A trencséni nagy katasztrófa után Károlyi 10–15.000 főnyi seregcsoportja volt az az erőtényező, amelyet Rákóczi az esetleg a császáriak hathatós, hogy ne mondjuk könyörtelen üldözésének és esetleges további támadó hadműveleteinek megállítására latba vehetett volna. Ez az erőcsoport eddig úgyszólván semmit se tett, de ott helyben állva nem is művelhetett említésre méltó dolgot, mert sehol sem volt számottevő ellenség vele szemben, arra pedig semmi kilátás sem volt, hogy az erdélyi császári csoport az erdélyi határhegységen átkelve, ellene támadólag lépjen fel. Mindennek ellenére Rákóczi, amint az az 1169. számú lábjegyzetben közölt augusztus 5.-iki leveléből kitűnik, még csak nem is gondolt arra, hogy Károlyi csoportját a megbillent egyensúly helyreállítása céljából nyugati irányban előrerendelve, az esetleg támadólag fellépő Heisterrel szembeállítsa, sőt még arról is lemondott, mert bár indokolatlanul, de lehetetlennek tartotta, hogy Károlyi bárminemű segítséget küldjön az esetleg hamarosan nehéz helyzetbe kerülhető Becsényi–Bottyánék megsegítésére. Rákóczinak ez a téves álláspontja szinte érthetetlennek tűnik fel előttünk. Végre jó sokára a trencséni csata után, amikor már biztos volt, hogy Heister nem aknázza ki trencséni, szinte sorsdöntő győzelmét, támadt Károlyinak, nem tudni önszántából avagy a Rákóczitól vett szuggerálásra, az a gondolata, hogy Erdélybe benyomulva, annak szinte védtelennek tudott fővárosát, Kolozsvárt hatalmába kerítse. De ha igaz, hogy annak lövetését mindössze két ágyúból kezdte meg, úgy ez elég jellemző az egyébként nagyon is sneidig kuruc generális nem valami helyesnek mondható mentalitására. Neki, amint az a XVIII/18. számú mellékletből kivehető és amint arról Károlyinak is biztosan tudomása lehetett, a Királyhágón innen majdnem kétszer akkora, igaz, hogy kevésbé jól kiképzett és nem egészen megbízható erő állott rendelkezésre, mint az Erdélyben levő császári fővezérnek, akinek ereje jó részét azonkívül még az elég számos várak és egyéb fontosabb helyek megszállva tartására is kellett felhasználnia. Ily körülmények között tehát teljesen indokolt lett volna, ha károlyi igazi támadólagos szándékkal, az ottani császári erők nyílt csatában való döntő megverésének ambicionálásával vonult volna be Erdélybe. Ehelyett az a csúfondáros dolog történt, hogy hadaival együtt fejvesztetten rohant el Kolozsvár falai alól, mihelyt neszét vette, hogy Kriechbaum csapatjai feléje közelednek. Mert hát Károlyi is csupán a kisháborúsdinak, a portyázó hadviselésnek volt barátja és mestere, ellenben gondosan kerülte az alkalmat, hogy komoly ütközetbe, nagy és állandóbb eredményeket biztosító csatába bocsátkozzék ellenfelével. Csakhogy ily portyázó, komolytalan, játszadozó, főleg a busás zsákmányolást szem előtt tartó hadviseléssel igazi nagy, az egész háború sorsára kiható dolgokat produkálni nem lehet. Sőt gyakran, mint a jelen esetben is, úgyszólván semmit, vagy még ennél is kevesebbet és rosszabbat, amennyiben Károlyi helytelen munkálkodása folytán Erdély ime egy-kettőre teljesen leveszett anélkül, hogy Kriechbaumnak és csapatjainak valami nagyon meg kellett volna magukat erőltetniök. Ilyenformán végül mégis csak bekövetkezett az, amitől Rákóczi, fentebb említett levelének tanúsága szerint nem ok nélkül tartott, hogy t. i. „mind az két felől (vagyis a Vág és Erdély felől) egyenlő szerencsétlenség” fogja őket érni.

Hogy vajjon ez el lett volna-e kerülhető, ha Rákóczi megvalósítja a Nagy-Károlynál felállítandó külön seregre vonatkozó szándékát, arra bajos határozott feleletet adni, de a választ az akkori dezolált állapotokra való tekintettel inkább nemlegesnek, mint igenlegesnek tételezhetjük fel.

Hogy Rákóczi nyomban Érsekújvár ostromának hírére, ahelyett, hogy esetleg a maga közbelépésének révén is mindent megtett volna a császári ostrommunkálatok megzavarására, legalább is túlzott elővigyázatból rögtön a Tisza mögé menekült, azt a legjobb akarat mellett sem mondhatjuk valami célszerű elhatározásnak és cselekedetnek. Ily nagy óvatosságra valóban semmi szükség nem volt.

A császári fővezér elhatározásaival és támadó szellemtől áthatott intézkedéseivel és cselekedeteivel nagyban véve egyetérthetünk. De biztosak lehetünk benne, hogy az impulzív vállalkozó szellemet ő benne is főleg az ellenfél következetesen félénk és tartózkodó magatartása nevelte és fejlesztette naggyá. Mert, hogy az ő alaptermészete is inkább az óvatosság felé hajlott, legjobban mutatja az a körülmény, hogy amikor a kurucok koncentrikus támadással fenyegetőztek, ő is gyorsan felszedte sátorfáját Torda mellől s csak amikor látta, hogy a kurucok támadása nem komoly, nyugodott meg ő is, és nem folytatta tovább a megkezdett „Rückwärts-Concentrierung”-ot, hogy Nagyszeben erős falai mögött keressen menedéket és oltalmat.