| « Megjegyzések. Elmélkedések. | KEZDŐLAP | 2. Az 1709. évi hadjárat. » |
A hadihelyzetnek úgy a nyugati, mint a keleti frontrészen történt felette kedvezőtlen fordulata szükségessé tették, hogy a folytatandó ellenállás lehetőségét biztosítandó, Rákóczi a nemzettől új erők és eszközök rendelkezésre bocsátását szorgalmazza. E célból „a fejedelem – írja Markó, A trencséni csata című műve 76. oldalán. – szeptember havára Egerbe hívta össze a szövetséges rendek képviselőit a további teendők megvitatására, de úgy ezek a 20 napig tartó tanácsülések, mint a november és december havában tartott sárospataki országgyűlés sem tudott nagyot lendíteni a felkelés ügyének akadozó szekerén. Egerben Ukrainczen Jemelian orosz cári követ jelentkezése – éppen e válságos napokban – bizalmat öntött a lelkekbe.” A követ oly üzenetet hozott urától, I. Péter cártól, hogy az utóbbi Rákóczi iránt változatlanul jó indulattal viseltetik s ebből kifolyólag báró Urbich Péter bécsi követét máris utasította, ajánlaná fel az ottani udvarnál közbenjárását Magyarország érdekében.[1] „Ugyancsak e napokban – írja Markó folytatólag – jelentkezett a fejedelem udvarában Desalleurs is, akikkel Rákóczi és Bercsényi is több ízben behatóan tárgyalt. Láthatták ebből a kurucok és a bécsi udvar is, hogy a két külföldi nagyhatalom, Orosz- és Franciaország nem fogja fel oly tragikusan a trencséni vereséget, mint maga az ország lakossága. Ezekben a szomorú napokban csupán e külpolitikai tárgyalások okoztak a fejedelemnek örömöt és növelték reménységét, amire annál nagyobb szüksége volt, mert híveinek, tisztjeinek és népének magatartásában nem sok öröme tellett. A neki keseredett kurucok nagyokat ittak, rendetlenkedtek és egymást okolták a katasztrófáért.[2] – Szeptember havában Károlyi Sándorhoz intézett két levelében különösen hű, de szomorú képét látjuk a fejedelem lelkiállapotának: „…Énnékem már sem előlmenni, se cáfolni nem lehet: mert rajtam az egész ország szeme. Ha csudálatosan Isten nem consolál bennünket: csak egyedül az az reménségem, hogy még talán az országban találkozik négy-ötezer oly igazlelkű magyar, aki inkább kezen akar meghalni, mintsem tovább nemzetünk gyalázatját szemlélni!” s … „egyik fülemet a szegénység átkozódó és siránkozó panaszaira figyelmeztetvén, s az másikával az vitézlő rend zúgolódó morgásit hallván s nyomorúságot szemlélvén, alig tud mely felé hajolni sok rosszal terheltetett és ostromoltatott elmém…[3]
A november 22-ikére Tállyára hirdetett, de később Sárospatakon megtartani rendelt gyűlés egészen december 20-ikáig húzódott el s jobbára az ország védelmének eszközeivel, újabb hadak kiállításával s adók megajánlásával foglalkozott. A december 1.-i ülésben 17.000 fegyveres gyalogost szavaztak meg és egyúttal az összes nemesség fegyverrekelése is elrendeltetett. Az adó tekintetében a rovatok (dica) gyűlölt nevét eltörülték s azok helyett határozott és igen mérsékelt összegeket vetettek ki a megyékre; így például Borsodra 23, Ungra 20, Tordára 6, Zemplénre 30 ezer forint, holott azelőtt például Zemplén – s ugyanazon arányban a többi is – 80 ezer rovatot fizetett, melynek mindegyike 3 német forinttal volt egyértékű. A sereg létszámát 75.000 főben állapították meg, melynek élelmezésére az említett adón kívül havonként 56.250 véka gabona, 11.150 mázsa hús, 750 mázsa só, 113.685 véka zab és árpa, 2030 egymást rendszerint felváltandó szekér kiállítását vetették ki a megyékre. Zsoldul a lovasoknak 4 rénes, a gyalogosoknak 3 magyar forintot állapítottak meg. A főtisztek és tisztviselők évdíját is újonnan szabályozták; a fejedelemnek 100, Bercsényinek 50, Csáky István országos főbiztosnak 25, Vay Ádám udvari főkapitánynak 20, stb. ezer forint állapíttatván meg. December 15.-én Rákóczi ékes beszédben kifejtette, hogy a nemzeteknek jelenleg az Isten segítségére különösen szüksége van, miért is azt ajánlotta, hogy fogadjon a nemzet jelen hadakozása idejére hetenként egynapi böjtöt, mit a rendek tetszéssel fogadtak s vezeklési napul a pénteket jelölték meg.[4]
A diplomáciai téren Rákóczi részben új ösvényre tért át. Miután a francia udvar újabban egészen magára hagyta, amennyiben nemcsak igért havi pénzsegélyt is elmulasztotta megküldeni, ennélfogva belátta, hogy most már inkább másfelé kell figyelmét fordítania. Még inkább megérlelődött benne ez az elhatározás, amikor hírül vette, hogy a francia seregek július 11.-én Oudenard mellett újabb nagy vereséget szenvedtek.[5] Vetésy leveleiből szintén arról értesült, hogy Franciaországtól ezentúl hasztalan vár komoly támogatást, amennyiben ügyi oly rosszul állanak, hogy magán sem képes segíteni, nem hogy másokat támogathatna; ha adnak is még neki időről-időre egy-egy szép szót, bizonyos lehet benne, hogy végre is megcsalják. Béküljön meg tehát az osztrákkal, míg el nem nyomják s Erdély birtokához való ragaszkodása miatt ne vonja magára a nemzet átkát.[6] Rákóczi október 22.-én Szatmárból válaszolt Vetésynek kijelentvén, mily rosszul esik neki, hogy a francia udvar vigasztalás helyett, mire balszerencséjében oly nagy szüksége lenne, csak bút és bánatot okoz neki.[7]
Fokozta a fejedelem békehajlandóságát, amikor a Konstantinápolyból nem rég visszatért Pápaitól megtudta, hogy a francia udvar közbenjárásával lehetne ugyan a töröktől segítséget kapni, de csak azon az áron, ha Rákóczi Egert és még néhány más várat átengedne a portának, amibe természetesen senki bele nem egyezhetett.
A berlini udvar eleinte tetszéssel fogadta azt az eszmét, hogy a porosz trónörökös, esetleg egy más porosz herceg emeltessék a magyar trónra, de ennek előfeltétele a Rákóczi által tervezett sziléziai hadjárat sikeres lepergése volt. A szerencsétlen trencséni csata természetesen ezt az egész tervet halomra döntötte. Az ennek révén a külföldre kiszivárgott rémhírek ellensúlyozására Rákóczi egyik titkára, Hartay Pál, 1708. augusztus 23.-án, hosszú latin memorandumban[8] igyekezett a Trencsénnél szenvedett vereség kicsinyítése és szépítgetése által a berlini udvart megnyugtatni és annak további jóindulatát biztosítani. A porosz király megbízásából erre Klement Mihályt, Rákóczinak éppen Berlinben tartózkodó ügynökét küldték vissza a fejedelemhez, „tanácsolván neki, hogy a jelen körülmények közt nem tehet egyebet, mint ha valamikép megbékül a bécsi udvarral s magát és hatását jobb időre tartja fenn, ellenben a porosz király, ha eziránt megkérik, kész ennek érdekében minden befolyását felhasználni Marlborough herceg, a szövetségesek fővezére által az angol királynénál s a hollandi rendeknél, hogy közbenjárásukat a bécsi udvarnál erélyesen megkezdjék a magyar ügy kiegyenlítése és elintézése érdekében.[9] Erre nézve egyébként Rákóczi közvetlenül is intézett Anglia és Hollandia követeihez rövid felszólítást, felkérve őket, hogy szintén járjanak közbe a megindítandó béketárgyalásoknál.[10] Az ily módon, ily pártfogások mellett megkezdendő békealkú sikerére – írja Horváth Mihály id. m. 540. old. – valóban nem is volt alaptalan a kilátás. A háború legnagyobb súlyát mind Belgiumban, mind Spanyolországban eddigelé jobbára az angolok és holladiak viselték; a bécsi udvar, mely olasz országi külön céljainak valósítására fordítá legfőbb figyelmét, a szövetségesi illetményt soha sem állította ki egészen a Rajnánál, Belgiumban és Spanyolországban. A szövetségesek e miatt mind elégületlennek lőnek vele, s únni kezdék a bár eddig kedvező szerencsével folytatott háborút, mely a legkevesebbet áldozó Ausztriának használ legtöbbet. Marlborough herceg, kinek neje az angol királyné kegyeit oly nagy mértékben bírá, hogy rajta szintén uralkodhaték, a békét ugyan még nem óhajtá a franciával, mert a háborúból dicsőség mellett roppant magánhasznot is húzott; de éppen ezért, hogy a háború tovább folytattathassék, felette sürgettetni kezdé az angol kormány által a bécsi udvart illetményének pontos kiállítására; s mivel ez többnyire a magyar fölkeléssel mentegetődzék: a kormány és a fővezér akként vélekedék, hogy a császárnak mennél elébb meg kell békülnie a különben is csak törvényes jogaikért küzdő magyarokkal, miszerint azután a Magyarországban működő hadakat is a franciák ellen lehessen fordítani.”
E békelépésekkel kapcsolatban küldte Rákóczi Tolvay Gábort is Bécsbe.[11] Erről Markó, A trencséni csata 75. oldalán a következőket írja: „A béketárgyalások, jobban mondva az előzetes fegyverszüneti megállapodásra történtek is mindkét részről lépések október és november havában. A fejedelem a kuruc őrizet alatt raboskodó, – állítólag császárpárti – Tolnay Gábor királyi itélőmestert küldte Bécsbe, felhasználva ez alkalmat arra, hogy hű emberét, a Bécsben raboskodó Görgey Jánost helyette kicserélje.[12] – Tolvay Bécsből visszatérőben november 4.-én jelentkezett Nyitrán Heisternél a császár üzenetével.[13] József császár nem idegengedett a béke gondolatától, egyrészt, mert csapatait végre pihenőhöz akarta juttatni, másrészt mert számolnia kellett azzal, hogy csekély számú serege az egész Felvidéken széjjel szórva nem lesz képes ellenállni, ha a kurucok új erőre kapnak s a gyenge „Postierungokat” megtámadják.[14] A bécsi udvar Tolvay útján tehát közölte Rákóczival, hogy hajlandó fegyverszünetet kötni az „uti possidetis” elve alapján. A kuruc főhadiszállás ezt az ajánlatot nagy felháborodással utasította vissza, mert ez azt jelentette volna, hogy a szövetséges rendek fennhatósága alól végleg kicsúszik nemcsupán egész Erdély, hanem a Felvidék túlnyomó része is. Ezért ellenjavaslatában azt követelte, hogy a félbeszakadt nagyszombati béketárgyalások folytatásaképpen állítsák helyre a status quo ante-t s a császári csapatok ürítsék ki azonnal Magyarországnak általuk jelenleg megszállott részét. Ilyen körülmények között természetesen minden további tárgyalás meddő maradt, a fegyverszünet és békekötés lazán font fonala végleg elszakadt.”[15]
Ha most végül az 1708. évi hadjárat mérlegét állítjuk össze, azt találjuk, hogy ez az év sokat, végtelenül sokat lendített a császáriak és ugyanannyit rontott a kurucok sorsán és helyzetén. Területben megnyerték a császáriak a Felvidék nagy részét a kiválóan fontos bányavárosokkal együtt, továbbá Erdélyt, ahol a kapcsolt részeken kívül már csak Lápos vidéke maradt Kővár oltalma alatt a kurucok kezén. És a bécsi körök elég indokoltan még sem voltak megelégedve a kivívott szép eredményekkel, mert ha Heister jobban ügyeskedik, vagy legalább megtette volna mindazt, amit tőle a fennforgó viszonyok között méltán el lehetett várni, úgy a kurucok sorsa bizonyára már ebben az évben meg lett volna pecsételve.[16]
A kurucok az említett területeken kívül talán még annál is többet és fontosabbat veszítettek erkölcsi téren, amennyiben a trencséni szerencsétlen csatával önbizalmuk és az ügyük sikerében való reményük úgyszólván végkép sírba szállt.[17]
[1] Hist. des révol. de Hongrie, V. 407.
[2] Rákóczi 1708. aug. 24.-iki levele Bercsényihez. Arch. Rákóczián. II, 104.
[3] Arch. Rákóczián. II, 310. és 334.
[4] Horváth Mihály id. m. VI, 535–536.
[5] Lásd a 16. oldalon.
[6] Fiedler id. m. I, 100, 102, 111.
[7] Fiedler id. m. I, 327.
[8] Eredetije a berlini Geheimes Staatsarchivban, Rep. XI, 279. Ungar Fascikel 11.
[9] Klement emlékirata, Fiedlernél id. m. II, 3. – Horváth Mihály id. m. 539.
[10] Rákóczi 1708. augusztus 5.-én, tehát közvetlenül a trencséni csata után Bercsényihez intézett leveléhez másolatban csatolta e felszólítások latinnyelvü szövegét. (Országos Levéltár: Missilis gyüjtemények).
[11] Lásd az 536. oldalon.
[12] Tolvay levele Bercsényihez. (Arch. Rákócz. VI, 22. – Márki, Rákóczi Ferenc, II. 636.).
[13] Heister védekező jelentéseinek utolsó pontja.
[14] Horváth Mihály id. m. 544. szerint még az is oka volt a bécsi udvar békehajlandóságának, mivel a szövetségesek ez időben kezdték a császárt erélyesebben sürgetni illetményeinek pontos kiállítására. „A szándék azonban – fűzi hozzá Horváth – miként Bartholdi, a Bécsben levő porosz követ is írá udvarához, – nem volt őszinte. A bécsi kormánynak, mely, miután a császári hadak már a bányavárosokat is visszavették s egészen Gömör megyéig hatoltak, Tolvay kiküldetésében csak az volt a célja, hogy a szövetségesek követei előtt arra hivatkozhatván, őket meggyőzhesse, miképen nem rajta múlik, ha a békét Magyarországban nem lehet helyreállítani.” (Fiedlernél e. h. II, 20. – II. Rákóczi Ferenc és kortársaik levelei, 132.).
[15] Feldzüge… X, 133.
[16] Erre nézve a hivatalos osztrák Feldzüge… a X. köt. 142–143. oldalán a következőket írja: „Wiewohl es den kaiserlichen Waffen im Laufe des Jahres 1708 nur geglückt war, die Conföderirten in Ober-Ungarn von der Waag bis hinter die Gran zu werfen, war doch dieser Feldzug entscheidend für den Ausgang des ungarischen Aufstandes. Von dem Tage an, da des Prinzen Eugen Siege den Kaiserhof der Sorge um dem italienischen Kriegschauplatz überhoben und ihn befähigt hatten, dem ungarischen und siebenbürgischen ein Mehr von Kräften zuzuwenden; von dem Tage an, da Joseph I. von den Alles verderbenden Vermittlungsversuchen der Seemächte sich befreit hatte, war der ungarische Aufstand politisch und militätisch im unaufhaltsamen Niedergange begriffen. Diese zum Gefühl gewordene Erkenntniss der Führer wie der Masse der Conföderirten, ist als eine der Hauptursachen, dass der seit 1705 erste Versuch, den Kaiserlichen im freien Feide mit der Hauptkraft die Stirne zu bieten, am 4. (tévedés 3. helyett, mert e napon volt a trencséni csata) August 1708 mit einer beispiellosen Niederlage endete, einer Niederlage, von welscher die Conföderation sich nimmermehr erholen konnte. Dass dieser Schlag nicht unmittelbar jene Wirkung hatte, welche der Kaiserhof von ihm erwartete; dass der ungarische Aufstand nicht schon 1708 vollend niedergeworfen wurde, ist weit weniger in der Widerstandskraft Rákóczi's und seiner Partei, als in der Persönlickeit des kaiserlichen Feldherrn begründet. Die vollständige Ausnützung des Sieges von Trencsin war eine Aufgabe, welche nur ein General zu lösen vermochte, der mit allen militärischen Fähigkeiten des wahren Feldherrn, die Talente des Politikers, des Diplomaten und Administrators verband, – ein General, welcher der ungarischen Frage volles staatsmännisches Verständniss, dem unglücklichen Lande Vertrauen erzwingende Herzenswärme entgegenbrachte. (S mind e felismerés dacára még sem akartak magyar embert, pl. Pálffyt, a magyarországi sereg élére állítani!) Feldmarschall Heister hart, hochfahrend, herrisch, unfähig sich fremdem Willen zu beugen, femdem Rathe Gehör zu schenken, war ihr nicht gewaschen. Tapfer, thatkräftig und entschlossen, nach rascher Entscheidung drängend, vermochte der Feldmarschall an der Spitze seiner Reiter den Feind, wo er ihn fand, niederzuschmettern, – aber auch nicht mehr.”
[17] Rónai Horváth a Magyar Hadi Krónika II. 373. oldalán mondja: „Az 1708. évi hadjárathoz Rákóczi nagy reményeket fűzött, de a trencséni katasztrófa azokat megsemmisítette. Szép serege tönkre ment, elszéledt s a csüggedt kedélyeket a dunántúli győzelmek és a Bottyán által kivívott sikerek nem voltak képesek ellensúlyozni. Elveszett egész nyugati Magyarország, elveszett Erdély; felütötte fejét az árulás hydrája, a sereg demoralizálódott. Az veszett el, ami sereget eddig legfőkép összetartotta, lelkesítette, győzelmekre vezette: az erkölcsi erő. A szabadságharc ezután már csak vergődés, kétségbeesett kapkodás, hogy az elveszett fejszének legalább a nyele kerüljön meg.” – Markó pedig A trencséni csata című műve 77. oldalán eképpen ír: „…nyugodtan mondhatjuk, hogy a trencséni csatavesztés nem csupán az 1708. évi kuruc hadjárat legfontosabb eseménye volt, hanem Rákóczi Ferenc egész felkelésének valóban leggyászosabb és legvégzetesebb sorsfordulata. Ez volt a nagy zuhanás, amelynek mély pontjáról felemelkedni a nemzeti felkelés ügye többé nem volt képes!”
| « Megjegyzések. Elmélkedések. | KEZDŐLAP | 2. Az 1709. évi hadjárat. » |