Miután Rákóczinak ez évben legfőbb gondja és leghőbb vágya sziléziai nagy tervének szerencsés keresztülvitele körül mozgott, ennek végrehajtását pedig ő csak ősz felé vette kilátásba, ő a maga részéről talán legjobban azt szerette volna, ha a tél, tavasz és nyár folyamán a hadiszíntereken úgyszólván semmi komolyabb dolog sem történik. De nyughatatlan, impulziv természetű és tettvágyó alvezérei sehogy sem tudták magukat ebbe a passzív gondolatmenetbe beleélni és már a legkeményebb tél idején hozzáfogtak az általuk annyira kedvelt portyázó hadviselés kisebb-nagyobb megszakításokkal, de azért tulajdonképpen úgyszólván folytonos űzéséhez. A császáriak eleinte ezeket az apró-cseprő csipkedéseket nyugodtan tűrték, mivel ők csak seregeik teljes felkészülése és kiegészítése után szándékoztak az általuk tervbe vett nagy koncentrikus támadó hadműveleteknek a nagy háború szempontjából semmiféle jelentősége vagy fontossága nem volt. Hogy a portyázások és apróbb vállalatok közben a határmenti lakosságnak a vad kuruc legényektől sokat kellett szenvednie, az már szinte megszokott dolog volt, mindazonáltal amit ezek a szilaj legények többek között Beckónál műveltek, az mindenesetre embertelen és istentelen dolog színében tűnik fel, ellenben annál szebb és érdekesebb, igazi huszáros bravúrról tanúskodó vállalat volt a szempci eset, amelyet ép ez oknál fogva érdemesnek tartottunk az aprólékos részletekig való kimerítő közlésre. Ragyogó példája ez az egyszerű, de sok természetes ésszel és ügyességgel megáldott magyar ember kiváló hadratermettségének és ügyes, okos cselekvési képességének.

A kurucok fokozatosan mindig nagyobbszabású és nagyobb méretűvé váló portyázó vállalataival szemben a császáriak részén az egyetlen De Viard tábornok volt az, aki legalább hébe-hóba szegett szeggel tudott viszonozni és Bottyán és Ocskay erőlködései ellenére jó sokáig meg tudta tartani vágújhelyi pozicióját, míg végre az ügyes és tapasztalt vén róka, Bottyán mégis túljárt az eszén és nemcsak kicsalta vágújhelyi fészkéből, hanem minden véráldozat nélkül a határon túlra, Morvaországban való visszahúzódásra kényszerítette. Ez a dolog igazán Bottyán egyik újabb mesterműve volt.

De Viard ismételt és elég szép sikerrel járó támadólagos előretöréseitől eltekintve a császári főparancsnokok – eleinte Pálffy, utóbb Heister – egészben véve nemcsak védekező magatartásra szorítkoztak, hanem főleg az utóbbi még egy jó nagy darab vágmenti földrész föladását is kénytelen volt elhatározni, jeléül annak, hogy a beigért dán segítőcsapatok beérkezéséig nem tartotta tanácsosnak a jó nagy túlerőben levő kurucokkal nyílt mezőn is a keztyűt felvenni. Ez a tartózkodó, sőt majdnem félelmet eláruló magatartás azonban a kuruc főbb vezetőket, Bercsényiig bezárólag, mindössze arra ösztökélte, hogy ezentúl a kis háborúsdit, alárendelt csapatjaik portyázó vállalatait, még szélesebb és nagyobb alapra fektessék, arra azonban sem Bercsényi, sem Rákóczi, mint a kuruc seregek legfőbb vezetői, nem gondoltak, hogy az ellenség szemmel látható kishitűségét és a belső vonalon való állás előnyeit kihasználva, döntő csapást hajtsanak végre akár a Felvidéken, akár a Dunántúlon velük szemben álló, aránylag meglehetősen gyenge ellenséges erőkkel szemben, sőt Rákóczi és Bercsényi és többi tábornokai részéről megnyilvánuló ilyesféle tervekkel és kísérletekkel szemben a leghatározottabban tagadó álláspontot foglalt el, ami közte és felvidéki tábornokai között a surlódások, kellemetlenségek és gyanúsítások egész sorát idézte fel. Ez végre arra bírta Rákóczit, hogy eleinte gondosan titkolt úgynevezett sziléziai „nagy” hadjárati tervét előbb Bercsényi, majd a mindig elégedetlenebbekké és lármásabbakká váló többi alvezérei előtt is fölfedezze. Azonban azok egyike se tudta az e tervben Rákóczi nézete, sőt talán szent meggyőződése szerint is lakozó isteni szikrát felfedezni és hogy sajnos, jó magam is ezen az állásponton állónak kell magamat deklarálnom, azt már az előző fejezetben foglaltak megbeszélésénél bővebben kifejtettem, amihez most még azt akarom hozzáfűzni, hogy én akár Ocskaynak, akár Bottyánnak a 472. oldalon említett tervét jobbnak tartom a Rákócziénál, feltéve, hogy vagy az egyik, vagy a másiknak végrehajtására ügyes parancsnok alatt a kellő számú erő döntő győzelem kierőszakolásának szándékával vettetett volna latba, ahogyan azt Bottyán határozottan ki is jelentette. Ebből az áldatlan egyetnemértésből a fejedelem és alvezérei között egy felette kínos helyzet alakult ki. Rákóczi nap-nap mellett, sőt naponta többször is haditanácskozásokat – ami legjobb jele tanácstalanságának – tartott alparancsnokaival, hogy azokat szándéka és terve helyességéről meggyőzze, ami azonban nem sikerült és Rákócziban nem volt meg a kellő erély, a fővezérek egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy erélyes szóval és fellépéssel akaratának érvényt szerezzen. Ellenkezőleg, ő engedett mindig többet és többet a gyengesége révén vérszemet kapott és mindig még jobban és hangosabban követelődző tábornokai kívánságainak, míg végre az ő, nézete szerint pompás honmentő terve és eszméje végleg a kútba esett. Ez a legfőbb parancsnok és alvezérei között uralgó és mindig jobban kiélesedő disszonancia bizony sajnálatra méltó, gyászos tüneménye nemcsak ennek az 1708. évi, hanem az előző és az ezután következő kuruc hadviselés legfőbb vezetési és intézési módjának is. Ezért Rákóczi, aki páratlan hazaszeretetével, klasszikus önzetlenségével és példátlan áldozatkészségével mint ember és hazafi időtlen időkig elsőrendű csillagként fog tündökölni a magyarok egén, mint legfőbb hadúr és hadvezető nem igen tarthat számot arra, hogy méltó módon foglaljon helyet nemcsak legelsőrendű, hanem még csak nevesebb hadvezéreinek soraiban is. A sok ellenkező megállapítással szemben nehezemre esett ennek a szentenciának nyílt kimondása, de az én elvem, mint már többször hangsúlyoztam: fiat justitita, pereat mundus! – mundus alatt ezúttal az én katonai írói, már eddig is sokszor és sok tekintetben túlnagyra értékelt állítólagos becsemet és értékemet értvén. Isten látja lelkemet: Rákóczinak, a kiváló és lelkes hazafinak, alig lehet nálamnál nagyobb tisztelője és rajongó híve, de ha katonai ténykedéseinek latolgatásáról és elbírálásáról van szó, mást nem vethetek papírra, mint amit a feltétlen igazságot kereső szívem-lelkem sugall, sőt úgyszólván parancsoló módon diktál.

A fejedelem mint legfőbb vezér és alparancsnokai között mindig élesebben kifejlődött kötélhúzásban végre a sokaság győzött, mely aztán Rákóczit még a Vágon túlra is maga után húzta. Meg kell jegyeznem, hogy ez még nem is lett volna nagy baj, ha most már Rákóczi teljes erővel rávetette volna magát a morva határszélen teljesen izoláltan álló De Viard tábornokra, akit a rendelkezésre álló túlerővel könnyű szerrel meg lehetett volna verni, hogy aztán az esetleg elkésve segítségére siető Heisterrel is a végső, vagy legalább is döntő leszámolás megtörténjék. Ámde Rákóczi csak színleg és félig engedett alárendeltjei kívánságának, amennyiben erejének csakis egy részét engedte De Viard-al szemben latba vetni és az operációval megbízott Pekrynek még külön a lelkére kötötte, hogy ütközetbe ne bocsátkozzék. Katonai szemmel nézve ez a parancs valóban igazi nonsens számba megy. Ebből a parancsból világosan kitűnik, hogy amit Rákóczi a presszió hatása alatt egyik kezével adott, azt a másikkal gyorsan visszahúzta; tette pedig ezt minden bizonnyal azért, mert nagy sziléziai tervének megvalósulása előtt úgyszólván egyetlen embert sem akart mellékcélokra feláldozni. És nem lehet kétségünk az iránt, hogy ez a parancs az egész vállalat alatt ólomsúllyal nehezedett Pekry Lőrinc lelkére. Jellemző és külön kiemelendő, hogy a Bercsényi által megfogalmazott, Pekrynek szóló utasításban ez a tilalom nem foglaltatik, sőt határozottan meg volt neki hagyva, hogy ellenfelével nyílt mezőben is megütközzék. No most már a szegény, Rákóczi előtt sokáig kegyvesztett volt Pekry igazán nem tudhatta, hogy melyik előljárója kívánságának és parancsának tegyen eleget. Az oly parancsnok pedig, akinek a feje fölött állandóan a bizonytalanságnak és esetleges felelősségre vonatásnak minden pillanatban lesújtani kész Damokles-kardja csüng, határozott, erélyes cselekvésre képes nem lehet. Ez oknál fogva a strassnitzi kudarcért nem kis mértékben a legfőbb hadvezetőséget is terheli felelősség.

De éppúgy, mint a De Viard ellen tervezett vállalat alól, hasonló okból és hátsó gondolattal a vágújhelyi ostrom alól is szép szerivel szeretett volna Rákóczi kibújni, ami aztán Barsonville s utána De la Mothe kedvezőtlen jelentése folytán szintén a fejedelem szája íze szerint intéződött el.

Pekry strassnitzi vállalata több tekintetből érdekes. Hiányos felderítés és kémszolgálat folytán a tábornok igen rosszul volt tájékozva ellenfelének hollétéről; rossz nyelvek elhitették vele, hogy a különben ugyancsak huszárosan viselkedő De Viard – bizonyára a feléje előnyomuló kuruc had nagy számára való tekintettel – most az egyszer annyira megijedt, hogy jó mélyen visszahúzódott Morvaországba s a kurucok közeledésére alighanem még tovább s a Morva mögé tér majd ki. Ezzel szemben úgy ált a dolog, hogy a császári tábornok már jóval előbb visszahúzódott ugyan Strassnitz mellől, de csak Magyar-Hradisch tájékára és nem a kurucoktól való félelmében, hanem azért, hogy a Trencsén felsegítésére szükséges élelmet összegyűjtve, Magyar-Brod tájékán készenlétbe helyezze; mihelyt pedig a kurucok előnyomulásáról hírt vett, ő maga egész hadával rögtön támadólag lépett fel, amit mindenesetre csakis helyeselhetünk. Így tehát Pekry aggályai, hogy túlmessze kell majd Morvaországba benyomulni, hamarosan indokolatlanoknak bizonyultak. Mielőtt Szakolcáról elindulva, a morva határt átlépte volna, a tábornok 300 huszár előreküldése által gondoskodott ugyan a messzemenő felderítésről, de ezek a túlnyomó ellenséget hátukon hozva, már csak elkésve tehettek eleget felderítési kötelességüknek, amiből ugyan nagy baj nem származott, mert Pekryéknek, akik egyébként július 27-ikét a határhegység átlépése után meglehetősen tétlenül töltötték, még elég idejük maradt a harczhoz való felkészülésre és felfejlődésre. Azonban kétségkívül rosszabbul is üthetett volna ki a dolog, ha De Viard a készületlen ellenség elé érve, nyomban erőteljes támadásba ment volna át, amit alighanem azért nem tartott tanácsosnak, mert talán meghökkent a kurucok nagy számától. Ez adja meg magyarázatát annak is, hogy délig a két ellenfél, egymással farkasszemet nézve, meglehetősen tétlenül töltötte idejét. Ezt a túlóvatosságot, lovascsapatok állván egymással szemben, egyik részről sem tarthatjuk indokoltnak. Egyik is, másik is sokkal helyesebben cselekedett volna, ha hosszas latolgatás mellőzésével huszáros elszántsággal nekivág az ellenfélnek. Végre déli 1 óra tájban a gyengébb fél, De Viard indul támadásra, de nem lovas rohammal, hanem puskázással igyekszik a kurucoknak a patakon túl levő előcsapatjait visszavonulásra késztetni, ami azonban újabb kuruc erők beavatkozása folytán nem sikerül. E segítő csapatok közül a nemes testőrifjak magatartása feltétlenül dicséretet, a könnyű lovasság magatartása ellenben nagyfokú rosszalást érdemel és De Viard mindenesetre nagy mulasztást követett el, hogy az ellenséges huszárok kavarodását látva, nem használta ki az alkalmat erélyes közbevágásra, ami alighanem a patakon túl levő kurucokat is megingatta volna. Miután ez meg nem történt, most már Pekryn volt a sor, hogy magát valamilyen tevékenységre elhatározza, amit ez meg is tett, de ez sem volt huszáros elhatározás, mert csak közelebb vitte csapatjait tűzérségével együtt a patakhoz puffogtatás céljából, de komoly támadásra ő sem gondolt; csak néhány lovas százada önszántából tör át a patakon is, mely annak jobb partján össze is ütközik az ott lóháton maradt császáriakkal, akiket szerencsésen vissza is vetett Strassnitz széléig. Ez felette kedvező időpont és alkalom lett volna Pekry számára, hogy általános támadásba, rohamra menjen át, ami szinte biztosan meghozta volna neki a győzelmet, de ő ezt elmulasztotta. Lassan átvitte ugyan ereje legnagyobb részét a patakon, de nem roham, nem támadás, hanem csak csatasorba állítás céljából, minek megtörténte után a most már lóra ült mindkét fél este 9 óráig tovább tétlenkedéssel tölti idejét. Hogy ez nem volt lovas emberekhez és vezetőkhöz illő dolog, azt nem kell külön hangsúlyoznom.

Most már csak arról volt szó, hogy ki bírja tovább idegekkel, hogy aztán a teljes sötétség beállta után a legcélszerűbbet elrendelje és végrehajtsa. Az idegek sajnos a kurucoknál mondták fel előbb és kissé túlkorán a szolgálatot. Szó sincs róla, Ocskay javaslata nem mondható indokolatlannak, mert komoly, döntő támadás esetén a kurucok hadállásai között folyó patak kellemetlen akadályszámba ment, de a harcnak nagyobb arányban való folytatása az akkori felfogás és szokás szerint már csak a következő napra volt várható s így a szükségesnek vélt átcsoportosításra az egész éjjel rendelkezésre állt, azonban Pekry elhamarkodva és meggondolatlanul tett eleget alvezére javaslatának és ez az egész vállalat kudarcát vonta maga után, de csak azért, mert De Viard valóban a tizenkettedik órában, sőt bátran mondhatjuk az utolsó pillanatban mégis megemberelte magát és a kedvező alkalmat, az ellenfélnél támadt bomlást felhasználva, végre döntő támadásba ment át, ami aztán meghozta a kívánt és lehető teljes mértékben, mert ehhez bekövetkezett döntés és a kurucok visszavonulása után azokat hathatósan üldözni is kellett volna, amit azonban a császári vezér elmulasztott. Sőt, bár az éj folyamán számottevő erősbítést is kapott, aminek talán túlzott hírére Pekryék végleg felhagytak a további helytállás és megmérkőzés szándékával, többé egyáltalában nem követte visszavonuló ellenfelét. Hogy ez nem volt helyes eljárás, ahhoz sem férhet kétség. Ámde úgy látszik Pekryt, Ocskayt és a főbb tiszteket is elhagyta tettrekész huszáros temperamentumuk, mert a megtartott haditanácskozásban valamennyien a visszavonulás mellett szavaztak. Hangsúlyoznunk kell, hogy Pekryt a szerencsétlen kimenetelű strassnitzi ütközet meglehetősen kishitűvé tette s főleg, amikor Pálffy és Heister közeledéséről is hírt vett, bizonyosfokú félénkség is vett rajta erőt, bár ez semmikép sem mondható indokoltnak, amennyiben még most is annyi erő felett rendelkezett, hogy bátran akár De Viard, sőt még Heisterék ellen is fordulhatott volna, hogy egyesülésüket meggátlandó, ezt megelőzően akár az egyikkel, akár a másikkal leszámoljon. E helyett ő kigyelme annyira megrőkönyödött, hogy a gyors visszavonulást, néha-néha fejetlenül, elrendelve, sürgős támogatást kért a fejedelemtől, mire az, mindenesetre helyesen cselekedvén, Pekryékkel egyesülendő, egész hadával előrenyomult Brezovára. Nem kevésbbé helyesnek, sőt kiválóan helyesnek kell minősítenünk Rákóczinak a verbói július 29-iki haditanácskozásban kifejtett ama szándékát, hogy közelben rendelkezésre álló minden erejét egyesítve és latba vetve, azzal a Heister vezette császári főhaderő megtámadására indul, hogy azt legyőzve, ha nem is az egész háborút, de legalább az ezévi hadjáratot sikeresen befejezze. Csakhogy sajnos, ez csak olyan szalmalángszerű fellobbanás volt. Alig hihető, hogy ennek a valóban szép és helyes tervnek megváltoztatására egyedül és főkép a Lipótvár és Trencsén sanyarú helyzetéről beérkezett jelentések szolgáltak volna alapul. Én inkább azt hiszem, hogy Rákóczinak fentemlített valóban nagyszerű terve egyáltalában nem volt komoly szándék, annál is inkább, mert hiszen neki még most is a sziléziai „nagy operáció” körül forgott minden gondolata, minden reménye; ezért adott oly könnyen és gyorsan előnyt Trencsén ostromának a lipótvári fölött, miután Trencsén a sziléziai út mentén feküdt. De hogy tulajdonképpen komolyan egyiket sem akarta, az emlékiratainak idézett részéből világosan kitűnik. Egyébként mind a két ostromterv jelentőség tekintetében messze mögötte állott az előzőleg elhatározott sasvári offenzíva valóban pompás gondolatának. Ezzel kapcsolatban nagy elismeréssel kell szólanunk Thúróczy Gáspárnak, Szórad Istvánnak és Trenchiny Istvánnak igazán remek földerítési tevékenységéről és a látottakról és tapasztaltakról szerkesztett valóban mintaszerű jelentéseikről. Ennél jobbat, szebbet, tökéletesebbet a mostani jóval behatóbb és ideálisabb iskolázottság mellett sem követelhetünk földerítő járőreink és hírszerző különítményeink parancsnokaitól. Gondos és precíz fogalmazásban remekül kifejezésre jut ezekben a jelentésekben az, amit a földerítő osztagok parancsnokai és közegeik személyesen láttak s azt pozitívum gyanánt veszik fel jelentéseikbe és ép oly helyesen és találóan juttatják kifejezésre azt, amit a látottakból és hallottakból csupán következtetni lehet, megjegyezvén, hogy ezek a következtetések utóbb egytől egyig mind helyesnek és valóknak bizonyultak.

Az, amit Rákóczi a július 30-iki haditanács határozatából kifolyólag elrendelt, általában helyesnek és jónak mondható. Jó volt, hogy podgyászvonatát nem a Vág völgyében, hanem kerülő úton, Bánon át indította útnak Trencsén felé; az ellen sem tehető kifogás, hogy a gyalogságot és lovasságot külön-külön indította a Vágon túlra s onnan Trencsébe. De egy nagy hibát, mely utóbb rettenetesen megbosszulta magát, mégis elkövetett. A különböző jelentésekből tudomása volt arról, hogy a császáriak Trencsénbe erősbítést és élelmi készleteket szándékoznak bevinni; a 477. oldalon közölt, Pekrynek szóló jelentés nyomán azzal kellett számolni, hogy ezek a kisegítő szállítmányok már július 29.-én indulnak útnak Magyar-Brodból Trencsén illetve Vágújhely felé, ahova azok legkésőbb augusztus 1.-én, sőt, esetleg már július 31.-én megérkezhetnek. És ennek dacára Rákóczi augusztus 1-ére összes csapatjainak pihenőt rendelt el, melyre azoknak eddigi teljesítményeikre való tekintettel semmi szükségük sem volt. Hogy mi indíthatta Rákóczit a teljesen indokolatlan pihenőnap elrendelésére, nem tudni. Valószínű, hogy ő ezt is csak azért tette, mert egyáltalában húzni-halasztani akarta a dolgok folyását, miután ő csak őszre szándékozott sereget Sziléziába átvezetni. De ha már a pihenőnap elrendelése révén ezt a nagy baklövést elkövette, augusztus 2.-án, De la Mothe jelentésének vétele után, nyomban intézkednie kellett volna, hogy a már menetben levő csapatok minél előbb elérjék a mindössze mintegy 15 km-nyire fekvő Trencsént, ahova rendes körülmények között a lovasság már a délelőtti órákban, a gyalogság pedig nemsokára ebéd ideje után kényelmesen beérkezhetett volna. Hogy ez utóbbi mivel babrálta és pepecselte el az időt, úgy hogy este lett, mire a Trencséntől délre kijelölt táborhelyre ért, az szinte megfoghatatlan. Ezért a hallatlan kunktátoroskodásért, miután Rákóczi a többi tábornokkal előre lovagolt, Bercsényit terheli a felelősség.

A Rákóczi emlékirataiban foglalt ama érvelés, hogy miután De la Mothe jelentéséből nyilvánvaló volt, hogy De Viard tábornok az éj folyamán az élelemet beviszi Trencsénbe, ennek bombázása, vagyis megtámadása és ostroma tárgytalanná vált volna, semmikép sem helytálló és nem is fogadható el, mert hiszen a kuruc vezetők előtt nem volt titok, hogy De Viard csak nagyon kevés csapattal kisérte az élelmiszerszállítmányt Trencsénbe, s így a tábornok odaérkezésének megakadályozását, vagy ha már beérkezett volna, annak a városból és várból való kiverését a rendelkezésre álló túlerővel bátran meg lehetett, sőt meg is kellett volna kísérelnie, annál is inkább, miután a fejedelem a Vágújhely felől közeledő Heistert oly gyengének vélte, hogy annak részéről a támadást kizártnak tartotta. Az pedig, amit ő és alvezérei a fennforgó viszonyok között tenni jónak láttak, vagyis táborba szállni és tétlenül figyelemmel kísérni, hogy az ellenség mit tesz, a lehető legrosszabb volt, amit egyáltalában tehettek, mert ezáltal időt engedtek De Viardnak a Trencsénbe való nyugodt beérkezésre s arra is alkalmat adtak neki, hogy Heister másnapi támadásában szintén segítőleg részt vegyen, amit azonban ő, mint alább látni fogjuk, talán éppen gyengeségére való tekintettel, ami azonban indokul el nem fogadható, elmulasztott.

Azonban vizsgáljuk meg, latolgassuk és értékeljük a császáriak részén a leírt események kezdetétől fogva történteket. De Viard tábornok ama hibáját, hogy Pekryéket nyugodtan hagyta Szakolcáról elvonulni és hogy nemcsak üldözésükre, hanem talán még nyomon követésükre sem rendelt ki megfelelő osztagokat, már fentebb említettük. Ellenben dicsérőleg kell kiemelnünk Heister ama elhatározását, hogy mihelyt tudomást szerzett a Rákóczi előnyomulása folytán De Viard tábornokot fenyegető veszélyről, minden tőle telhetőt megtett, hogy utóbbival minél előbb egyesülhessen. Tudjuk, hogy az elrendelt erőltetett menet s a lovak nagymérvű leheccelése miatt tábornokai már zúgolódni is kezdtek. E nagy sietség ellenére nem érkezhetett idejekorán Szakolca alá ami, ha már július 28-ika folyamán megtörténik, Pekryékre nézve esetleg végzetessé válhatott volna.

Nevezetes, sőt majdnem különös, hogy Heister, bár biztosan tudomása volt arról, miszerint Pekry Szakolca alól Brezova felé vonult el, ő sem hederít rá erre a kuruc csoportra, hanem összes egyesített haderejét a Morva völgyén fölfelé Magyar-Hradischra vezeti, hogy utóbb aztán ereje zömével ismét délkeleti irányban Vágújhely felé térjen le Rákóczinak ott sejtett egész seregének megtámadása céljából, miközben De Viard tábornokot csak egy kisebb csoporttal s a már régebben készenlétbe helyezett élelmiszer-vonattal küldi be Trencsénbe. Ez az elhatározás ama feltevésen alapult, hogy Rákóczi serege zömével Vágújhelyt szándékozik megostromolni, aminthogy az tudvalevőleg egy ideig tervbe is volt véve. Vágújhelybe érve, a császári fővezér ott már Rákócziék hűlt helyét találja s így meggyőződvén eddigi kombinációjának helytelen voltáról, újból lóhalálban utánairamodik a kuruc seregnek, melyről azt a téves információt nyerte, hogy az a Rákóczi és Bercsényi között támadt meghasonlás folytán gyalogsági és lovassági elemeire ketté vált. És mindenesetre érdekes, hogy Heister a hírszerző és felderítő szolgálat nem valami ideális kezelése és működése folytán egészen a trencséni csata bevezetéséig megmaradt ebben a téves hitben. Egyébként a császári fővezér nagyfokú agilitása és ama törekvése, hogy ellenfelét utólérve, azt döntő csatára kényszerítse, mindenesetre elismerésre méltó. E tekintetben a két szemben álló fővezér homlokegyenest ellenkezett egymással, amennyiben Rákóczi, mint tudjuk, minden komolyabb összeütközés elől következetesen ki akart térni. Hogy a fennforgó viszonyok között nem ez, hanem Heister igyekezete volt a helyesebb, ahhoz aligha férhet kétség. A kölcsönös erőviszonyok már kezdettől fogva inkább ennek megfordítottját tették volna indokolttá.