Miután Bussy-Rabutin 1706 nyarán a csapatok legnagyobb részével Erdélyből a magyarországi hadiszíntérre távozott, az Erdélyben visszamaradt Glöckelsperg már csak néhány vár megtartására szorítkozott.[1] Ezek kivételével a szeptemberben Rákóczi által főhadvezérül Erdélybe küldött Pekry Lőrinc a tartomány többi részét csakhamar ismét Rákóczi hűségére hajlította, sőt a várak közül is Görgényt és Bethlent megvette, Kolozsvárt és Brassót pedig körülzáratta. Mindazonáltal az erdélyi urak nagy része most is híve maradt József császárnak és királynak. Ezek magukat a császári csapatok oltalma alá helyezvén, Szebenbe, Brassóba, Fogarasba zárkóztak, mire aztán Pekry azok jószágait széltében lefoglaltatta.[2] Amikor Glöckelsperg az 1706. év őszén elhalálozott, a császáriak ügye Erdélyben még rosszabbra fordult, ami egyéb körülményeken kívül Bussy-Rabutint arra bírta, hogy összes csapatjaival Erdélynek vegyen irányt, de útközben Berettyó-Újfalun, mint már említettük, a bécsi haditanács újabb rendelkezése folytán már csak Tige ezredest küldte tovább Erdély felé, míg ő serege fennmaradó részével Pest felé tért vissza.[3]

Tige a kurucok kezében levő Sebes-Kőrös völgyén át menetét nem folytathatván, elhatározta, hogy Nagy-Halmágyon át a császári csapatok kezében levő Dévának vesz irányt, s hogy így a Maros völgyén át igyekszik Erdélybe bejutni. Az ezredes január első napjaiban indult el Nagyváradról, azonban Halmágy előtt az útat erősen eltorlaszolva találta, miért is egész vonatának feláldozása mellett egy oláh paraszt vezetésével hegyi ösvényeken folytatta útját, míg nagy nehezen Dévánál a Maros völgyét elérte.[4]

Most aztán Tige megtámadta és szétverte a Dévát körülzáró kuruc hadat, majd Déván alul a Maroson átkelve, Vajda-Hunyadot is fölmentette s aztán Szászvároson, ahol Józsika Dániel hadát felverte, és Szászsebesen át Nagy-Szebennek vett irányt, mely előtt január 17.-én váratlanul megjelenve, azt szintén fölmentette az ostrom alól. Pekry Lőrinc ugyanis a szászok fővárosát nem annyira erőhatalom, mint kiéheztetés által akarta kézrekeríteni s így annak körülzárására csak csekély erőt alkalmazott. Szeben alól Pekry Kolozsvár alá vonult, melynek német őrségét most már jobban kezdte szorongatni.

Az erről szóló hírre Tige február 1.-én kemény hidegben Kolozsvárra indul s onnan a kurucokat visszanyomva, február 4.-én bevonul a felszabadított városba. Ámde a város védelmére az őrséget elégtelennek tartván, a város amúgy is rossz karban levő főbb védőműveit lerontja s aztán a helyőrséget magához véve, 9.-én visszaindult Szebenbe. Február 10.-én Székely-Kocsárdra érve, ott a Maros partján s a helységben táborba szállt. Éjféltájban váratlanul és észrevétlenül megjelentek az utána sietett Pekry hajdúi és a császáriakat három oldalról megtámadván, Tige embereinek jelentékeny részét lekaszabolták. A roham oly váratlan volt s a hajdúk oly tűzzel vetették rá magukat a faluban elszállásolva volt német hadra, hogy Tigének csak a legnagyobb erőfeszítés árán sikerült embereit maga köré gyülekeztetni, majd tetemes veszteséggel ágyúit a prédáló hajdúktól visszavevén, gyorsan kivezette embereit a házak tömkelegéből a szabadba, ahol aztán harchoz sorakoztatta, mely azonban már csak rövid ideig tartott, mert a kuruczok hamar odébb állottak.[5] Ezután Tige hadosztálya maradványaival február 15.-én bántatlanul tért vissza Nagy-Szebenbe.

Június 22.-én Tige ezredes báró Dalberg alezredest 200 gyalogossal és 160 lovassal a Vöröstorony szoros szabaddá tételére rendelte ki, hogy azon általa a Bécs-csel való összeköttetés ismét helyre álljon, ami sikerült is.

Június 28.-án maga Tige ezredes egész lovasságával és 450 gyalogossal Déva és Vajda-Hunyad felsegítésére indult. A következő napon az ezredes Szászsebesnél a Pekry által eléje küldött Nagy-Szegi Gábor kurucaival ütközött össze, akiknek 200 főnyi veszteséget okozott, sőt magát a kuruc vezért is elfogta és 1 zászlót zsákmányul ejtett.[6] Július 1.-én Tige Szászvároson át előnyomulva, bántatlanul elérte a Sztrígy folyót, ahonnan sikerült is neki az említett két helyet három havi készletekkel ellátni, minek megtörténte után július 6.-án a császári különítmény újból visszatért Szebenbe.[7]

Július közepe táján Pekry Gyulafehérvár mellől Medgyesen át Fogaras alá vonult, hogy azt hatalmába ejtse, ami azonban nem sikerült. Épígy balul ütött ki a július végén Nagyszeben ellen végrehajtott támadás is, mely alkalommal a kurucok állítólag 200 halottat, bizonyos számú foglyot, néhány lovat, dobot és zászlót is vesztettek.[8]

Mindazonáltal a császáriak erdélyi helyzete hova-tovább oly válságosra fordult, hogy az időközben tábornokká előlépett Tige, helyzetének tarthatatlanságát okul adva, parancsnoksága alóli felmentését,[9] illetve felváltását kérte, miről Bécsből azzal vigasztalták, hogy Bussy-Rabutin már sietve útban van Erdély felé, ahova hamarosan be kell érkeznie.

Nem kevésbbé rosszul állott a császáriak ügye a Duna és Erdély közötti területen, ahol csak Szegedet, Aradot és Nagyváradot védte megfelelő császári őrség. Károlyi Sándor még az év elején elfoglalván Sarkadot, ezáltal nagy mértékben veszélyeztette az összeköttetést Nagyvárad és Arad között. Utóbbi várnak parancsnoka Thököly ezredes rác vezér parancsnoksága alatt egy erősebb különítményt indított el Sarkad visszafoglalására, de a támadás február 13.-án visszaveretvén, Thököly kénytelen volt február 15.-én eredmény nélkül Aradra visszatérni.

Február 20.-án Károly Csanádot támadtatta meg, mely két napi lövetés után az őrség szabad elvonulásának feltétele mellett megadta magát.[10] Márciusban Károlyi Aradot még jobban, nyugat és észak felől is körülzárta, de mielőtt a tulajdonképpeni ostromhoz hozzáfogott volna, a nagy tavaszi vízáradások szándéka abbahagyására kényszerítették. Június végén Károlyi több ezer főnyi erővel, 12 ágyúval és 2 mozsárral újból megjelent Arad előtt és a lövetést megkezdvén, a vár parancsnoka, De Wilson ezredes néhány külső erőd kiürítését rendelte el, hogy a főerődvonalat annál biztosabban védelmezhesse. És valóban Károlyi csakhamar arra a meggyőződésre jutott, hogy a várral szemben nem igen fog zöld ágra vergődhetni s mikor aztán híre jött Bussy-Rabutin Erdély felé való előnyomulásának, abban a hiszemben, hogy ez ismét Szolnok–Nagyváradon, illetve a Szilágyságon át fog megtörténni, nemcsak ő szüntette be elhamarkodva az aradi ostrom további folytatását, hanem a Nagyváradot körülzáró Bóné Andrásnak is parancsot küldött a Debrecen felé való visszavonulásra, ahova Károlyi Gyulán és Sarkadon át a maga hadát is visszavezette.[11]

Rákóczi eleinte szintén abban a hiszemben volt, hogy Bussy-Rabutin ismét Zsibón át fog Erdélybe bevonulni akarni, miért is Pekry Lőrincnek parancsot küldött az ottani szorosok még kiadósabb megerősítésére és megszállására, Károlyit pedig utasította, hogy a császáriakat a kellő pillanatban hátban támadja meg. Ámde Bussy-Rabutin valamennyiök számításait keresztülhúzta, mert, mint legott látni fogjuk, másfelé, a Károlyi által odahagyott Aradon át vonult be, még pedig minden nagyobb baj nélkül Erdélybe. Rákóczi még jókor értesült, hogy a tábornagy nem Szolnok, hanem Szeged irányában nyomul a Tisza felé előre s abban a mindenesetre különös hiszemben, hogy a Vaskapun át igyekszik majd Erdélybe bejutni, Pekryt egy lovasságból és gyalogságból álló haddal ennek a szorosnak az elzárására rendelte ki, de miután a császáriak nem arra jöttek, Pekry mit sem tett a Maros völgyén át előnyomuló Bussy-Rabutin feltartóztatására.[12] Ez annyira felbőszítette Rákóczit, hogy Pekry Lőrincet, mint aki ama parancsának, hogy az ellensége Erdély határán okvetlenül feltartóztassa, eleget nem tett, az erdélyi hadak parancsnoksága alól fölmentette, sőt hadtörvényszék elé is akarta állítani, amitől csak Bercsényi közbenjárására tekintett el.

Károlyi október 1.-én 3000 emberrel Zilahon és Egregyen át Kolozsvárra vonult; innen Enyedre sietett Pekryhez, hogy vele a további teendőkről tanácskozzék, de úgy e tábornok, mint egyáltalában az erdélyiek nagy bizalmatlansággal fogadták. Károlyi ezen elkedvetlenedve s erről mind Bercsényinek, mind Rákóczinak jelentést téve, Gyalura, majd onnan haza Nagykárolyra ment, ahol Rákóczitól Szerencsről azt a vaklármán alapuló riasztó hírt vette, hogy Starhemberg Guido máris megkezdte offenziváját a Tisza felé, miért is Károlyi „insurgáltassa és szállítsa Kisvárda tájára a Tiszántúl való vármegyéket”, azonban a tévedés csakhamar kiderülvén, november 8.-án a fejedelem leszállíttatta vele a felkelést, megbízván őt, hogy működjék „Isten nevében, mint legjobbnak látja.”[13]

Bussy-Rabutin gyalogságát, tűzérségét és élelmi készleteit Győrben hajókra rakván és Buda felé elindítván, lovasságával augusztus 19.-én indult el a Duna mentén és 23.-án Esztergomot, 26.-án pedig Budát érte el.[14] Bottyán utasítására Szekeres tőle telhetőleg igyekezett ugyan a császáriak menetét megzavarni, de ez mindössze néhány kisebb és egyébként jelentéktelen összecsapáshoz vezetett. Augusztus 30-ikáig a Dunán szállított csapatjait kihajózván és lovasságával Budánál a Duna balpartjára átkelvén, a következő napon az egész haddal megkezdte előnyomulását Kun-Szent-Miklós–Kis-Kőrös–Halason át Szeged felé, ahova szeptember közepén az ellenség részéről minden háborgatás nélkül megérkezve, néhány napi pihenőt tartott. Innen menetét a Maros völgyén tovább folytatva, minden baj nélkül elérte Aradot, október 5.-én pedig Déva környékét s nemsokára magát Nagyszebent is, anélkül, hogy az ellenség Budától kezdve még a legcsekélyebb mértékben is kellemetlenkedett volna neki.[15]

Néhány napi pihenő után a tábornagy mindenekelőtt Brassó és Fogaras tájékára küldött egy-egy nagyobb lovas hadat, majd november második felében hadának zömével ő maga is elindult Szebenből Medgyesen át Dés felé. Előnyomulásának hírére a még Erdély földjén levő kuruc csapatok részben elszéledtek, a fennmaradó rész pedig Zsibón át oly sietve vonult vissza Magyarország területére, hogy az utána küldött császári osztagok azt már utól nem érhették.[16] Ilyenformán november végén Erdélyben már nem volt többé fölkelés és december elején Bussy-Rabutin nyugodt lélekkel küldhette el csapatjait téli szállásokra.

[1] Lásd a 377. oldalon.

[2] Thaly Kálmán, Történelmi Kalászok, 223. – Spangár M. Krónikája, 80. – Cserey id. m. 367. – Mémoires de Bussy-Rabutin, 156. – Deutsche Fundgruben zur Geschichte Siebenbürgens, Neue Folge, 371.

[3] Lásd a 380. oldalon.

[4] Feldzüge… IX., 310.: „An der Grenze Siebenbürgens fand Tige den directen Weg in die Halmágy durch einen breiten, ausgedehnten Verbau vollständig gesperrt… Der Obrist entschloss sich, den Verbau zu umgehen und das Gebirge auf Saumpfaden zu überschreiten. Zu diesem Behufe musste er allerdings sein ganzes Gepäck preisgeben und ebenso wie alle Wagen verbrennen: doch gelang die in jener Jahreszeit doppelt gefährliche Expedition vollkommen. Von einem Bauer geführt, passirte das ganze Detachement. Mann für Mann die Pferde einzeln am Zügel führend, ohne einen weiteren Zvischenfall die Grenze und gelangte glücklich in's Thal.”

[5] Cserey id. m. 372. – Wagner, id. m. 203. – Vízaknai Briscuts György id. m. 105. – Utóbbi Tige veszteségét 1500-ra, Pekryét 400-ra teszi. Wagner szerint ellenben Tige csak 200 embert vesztett volna. – Károlyi erről az eseményről a következőket iktatta naplójába. „Baron Tyst (Tigét) Pekry Lőrincz Kocsárdnál, Maros mellett Erdélyben felverte. Veszett német circiter 1500 (ez nyilvánvaló túlzás), mienk 440, Deák viczekapitánnyal.” – Tige tendenciózus és szépítgető jelentése nyomán a Feldzüge… IX., 312. old. a következőket írja az esetről: „Tige…gelangte in den Nachmittagsstunden des 10. – ohne vom Feinde etwas bemerkt zu haben – nach Székely-Kocsárd, wo er in der Nähe der Maros ein Lager bezog. Zu ihrer grössten Ueberraschung sahen sich die Kaiserlichen gegen Mitternacht plötzlich von drei Seiten gleichzeitig auf das heftigste angegriffen, so zwar, dass die Leute kaum Zeit fanden, ihre Pferde zu erreichen. Dessenungeachtet, sollte der Ueberfall für die Angreifer verhängnisvoll werden. Die kaiserlichen Reiter warfen sich den Kuruczen mit solchem Ungestüm entgegen, dass diese eine Stunde vor Tagesanbruch zum Rückzuge gezwungen waren und nicht weniger, als 1800 an Todten eingebüsst hatten. Nebstdem fielen zahlreiche Verwundete und 15 Fahnen den Siegern (?!) in die Hände. (Registr. des Reichkriegsministeriums, Febr. 1707. Nr. 21. und 135.) Wie sich nachträglich herausstellte, waren auf Seite der Aufständischen 15.000 Mann (!), darunter 8000 Mann zu Fuss an dem Angriffe betheiligt, und dadurch erklärt sich sowohl die ziemlich lange Dauer des Kampfes, als der relativ bedeutende Verlust der Kaiserlichen. Diese beklagten an Gefallenen 91 Mann, an Verwundeten über 80 Mann zu Fuss an dem Angriffe betheiligt, und dadurch erklärt sich sowohl die ziemlich lange Dauer des Kampfes, als der relativ bedeutende Verlust der Kaiserlichen. Diese beklagten an Gefallenen 91 Mann, an Verwundeten über 80 Mann ud verloren überdies 170 Pferde.” – Majdnem szószerint átveszi ezt a Kriegs-Chronik Öst. Ungarns is, a III. r. 215. oldalán s ezen megbotránkozva fakad ki Rónai-Horváth id. m. II., 362. oldalán a következőképpen: „Az osztrák történetírás hallatlan vakmerőséggel azt írja, hogy a kurucok 15.000 fővel támadták meg a tábort s bár beismeri, hogy a meglepés oly tökéletes volt, hogy a császáriak alig jutottak lovaikhoz, mégis a császáriak voltak a győzők s szerinte az ellenségből 1800 maradt a csatatéren, számos fogoly, és 15 zászló jutott kezeikbe. És ezek az emberek komolyan hiszik, hogy találkozik józan ember, aki e hallatlan botorságot nekik elhiszi. Ez az osztrák páratlan történetírás.”

[6] Tige jelentése a bécsi udvari haditanácshoz 1707. július 7-ikéről. Bécsi Kriegs. Archiv. Ungarn, Fasc. VII. 7. – Cserey id. m. 392. – Briccius naplója, 108.

[7] Az osztrák vezérkari mű (Feldzüge… IX., 314.) nagy megelégedéssel állapítja meg, hogy a Gyulafehérvárnál jelentékeny erőkkel álló Pekry ezt a vállalatot a legkisebb mértékben sem merte megzavarni, illetve Tigét komolyan megtámadni.

[8] Registrauter des Reichs-Kriegsministeriums. August, 1707. Nr. 151.

[9] Feldzüge… IX., 314.: „Unter den Truppen machten sich Zeichen beginnender Muthlosigkeit bemerkbar… und der energische und thatkräftige Commandant selbst war durch die Mühen und Aufregungen der letzten Monate in einer Weise abgespannt und ermüdet, dass er sich verpflichtet fühlte, in Wien um seine Abberufung zu bitten.”

[10] Tiell márc. 9-iki jelentése Savoyai Jenő herceghez; bécsi Kriegs-Archiv. Ungarn, Fasc. III. 2.

[11] Feldzüge… IX., 317.: „Károlyi musste sich ein zweites Mal zum Aufgeben der Belagerung Arad's entschliessen und that dies in solcher Eile, dass eine Masse von Proviant und Munition in den Stellungen der Aufständischen zurückblieb und den Kaiserlichen zur willkommenen Beute wurde. Die – nebenbei verfrühte – Nachricht von dem Aufbruche Rabutin's aus seinen Cantonnirungen an der Raab, hatte diese Ueberstürzung bei den Ungarn hervorgerufen. (Registr. des Reichs-Kriegsministeriums. Juli 1707. Nr. 426.: August Nr. 119, 159, und 247.), – Rákóczi emlékiratai 232. oldalán azt írja, hogy: „alig kezdé meg Károlyi Arad várának bombázását, midőn azon hírt hallá, hogy 3000 német Szegedre érkezett, a végből, hogy a Maros mentében előnyomúlván, Erdélybe próbáljon behatolni. E hír arra bírta Károlyit, hogy abbahagyja az ostromot.”

[12] Erről Rákóczi emlékirataiban a 232–233. oldalon a következőket írja: „A német hadtest a vaskapui szoroson át akart Erdélybe bejutni. (De ez nem áll, mert a császári tábornagy a Maros-völgyét választotta menetvonalúl.) E szorulat nem olyan, mint aminőnek képzeltük Desalleurs marquis jelentése után, aki hozzám érkeztekor ezen jött volt keresztül. Minthogy idejében meghallottam az ellenség szándékát: három zászlóaljból álló palotás ezredemet válogatott gyalogsággal Pekry tábornok vezérlete alá, e szoros őrzésére indítottam. Pekry tábornok a gyalogság vezetéséhez mit sem értett, azt ajánlám tehát neki, ügyeljen a palotások ezredesének (Szent-Iványi Jánosnak) tanácsára, aki legalább olvasás által szerzett magának némi hadismereteket. Azt hivém, hogy ez meg egy értelemben lesz alezredesével Limprecht-tel, aki értette szakmáját: de minden a legnagyobb határozatlansággal történt. Alig választottak egy-egy állást, midőn azonnal ismét elhagyák, s így egyiket a másik után. E menetek és ellenmenetek közben pedig az ellenség folyvást előbbrehatolván, végén minden ellentállás nélkül átjutott. Azon vizsgálatokból, amelyeket tétettem, kiderült, hogy mindnyájan tudatlansággal és határozatlansággal – mely utóbbi az elsőnek következménye – vádolhatók.”

[13] Szalay László id. m. VI., 480.

[14] Az előzményeket lásd a 380., 407., 413. és 415. oldalon.

[15] Feldzüge… IX., 319.: „Die Kaiserlichen waren während des ganzen Marsches von Ofen angefangen in keine Berührung mehr mit dem Gegner getreten.”

[16] Feldzüge… IX., 319.: „Die im nördlichen Theile des Landes befindlichen Insurgenten zerstreuten sich noch vor dem Eintreffen der Kaiserlichen und flohen in solcher Hast über Doboka und Sibó nach Ungarn, dass jene sie nicht mehr einzuholen vermochten.” (Registr. des Reichs-Kriegsminist. December 1707. Nr. 129.) Szalay László id. m. VI., 476.: „A közbódultságba, melybe Rabutin megjelenése Erdélyt ejtette, nem ellenállás, hanem kibujdosás volt a jelszó. Az erdélyi nemesség színe Pekryvel Magyarországba vonúlt: a magokra hagyott székelyek, kivált a csikiek és háromszékiek Mikes Mihállyal Moldvába menekültek.”