| « h) Politikai viszonyok. A marosvásárhelyi és ónodi gyülések. | KEZDŐLAP | B. A magyarok szabadságharca az ónodi gyűléstől a szatmári békéig. » |
Ha az 1706. évvégi és az 1707.-iki téli és kora tavaszi általános helyzetet és állapotot közelebbről szemügyre vesszük, azt a benyomást nyerjük, mint hogyha a hosszú küzdelem és harc alatt már mindkét fél testileg és lelkileg teljesen kimerült volna. Rákóczi a küzdelem színhelyétől messze távolban, Munkácson ül; ott fogadja alárendelt vezéreinek jelentését, de azoknak újabb útmutatást a hadműveletek további vezetése tekintetében nem igen ad. Ez a hadiszíntér valamennyi részén várakozó magatartást teremt s az összes csoportok parancsnokai csupán ellenintézkedések megtételére gondolnak azon esetre, ha valahol az ellenség akcióba lépne. Ezt teszi Bercsényi főgenerális, Rákóczi helyettes is, amidőn megtudja, hogy Bussy-Rabutin ismét nyugat felé fordult. Bercsényinek ezt az intézkedését egyébként minden tekintetben megfelelően és helyesnek mondhatjuk.
A császáriak részén szintén nagyfokú tespedés és elkedvetlenedés észlelhető. Bussy-Rabutin a császártól kapott orrok miatt duzzogott s viszonzásul nagyfokú elégedetlenség hangján tartott s a helyzetet szinte kétségbeejtő színben feltüntetett, elég komor jelentéseket küldött Bécsbe s az ottani körök, sőt maga a császár is sürgősen szükségesnek tartották az egyébként érdemdús öreg harcos kiengesztelését, ami egy hozzá intézett, a legszebb elismerés hangján túláradozó szavakban bővelkedő kéziratban nyert kifejezést.[1] Ez az inkább gyermekekhez, mint meglett férfiakhoz illő, kölcsönös, de nem soká tartó haragszom-rád-játék szinte szánalmas mosolyra deríti az embert. Az iránt alig lehet kétség, hogy Bussy-Rabutin önfejűségéért és engedetlenségéért a kifogásoló megjegyzéseket méltán megérdemelte s így azok miatt duzzognia s a bécsi körökel újjat húznia egyáltalában nem volt joga. Hogy végül mégis az udvari haditanács, sőt maga a császár is beadta a derekát, ez gyengeségük jele. Az ekként felmerült viszályban tehát szemlátomást az udvari haditanács húzta a rövidebbet olyannyira, hogy most már, eddigi szokása ellenére, ő vonult a háttérbe s a jövendő hadműveletek tervének megállapítását a két tábornagy legjobb belátásra bízta, amit elvileg helyeselnünk kell, mert sokkal jobb, ha maguk a harctéren működő, hivatott hadvezérek állapítják meg jövendő hadműveleteik tervét, amelynek sikeres végrehajtásáért egész egyéniségüket latba kell vetniök, mint hogyha azt a zöld asztal mellől reájuk oktruálják.
A két tábornagy által kieszelt hadműveleti terv nem nagyon duzzad az erőtől és a végleges győzni akarástól. A rendelkezésre álló összes erők összefogása és latbavetése helyett Starhemberg a feladat megoldásának oroszlánrészét tábornagy-társára tolta át, akit öccsének csoportja révén szándékozott csupán támogatásban részesíteni. Nagyobbszabású, messzebbmenő hadműveleti célt a bicskei megállapodás nem tartalmaz, mert az, hogy Bussy-Rabutin végeredményben Veszprém–Szent-Grót vonalában, a balszárnyon Starhemberg Miksa csoportjával összeköttetésben lépve, őrállásszerű felállításba helyezze el csapatjait, nagyon is gyenge majoránának mondható. A Székesfehérvár és Simontornya felé intézendő támadásnak is meglehetősen lanyha volt az alapgondolata. Mindkét helyen Bussy-Rabutinnak csak kisérleteznie kellett a támadással, hogy aztán akár siker, akár nemsiker esetén a Rába felé húzódjék. Mindezek a dolgok nem erőteljes támadás, hanem bátortalan tapogatódzás jellegét viselik magukon és természetesen az elért eredmény is ennek megfelelően csak közepes lehetett, sőt Bottyán célszerű ellenintézkedései folytán még jóval azon alul is maradt.[2] Nagy, pozitív, tartós, döntő eredményt a Bottyán-féle eljárással, épúgy, amint az az eddigi hasonló eljárások alkalmával is kitűnt, elérni ugyan nem lehetett, sőt végeredményben a két császári-csoport egyesülését sem tudta megakadályozni, de másrészt az is igaz, hogy a folytonos zaklatás és kiállott fáradalmak folytán az ellenség tettereje annyira megbénult, hogy a megtörtént egyesülés után jó hosszú ideig úgyszólván harc- és hadképtelennek érezte magát.
Thaly Kálmánnak az egyes működő, részben vezérlő szerepet játszó magasabb állású kuruc egyénekre vonatkozó közléseiből és megjegyzéseiből, amelyeknek, egyrészt érdekességüknél, másrészt erős hangjuknál fogva, szószerinti átvételét tartottam szükségesnek és célszerűnek, sajnálatosan bontakozik ki ama kicsinyes, rút egyenetlenség, gyakori torzsalkodás és irigység, továbbá a született arisztokratáknak méltatlan előnyben való részesítése és más egyéb bajok, amelyek a kuruc ügy egyébként elég erős életfáján sokszor vészthozóan rágódtak. Thaly Kálmánnak az Eszterházy Antal és az Andrássyak jellemzésére használt, fentebb közölt igen erős szavait én a magam részéről is abban az esetben fenntartás nélkül elfogadnám, ha rengeteg, egyébként igen becses műveinek áttanulmányozása közben minduntalan nem tapasztaltam volna, hogy viszont ő egyes kedvenceinek, így elsősorban gróf Bercsényinek és Bottyánnak minden elkövetett hibája fölött szemet húnyva, azokat sokszor émelygős dicséreteivel szinte égig emelni igyekszik. Ez az eljárás merőben ellenkezik a történetírástól méltán megkövetelt teljes pártatlanság soha szem elől nem tévesztendő elvével.
Bezerédy sitkei kalandja és báró Orsich-csal vívott párviadala felette érdekes hadtörténelmi epizód színében tűnik fel, amely fölött a fiatal tisztek bizonyára még most is örömmel és élvezettel elméláznak.
A dunántúli élénk, mozgalmas és eleven tevékenységgel élénk ellentétben állott az ugyanakkor a Dunától északra uralgó legnagyobbfokút tétlenség, ami sem Starhemberg Guidonak, sem Eszterházy Antalnak nem válik, dicséretére. Előbbi felsőbb helyről vett ismételt nógatásra sem volt akcióba lépésre rábírható s így a más hadiszíntereken annyira bevált császári vezér a magyarországin egyáltalában nem tudott valamire való dolgot felmutatni, utóbbi pedig örült, ha neki békét hagynak s így szintén teljes tétlenségben töltötte el csapatjaival együtt drága idejét, ami ellen úgylátszik a távollevő Bercsényivel sem volt kifogása. Az indokolatlan tétlenségét tehát őt is felelősség terheli. Hogy vajjon a felvidéki hadiszíntéren való személyes jelenléte élénkebb tevékenységet eredményezett volna-e? erre a kérdésre sem a határozott igennel, sem nemmel nem felelhetünk. De hogy Eszterházy juhhon illő nembánomsággal és bárgyúsággal tűrte, hogy Starhemberg, aki majdnem mondhatni fogvacogva fogott hozzá lipótvári vállalata végrehajtásához, kitűzött célját kénye-kedve szerint és játszi könnyedséggel elérhesse, az valóban erős és kemény megróvást érdemel. A császáriak utólag persze nem győztek eléggé csodálkozni, hogy az eleinte annyira veszélyesnek tartott vállalkozás végeredményben oly pompásan sikerült.[3]
Alighanem nagyrészt ennek a frissen kivívott sikernek köszönhette Starhemberg, hogy most már a császár őt és nem Bussy-Rabutint nevezte ki végleg a magyarországi hadak főparancsokává, míg utóbbit ismét Erdélybe sétáltatták vissza. Hogy a fennforgó viszonyok között, amikor a császári hadvezetőség úgyis szűkiben volt csapatok és hadiszerek tekintetében, a sereg egy jelentékeny részének a Duna mellől Erdélybe, onnan vissza a Dunához, majd ismét Erdélybe való vissza sétáltatása jónak éppen nem mondható, azt bővebben magyarázni és indokolni alig szükséges. Ez, ha másért nem, már azért sem volt célszerű, mert a csapatoknak óriási kifárasztásával és időelőtti elkoptatásával járt.
Ily nagyszámú csapatok elvezénylése, illetve elindítása folytán a császári hadvezetőségnek legújabb felsőmagyarországi hadműveleti terve nagyobbszabású támadólagos fellépést s ennek révén a végleges döntés mielőbbi előidézését és kierőszakolását természetesen nem igen vehette fel programjába, s így, kivált miután a kurucok részén sem nyilvánult meg ehhez hasonló törekvés, nem csodálkozhatunk azon, hogy végeredményben az ezévi hadműveletek sem vitték előbbre a már évek óta meglehetősen erőtlenül tovahúzódó nagy és fontos viaskodás végleges eldöntésének ügyét. Nagyban hozzájárult ehhez, hogy az ezévi hadjáratok hadvezérei, a császáriak épúgy, mint a kurucok, az egy Bottyánt kivéve, meglehetősen lanyhán viselkedtek és tulajdonképpen a sok szép részletsiker ellenére Bottyán sem tudott a dunántuli status quo fenntartásánál egyebet elérni. Ez a negatív eredmény annál meglepőbb, mert Starhemberg Gudio és Pálffy János az azelőtti években, más hadiszíntereken valóban igen szép dolgokat produkáltak.
Később a bécsi udvari haditanács meghagyta ugyan a Dunántul működő Pálffy Jánosnak és Bussy-Rabutinnak, hogy közös erővel legalább a Dunántúlt tisztítsák meg újból a kurucoktól, de most már, ami azelőtt két ízben is sikerült, Bottyán szívós ellenállása és célszerű ellenintézkedései folytán ez az elég szerénynek mondható kívánság sem tudott teljesedésbe menni, sőt a túlóvatos báró Hehem még Pálffy beérkezése előtt egy jókora megszállt terület önként át is engedett komoly támadással fenyegetődző ellenfelének.
Fordítva állott a viszony a Dunától északra. Itt Eszterházy Antal, a kuruc fővezér mutatkozott felette félénknek és teljesen passzívnak, ami bátran jogot adott volna, a vele szemben álló Starhemberg Guidonak döntő sikereket biztosító nagyobbarányú offenzíva megkezdésére, de a császári fővezér beérte kisebb vállalatok végrehajtásával, amelyek egytől egyik sikerültek is, úgy hogy valóban csodálkoznunk kell, hogy a részleges sikereken felbuzdulva és Eszterházy teljes tétlenségét látva, Starhembergnek nem szottyan kedve a Vágon túl terjedő komoly offenzíva megindítására.
Egyébként a szóban forgó időszakban a császáriak és kurucok egyaránt csak kisebb keretekben mozgó hadműveleteket hajtottak végre, amelyek hadászati szempontból alig mutatnak fel érdekesebb és tanulságosabb momentumokat; a mindkét részről alkalmazott dúlások, rablások, fosztogatások, városok és falvak gyakori elhamvasztására, stb. oly visszataszító benyomást váltanak ki minden józanul és igazságosan gondolkodó ember lelkéből, hogy ezekre a rémtetekre most már mindenki csak a legnagyobbfokú felháborodással és útálattal képes rágondolni és visszaemlékezni.
Harcászati tekintetben a letárgyalt fegyveres összecsapások közül legfeljebb a sopron–németkeresztúri ütközet érdemel nagyobb figyelmet. Ebben az öreg Vak-Bottyán valóban kiválóan ügyes guerilla harcvezetőnek bizonyult. Ez az ütközet az akkor kedvelt magyar harcmódnak tipikus és tanulságos példáját mutatja; ezért is foglalkoztunk vele annyira bő részletességgel. Ámde ezzel a harcmóddal sorsdöntő csatákat nem, hanem csak kisebbszerű összeütközéseket lehetett megvívni. Thaly Kálmán az utóbb említett összeütközést id. m. 161. oldalán „soproni ütközet”-nek, a következő oldalon pedig „sopron–németkeresztúri csatá”-nak nevezi. Látszik, hogy az illusztris író, akinek egyébként hadtörténelmi irodalmunk igen sokat köszönhet, nem-tanult katona létére nem volt egészen tisztában az ütközet és csata kifejezés és megnevezés között fennálló lényegbeli fínom, de amellett igen fontos és lényeges különbséggel. Ütközet alatt ugyanis, mint már ismételten volt alkalmunk kifejteni, kisebb méretű, csata alatt ellenben nagy, sorsdöntő harcászati műveleteket szoktunk érteni. Épígy a mondott okból azon sem csodálkozhatunk, ha Thaly a sztratégia és taktika fogalmát is minduntalan összezavarja és helytelenül alkalmazza. Végül a pártatlan igazság rovására gyakran abban a hibába esik, hogy kedvenc hőseiről szuperlatívuszokban beszél, mi mellett az ellenfél, sőt nem ritkán a kurucok egyik-másik vezetőjével szemben fukarkodik a jól megérdemelt dicséret és elismerés odaítélésével. Igy kivált Bercsényit és Bottyánt rendszerint égig magasztalja. Utóbbit legtöbbször meg is érdemli, de azért id. m. 215–218. oldalán foglalt alábbi jellemzése kissé mégis túlzottnak tűnik föl előttünk. „Midőn Bottyán tábornok – írja Thaly – 1706. decemberben a dunántuli vezényletet átvette, a Rábán fölüli tartomány ellenség kezében vala; s midőn 1707. végén a parancsnokságot utódjának átadá: az országrész egész a sopronyi és lajtai védvonalakig Rákóczilt uralá. Átvett egy bomladozófélben levő kisebb hadsereget, s átadott egy harcokban edzett, fegyelemhez szoktatott nagyobbat. Kőszeget, Szombathelyt, – az északnyugati részek e két igen jelentékeny pontját – elfoglalta s megtartá: bevette Győr külerősségét is, bevett styriai várakat (?), sánczokat, ezeket azonban természetszerűleg meg nem tarthatá. Ostromágyúk hiányában nagyobb erősségeket el nem foglalhatott: de megvédett mindent, ami magyar kézben volt. Simontornya, Palota, sőt még a regényes lovagvár, Csobáncz is mily győzelmesen verték vissza a németek rohamait! A kis Csíkvárt ugyan, Rabutinnak kemény ágyúzása után pusztán hagyá őrsége: de azután ismét megszállá, s újból megerősítvén, az év végén is birta.
„Mikor Rabutin téli hadjáratát megkezdé tudjuk, hogy a Dunántúlnak megtartása felől magok a főbb kurucz vezérek – különösen Eszterházy – már-már kétségbeestek, és csak a hadsereg megmentésétől gondolkodtak. Bottyán azonban, mesterileg alkalmazott taktikájával nemcsak hogy megvédé a tartományt, sőt a császári tábornagy hadtestét hallatlanul elnyomorította, három-négyhavi időtartamra harczképtelenné tette.
„A leghíresebb hadvezérek: egy Starhemberg Guido, Rabutin, Pálffy János, stb.[4] terveit nem egyszer kijátszá, s a bécsi cs, kir. fő haditanácsnak a dunántúli országrész meghódítását czélozó ismételt utasításai megvalósítását mindannyiszor megtudá gátolni, ügyessége, erélye, vitézsége, fáradhatatlan tevékenysége és hadvezéri tehetségei által, habár olykor viszonylag igen silány eszközökkel és sokkal gyengébb haderőkkel (?) rendelkezett. A hadtestében levő alvezérek közül csak Bezerédy és Balogh Ádám birtak jelesebb katonai képességgel; a végrehajtás sikereit gyakran köszönheté ezeknek.”[5]
„Levágott 3–4000 ráczot s horvátot, vagy 3000 németet, ejtett legalább 1000 hadifoglyot; és így a császári haderőt az 1707.-ik éven át 7–8000 emberrel apasztá, – míg saját vesztesége ehhez nem is hasonlítható, s nagyon sokat mondunk, ha azt legföllebb, összevéve 1540–2000-re tesszük.[6] És ami elveszett is: ki tudá pótolni, mert az átvett 9–10.000 ember helyett végül 12.000-et adott által. Jelentékenyebb főtisztje az egész évi hadjárat alatt csak három esett el: Moóry István ezredes, Jóna János alezredes és Szőke Pál őrnagy. Fogságba egy ismert nevű kurucz tiszt sem került; ellenben Bottyánnak még az összes dunántúli rabok kicserélése után is annyi hadi-foglya marad. – közöttük sok tiszt, – hogy az octóber végén Érsek-Újvárba küldött szállítmányon fölül, 1708. januárban 60 horvát s 50 német rabot adtak be Sopronyba à conto, s azonföljül Csesznek-vára még foglyokkal telve maradt.”[7]
„Előbb Rabutin és Starhemberg Miksa; azután Rabutin és Pálffy, végre Starhemberg Gudio és Pálffy kisérlék meg közbeszorítani s megverni Bottyánt, mindenkor az övénél jobb hadianyaggal s túlnyomó erőkkel (?) – és ő mindannyiszor meg birá hiusítani terveiket.[8] Rabulint lassanként, tudjuk, mint tette tönkre, hogy utoljára a támadó ellenfél már csak a békés menekülhetést tűzé ki célul; midőn pedig augusztus havában e tábornagy a bánnal, és az utóbbi, szeptember hónapban Starhemberg Guidóval egyesüle Bottyán megsemmisítésére: Rákóczinak derék tábornoka mindig ki tudott siklani előlük, oly előnyös hadállásokba, melyekben aztán megtámadni őt nem vala tanácsos.[9] Rabutin és Pálffynak Pápa táján elkövetett égetéseiért, úgy Starhembergnek a Rábaközben, Kőszeg és Szombathely tájain tétetett dúlásaiért, tízszeres bosszút álla Ausztriában, Styriában,[10] Ha a császáriak égettek, pusztítottak: azt tette ő is; de ha a visszatorlás rettentő művének elég vala téve, – rögtön megtiltotta az égetést. Katonáit keményen tartá, szigorral bünteté: hanem aztán jutalmazta is, és gondoskodott róluk atyailag;[11] a népet[12] a zsarolásoktól védte és kimélé: de, ha a viszonyok hatalma úgy hozta magával, súlyos áldozatokat igényelt tőle. Tiszteinek és a hatóságoknak vasakarattal tudott parancsolni.
„Bécs tájékát sokszor megriasztá; maga József császár futva menekült huszárai elűl Német-Újhely falai közé. Mikor pedig Starhemberg Nyitra-várát vítta: ő ezen erősséget és a bányavárosokat, a Bécs tájára irányzott zajos beütéssel megmentette a veszedelemtől.
„És mindezek mily módokon sikerültek neki? láttuk, hogy egész hadjárata alatt az apró harczok és diversiók rendszerét követte. Hadseregének előnye ebben állott, és ő ez előnyt kitünően fel tudá használni. Döntő ütközetet egyszer sem fogad vala el; nagyobb csatát is csak négyszer vívott: Császárnál, Kenesénél, Mosonynál a ráczok és Sopronynál Nádasdy ellen[13] de mind a négyszer ő volt a támadó fél, s egyszersmind győző is. Mosonyi diadalát főként támadása gyorsaságának és túlsúlyának, a sopronyit pedig a terepviszonynak felhasználása és kitünő hadfelállításának köszönheté. Hogy a positiók megválasztásra tábornokunk általában mily gondot fordított, s mily szemességet, óvatosságot, mondhatjuk: genialitást tanusit vala ezen a valódi hadvezetést annyira jellemző műveletben, – mutatják krakaói és árpási hadállásainak sikerei[14] Láttuk, hogy a közlekedési vonalak – pl. a karvai rév és a rábai hídak – fenntartására is mindig kiváló figyelemmel ügyelt.
„Egyáltalában, katonailag elmondható, hogy Bottyán 1707.-ik évi dunántúli – sokszor a legsulyosabb viszonyok közt vívott – hadjáratainak eseménydús, érdekes hadműveletekben és tanulságokban gazdag történelme, a legfényesebb igazolásául szolgál az apróbb csapatokra tagozott harczászati mód és a divertív rendszer jogosultságának,[15] s egyszersmind példát nyújt arra, hogy a lakosság rokonszenvétől támogatott nemzeti haderők, a legkitünőbben fegyelmezett, gyakorlott és vezényelt sorhadbeli rendes csapatokkal is sikerrel küzdhetnek meg.[16]
„Történelmileg mérlegelve pedig az 1707.-ik évi dunántúli hadjáratot: el kell ismernünk, hogy Bottyán tábornok – ha soha egyebet nem tette volna, – már csak e küzdelmes évben tanúsított példás vitézsége, ritka erélye, ügyessége és csüggedhetetlen kitartása által is, nevét hazájának történetébe vezéri kardjával örökre beírta.”[17]
Hogy Bottyán még akkor is lankadatlan buzgalommal és energiával tovább folytatta működését, amikor már tudta, hogy őt a dunántuli parancsnokság alól fölmentik, az az öreg harcosnak valóban becsületére válik.
Épígy figyelemre és dicséretre méltó Béri Balogh Ádám igen ügyesen végrehajtott szolnoki huszárstiklije is.
Végül nagy sajnálattal, de a legnagyobb rosszalás hangján meg kell bélyegeznünk a kuruc magasabb parancsnokok között kitört egyenetlenséget, áskálódást, besúgást és okvetetlenkedést. Ez, mint tudjuk, sajnos régi rossz szokása és tulajdonsága volt a mindenkori magyarságnak úgy a közügyek, mint a katonai dolgok terén. Igazi morbus hungaricus volt ez, mely sokszor megakasztotta az ország fejlődését és a körülményekhez mért és azok által teljes mértékben indokolt boldogulását, felvirágzását.
Az ezévi erdélyi hadműveletek a kurucz hadvezetés felette szomorú képét tárják elénk. Pekry eleinte nagy buzgalommal és elég szép sikerrel fáradozott, hogy Rákóczi uralmát a császári csapatok zömétől elhagyott tartományban helyreállítsa és megszilárdítsa, hanem utóbb meglehetős tétlenségbe merült és holmi eredménytelen ostromokra és körülzárásokra pazarolta idejét és erejét. Tige ezredessel szemben tanusított teljesen passzív magatartása pedig egyenesen megfoghatatlan. Ugyanilyen nem eléggé rosszalható magatartást tanusított Károlyi is, aki minden legkisebb baj és kellemetlenség nélkül engedte Bussy-Rabutint Erdély területére visszatérni. Hogy utóbbi, menetiránya tekintetében úgy Károlyit, mint Rákóczit jó hosszú ideig bizonytalanságban tudta tartani, ez elég sajnos, elég bosszantó dolog. A magyarok részén máskor oly remekül működő hírszerző, földerítő és kémszolgálat ezúttal úgylátszik teljesen csütörtököt mondott. Hogy Rákóczi a szégyenletes kudarc miatt, melyről Károlyi inkább tehetett, mint Pekry, csak utóbbin töltötte ki bosszúját, azt nem tarthatjuk egészen méltányos és pártatlan dolognak. Ez az eljárás bizonyos mértékben a bűnbak-keresés látszatát viseli magán; ez pedig sohase volt se szép, se jó dolog.
A külpolitikai viszonyok alakulása, sajnos, napról napra szintén mindig borúsabb színezetet kezdett magára ölteni. A Szekfűből vett s a megfelelő helyen közölt idézethez, az egy zárójeles közbeszúrást kivéve, nekem alig van hozzátenni valóm. A belpolitika terén se festett jobban a dolog, ahogyan azt a marosvásárhelyi és ónodi események világosan megmutatták. A gyűléseken elhangzott erős kifejezések, gyanusítások, sőt talán még inkább a Rákóczi lelkes felszólalása után tapasztalt néma közöny, a fejedelem önzetlen, tiszta, becsületes, lelkének nagyon fájhattak.
Én a magam részéről az ónodi határozathoz csak azt szeretném hozzáfűzni, hogy ennek a nagy horderejű, sorsdöntő lépésnek a megtételét, a katonai téren eddig elért, de pozitív, átütő eredményt még meg nem érlelt sikerek által sem kellőképpen megalapozottnak, s így katonai tekintetben indokoltnak sem látom.
Az udvart és a bécsi köröket a két gyűlésen hozott határozatok természetesen a legkínosabban érintették, de megfelelő haderő hiányában azokért nyomban bosszút nem állhattak. A reakció mindössze abból állott, hogy az udvar és tanácsadóinak biztatására herceg Eszterházy Pál nádor július 29-én a maga s a király hűségén megmaradt valamennyi egyházi és világi úr, nemes és polgár nevében a két gyűlésen hozott végzéseknek ellentmondott s azokat semmiseknek nyilvánította, majd utóbb mindazokat, akik az említett gyűléseken részt vettek s azok végzéseinek engedelmeskednek, hűtlen lázadóknak, felségsértőknek s a haza ellenségeinek, s mint ilyeneket, minden javaktól, méltóságoktól, hivatalaiktól és jogaiktól megfosztottaknak nyilvánítja. Ime, így állott akkoriban magyar a magyarral szemben! A legnagyobb fokban áldatlan állapotok voltak ezek.
Most pedig a 1707. év mind a katonai, mind politikai eseményeit összegezve, bátran állíthatjuk, hogy az ezévi küzdelmek egyetlen lépéssel sem vitték előbbre sem a fölkelés, sem az annak leverését célzó császári elleintézkedések és erőlködések ügyét. Igaz, hogy Bottyán a Dunántúlon az év folyamán a kurucok hadállásait nemcsak a Rába balpartjára vitte át, ahol erősen megvetette lábát, hanem ismételten, igaz hogy csak átmenetileg, jó mélyen behatolt az örökös tartományokban is, de másrészt a Dunától északra Starhemberg Guido a Vágvonalig terjedő terület urává lőn, amelyet védelemre célszerűen be is rendezett s végül Bussy-Rabutin ismét hatalmába kerítette Erdélyt. De e sikerek egyike sem gyakorolt döntő befolyást a háború általános nagy menetére, miért is azt hiszem, hogy fenti megállapításom teljesen helytállónak mondható.
[1] Feldzüge… IX., 292.: „Der kaiserliche Feldherr (Rabutin) wusste, dass man ihn in gewissen Kreisen der Residenz für den ünglücklichen Ausgang der vorjährigen Campagne verantwortlich mache, und sah in den unterlassenen Vorkehrungen zum Empfange seiner Truppen bei Pest nur eine weitere Folge jener ihm feindseligen Stimmung. Auf das Ausserste erbittert und gekränkt, sandte Rabutin die alarmirendsten Berichte nach Wien. Tiell an Eugen 29. Jänner, und 5. Februar 1707. Kriegs-Archiv., Ungarn, Fasc. I. 5. II. 2.). Hier beeilte man sich die ganze Angelegenheit einer Conferenz vorzulegen, in welcher beschlossen wurde, dem Feldmarschall nicht nur die erforderichen Geldmittel zur Verfügung zu stellen, sondern auch für die anderweitigen Bedürfnisse seines Corps Sorge zu tragen. Schon einige Tage früher hatte der Kaiser ein Handschreiben an Rabutin erlassen, worin dessen Verdienste und Leistungen in der gnädigsten und schmeichelhaftesten Weise anerkannt und die Mittheilung beigefügt worden war, dass sich Feldmarschall Graf Starhemberg persönlich zu ihm verfügen werde (vagyis, hogy a hegy megy Mohamedhez és nem megfordítva), um gemeinschaftlich mit Rabutin das Weitere wegen der Vertheilung und Retablirung der Truppen festzustellen.” (A császár 1707. jan. 18.-én kelt kézirata Rabutinhoz, a nagyszebeni hadparancsnokság levéltárában). A bicskei találkozón azonban nemcsak erről volt szó, hanem ezen túlmenőleg, a legközelebbi hadműveletek tervét is végérvényesen megállapították.
[2] Ezt még a hivatalos osztrák vezérkari munka (Feldzüge… ) is elismeri, a IX. köt. 294. oldalán ezeket mondván: „Es unterliegt keinem Zweifel, dass Bottyán mit diesen Verfügungen das richtige Mittel gefunden hatte, um die Pläne der Kaiserlichen erfolgreich zu durczkreuzen.”
[3] Felzüge… IX., 297.: „In Wien sah man dem Ausgange dieses Unternehmens… mit banger Sorge entgegen. Man fürchtete, dass die Insurgenten dem kaiserlichen Feldherrn schon auf halbem Wege unüberwindliche Hindernisse entgegenstellen, oder diesen unterwegs die Nachricht von dem Falle der Festung zugehen werde (Tiell an Eugen, 30 März 1707. Kriegs-Arch., Ungarn, Fasc., III, 9.). – Annál nagyobb volt az öröm a kínos percek elmulása után: „… die Expedition traf am 31. März um 7. Uhr Abends glücklich in Leopoldstadt ein, ohne dass von Seite des Feindes (tehát a Lipótvárt körülzárva tartó csapatok részéről is!) auch nur der Versuch eines Angriffes erfolgt wäre. Das Unternehmen war über alle Erwartung glücklich durchgeführt, und, wie so häuftig, hatten auch diesmal Energie und Kühnheit (?) den Erfolg zur Seite. Um Mitternacht trat der Feldsmarschall mit seinem Delachement auf derselben Strasse den Rückmarsch an. Diesmal folgte der Gegner den kaiserlichen Reitern in geringer Entfernung zwar bis Lanschüzt, fand es jedoch auch jetz nich rathsam, sie anzugreifen, so dass Starhemberg in der Nach vom 1. zum 2. April unbehelligt in Pressburg einziehen konnte, nachdem er den ganzen Zug in ebenso rascher als glänzender Weise durchgeführt hatte.”
[4] Fentebb azonban kiemeltük, hogy ezek a híres hadvezérek ezúttal felette középszerűeknek mutatkoztak és erélytelen hadvezetésükkel egyre-másra csütörtököt mondtak.
[5] Én a magam részéről Bezerédy mint Bottyán kitűnő segítőtársa számára az elismerésnek ezt a fokát kevésnek tartom. A guerilla-műveletek és harcok vezetésében Bezerédy alig állott hátrább Bottyánnál, sőt héba-hóba még tábornoknál is szerencsésebbnek bizonyult és jóval többet is tudott produkálni. (Lásd a két hadvezető utolsó ausztriai portyázó műveletét).
[6] Hogy vajjon ez teljesen reális beállítás-e és nem-e kissé tendenciózus, azt bebizonyítani bajos dolog.
[7] Eszterházy Antal tábori könyve.
[8] Mert rendszerint kitért előlük. Mindenesetre nagyobb lett volna a dicsőség, ha a csatát elfogadva, ellenfeleit tönkre verte volna.
[9] Lásd az előző jegyzetet.
[10] Ezzel ugyan nincs okunk dicsekedni.
[11] Ez igaz és követendő példa gyanánt nem lehet eléggé és elég gyakran hangsúlyozni.
[12] Már mint a saját népét, de az idegent annál kevésbé. Pedig ennek is nagyobbára ártatlanul kellett szenvednie.
[13] Ezek egyike sem volt csata és még kevésbbé nagyobb csata, hanem csak ütközet. Az meg éppen nem nagyon válik Bottyán dicséretére, hogy döntő csatát (nem pedig ütközetet, mint Thaly mondja) soha sem fogadott el. Ő azt is bátran megtehette volna, mely esetben esetleg döntő eredményt is érhetett volna el. Bottyánnak minden kvalitása megvolt arra, hogy csapatjait még nehéz viszonyok között is győzelemre vezesse. Ezért én a magam részéről végtelenül sajnálom, hogy Bottyán csakis ennek az aprólékos harcmódnak embere és kedvelője volt, mely eljárással és harcmóddal, mint azt már ismételten kifejtettem, tartós, döntő eredményeket kivívni nem lehetett. Legjobb bizonyítéka ennek többek között az is, hogy a sopron-németkeresztúri szép siker után Bottyán és Bezerédy újból visszatértek eredeti helyeikre s így ennek az ütközetnek a morális sikeren kívül egyéb harcászati vagy hadműveleti haszna nem igen volt.
[14] Katonai szakember szemében ez az egész mondat üres, nagyhangú, bombasztikus kijelentés színében tűnik fel.
[15] Hogy nekem e tekintetben mi a nézetem, azt már fentebb kifejtettem, de újból hangsúlyozni kívánom, hogy ezzel a rendszerrel és módszerrel tartós, döntő sikereket elérni nem lehetett s így végeredményben a kuruc fővezetőség és Rákóczi ezeknek a dunántúli sikereknek a végleges megoldás szempontjából valami nagy hasznát nem vehette. Mindazonáltal távol áll tőlem és eszem ágában sincs a helyét mindig derekasan megálló és feladatát szívvel-lélekkel és ügyesen megoldó vitéz Vak-Bottyán kimagasló érdemeit a legkisebb mértékben kisebbíteni akarni.
[16] Ahhoz azonban nem férhet kétség, hogy a kuruc vezérek rendelkezésére álló emberanyag hiányos kiképzésénél fogva és a kellő gyakorlottság hiányában rendezett, nagy csatákban, zárt alakzatokban való alkalmazásra kevésbé volt alkalmas, amint ezt az eddig vívott nagy csaták világosan megmutatták, bár e nagy csatákban is rendszerint inkább a vezetésen, mint a csapatokon múlt, hogy végeredményben a győzelem istenasszonya nem a kurucokat, hanem mindenkori ellenfeleiket tüntette ki kegyével.
[17] Ezt magam is készséggel aláírom és megerősítem.
| « h) Politikai viszonyok. A marosvásárhelyi és ónodi gyülések. | KEZDŐLAP | B. A magyarok szabadságharca az ónodi gyűléstől a szatmári békéig. » |