomány szerint”) a tűzérség felállítás helyéül a bodonyi templomromot jelöli meg. Az ágyúk akkori lőtávolsága (300–500 méter) miatt a küzdelem színhelyétől nem lehettek ilyen távol. Mint később hallani fogjuk, Rákóczi ágyúit a csata után a mocsárból vontatták ki a császáriak. Tehát a csata végén ott voltak. Ezalatt a rövid idő alatt pedig, amíg a harc tartott, az akkori időben helyváltozást végrehajtani nem igen lehetett. Minden valószínűség szerint valahol a jobb szárnyon, az akkori szokás szerint a gyalogság vonalából tüzeltek.”

[20] Dr. Márki id. m. III, 81.

[21] Rákóczi emlékiratai, 267: „Míg a svédek és rendes lovasságom karddal kezökben keresztülvágták az előttük álló ellenséges lovasszázadokat: azalatt a lengyelek az ellenség jobboldalát történt által…” – „Ezen rendkívül heves rohamban – amellyel a magyarok a németeket, magát Sickingen tábornokot is, az említett nyakigérő mocsárba szorították – fűzi hozzá Rákóczi emlékiratainak magyarra fordítója, Thaly Kálmán – esett el Babócsay Ferenc kuruc lovas brigadéros, akit aztán Bercsényi nagy hadi pompával temettetett el. Ugyanekkor hullott el… Andreánszky Zsigmond alezredes is, aki a császáriakat a mocsárban is üldözvén, ott lövetett keresztül.”

[22] Ez utóbbit (t. i. a gyalogságot) – írja Rákóczi emlékirataiban folytatólag – Bagossy ezredes vezényelte, aki Olasz- és Franciaországban is szolgált volt, de nem igen tanulta meg a hadimesterséget. Nagyon távolról tüzeltetett az ellenségre, s a gyalogság hátramaradt.”

[23] Thaly Kálmán jegyzete Rákóczi emlékiratai magyar fordítása 267. oldalához: „A németek közül e roham alkalmával sok főtiszt és 1000-nél több chevaux-legers vagdaltatott össze, mások megrettenvén, századonként rakták le a fegyvert s esdettek kegyelmeért.”

[24] Ő maga is írja emlékiratai 267. oldalán: „E pillanatban megnyertnek hittem a harcot.”

[25] Kriegs-Arch., Feldakten Ungarn 1710–1–19: „Und obwohlen anfänglich die Sache ziemlich dubioes ausgesehen theills wegen allzugrosser Improportion des Feindts, alls auch der durch die Housaren (obwohlen solche hinter beyde treffen postiret) stark gemachten Unordnung, durch welche die Esquadron gegen der Mitten zusammen getrungen, und dadurch einige Confusion verursachet, auch mich sambt meinen Pferdt in einen tiefen Morrast allso hineingeworfen, dass mit aller Mühe mich heraus zu salviren gehabt.”

[26] Rákóczi emlékiratai 267: „…a lengyelek, miután az ellenség jobboldalát általtörték, néhány társzekeret és Sickingen hintaját kizsákmányolták.”

[27] U. o.: „…a svédek nem látván már semmit magok előtt: vagy nem akrtak vagy nem tudtak az ellenség jobbszárnyára fordulni, amelytől egy magaslat választá el őket; helyükön maradtak tehát.”

[28] Dr. Márki Sándor id. m. III, 82.

[29] Ezek csakis a második harcvonalba állított Sennyey- és Draguly-ezredek lehettek, mert Rákóczi többi csapatai már kezdettől fogva mindannyian az első harcvonalban állottak.

[30] Migli tevékenységéről, akit Thaly méltatlanul „részleges kapitány”-nak nevez, csupán Kolinovics tesz említést, mondván: „Miglius Viardianae legionis centurio, vix XII. viris stipatus e vicina silva, tympana pulsari, pluresque quam pro numero tubas inflari curat.”

[31] Dálnoki Veres Gerzson krónikája. Thaly, Adalékok a Thököly- és Rákóczikor irodalomtörténetéhez, II, 351.

[32] Ezt a műveletet Károlyi természetesen a fejedelem jóváhagyásával hajtotta végre a két még inakt huszárezreddel, illetve azok egy részével. „Ez a csapat azonban – írja Markó id. m. 28. oldalán – nem nagyon fáradozott a parancs végrehajtásában, mert megelégedett azzal, hogy valahol Puszta-Szátok környékén egy császári csapatot szétugrasztott, annak parancsnokát elfogta s ezzel hazatért. Pedig ha ezek az érintetlen ezredek gyorsan előre vágtatnak, akkor Szátok falunál okvetlenül elreteszelték volna Sickingen visszavonuló csapatai előtt az utat s nem sok fáradságukba került volna ezeket a mocsarakban megforgatott fáradt császári lovasokat teljesen megsemmisíteni.”

[33] Markó id. m. 28.

[34] Rákóczi emlékiratai, 268: „Az ellenség két lovas százada észrevévén azon nagy hézagot, mely a gyalogság hátramaradása által támadt: egy negyedkanyarulattal karabélyosaim oldalára rohant; és ennek következtében nem verhettük meg tökéletesen az ellenséget, amellyet mindenhol magára hagytunk. Magára hagytuk, mondom, mert a patakon átmenvén, a hídon és a gázlókon meg lévén rémülve és zavarodva, nem mert helyéből mozdulni. Ha csak kissé tapasztaltabb tiszteim lettek volna: azon a helyen, a patakkal (arcvonalam előtt) szállottam volna táborba; de ez nem oly tiszteknek való feladat volt, mint az enyéim. Hátrálót verettem tehát, s lassú menetekkel két mértföldnyire vonultunk a helyszínéről.”

[35] Feldzüge… XII, 488: „Rákóczi, dem das Kriegsglück niemals hold war, verlor in diesem Treffen nach Sickingen's Originalberichte gegen 2000 Todte, umgefähr 40 Gefangene, darunter mehrere „schwedische Capitäns und andere Officiere”, 27 Fahnen und 1 Geschütz.”

[36] XIX. köt. 1710. évf. 65. old.: „eine harte Schlappe… wodurch ihrer in die 1500 getödtet, auch nebst einiger Bagage, 27 Fahnen abgenommen wurden.”

[37] Történelmi Tár, 1891. évf. 275.

[38] Feldzüge… XII, 489: „Der Verlust der Kaiserlichen ist im Totale nirgends ersichtlich, lässt sich aber annähernd bestimmen, wenn jener des Dragoner-Regimentes Savoyen, der sich auf 6 Officiere, 1 Unterofficier, 56 Mann und 71 Pferde bezifferte, als Masstab angenommen wird.”

[39] Archiv. Rákócz. III, 8. – Mercurius Veridicus. – Beniczky naplója.