XVIII/8. számú melléklet.

A Tisza és Erdély határa között Károlyi Sándor mintegy 10–15.000 főnyi sereget gyüjtött össze, amellyel májusban Szegedet támadta meg s annak külvárosait fölgyújtotta. Július 31.-én Károlyi Aradot rohanta meg, mely alkalommal a rácok főkapitánya, Thököly ezredes a kurucok kezébe került.[1] Ellenben Károlyi ama törekvése, hogy Nagyváradot árulás útján hatalmába ejtse, az őrség, de különösen a vár parancsnoka, Beckhers ezredes éberségén hajótörést szenvedett. Említésre méltó még, hogy az Erdélyből Sopronba rendelt Cusani lovassági tábornok kiséretéül Borosjenőről a Fehér Kőrös felső völgyébe kirendelt császári osztagot a kurucok június 17.-én Jószásnál meglepően megtámadták és részben szétverték, nagyrészt pedig foglyul ejtették. Később Cusanit Szeged közelében újból megtámadták, de azért a tábornoknak mégis sikerült rendeltetési helyére, Sopronba eljutnia.[2]

Augusztus hava folyamán Károlyi kurucai ismételten megtámadták Aradot, hol Nagyváradot, ahol utóbb gróf Löwenburg altábornagy vette át a parancsnokságot Beckhers ezredestől, de nagyobb eredményt egyszer sem tudtak elérni.

Erdélyben az év elején, kisebb portyázásoktól és fosztogatásoktól eltekintve, általában nyugalom uralkodott s csupán egy említésre méltó nagyobb vállalat történt. Acton császári alezredes ugyanis január 15.-én 4 falkonnyal, ugyanannyi mozsárral és 6 tábori ágyúval a felső Maros völgyében fekvő Görgény előtt megjelenve, nyomban hozzáfogott a vár ostromához, mely azonban igen hosszú ideig elhúzodott, mert az erőd csak március elején került a császáriak kezére.

Közben, mint már említettük, február maga Rákóczi jelent meg Erdély földjén, de onnan eredmény nélkül eltávozván, Károlyit bízta ugyan meg az erdélyi hadműveletek vezetésével,[3] de ez egyelőre Erdélyen kívül, régi szálláshelyein maradt csapatjaival s csak némi hadakat hagyott bent Erdély területén. Csak amikor Rákóczi Egernél gyüjtött és megszervezett hadával június közepén megkezdte előnyomulását a Vág felé,[4] kezdett Károlyi is az Erdélybe való benyomulás gondolatával foglalkozni. E célból a Szamos völgyében, Zsibónál július közepe felé 8–10.000 embert összegyüjtvén, a csak gyengén megerődített Kolozsvár elé vonult, amelyet július 27.-én, állítólag mindössze 2 löveggel lövetni kezdett.[5]

Károlyi betörésének hírére báró Kriechbaum altábornagy, aki július 2.-án vette át Cusanitól az erdélyi császári hadak fölötti parancsnokságot, nyomban csapatjainak Marosvásárhelynél egyesítését rendelte el s miután július 21. és 25.-ike között ott mintegy 5–6000 embert összpontosított, nyomban megkezdte előnyomulását Kolozsvár felé. Károlyi nem várta meg Kriechbaum beérkezését, hanem Kolozsvár ostromával felhagyva, kitért előle s miközben egyik csoportja Mező-Madarasnál a császáriak ottlévő kisebb csapatát megverte, Tordán és Gyulafehérváron át Szászsebes alatt termett, melyet rövid ellenállás után bevett[6] s aztán Gyulafehérvár és Abrudbánya megvétele után annál ellenséget nem találván, nyomban utána iramodott Károlyiéknak, Fehér-Kőrös völgyébe, Nagy-Halmágyra vonult. Kriechbaum Kolozsvárra, de azokat utól nem érhetvén, csapatjait Szászsebesen táborba szállatta, ő maga pedig Nagyszebenbe tért vissza.

Károlyi, Rákóczinak a szerencsétlen kimenetelű trencséni csatáról szóló tudósítását[7] kézhez vevén, újból Kolozsvár megvételére határozta el magát, hogy az említett csatavesztés által országszerte okozott nagy lehangoltságot legalább némileg paralizálja. Ezért felesleges podgyászát a Fehér-Kőrös völgyében hátraküldvén és ugyanezt a völgyet Nagy-Halmágyon fölül fatorlaszokkal és egyéb mesterséges akadályokkal jól eltorlaszolván, csapatjaival augusztus vége felé újból Kolozsvár előtt termett.

Kriechbaum altábornagy Károlyi elindulásáról hírt vevén, nyomban a szászsebesi táborba sietett és Nagyenyed–Tordán át késedelem nélkül Kolozsvár felmentésére sietett. Ámde Károlyi most sem várta be a császáriak Kolozsvár alá érkezését, hanem onnan, ostromát hirtelen félbeszakítva, sietve vonult vissza Désen át Kővár felé. Az utána iramodó rácok csupán utóvédét érték el Szamosújvártól északra, mely alkalommal az mintegy 30 halottat, 11 foglyot és 56 lovat vesztett. A császáriak egy másik üldöző különítménye gróf Montecuccoli tábornok parancsnoksága alatt Károlyinak a Szamos jobbpartján visszavonuló, s Nyúzó vezénylete alatt mintegy 2000 lovasból álló oszlopát vette űzőbe anélkül, hogy nagyobb kárt tehetett volna, mert végül ennek is sikerült majdnem bántatlanul Kővárt elérnie,[8] honnan aztán Károlyi serege zömét tovább vezette a Szamos völgyén át a Tisza felé, ő maga pedig a szeptember 5-ikére hirdetett egri ülésre sietett, tudtára adván Rákóczinak, hogy az erdélyiek már erősen sürgetik az ő bemenetelét Erdélybe. A fejedelem szeptember 9.-én a szenátus elé terjesztette az ügyet s egyben kijelentette, hogy ő egyformán mindkét ország szerencséjének és boldogságának előmozdításán fáradozik. Azonban kételkedő elmék még jobban elcsüggednének, ha Magyarországból távoznék. A hadműveletek erősebb folytatása, a hadak összeszedése és a béke bekövetkezhető tárgyalása is maradását kívánják. Emellett azonban úgy akarja betölteni fejedelmi hivatalát, hogy az erdélyiek se higyjék, mintha esztendeje tartó bújdosásukban, külföldi nyomorgásaikban őket az ellenséggel szemben sorsukra akarná hagyni. A Vág mellett akkor sem támadhatna, ha hadait Bercsényi seregével egyesítené; ellenben Károlyi azt hiszi, hogy ő, ha seregét 2000 gyalogossal megerősíti, Erdélyből az ellenséget kiverhetné, vagy legalább a várakba szoríthatná, kivált, ha bemenetelével a fejedelem is felbátorítaná a népet. Ha ezt elmulasztják, nem lesz hol tölteniök a telet; az erdélyi bújdosókról is gondoskodni kell, az ellenség a Tiszántúlt is föllármázhatja s közreszoríthatja a kurucokat.[9]

Károlyi, az előterjesztések elfogadásában bízva, ebéd után azonnal elutazott, hogy készületeit megtehesse. A szenátus másnap tárgyalta részletesebben a kérdést. Több alapos felszólalás után mindnyájan javasolták, hogy a fejedelem küldje be Erdélybe testőrző gyalog hadait s tegye közhírré, hogy maga is bemegy, amint Károlyi hátrább nyomja az ellenséget. Ha alkalom nyílik, meg is verekedhetik a császáriakkal, azonban személyét ne tegye ki veszedelemnek, mert a bekövetkezhető zavar teljes rendetlenségbe hozhatná a két haza dolgát.[10]

Meg kell jegyeznünk, hogy eredetileg Rákóczi Nagykároly tájékán egy lehetőleg erős sereget akart összegyűjteni, hogy azzal Erdélyt egészen a maga hatalma alá hajtsa. Ennek a tartománynak a birtokát most kétszeresen fontosnak látta magára nézve, egyrészt mivel azon esetre, ha Heister által Felső-Magyarországból kiszoríttatnék, amitől máris tartania kellett, ott sikeresebben fejthetett volna ki ellenállást, mint az Alföld sík lapályain, s másrészt, mivel itt a töröktől, kinél a nem rég hozzá küldött Pápay János és Henter útján segítséget sürgetett, ezt itt könnyebben vélte magához vonhatni. Azonban ennek az erdélyi hadjáratnak a tervével csakhamar kénytelen volt felhagyni, mert belátta, hogy a dolgok jelen állapotában lehetetlen két oly nagy sereget fenntartania, amelyek egyikével Heisternek tudjon ellenállni, másikával pedig Erdélyt hódítsa meg. És Károlyi sikertelen erdélyi működése bizonyára még jobban lehűtötte fentebb említett nyaktörő tervét.[11]

De térjünk vissza az események félbeszakított fonalához. Kriechbaum altábornagy serege zömével csak Apahidáig követte a visszavonuló Károlyit. Szeptember 5.-én az említett helyhez érve, tovább nem folytatta előnyomulását, hanem Kolozsvárt szükségletekkel újból ellátván, serege zömét szeptember 12.-én Tordára vezette vissza megerődített táborba, míg egy gyalogezredet néhány könnyű lovassal Abrudbányára tolt előre, Graven tábornokot pedig 2 vértes ezreddel, 11 gyalog századdal és még néhány száz vezényelttel Szamosújvárra rendelte ki Bagosy Pál Kővárnál visszamaradt kuruc csoportjának megfigyelésére. Utóbb Kriechbaum az abrudbányai csoport bevonása mellett Szászvárost szállotta meg 300 főnyi gyalogsággal.

Az ezután bekövetkezett nyugalom nem sokáig tartott. Október elején egyrészt a Bagosy-csoport nyomult Kővár felől támadólag előre, másrészt Nagy-Halmágy felől a Fehér-Kőrös völgyéből mintegy 2000 főnyi lovas csapat Vay László, Barcsai Mihály és Rákosi Bálint vezetése mellett Abrudbányán át igyekezett tért nyerni. Ez a koncentrikus támadás arra birta Kriechbaum altábornagyot, hogy október 4.-én tordai táborát Egerbegyre helyezze át, a Graven-csoportot pedig Szamosújvárról szintén magához vonja.[12] De ez a nagy óvatosság feleslegesnek bizonyult, mert a kuruc csoportok nem gondoltak komoly támadásra. Bagosy nyomban visszavonult az Almás völgyébe, mihelyt megtudta, hogy Kolozsvárt Montecuccoli tábornok nagyobb erővel tartja megszállva. Utóbbi, Bagosy visszavonulásáról hírt vevén, nyomban intézkedett annak üldözése iránt, de csak utóvédjét sikerült utolérni, mely alkalommal a császáriak Dormay Jánost lekaszabolták, 1 zászlót pedig zsákmányul ejtettek. Egyébként Bagosy október 15.-én már teljes biztonságban érezte magát az Almás völgyében.

Komolyabb összeütközésekre került a dolog. Abrudbánya környékén. Itt Piwoda rác kapitánynak sikerült Rákosi és Vay egy-egy csoportját szétugrasztani, Turicko őrnagy és Piombino százados pedig október közepén a Veszeli és Bánházi vezette kuruc csoportokat lepte meg és űzte széjjel. De az ezután beálló rossz időjárás minden további nagyobb műveletet lehetetlenné tett, miért is Kriechbaum altábornagy október végén csapatjait téli szállásokba helyezte el, még pedig megfelelő erejű csoportokkal Kolozsvárott, Bethlenben, Besztercén, Szászrégenben, Marosvásárhelytt, Segesvártt, Brassóban, Medgyesen, Nagyszebenben, Szászvároson, stb.

De a nyugalom nem tartott sokáig. Báró Tige ezredes az Erdélyben működő császári ezredek kiegészítő csoportjait október végén Péterváradon és Szegeden egybegyüjtvén, azokkal nem mert Erdély felé útnak indulni, amíg a Fehér-Kőrös völgyében s főleg Nagy-Halmágy tájékán nagyobb kuruc csoportok tartózkodnak. Kriechbaum altábornagy Tige ezredes jelentésének vétele után rögtön intézkedett, hogy Graven és Montecuccoli tábornokok Besztercéről és Kolozsvárról Zsibó felé, Faber ezredes pedig egy csoporttal az Aranyos völgyébe törjenek előre, mialatt a szászvárosi csoport Déván és Kőrösbányán át volt előrenyomulandó, hogy a Tige-csoportot fogadva, azt nyugodtan Erdélybe vezesse. Csakhogy Tige a csapatjai között fellépett betegségek és a közben beállott rossz időjárásra való tekintettel csakhamar végkép lemondott csoportjának Erdélybe való vezetéséről és mire Kriechbaum erről tudomást szerzett és kiküldött támadó oszlopait visszarendelhette volna, Graven tábornok csoportja november 22.-én éjjel a Zsibótól délre fekvő Karika-nál az ott álló Orosz Pál kuruc csoportját meglepően megtámadta és széjjelverte.

Nemsokára ezután a kuruc csoportok valamennyien elhagyták Erdély területét, s így Kriechbaum altábornagy december elején a végleges téli szállások kiutalása iránt intézkedhetett.[13]

[1] Bécsi Kr. A., Ungarn 1708; Fasc. VIII, 8.

[2] Kr. A., Ungarn 1708. Fasc. VII. 2.

[3] Lásd a 455. oldalon.

[4] Lásd a 471. oldalon.

[5] Feldzüge… X, 137: „Graf Károlyi… rückte vor das mer mangelhaft befestigte Klausenburg, dessen Beschiessung er am 27. Juli – allerdings nur aus 2 Geschützen – begann.”

[6] Kr. A., Ungarn 1708; Fasc. VIII. 8.

[7] Lásd az 1169. számú lábjegyzetet.

[8] Registr. des R. K. M., 1708 december 17. szám.

[9] Rákóczi szept. 10-iki levele Bercsényihez. Arch. Rákócz., II., 318–319. és utóbbinak másnapi válasza u. o. VI. 72.

[10] Arch. Rákóczi. II. 319. – Márki, II. Rákóczi Ferenc, II. 617.

[11] Rákóczi írja emlékiratai 253. oldalán: „Mihelyt Egerben tudtomra esett, hogy Heister Újvár ostromához fogott, azonnal átkelék a Tiszán, s egész Szatmárig mentem, azon ürügy alatt, mintha Károlyi hadtestével Erdélybe akarnék nyomulni; valódi oka azonban az volt hátrálásomnak, hogy nem remélhettem annyi hadat összegyűjthetni, hogy két sereget kiállíthassak, előrelátván, miszerint Érsekújvár eleste után a Bercsényi alatt levő sereg fel fog oszlani; következőleg, ha az ellenség előrenyomul; hátrálnom fog kelleni; célszerűbbnek ítéltem tehát előre eltávozni, hogy az említett Károlyi-féle hadsereget rendbeszedhessem.”

[12] Bécsi Kr.-A., Ungarn 1708; Fasc. X, ad 1.

[13] Kr. A., Ungarn 1708; Fasc. XI, 10; Fasc. XII, 1. és 4. – Feldzüge… X, 137–141.