Rákóczi és Bercsényi az év legnagyobb részét nem a hadműveletek, hanem a külpolitika irányításának és vezetésének szentelték.

Még az 1706. évvégi rozsnyói gyülésen XIV. Lajos megbizottja által tudtára adatta Rákóczinak, hogy vele a kívánt szövetséget csak az alatt a feltétel alatt kötheti meg, ha Rákóczi tényleg Erdély fejedelme lesz, a magyarok pedig elszakadnak az osztrák háztól és a trónt újra, szabad választás útján töltik be. Rákóczi ezt nyomban közölte az országtanács tagjaival, akik a francia kívánság teljesítését nem ellenezték. Rákóczi tehát elhatározta, hogy a tavasszal Erdélybe megy s ott magát a fejedelemségbe ünnepélyesen beiktattatja, a másik kérdés eldöntésére pedig május 16-ikára Ónodra országgyűlést hirdetett. Sem a marosvásárhelyi, sem az ónodi gyűlésen Rákóczi nem tapasztalta azt a lelkesültséget és személyéhez való egyhangú odaadó ragaszkodást, amelyre számított s főleg az ónodi gyűlés sok sajnálatra méltó incidens színhelye lőn,[1] mindazonáltal a marosvásárhelyi mezőn Rákóczit nemcsak a fejedelmet megillető felséges, hanem „az egész magyar haza képében” a haza atyja címmel is megtisztelték. Ellenben az erdélyi rendek – mint Horváth Mihály írja id. m. VI., 471. oldalán – többek között oly törvényjavaslatot is terjesztettek elébe, mely erdélyi hadát végkép tönkre tette. E törvény minden földesurat fölhatalmazott, hogy jobbágyaikat, kik megegyeztök nélkül szegődtek a zászlók alá, hazatérésre kényszeríthessék. A fejedelem hosszan küzdött e törvény megalkotása ellen; de végre mégis kénytelen lőn ezt megerősíteni, nehogy bizalmatlanságukat egyenesen gyanúra fokozza, mintha saját jobbágyaik fegyveres erejével akarna felettük kényuralmat gyakorolni. E törvény erejénél fogva a rendek nagyobb részben nem is késtek jobbágyaikat elvonni a zászlók alól; pedig az sem tetszett nekik, ha a fejedelem magyarországi hadakat küldött a tartomány védelmére.[2]

A május 24.-én megnyílt ónodi gyűlés eleinte kevésbbé fontos ügyeket tárgyalt le, majd véres jelenet után, melynek Rakovszky Menyhért és Okolicsányi Kristóf túróci főurak áldozatul estek „június 13.-án – mint Acsády[3] írja – végre szóba került az ország viszonya az uralkodóházhoz. Maga a fejdelem vetette föl az abrenuntiatio, I. József király letétele eszméjét. – Az indítvány a marosvásárhelyi gyűlés határozata után nem lephetett meg senkit. Bercsényi lelkesülten ajánlotta elfogadását a régi közmondással végezve beszédét: eb ura fakó! Az egész gyűlés ismételte e mondását s azt kiáltotta: mától fogva József nem királyunk. Ezzel a rendek a százados viszonyt a Habsburg uralkodó családdal megszakították s nyomban megfogalmazták az ide vonatkozó törvénycikket. Egyúttal kimondották, hogy mindazok, akik 2 hónap alatt a határozathoz nem csatlakoznak, vagyonukat és állásukat elvesztik. Az új király választását azonban a legközelebbi országgyűlésre halasztották, s addig Rákóczira bízták a fejedelmi hatalom gyakorlását. Erdélyben való távolléte idejére meg helyettesévé Bercsényit tették.” Ezek után a rendek még napokig folytatták a tanácskozást, megszavazták az adót, stb., majd június 22.-én a fejedelem berekesztette a gyűlést.

A fentiek szerint Rákóczi teljes mértékben eleget tett XIV. Lajos kívánságának, de azért a kilátásba helyett szövetség még sem jött létre; Rákóczinak, mint már eddig is oly sokszor, csalatkoznia kellett a franciák őszinteségében.[4] Ezt a francia udvarnál megbízottjaként szereplő Vetési Kökényesdy László nyiltan meg is írta urának, mondván: „Az Isten szerelmére kérem felségedet, ne hagyja magát a franciák practikája által megtéveszteni.” Majd utóbb azt írja, hogy Franciaországban nincs meg az őszinte akarat, sőt még az eszköz sem ahhoz, hogy a magyar confoederatio reményeit teljesítse és a magyar ügyért egy órával sem fog tovább harcolni, mint amennyire azt saját érdeke megkívánja és biztosra vehető, hogy békekötés órájában meg fog feledkezni Magyarországról.[5] Rákóczit ez a felvilágosítás kínosan érintette. Utóbbi időben, de főleg az ónodi gyűlésen fájdalmasan tapasztalhatta, hogy a nemzet már únni kezdi a háborút s hogy a lelkesedés immár szemlátomást csökken, úgy hogy a felkelés ügyét fegyveres kézzel külső segítség nélkül aligha fogja diadalra juttathatni. Ámde a franciák hathatós segítségére a legújabban még inkább mutatkozó jelek szerint nem számíthatván, jónak látta más szövetséges után is nézni. Ebben az időben Lengyelország szász Ágost és Leszcsinszki Szaniszló ellenkirályok közt két pártra szakadt. Amazt I. Péter orosz cár, ezt pedig XII. Károly svéd király támogatta. Utóbbi, hogy Ágostot lemondásra kényszerítse, elfoglaltatta Szászország egy részét s hadait jelenleg is ott táboroztatta. Ágost ennek következtében Lengyelországból kivonulván, a cár a hozzászító lengyelekkel most már Rákóczit akarta a lengyel trónra emelni. Rákóczi eleinte idegenkedett, hanem aztán megbarátkozott az eszmével, még pedig olyanformán, hogy XIV. Lajos útján az oroszt a svéddel kibékítvén, jutalmul valamennyiüket a maga szövetségeseinek megnyerje, hogy ilyenformán a francia, orosz és svéd segítségre támaszkodva, vívja ki Magyarország függetlenségét, melynek koronáját XIV. Lajos már felajánlotta volt Rákóczinak, de ő arra nem vágyódott, hanem azt most újból a bajor választófejedelemnek, majd amikor ez végkép lemondott a jelölésről, Hohenzollern Frigyes Vilmos porosz trónörökösnek szánta, míg ő megelégedett volna a külön erdélyi fejedelemséggel. Ámde ezirányú fáradozásait sem koronázta siker s így nem maradt más hátra, mint az egyetlenegy harczot, a véletlen sikerben bízva, tovább folytatni.[6]

[1] Lásd kimerítőbben: Áldásy Antal, Az 1707. évi országgyűlés története című művét.

[2] Lásd erre nézve még a Rákóczi emlékiratai 209–210. oldalán foglaltakat.

[3] Szilágyi–Acsády id. m. VII., 638.

[4] XIV. Lajos a marosvásárhelyi és ónodi gyűlések határozatáról tudomást szervezve, azt az utasítást adatta a Rákóczi mellett követi minőségben szereplő Desalleurnak, hogy csak húzza-halassza minden módon a szövetség ügyét, mert a királynak egyáltalában nincs szándékában azt megkötni. Hogy azonban ezt az elhatározást elpalástolja, ugyanakkor a francia király egy nagyon kegyteljes levelet írt Rákóczinak, de ebben – Horváth Mihály id. m. VI., 511. old. szerint – csak általános kifejezésekkel újra biztosítá őt pártfogásáról, igérvén neki, hogy minden bizonnyal befoglaltatja az általános békébe, de a szövetséget ezúttal nem is említette, sőt hogy Rákóczit annak erősebb sürgetésében meggátolja, szinte elhalmozta őt személyes kegyekkel. Ekkor íratta át nevére Jaroslau uradalmát; 100.000 tallért ajándékozott neki ama gyémánt-gombok és ékszerek árának kifizetésére, amelyeket Rákóczi magának Berlinben készíttetett: kifizettette a havi pénzsegély hátralékát is s végre az aranygyapjas rendet rövid idő alatt megküldetni igérte neki a spanyol király által. Ugyanebben az időben Bercsényi száját is betömték 100.000 franknyi ajándékkal. (Vetési–Kökényesdy emlékirata. Fiedlernél id. m. I., 6. és 10.).

[5] Fiedler, Actenstücke zur Geschichte Franz Rákóczi's, I. 49.

[6] Rákóczi eme legújabb diplomáciai tevékenységét Szekfű, Magyar Történet, VI., 73. oldalán következőleg jellemzi: „Miután a francia segély az ónodi határozatra sem érkezett meg, a folyton romló katonai helyzetben Rákóczi mindinkább a diplomáciai tárgyalásoktól várja a segítséget. Bármennyire művelt és szellemdús ember volt, ki mindent, mit akart, (de valljuk meg őszintén: a magasabb rendű hadvezetést kivéve) meg tudott tanúlni, a diplomáciában a nemzetközi viszonylatokban mindvégig tanuló maradt, annak predesztinálta őt gyanútól irtózó, jóindulatú tiszta lelke, továbbá a nemzetközi érvényesüléshez szükséges anyagi: hadi, területi eszközök fogyatékossága, s végül azok teljes hiánya. Tárgyalásai során, melyeket egy csomó ágenssel és több állandó követtel folytat, mindinkább légüres térbe sodródik, ahol az európai hatalmakat saját tervei szerint, ide-oda tologatja, aszerint, amint az erdélyi fejedelemség megtartása és ezzel a magyar fölkelés sorsa biztosítása érdekében jónak látja. Hogy ezek az ő tanácsainak nem engedelmeskednek, hanem önző céljak után, a saját útjukon, a saját lábukon járnak, ez csak pillanatnyi kiábrándulást okoz neki, s a játszmát tovább folytatja. Az ónodi abrenunciáció után az országát vesztett és a „francia ispitályba” került bajor választónak magyar trónjelöltsége ismét aktuálissá vált, s Rákóczi nagy önzetlenséggel (hisz a trónhoz ő állott legközelebb) fáradozik ennek megvalósításán. E célból hozza létre diplomáciájának első valóban irreális tervét: XIV. Lajos közvetítsen és békítse ki XII. Károlyt és Péter cárt, hogy ezzel az északi háború megszűnjön, a svéd Bécs ellen forduljon, a svéd védence, Lescinszky Szaniszló lengyel király legyen. Miksa Emánuel magyar király, ő pedig fejedelem maradhasson… A cár azonban Szaniszló helyett Rákóczit szerette volna a lengyel trónra helyezni, aki ennek gondolatát sokáig elutasítá magától, de végül elvben beleegyezett, s így sikerült 1707. őszén Bercsényinek a cárral a varsói szövetséget megkötni, melyben Rákóczi megigéri, hogy ha a lengyelek megválasztják, elfogadja a trónt, s a cár viszont, hogy a lengyel trónon sereggel fogja fenntartani, a svéddel megpróbálja francia–bajor mediáció útján békére lépni, ha pedig ez nem sikerülne, a svéd Magyarországot megtámadná, az ellen is megvédi és végül igéri, hogy a császárt jó szerrel rá fogja venni, hogy Magyarországnak és Erdélynek szabadságát helyreállítsa. Ez a legnagyobb igéret, mire a fölkelés érdekében Péter cár vállalkozott; ma már tudjuk, hogy követei által szláv kétszínűséggel intrikált Bécsben Rákóczi ellen.”