1707-ben a nyugati hadszíntereken a császáriak ugyan már elég szép, de döntő sikereket még mindig nem értek el[1] s így az erdők nagy részét továbbra is ott, nem pedig a magyarországi hadiszíntéren kellett alkalmazni, melyet a császári hadvezetőség már kezdettől fogva mellékhadszíntérnek tekintett. Azonkívül Bécsben most már meg voltak győződve arról, hogy a kuruc felkelés immár túlhaladt delelőpontján s így annak előbb-utóbb önmagától is össze kell omlania[2] Igy történt aztán, hogy a császáriak, úgy mint eddig, most is körülbelül csak félannyi erő fölött rendelkeztek, mint a kurucok. Ily körülmények között nagy, térnyerő, döntő offenzíva végrehajtására Bécsben nem igen gondolhattak. Mindazonáltal a két újonnan kinevezett fővezér nem azt az utasítást kapta, hogy tisztán védelmileg viselkedjen, hanem kivált Heister jókora terület meghódítására kapott parancsot, mely feladatában őt Kriechbaum altábornagynak hathatósan támogatnia kellett volna. Az intenció tehát az volt, hogy a két teljesen különálló vonalon álló császári seregek nyugat-keleti, illetve kelet-nyugati irányban eszközlendő előretörés által a belső vonalon álló kurucokat kettős prés közé szorítva, ha nem is azok teljes legyőzését idézzék elő, hanem legalább jelentékeny területveszteséget okozzanak nekik. Szó sincs róla, mint eszme, mint gondolat, ez nem is lett volna rossz, de a túlnagy kívánalom nem állott arányban a kölcsönös erőviszonyokkal, illetve a kurucok részén rendelkezésre álló majdnem kettős túlerővel s így ez a gondolat nem is határozott parancs, hanem csupán szerény kívánalom formájában jutott kifejezésre a két császári fővezérnek kiadott utasításban, akik végeredményben nem is tudtak eleget tenni a velük szemben támasztott túlzott követeléseknek.

Élénk ellentétben áll ezzel Ráckóczi gondolatmenete, illetve ha nem is teljes passzivitáson, de a legerélytelenebb huza-vonán alapuló hadjárati terve. Pedig ő, a belső vonalon állva, tetszése szerint bármelyik császári seregcsoport ellen nemcsak jelentékeny, hanem többszörös túlerőt is hozhatott volna a majdnem biztos sikerre való kilátással működésbe. Azonban úgylátszik, hogy az eddigi balsikerek és kudarcok teljesen elvették a kedvét attól, hogy harctéri győzelem útján keresse a már oly régóta húzódó háborús űgy eldöntését, amelyet ő most már majdnem kizárólag ügyes külpolitikai trükköktől és szerencsés fordulatoktól várt. Csakis így érthetjük meg ezév semmitmondó hadjárati tervét és célját, mely mindössze abból állott, hogy szemre és külszínre tetszetősnek látszó, Eger tájékán újonnan összetoborzott haderejével az év folyamán nagyobbszabású összeütközések gondos kerülésével, valamiképpen Sziléziába átvergődjék, hogy aztán onnan a sziléziai protestáns rendekkel egyesülve, diadalittasan hozza haza Magyarország új királyjelöltjét, a porosz trónörököst, nem sokat törődve azzal, hogy az ország jelentékeny részében még mindig az eddig döntő vereséget még nem szenvedett császáriak az igazi urak. O vanitatum vanitas! Mert helyes katonai érzékkel és szemmel nézve a dolgot, bizony hiú ábrándhoz, tartalmatlan, üres dióhoz hasonlított mindaz, amit Rákóczi ezévi programmjában elérendő cél gyanánt maga elé tűzött.[3] Az ezévi dunántúli hadműveletekre nagyobb súlyt nem helyezett. „De – mint Markó írja[4] – annál inkább szerette volna a császáriakat Erdélyből kiűzni, még mielőtt Szilézia felé útnak indul. Nyilván azért, hogy ott ne csak mint az erdélyi fejedelmi cím tulajdonosa, hanem mint annak valódi birtokosa is jelenhessék meg. Tervébe azonban még Bercsényit sem avatta be… A fejedelem január 25.-én indult el Kassáról Erdély felé a felszabadító hadjárat megkezdésére, de onnan eredménytelenül tért vissza március 2.-án[5] Az erdélyi hadjárat további vezetését Károlyi Sándorra bízta, maga pedig Egerbe sietett, hogy a sziléziai expedicióra szánt elite-sereget összegyűtjse.” A meglehetősen labilis alapon nyugvó hadjárati tervnek első része ezek szerint elég hamar dugába dőlt s a tervbe vett lanyha kivitel mellett nem nagy lehetett a remény a további szándék sikerülése tekintetében sem.

[1] Lásd a 15. oldalon.

[2] Az osztrák vezérkari munka (Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen, X. Band, bearbeitet von Alexander Kirchhammer Major des Generalstabs Corps) a 33. oldalon többek között ezeket mondja: „In dem Stadium des Verhandelns, in welchem man sich befand, konnte der Krieg in der That nur eine kräftigere Art von Diplomatie sein. Ein ermässigendes Moment machte sich umsomehr geltend, als die Rebellion ihren Höhepunct bereits überschritten hatte, ein Aeusserstes nich mehr zu befürchten stand.”

[3] A Feldzüge… X. erről az 51. oldalon a következőket írja: „Schwer zu ergründen ist das geplante „grosse Unternehem” der Invasion Schlesiens. Ob Rákóczi dabei auf eine Unterstützung seitens des dortigen protestantischen Adels rechnete, wie seine Memoiren andeuten, oder ob er damit Ludwig XIV. zu grösseren Anstrengugen am Ober-Rhein und in Bayern veranlassen wollte, wie ein Brief an Vetes (Vetési–Kökényesdyt érti alatta) vermuthen lässt (Rákóczi an Vetes, 10. Juli 1708. Kriegs-Archiv, Ungarn 1708; Fasc. XIII., 15.; ob die Vorbereitungen zu diesem abenteuerlichen Zuge ernst gemeint oder der Gedanke nur zu nem Zwecke propagirt wurde, Rákóczi's Ansehen bei der Nation aufzufrischen, was dringend Noth that, bleibt dahingestellt.”

[4] Markó Árpád, A trencséni csata, 21.

[5] Beniczky Gáspár naplója. Thaly Kálmán, Rákóczi Tár, I.