Az a nagyfokú bizalmatlanság, amellyel a bécsi körök minden magyar ember iránt viseltettek, ezúttal is megbosszulta magát. Gróf Starhemberg Guido tábornagynak a spanyol hadiszíntérre való kirendelése alkalmával mi sem lett volna természetesebb, mint hogy a magyarországi császári hadak élére az e hadiszíntéren már oly sokszor kiváló hadvezetői képességéről tanúságot tevő gróf Pálffy János lovassági tábornokot és horvát bánt állítsák, aki azonkívül a magyarországi politikai és egyéb viszonyokat is ismervén, nálánál megfelelőbb embert alig találhattak volna a kiválóan fontos pozíció betöltésére. Ehelyett újból Heisterrel kisérleteztek, akiről már előzően bebizonyult, hogy nem képes ennek a nehéz és kényes feladatnak megfelelni. Még jobban komplikálódott és rosszabbodott a dolog azáltal, hogy a főparancsnoki állásra aspiráló mindkét tábornokot ugyanazon a hadiszínhelyen alkalmazták, ami a magyarországi hadak fővezérlete terén mindjárt kezdetben lehető legkellemetlenebb helyzetet teremtette. Ahol a két legfőbb parancsnok oly mérhetetlen gyűlölettel viseltetik egymás iránt, mint ahogyan ezt Heister és Pálffy részén ebben az esetben látjuk, ott célszerű és eredményes együttműködésről szó sem lehet.

Egyébként Heister ama elhatározását, hogy a rettenetesen kemény téli időjárás ellenére 1708. évi felvidéki területszerzeményét offenzívába való átmenet által kelet felé minél gyorsabban és minél jobban kiterjeszteni igyekezett, határozottan célszerűnek és jónak kell elismernünk. A császáriaknak ugyanis eminens érdeke volt, hogy az egész Felvidék lehetőleg a Tiszáig hatalmukba kerítsék, mely esetben Rákócziék ellenállóképessége meglehetősen gyorsan megtörtnek lett volna tekinthető. Elegendő erők rendelkezésre állását feltételezve, az elhatározott offenzívát legcélszerűbben két irányban egyidejűleg lehetett és kellett volna megindítani, még pedig a főerővel a felső Vág völgyéből a Hernád völgyén át Kassa felé és egy nem sokkal kisebb seregcsoporttal a Garam völgyéből Besztercebánya–Zólyom környékéről Losonc–Rimaszombaton át Miskolc felé. Miután azonban Heister az ily nagyszabású operációhoz szükséges erők felett nem rendelkezett, nem maradt más hátra, mint hogy a főtámadást az említett irányok egyike mentén hajtsa végre, a másik irányban pedig ha nem is döntést kereső igazi támadást, de legalább is komoly és erős tüntetést rendeztessen; és Heister tényleg az utóbbi alternativát választotta, a rendelkezésre álló erőket azonban majdnem egyformán osztotta el, amennyiben Pálffynak 4200 embert bocsátott rendelkezésre, magának pedig a tüntetés végrehajtása céljából 4000 embert tartott vissza, ami semmi esetre sem mondható helyes aránynak. Főtámadási irányul a tábornagy az északit jelölte ki; ez ellen kifogás alig emelhető, de az itt működő főcsoportot igazság szerint saját magának kellett volna vezetnie, míg a tüntetés végrehajtását nyugodtan valamelyik alparancsnokára bízhatta volna, mely esetben utóbbinak alighanem jóval kevesebb emberrel kellett volna beérnie, s így akkor a két csoport közötti erőelosztás tekintetében is meg lett volna a helyes arány. Hogy a szűkmarkúan rendelkezésre álló erőkre való tekintettel célszerű volt-e ezt a tüntetést egyszerre három irányban, Losonc, Szécsény és Báthon át Szécsény felé végrehajtani, ahhoz legalább is kétség fér, ellenben határozottan helytelenítenünk kell, hogy ezt a tüntetést a tábornagy öt nappal későbben indította meg, mint Pálffy a magáét. Ellenkezőleg, itt a déli oldalon legalább egy héttel előbb kellett volna a mozgolódást megkezdeni, hogy az ellenség figyelme ide tereltessék és lehetőleg észak felől is minél több erőt ide irányítson. Ehelyett ennek éppen ellenkezője történt, ami alkalmat adott a kuruc hadvezetőségének, hogy a Liptó felől fenyegető ellenséges főtámadás ellensúlyozására a Szepességben még idejekorán elegendő erőket gyüjtsön össze. Talán nagyrészt ez volt az oka, hogy Pálffynak oly nagy energiával és dicséretreméltó hozzáértéssel és körültekintéssel végrehajtott vállalata végeredményben úgyszólván teljes kudarccal végződött. Én is teljes elismeréssel adózom Pálffy itteni zseniális hadvezetői működésének, de azt a fellengő dicshimnuszt, amelyet a Feldzüge ez alkalomból zeng róla, és a magam részéről kissé mégis túlzottnak tartom. Igaz, hogy akkoriban a seregek és csapatok télvíz idején nagyobbszabású hadműveleteket nem igen hajtottak végre s így Pálffy vállalkozása már ezért is minden esetre figyelemreméltó és kiválóan dicséretes teljesítmény színében tűnik fel, de azt mondani róla, hogy ez a vállalat egyike volt a legnehezebbeknek, amelyet a hadtörténelem felmutathat, azt, anélkül, hogy a magyar hadvezérek egyik legkiválóbbikának, Pálffynak érdemeit kicsinyíteni akarnók, minden esetre ízléstelen túlzásnak minősíthetjük. Vállalata minden esetre lényegesen meg volt könnyítve azáltal, hogy neki megfelelő számú gyalogság is állott rendelkezésére, mely sokkal könnyebben boldogult az akkori zord időjárás okozta nehézségekkel és viszontagságokkal, mint a kurucoknak majdnem egyedüli fegyverneme, a csak nemrég összeszedett és harcban még eléggé gyakorlatlan lovasság, mely e nehézségek ellenére feladatát mégis elismerésre méltó buzgósággal és elég szép eredménnyel is oldotta meg; sőt végeredményben az övé lett a végső siker pálmája, amennyiben az eredetileg birtokában volt vágmenti területből, a minden esetre kiválóan fontos Árva várát kivéve, úgyszólván semmit sem veszített el. Ez elsősorban a tisztek és magasabb parancsnokok érdeme, mert a legénység nagy része, mihelyt a császáriak nyomása érezhetővé vált, mint tudjuk, hamarosan széjjel oszlott-foszlott, de a tisztek derekasan megállták helyüket s legfőképpen Bottyánt illeti meg kiváló elismerés és dicséret, mert ő nemcsak Heister tüntetéseit tette hamarosan hatálytalanokká, hanem a tábornagyot besztercebányai szálláshelyén körülfogatván, azt annyira sarokba szorította, hogy a fölényes, büszke császári fővezér nem átallotta a különben sem elég erős Pálffy-csoport egy részét a maga felszabadítására Liptóból magához rendelni, miáltal Pálffy további működését végkép megbénította, sőt mi több, végeredményben teljes kudarcba fullasztotta. A segítségül hívott Viard beérkezése után Heister mintegy 2000 emberrel és 2 ágyúval nyomban támadásba megy ugyan át, de az igazi huszáros szellemtől áthatott Csajághy, bár csak mintegy 600 lovasa és 300 hajdúja volt, eléje megy ellenfelének és csak kis híjja, hogy áldozatává nem válik, túlzásba vitt merészségének, Heisternek, miután jelentékeny túlerő és jobban kiképzett csapatokkal rendelkezett, a fűrészi szorosban vívott harcban győznie kellett, de azzal miután győzelmét nem aknázta ki s már a közeli Vámosfalváról visszavonult, nem sokra ment. Az itt kivívott sovány siker és eredmény távolról sem egyenlítette ki azt a nagy hátrányt, mely a Viard-csoport visszahívása folytán a Pálffy-féle főtámadó csoportnál hamarosan bekövetkezett. Ilyenformán az egész Heister-féle offenzíva, kivált erkölcsi tekintetben, végeredményben meglehetősen nagy kudarccal végződött.

Egyébként az öreg kuruc vak tábornok volt ennek az egész hadjáratnak igazi lelke. Rákóczi legnagyobb részt messze, hátul Munkácson, Bercsényi pedig Ungvárott tartózkodván, a hadműveletek menetére közvetlen befolyást nem nagyon gyakoroltak. Mindketten az év első felére tisztán védőleges magatartást terveztek s előbbi csak Bottyán szűnni nem akaró biztatásainak és sürgetéseinek hatása alatt határozta el magát végre offenzív cselekedetre is, amiből azonban a kedvezőtlen időjárási és helyi viszonyok folytán végül semmi se lett. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a Rákóczi által tervezett offenzívának sem voltak valami nagyon messzemenő, s a végleges döntést előidézni akaró célkitűzései, amire különben a jelenlegi elég kedvezőtlen viszonyok között nem is igen lehetett gondolni. A fejedelem a tervezett offenzíva által csupán a Csallóközt akarta birtokba ejteni, Komáromot pedig csupán fenyegetni, remélve, hogy ezen, általa elég hatásosnak vélt manövrírozás által közvetve elérheti azt, amit tulajdonképpen közvetlen támadással és szilaj nekimenéssel lehetett volna legkönnyebben és legbiztosabban elérni,[1] hogy t. i. az ellenség a felső Vág völgyének és a bányavárosoknak elhagyására kényszeríttessék. Csakhogy most már úgy ő, mint alvezérei szinte fáztak attól a gondolattól, hogy kardjaikat, nagy döntő csatában mérjék össze az ellenséggel. Pedig igazi döntő eredményt csak ilyen közvetlen, hathatós és erőteljes eljárástól lehetett remélni. Mindazonáltal Károlyi és főleg Bottyán erőteljes fellépése és fenyegető betörése a császáriak háta mögé még így is meghozta a kívánt eredményt, melynek legfontosabb vívmánya az volt, hogy Pálffynak már Szepességbe is mélyen benyomult hadai vele együtt sietve a Garam-Nyitra vidékére húzódtak vissza.

A tisztán katonai dolgokon kívül mással, így főleg külpolitikai kérdésekkel is meglehetősen megterhelt Rákózinak utóvégre még megbocsájthatjuk, hogy ily hosszú ideig messze hátul tartózkodott, de a kuruc haderők főgenerálisának okvetlenül elejétől végig a nyugati, mint legfontosabb arcvonalrész mögött, annak közelében kellett volna állandóan tartózkodnia és a hadműveletek menetére irányítólag befolynia, ami úgyszólván alig történt meg. Bercsényi ottlétére annál inkább lett volna szükség, mivel tudjuk, hogy Bottyán és a felrendelt Károlyi hadai között, utóbbiak nagyfokú zabolátlansága miatt nagyon is szükség lett volna a nagytekintélyű főgenerális jelenlétére.

Árva vára a császáriakra nézve a só és a Lubomirczky-hadak behozatala, a kurucokra nézve pedig a Lengyelországgal való összeköttetés szempontjából kiválóan fontos lévén, érthető, hogy mindkét fél nagy erőfeszítéseket tett, hogy annak birtokába kerüljön, illetve megmaradjon. Pálffy, illetve Lancken a zord téli időben, ostromszerek nélkül nem sokra mehetett a Winkler által példás kitartással védett várral szemben és ha Csáky Mihály nem gondolkozott volna oly soká, hanem idejekorán segítéségre ment volna az oly hosszú ideig derekasan védekező várnak, úgy azt a császáriak semmikép sem tudták volna hatalmukba keríteni. Azonban az ügye Pálffy azzal, hogy megelőzte a kunktátoroskodó Csákyt, még a lehetetlennek látszó dolgot is lehetővé tette, s így Árva vára ormára csakhamar a császári zászló került.

Érsekújvárnak szükségletekkel való bő ellátása elsősorban szintén a fáradhatatlanul tevékenykedő Bottyánnak volt köszönhető. Csodálatos és feltűnő, hogy a császáriak nem fejtettek ki nagyobb erőlködést, hogy a kurucok e tevékenyégét megnehezítsék.

A Bécsben március 1.-én és május végén tartott haditanácskozások határozatát a legjobb akarat mellett sem mondhatjuk jónak és célhozvezetőnek. A magyarországi hadiszíntér súlypontja a jelen esetben minden kétséget kizáróan a Felvidéken, nem pedig a Dunántúlon volt és így itt kellett volna a hadműveleteket a lehető legnagyobb erőfeszítéssel folytatni, míg a Dunántúl továbbra is csak mint mellékhadiszíntér jöhetett tekintetbe. Egyébként Heister, amikor mindkét tanácskozáson a dunántúli hadműveletek szószólója lett, önmagával is ellentétbe jutott, mert hiszen tudjuk, hogy ő volt az, aki e hadjárat elején szinte a kegyetlenséggel határos vasakarattal rettentően kemény téli időjárás dacára ráerőszakolta Pálffyra a felvidéki offenziva végrehajtását, aminek jogosultságát fentebb már elismertük. Jó lett volna tehát, ha Heister a dunántúli hadjárat erőszakolása helyett, mely különben már ismételten kudarccal végződött, ehhez a helyes eredeti gondolatához, a felvidéki offenzíva folytatásához ragaszkodott volna, melynek eszméje mellett Pálffy is annyira exponálta magát. De talán éppen ez volt legfőbb oka annak, hogy Heister konokul ragaszkodott előzően kifejtett nézetéhez, s a haditanácsnak, majd végeredményben a császárnak sem volt elég erős akarata ahhoz, hogy száz százalékig akár az egyik, akár a másik nézet mellé álljon, hanem ehelyett oly kompromisszumhoz adta hozzájárulását, melynek lehetetlen végrehajtásáról mindenki már a priori meg lehetett győződve.[2] Hasonlóan légből kapott dolog volt a Kriechbaum altábornaggyal kilátásba vett kooperáció terve is. E teljesen elhibázott és téves terv elfogadásán annál is inkább csodálkozhatunk, mivel az erre vonatkozó tanácskozások a kiváló hadvezéri tulajdonságokkal és elsőrangúan helyes katonai ítélettel rendelkező ünnepelt hős, Savoyai Jenő herceg elnöklete alatt folytak.

[1] Ugyanez vonatkozik Bercsényinek az 580. oldalon említett tervére is.

[2] Én a magam részéről ezért egyáltalában nem érthetek egyet a Feldzüge írójának alábbi, se hideg, se meleg álláspontjával és okoskodásával (XI. 242.): „Für beide Ansichten lassen sich stichhaltige Gründe vorbringen, und sowohl Pálffy als Heister hatten in inrer Art das Beste gewollt. Die Ansicht des Erstgenannten sogleich mit dem Hauptangriffe gegen Ober-Ungarn zu beginnen (ez helytelen megállapítás, mert annak nem megkezdéséről, hanem folytatásáról volt szó), hätte zweifellos auf die baldige gänzliche Beendigung des Krieges am günstigsten eingewirkt (igen! és ezt döntő érvnek kell elfogadnunk). Denn waren die Häupter der Erhebung von dem für sie so günstigen Gebirgsterrain in das Tiefland abgedrängt, so hatten sie gegen Norden jede Verbindung mit dem Auslande verloren und die materiellen Mittel zur Kriegführung, welche sie von dort noch immer erhielten, waren abgeschnitten. Pálffy's Plan konnte aber nur dann gelingen, wenn der grösste Theil der kaiserlichen Armee in Ungarn zu diesen Operationen verwendet wurde (Úgy van; és ezt így is kellett volna elrendelni). Dadurch aber wäre nicht nur das Land jenseits der Donau, sondern auch die ganze Ostgrenze der Erblande und namentlich die Residenzstadt Wien den Verheerungen durch die Conföderirten preisgegeben worden. (Ime megint az a vörös fonal, amely végig húzódik a császáriak okoskodásán a mindenkori elhatározások megállapításánál). Der Schaden an Gut and Blut friedlichet Landbewohner hätte jene Opfer, welche eine verlängerte Kriegführung forderte, weit überwogen; (Ez is tipikus osztrák gondolkozás. E sorok írójának csak az osztrák alattvalók érdeke és jóléte lebeg szemei előtt, a szegény magyarokat ellenben, akik már az évek hosszú sora óta máris oly sokat tűrtek, szenvedtek, véreztek, csöppet sem sajnálja: ezek miatt a háború a mű írója szerint bátran akár még évekig is elhúzódhat!). Ausserdem waren alle Truppenbewegungen nach den Absichten des Feldmarschalls Heister bereits zum Theil schon vollzogen und schon darum liess sich eine Aenderung nicht mehr vornehmen (?). Bei dieser Sachlage traf Heister mit Pálffy das Uebereinkommen, dass mit der Armee jenseits der Donau „mit allen Kräften und nach Möglichkeit a tempo” und zwar innerhalb „fünf längstens sechs Tagen” (erről igazán már mindenki előre tudhatta, hogy képtelenség) der erforderliche Succurs zu dem Corps in Ober-Ungarn gesendet werden sollte. Um die Verbindung der beiden Theile stets aufrecht zu erhalten, verpflichtete sich Heister, zwei Regimenter zu Pferd jenseits der Donau derart a portée aufzustellen, dass sie in obbezeichneter Frist Pálffy Hülfe bringen konnten. Diesem sollten übrigens die Hände nicht gebunden sein, bei günstiger Gelegenheit einen entscheidenden Schlag gegen die Conföderirten zu führen.”