XVIII/8. számú melléklet.

A hadiesemények ez évben Sopron tájékán kezdődtek, ahol a császáriak és kurucok egyaránt dúlták és fosztogatták a másik félhez hajló községek lakosságát. Mindegyik fél, mint rendesen, persze most is a másikra tolta a dúlások és fosztogatások kezdeményezését.[1]

A császáriak garázdálkodásának nagyobbarányú megtorlása céljából Bottyán úgy érezte, hogy több gyalogságra volna szüksége. Ezért ráírt Vas megyére, hogy állítsa mielőtt lábra Cziráky László elszéledt hajdúezredét s azonkívül Eszterházynál is minduntalan sürgette gyalogságnak átküldését, melynek segítségével még magát Sopront is megtámadhatónak és bevehetőnek vélte. Míg azonban gyalogságra szert tehetne, hogy lovassága addig is ne tétlenkedjék, „és a sopronvidéki magyar falvak égetését magukon az örökös tartományokon, – melyeknek pusztulása jobban fájt az udvarnak – bosszulhassa meg, Bottyán január 20.-ika táján 2000 válogatott jó paripás huszárt indított el a téli fagyon Bezerédyvel a Lapincs határfolyamon át Styriába. A hírneves dandárnok váratlanul érkezvén, alig talált ellenállásra, s a stájer rendek jószágait és 16 falut Hartbergtől le Burgauig fölzsákmányolá és elhamvasztá. Burgau közelében egy rác századra bukkanván, azt részben levágatta, részben szétszórá s megűzé, úgy, hogy a kapitány alig futhatott negyedmagával Hartbergbe. A kurucok e berohanása nagy riadást okozott Gráczban, Bécsben: Bezerédy pedig gazdag nyereséggel térvén vissza, hadai egy részét a határ védelmére a Lapincs mellett hagya Kis Gergellyel.[2]

Ezalatt Bottyán január közepén főhadiszállását Pápáról Szombathelyre áttevén, mindennemű előkészületeket tet a császáriakkal küszöbön álló nagyobbarányú küzdelemre. Sokoldalú tevékenységének egyik része a személyi és parancsnoklási ügyek rendezésére vonatkozott. E tekintetben érdekes, amit Thaly id. m. 28. oldalán következőképpen fejez ki: „…a két Andrássytól, kiknek egyike (István) Kőszegen csak hevert, dorbézolt és ivott, minélelőbb szabadulni óhajtván Bottyán; csakhamar általküldé őket a Dunán, – hadd menjenek haza Krasznahorkára, ott György öccsükkel, a legnagyobb ivóval, hármasában poharazhatnak! … Ezzel Bottyán csak egyedül maradt, más tábornokok nélkül túl a Dunán, és pedig az egész nehéz, küzdelmes éven át. Dandárnoka is csak három vala: Bezerédy, a már törődött Kisfaludy György és a vén Domokos Ferenc; azonban ő kedvencét, a hős Béri Balogh Ádámot is többnyire dandárparancsnok gyanánt alkalmazá.”

Még egy más kisebbszerű intézkedést is tett Bottyán. Elrendelte, hogy a Győr és Komárom táján figyelő szolgálatot teljesítő kurucok majd a Bicskéről Pozsonyba visszatérő Starhemberg tábornagyot megtámadják s ha lehet, el is fogják. Ennek folytán egy Kisfaludy László ezredéből való huszárcsapat Igmándnál rá is támadt a tábornagyra és kiséretére, amiből egy kis parázs összetűzés, puskázás és vagdalkozás támadt, amelynek folyamán a többszörösen sebesült Zólyomy János hadnagy néhány katonájával fogságba esett,[3] a császári fővezér ellenben bántatlanul jutott el Győrbe s onnan Pozsonyon át Bécsbe.

Rendelkezésre álló csapatjait Bottyán a várható támadással szemben következőleg állította fel: Szekeres Istvánt ezredével és a Bottyán-huszárok néhány századával előcsapat gyanánt küldte Székesfehérvár és Buda közé; a soproni ellenséggel szemben Bezerédy maradt a Kőszegen szállásoló és Sárvárt körülzáró gyalogsággal, továbbá 2 lovas ezreddel, 2 dragonyos századdal és a szabad-lovascsapatokkal; a Rába- és Tóközben Magyar-Óvár és Győr, továbbá Komárom és Tata szemmeltartására és a Karvával való közlekedés fenntartására Török István huszárezrede állott fel. Styria felé Kis Gergely vigyázott Kisfaludy György ezredével; Palotát, Csíkvárt és a Sió-vonal sáncait Séllyei Gergely ezredes tartotta megszállva Domokos Ferenc gyalog ezredével; Simontornyáról Zana György portyázott Szigetvár és Eszék felé, míg Kisfaludy László néhány százada Zalából ügyelt Horvátország felé. A többi csapatokat, nevezetesen saját huszárezrede zömét és 6–8 dragonyos századot a központiasan fekvő Pápán helyezte el, hogy onnan bárhova gyorsan segítséget küldhessen s ő maga is oda helyezte vissza főhadiszállását. A Székesfehérvár és Veszprém között terjeszkedő jobbszárnyhadának Béri Balogh Ádám, a Sárvártól Kőszegig nyúló balszárnynak Bezerédy Imre, a Pápa környékén összpontosított középhadnak pedig maga Bottyán volt a parancsnoka. Érezhető hiányt szenvedett Bottyán gyalogságban, miért is újból sürgette Eszterházyt, hogy ebből a fegyvernemből küldjön neki segítséget; Eszterházy azonban „részint mivel a gyalogságra Érsekújvárban, s Lipótvár és Trencsén szorongatására, valamint a karvai sáncok őrzésére magának is szüksége volt, részint pedig, mert a gyaloghadat a lovasságnál jobban féltette a Dunántúl veszélyétől és az odarekedéstől, nem gyalogságot, hanem, február elején, amint a Duna jege beállt, 1800–1900 lovast költöztetett által a szorongatott dunántúliak segélyére, még pedig Réthey Györggyel öt ezredből kiszemelt 1000 jó paripás huszárt és Győri Nagy Jánossal 8–900 dragonyost.[4] Bottyán tábornok Rétheyt huszárjaival Balogh Ádám mellé, Nagy Jánost a dragonyosokkal pedig Pápára rendelte. Igy várta Bottyán a császáriak támadását a Dunántúlra.

„Rabutinnak február elején Budára történt átköltözésének[5] hírére – írja Thaly id. m. 41. oldalán – a dunántúli kurucságot – részben tagadhatatlanul indokolt – félelem szállotta meg.[6] E félelmet különösen a túlságig aggódó Eszterházy Antal dunántúli gazdag uradalmaibeli ingóságai megmentése végett átküldözött embereinek viselete és hamis jelentései még növelték, úgy, hogy az ijedelem majdnem általánossá lőn…[7] Ezen általános rettegés közepette csak Bottyán állt meg rendületlenül; egyedül ő nem veszté el lélekjelenetét s tette meg, naponként óriási tevékenységet fejtve ki és éberen vigyázva, rendelkezéseit, hideg nyugalommal. Minthogy az ellenség túlereje felől[8] kémjei és hadijelentések által tisztában volt s a császári sorkatonaság fölényét rendes ütközetben, a kurucz csapatokkal szemben – kivált az utóbbiak most gyalogságnak is hijával lévén, – jól ismeri vala: e kettős körülményt fontolóra véve, terve volt döntő harczba Rabutinnal nem bocsátkozni, hanem ennek hadtestét saját előnyösebb csapatneme: a könnyű-lovasság felhasználásával a folytonos apró csatározások s egyéb sanyargatás által elnyomorítani. Ehhez képest Eszterházy Antal utasítását: „az hadakat egy corpusban tartsa,[9] elejétől fogva elveté s a már föntebbjelzett módon osztá fel csapatait. A Szekeres vezette előhadnak és Balogh Ádámnak meghagyá, hogy Rabutint éjjel-nappal háborgassák, apróbb csapatokkal szüntelenül reája ütve, a takarmányozással kimenőket két-három oldalról egyszerre támadják meg, s ha túlerővel találkoznak, vonuljanak vissza; az elmaradozókat, betegeket, málhásszekereket fogdossák el; éjjel gyujtsák a falvak házait vagy sátrakat a németek fejére s a zavarban, amint árthatnak, ártsanak; azután, ha a német csatarendbe sorakozik, álljanak odább, hogy néhány óra mulva más oldalról ismét a nyakában teremjenek; támadó csapataik mindig egymást váltsák, hogy egy nap se muljék el két-háromszori csatározás nélkül. Azonkívül, hogy a német tábor élelemben és takarmányban minél nagyobb szükséget szenvedjen, az előtte és oldalt járók a széna- és szalmakazlakat égessék el, avagy hordassák a lakosokkal az erdőkbe és hegyek közé. A gabonát letaposott és eltakart tetejű vermekbe rejtessék, és magát a lakosságot előre költöztessék ki a falvakból, marháikkal, nyájaikkal együtt az erdőkre, úgy, hogy a helységek a németektől pusztán találtassanak. – Ily értelmű nyilt-rendeleteket bocsátott a tábornok a vármegyei és községi hatóságokhoz is; és a szegény nép annyira szerette Bottyánt, hogy súlyos parancsainak készséggel engedelmeskedett: tél idején ott hagyá házait, s mindenestől az erdőkre, a Bakony és Vértes vadon rejtekeibe költözék. Rabutinnak örökösen zaklatott, kurucoktól és a tél keménységétől elsanyargatott hadai, ekként útjokban csupa üres falvakat találtak, s ha Budáról hozott liszteshordóikból üggyel-bajjal kenyeret készíthettek is, lovaik az éhség és éjjeli-nappali fáradság miatt elerőtlenedtek, kidőltek, tönkre mentek, a háztetők redves szalmájára, nádjára, szorulván.[10]

„Hogy pedig a kuruc hadak élelemben hiányt lehetőleg ne szenvedjenek, Bottyán Szentgyörgyi Horváth Zsigmond, a tevékeny tartományi főhadbiztos által az éléstárak folytonos töltésére igyekezett; sőt a Pápa és Devecser közt fekvő Somlóvárát is élelemtárrá alakíttatta át, némi hujdúságot vetvén födözetül bele.[11]

„Végre, hogy hadaiba a fáradságos hadjáratra annál több elszántságot, lélekerőt öntsön, s hazaszéledésüknek elejét vegye: a tisztek csaldjainak biztosságba helyezéséről gondoskodott. Felhívására, s Kisfaludy György, Domokos Ferenc, Török István, Luka Benedek, Móré és más előkelő tisztek példájára, igen sokan úgy a haditisztek mint a nemesek közül, féltőbb ingó jószágaikat nejeikkel, gyermekeikkel együtt szekerekre rakván, csapatostól költöztették át az ellenség elől a karvai réven. E menekvőknek azután a fejedelem a herceg Eszterházy-féle lévai s a gróf Koháry-féle csábrági s szitnyai uradalmakat rendelé szállás- és eltartásul, az egész 1707-ik évre; s midőn ezekben el nem férnek vala: a Nógrád, Gömör és Heves vármegyei kincstári jószágokat is. Az e helyen tanyázó dunántúli menekültek hiteles lajstroma 1630 bujdosót sorol föl, 633 lóval és 713 ökörrel.[12] Övéiknek e biztosságban tudása nem kis mértékben emelé a túl dunai fegyverviselők elszántságát és kitartását szülőföldjük oltalmazásában.”

Bussy-Rabutin február közepe felé indult el hadával Bicske tájékáról Székesfehérvár felé, melynek körülzárását a kurucok a császáriak közeledtére megszüntették. Miután itt csapatjait élelemmel ellátta, tovább folytatta útját, s miután az akkor Csíkvárnak is nevezett Szabad-Battyánnál a Sárvizen való átkelést kierőszakolta, a lakosság által kiürített Tác, Polgárdi, Füle és Enying helységeket szállotta meg és azokat körülsáncoltatta,[13] mivel eddigi előnyomulása közben a kurucok – Réthey György és Balogh Ádám előlről és oldalt, Szekeresék pedig hátulról – folyton körülrajzották, csipkedték.

Erődített állásából Bussy-Rabutin egy erős különítményt 4 ágyúval és 2 bombavető mozsárral Simontornya megvételére rendelt ki. Simontornyát Horváth Ferenc ezredes védte, akinek Bottyán még február elején megírta, hogy jól vigyázzon, meg ne lepesse magát, a folyó és sáncok jegét szorgalmasan lékeltesse és támadás esetén vitézül álljon ellen, mert ő, a tábornok hite alatt igéri, hogy ha kell, egész hadával ott terem és minden erejével megsegíti a várat. Ellenben, ha Horváth a biztos kilátásba helyezett segítség dacára Simontornyát accordára feladná, úgy, mint gyávát és árulót – karóba fogja őt húzatni! „Bottyán – írja Thaly id. m. 45. oldalán – zord és kemény ember volt a gyávák és gonosztevők iránt. Horváth Ferenc azonban nem tartozott ezek fajtájához; ő bizott a tábornok segélyigérő szavában… és a gondjaira bízott várat becsülettel megoltalmazá vitéz hajdúival.” A császári különítmény parancsnoka először levéllel felkérette a várat s miután tagadó választ kapott, rohamot parancsolt, mely azonban mintegy 70 embernyi veszteséggel visszaveretett.[14]

Bussy-Rabutin nem erőszakolta tovább Simontornya megvételét, hanem Lepsényen át, égetve, dúlva, fosztogatva, Veszprémnek vette útját, hogy mielőbb egyesülhessen Starhemberg Miksa csoportjával. Ezek szerint a Bicskén megállapított hadműveleti terv első része, Simontornya megvétele,[15] nem vált valóra.

Époly sikertelen maradt Starhemberg Miksa vállalata is. Bottyán ugyanis az összes Rába-átkelőket Árpástól Sárvárig jól megerődítette s megfelelő csapatokkal látta el, hogy azok mindaddig tarthassák magukat, míg ő a Pápánál tartott tartalékból megfelelő erősbítést előre küldhet, Bezerédynek pedig meghagyta: „ne fűtözzék tovább Kőszegen, hanem jőjjőn alá s a Répce és Rába folyók között a Sopron felől előnyomuló Starhemberg hátában foglaljon állást.” Erre Bezerédy február 20.-án elindult Kőszegről és 8–900 lovasával Starhemberg nyomán a Rába és Répce közé Urai-Újfaluba szálla.[16]

Ilyenformán a császári altábornagy két tűz közé jutván, meg sem kisérelte a Rábán való átkelést és a Bussy-Rabutinnal való egyesülés céljából a Veszprém felé való további előnyomulást, hanem segítséget sürgetve, továbbra is a Rába mögött, annak balpartján maradt.[17]

Starhemberg Miksának a Rábán túl való lekötve tartása volt a Bottyán ügyes rendelkezései által elért második nagy siker, amelyet nemsokára a harmadik is követett. Amint ugyanis megtudta, hogy Bussy-Rabutin a Balaton északkeleti végéhez, Kenese környékére érkezett, egy dragonyos századot kivéve, Pápán rendelkezésre álló összes erejét gyors menetekben Veszprémen át Béri Balogh Ádámhoz küldé, utóbbinak meghagyván, hogy a Veszprém körül fekvő helységek lakóit mindenestől a Bakony rengetegébe beköltöztetvén, ő maga pusztítson el előre minden eleséget, takarmányt Bussy-Rabutin előtt „s vessen elébe Veszprém födözésére 3000 embert, apró csapatokra oszlatva, kik is szünet nélkül rajta forgolódjanak, a kiéhezett, hidegsanyargatta németen s fogják, vágják, bosszantsák, fárasszák, nyomorítsák – minden tehetségükkel. És Balogh Ádám e hadműködésre vitézi példát mutatandó, mindjárt Kenesénél váratlanul oly keményen megcsapta Rabutint, hogy vagy 100 gyalog és 50 lovas németet levágott s elfogdosott, és sebesültjeiket Veszprémbe vitette.[18] Sőt e kitünő dandárparancsnok, ezután is oly eréllyel hajtá végre vezénylő-tábornoka parancsait, hogy a napról-napra jobban szorongatott Rabutin, a füge és fáradhatlan kuruc lovasság támadásai, az élelem és takarmány hiánya, a mérföldekre üresen talált falvak pusztasága, az éhség, a téli idő keménysége, s a bakonyi hegyes, erdős vidékeknek a bennszülött kurucok részére száz meg száz leshellyel kínálkozó terep-előnyei miatt, – szóval a magyar vitézlő rend és a nép összetartása, valamint természeti akadályok következtében, elvégre is lemondani kényszerült a Veszprémig való hatolásról; s a Bakonyt – a kurucok ez erős várát – gondosan elkerülve, balra kanyarodék, a Balaton északi partjai mentén…[19] E hadászati fényes eredmény, s a modok és állás foglalás, melyekkel azt Bottyán kivívta, kétségbevonhatatlan bizonyítékai hadvezéri tehetségének. Pedig – folytatja Thaly id. m. 51. oldalán – míg ő cselekvési irányának határozott tudatában, ily sikerdúsan működött, – nehéz állásával összekötött tömérdek súlyos gondjait még némelyeknek irígységéből, dícsvágyából, önfejűségéből s másrészt egy magasállású, de gyönge elméjű és könnyen félrevezethető főuri egyéniség meggondolatlan beavatkozásából eredett insinuatiók és hebehurgya szemrehányások is szaporíták. A vád első része Bezerédy Imrét, a második gr. Eszterházy Antalt illeti, – Bezerédy, ezen ifjú, rendkívül szerencsés és vitéz, de egyszersmind határtalanul dícsvágyó főtiszt, korábbi parancsnokai: Károlyi, de kivált Eszterházy által – akinek tenyerén hordozott kegyence vala – elkényeztetve, nem szerette, nem akarta tűrni a kemény zabolát. Neki olyan tábornok kellett, mint a jó Eszterházy, akit tetszése szerint ő kormányozhatott. Ezen főurat, – ki egyébként a megtestesült hazafiság vala, s személyére nézve elég vitéz, – Rákóczi mint emlékirataiban írva hagyta, azért nevezé ki tábornaggyá, mert Eszterházy volt: Pál nádornak és Thököly Imre fejedelemnek unokaöccse. 1706-ban dunántúli főkapitánnyá lőn, mint az itteni Pápa, Ugod, Devecser, Gesztes, Csákvár roppant uradalmak tulajdonosa, tehát az országrésznek egyik leggazdagabb mágnása. Különben, mint szintén a fejedelem írja, Antal úr nem tudott önállóan gondolkodni, s a haditanácsban rendesen annak ad vala igazat, – aki utoljára szólott. Ekként a leglármásabb főtisztek és közvetlen környezete vezették. Eszterházy, mint kinevezett dunántúli főkapitány, folyvást irányadó befolyást akart gyakorolni a tartomány hadseregének vezényletére 1707-ben, tehát Bottyán vezérsége idejében is, noha a távol Nyitra megyében időzik vala, más hatáskörben. Minduntalan átküldözé, sőt jószágai kezelésének örve alatt ide át is tartá bizalmas embereit: alezredesét Terstyánszky Istvánt, s titkárait, Kenessey Istvánt és Szőke Mihályt, akik aztán a Bottyán vaskezei által kemény kordában tartott némely, lágy vezénylet után sóhajtozó tisztektől sugalmaztatva, urokat mindenféle téves tudósításokkal tartották s a dolgokat előtte sötét és hamis színben festették. Ezek rémítették el oly nagyon Antal urat 1707. február végén is, hogy a dunántúli hadseregnek immár csak menekülhetéséről gondolkozott.[20] S e besúgókhoz járultak még Bezerédy levelei, melyeknek éle – Eszterházynak hizelegve – mindig Bottyán ellen irányult. Sőt a Bottyán szigorú parancsnoksága alatt önfeje szerint nem működhetett Bezerédy, olykor annyira ment leveleiben, hogy vezénylőtábornoka ellen egyenesen bujtogatta, izgatta Eszterházyt, amazt ócsárolván, s Antal urról állítólag tett nyers nyilatkozatokkal vádolván.[21] Ilykép nem csoda, ha az ingatag itéletű s önállótlan gondolkodású Eszterházy, Dunántúl mindent a legnagyobb zavarban hitt és látott, – amiért is 1707. február folytán írt néhány levelében Bottyánt ingerült hangon mintegy leckézni kezdette, s indokolatlan szemrehányásokkal illeté.[22] – De ezt elvégre már az öreg tábornok is megsokallá. Önérzetének tudatában, s hogy őt, a hadakozásokban megőszült vezért, aki egy Lotharingiai Károly, egy Bádeni Lajos, Max Emánuel és Savoyai Eugen diadal nagy hadjárataiban tanulta meg a hadviselés szabályait, mesterfogásait, most egy jóakaratú, de hígvelejű ifjú gróf leckézteti, és az ország másik feléből nézve, ahhoz nem értők hazug jelentgetései nyomán ítél rendezkedéseiről, – Bottyán is méltó haragra gyúlt, s Pápán február 17-ikén oly kemény és keserű választ intézett Eszterházyhoz, aminőt az még aligha kapott életében. A megsértett oroszlán körmeit mutató ez erélyes és katonás levélből lássunk néhány jellemző pontot: „Nagyságodnak Köbölkútról 12. praesentis (Februarij) költ levelében feltett feddést ami illeti, hol Ngod sóhajtva exclamál, hogy Dunáninnét (vagyis a Dunán túl) rosszul folynak a dispositiók, – való, hogy midőn általjöttem, rosszul folytak, mivel mindenek confuse voltak; vélném, most jobb rendben vagynak mindenek. Csudálkozom azon, hogy Ngod azzal untat, hogy elbújunk az ellenség előtt; – nem tudom, micsoda ember tudta Ngodat informálni, és engemet vádolni, hogy elbújunk az ellenség előtt? Az Isten büntetése megérheti az oly czinkost! … Soha, Istennek hála, ellenségem előtt elbújni nem szoktam, sőt gyermekségemtűl fogvást ellenség körül forgottam. Még azt soha senki nem hányta szememre, kivel Ngod untat; és ha Ngod nem untatna is: tudnám én az dolgot, ha módját és alkalmatosságát látnám: de nem akarnám az népet oly farkas-kaszára vetni, mint Koronczónál történt… Megvallom, hogy soha, semmiféle ember annyit nem pirongatott, mint Ngod; nem csudálnám, ha csak mostani volnék, – mert, ha egy ember végben viszi hivatalját: én rajtam sem múlik el! … Nem tudom mi szükség azon 3000 dragonyos hadat Bezerédy uramhoz küldeni? hiszen, ide-alá vagyon az ellenségnek dereka, nem oda-fel! Ngod ne higyjen minden hamis ember szavának!” Levele további folyamán Bottyán kijelentette, hogy ő ugyan a folytonos „kemény portázást” célszerűbbnek tartja Rabutin ellenében az Eszterházy által javasolt döntő harcnál, de azért, ha parancsolják, kész döntő ütközetbe is bocsátkozni. „Azonban csakhamar megjött a válasz Eszterházytól: csak csatározzon, portyázzon szüntelen, és ha jó alkalmát s a vitézlő rendnek különös kedvét látná: az ellenségnek legföllebb egy részével ütközzék meg: az ellenkező esetben ne fogadjon el nagyobb csatát.[23] Bottyán harcászati rendszere – teszi hozzá Thaly id. m. 54. oldalán – ekkép helyeselve lévén, – ő tovább is a mellett maradt.” Majd március 1.-én többek között ezt írja Eszterházynak: „Az amit Ngod ír és parancsol, – azt én már régen elkövettem, és ha egy tud az hadi operatióhoz, – én vagyok a másik!” –

A kenesei kudarc után Bussy-Rabutin már nem Veszprémnek folytatta útját, hanem egy oszloppal közvetlenül a Balaton északi partja mentén, egy másikkal Nagy-Vázsonyon át Tapolcza felé vett irányt, útközben ismét mindent tönkre téve, és fölégetve. Vázsonynál a kurucok egy ideig ellenálltak, hanem aztán kitértek a császáriak elől, akik február 25.-én érték el Tapolcát.

Sokkal nagyobb küzdelem fejlődött ki a magas és meredek hegyen épült Csobánc vára körül, melynek megvételét a tábornagy Kreuz tábornokra bízta, annál is inkább, mert hír szerint a környék lakosságának vagyonosabb része értékesebb holmiját mind oda vitte biztonságba. A magánosan álló, egyébként hadműveleti szempontból jelentéktelen lovagvárat Béri Balogh Ádámnak egyik vitéz hadnagya, Szász Márton védelmezte 30 jó puskás, bátor hajdúval, kikhez még ugyanannyi bemenekült fegyveres nemes csatlakozott. „Azonban – írja Thaly id. m. 57. oldalán – mint a következmény megmutatta, a nemesek némelyikének hőslelkű nejei is beváltak valódi férfi-számba. A lőszer hiányát pedig a várőrség, középkori módra, előre nagy számban összehalmozott szikladarabokkal, gerendákkal, malomkövekkel igyekezett pótolni. Sőt még a szurokserpenyőkről és forró vízről sem feledkeztek meg. Szóval, egy egész lovagkori, XIII–XIV.-ik századi kép, a XVIII-ik század elején! Kreuz tábornok Csobáncz felé közeledő hadcsapatait a magas tetőről korán észrevették, és kiki sietett a várfalakon kirendelt helyét elfoglalni, s mindenképpen jól fölfegyverkezve, kövezve, gerendázva, – elszántan várják vala az ostromot. Kreuz, taracklövésekkel köszöntött hadait a várhegy tövében három rohamoszlopra osztá,[24] és így három oldalról kanyarodva hágatá meg a meredek bércet, mely a tetőn kis fennsíkban végződik, – ezen emelkednek a vár falak. Míg csak e plateaut-t meg nem közelítették a rohamoszlopok, addig nekik a várbeliek, a hegy meredeksége miatt, nem igen árthattak. Amint azonban az oszlopok éle a tetőt kezdte érni, – egyszerre, pokoli pusztítást okozva a tömött sorokban, dördültek még reájok a seregbontó és 60 puska jól irányzott lövései. Ámde a kincsszomjtól ösztönzött németeket a nem várt kemény fogadtatás nem hozta zavarba. A legsűrűbb lövések között (miközben a várbeli amazonok, férjeik puskáit töltötték s a katlanokban a szurkot és vizet forralták) foglalák el a rohamoszlopok a bástyák körüli kis fennsíkot, s magokkal cipelt kis ostromlétrákat a falaknak vetették. Kreuz tábornok pedig a várnak felvonó híd és árok nélküli egyszerű tölgyfakapuját petárdával belövette, – s vezényszavai mellett, kivont kardjával is neki hajtá katonáit a kapurésnek és ostromlétráknak. – A 30 vitéz hajdú kardot rántva, a belőtt kapu közelében oroszláni bátorsággal küzdött a benyomulókkal, kiknek soraira, valamint a létrákon felhágókra – felülről keményen lövöldöztek, sziklákat, gerendákat, gördítettek, s a hőslelkű nők forró vízet és égő szurkot öntöttek alá fejeikre. Kreuz a kétségbeesett védelmet és hadai veszedelmét látván, tajtékzott a dühtől, s fenyegetve kiálta a várfalak alatt, hogy csak hatolhasson be: a várbeliek mindnyáját karóba vonatja, avagy elevenen sütteti meg[25] – S még jobbn űzi-hajtja vala népét az ostromnak.[26] E döntő pillanatban, a tábornok dühös kiabálásai és fenyegetései által magára vonván a védők figyelmét: egyszerre a falakról több lövés dördült rája, s egyike oly jól irányoztatott, hogy Kreuzot éppen homlokon találá. A tábornok azonnal szörnyethalt, s leroskadó testére szikladarabok hullának alá.[27] Tábornokuk eleste páni félelmet okozott a várvívó németek soraiban, akiknek létráit, s felhágók testeivel együtt, a falakon álló férfiak s nők egyetemleges erejével fölemelt és az ostromlókra alázúdított roppant gerendák törték össze. A bástyatetőre csupán egyetlen vívó juthatott fel: az amazonok őt is rögtön a mélybe visszataszították.[28] A kapu boltozata alatt küzdő hajdúk pedig Kreuz elhulltával még inkább nekibátorodva, kivágták és a fennsíkra visszaszorították a berohant ostromlókat, akik most általános rémülettől meglepetve, csapatostúl, nyakra-főre igyekeztek a várhegyen alámenekülni.[29] Éppen ideje is volt már futásuknak, mivel a várbeliek csekély lőpora a folytonos sűrű lövöldözésben elfogyott. Lőfegyvereiket tehát többé nem használhatván, a szikladarabok görgetéséhez láttak mindnyájan. Sőt Kolinovics szerint már előre kövekkel megrakott szekereket, a ma is élő zalai néphagyomány szerint pedig hosszú gerendákkal mint tengelyekkel összekapcsolt malomkő-párokat zúdítottak utánok, s úgy sodratták, törették őket. Képzelhető, hogy a nagy meredek hegyen rendetlen sűrű tömegekben alárohanó németekben, a fokozott sebességgel legörgő roppant sziklák és malomkő-párok, mily iszonyú pusztítást okozának! Elannyira, hogy a 60 ember által védett csobánczi kis lovagvár alatt Rabutinnak legjava népéből 400 harczos veszett el, – köztük egy tábornok és vagy 50 tiszt.[30] miután parancsnokuk buzdítására leginkább a tisztek rohantak fel az ostromlétrákon…”

A csobánczi sikeren felbuzdúlva, a kurucok most már támadólag léptek fel a Tapolcánál hosszabb ideig pihenni szándékozó Bussy-Rabutin serege ellen, miért is a tábornagy azt, az ellenség által folyton csipdesve,[31] a Tapolca és Sümeg között fekvő magaslatokra vonta vissza. Ámde látván, hogy itt sem lesz sokáig maradása, március 1.-én fölkerekedvén s az ellenség által erősen megszállt Sümeg mellett elhaladvan, Tűrjére menetelt, honnan, hogy Bottyánt további menetcéljára nézve félrevezesse, lovasságát március 2.-án a Zala jobbpartjára rendelte, mintha Kanizsa felé szándékozna továbbvonulni, de még aznap este felé ismét visszavonta lovasságát és március 3.-án összes erejével erőltetett menetben Jánosházán át a Kis-Cell mellett fekvő Ságig menetelt s mivel aznap reggel Starhemberg Miksa és Ebergényi altábornagyok Bezerédy és Réthey ismételt támadásai dacára 2000 lovassal Sárvárnál a Rábán való átkelést kierőszakolták, a mondott napon este a két császári csoport egyesülése Kis-Cell tájékán végre mégis sikerült. Bussy-Rabutin azonban mindjárt elhatározta, hogy az egész császári haderőt Sárvárnál a Rába mögé vezeti. Ennek neszét vevén, Bezerédy és Balogh rövid tanácskozás után 1200 lovast maguk mellett tartván, többi hadaikat Réthey és Kisfaludi vezetése alatt a Rába mentén, ők maguk pedig az említett 1200 lovassal a Ság és Sárvár között félúton fekvő Sitké-nél az erdőbe lesbe állították.[32] Ebből kifolyólag másnap kemény összetűzés történt, melynek lefolyását Thaly id. m. 68–70. oldalán következőleg adja elő: „A két hős dandárnok a vakmerő tizenkét száz lovassal elébe állott az egész császári hadseregnek, s rejtett állásából a várt pillanatban kirohanván, nagy vitézséggel megharczola. A csata[33] már majdnem két óra hosszat tartott,[34] kemény puskázással és rohamokkal. „Először jól succedált a dolog: mind, vágtunk, s mind fogtunk németeket, – írja az egyik vezér, Béri Balogh Ádám, – de megsokasodván az ellenség, oly dühösséggel rajtunk jött, miólta hadakozom, nem láttam, hogy a német úgy rajta menjen, mint most.” Ugyanis a császári tábornokok, több, mint másfél órai harc után, a támadó kurucok csekély létszámáról meggyőződvén, a Starhemberggel jött pihent lovasságból vagy másfélezret csatarendbe sorakoztattak, s e sűrű tömegekbe vert nehéz lovasság aztán oly erővel vágott a könnyűlovú és már megfáradt kurucságnak,[35] hogy ez a zárt homlokzatú súlyos támadást fölfogni képtelen vala. A kurucok csatasorai a nehéz-lovas rohamra megbomlának. De azért az ütközet még tovább folyt; a vitézek apróbb rajokra oszolva küzdöttek, ki pedig, menekült. Az ifjú, tűzes Bezerédy a futókat meg akarván fordítani, elejökbe vágott, – de vezényszavára csak kevesen fordítottak arcot; a vakmerő és bámulatos egyéni vitézségű ember e kevesekkel is visszarohant a németekre,[36] s úgy látszik, a kelleténél tovább, mert a többi kurucoktól „elszorították” őt. E végzetes rohamban „Bezerédy alól elesett a lova.” Odaugrott hat német dragonyos, s a lebukottat megragadván, ezüstláncos párducbőrét kiverték a nyakából, nyusztos mentéjéből, szkófiumos pantallérjából, aranysarkantyús csizmáiból hamarjában kivetkőztették, s drágaköves aranyforgóját letépvén kalpagjáról, – karon ragadva őt, foglyul hurcolák. Balogh Ádám egy zászlótartója, Réthey egy őrmestere, és egy kuruc dragonyos ott közelében egy kerten túl harcolván, Bezerédy megpillantja őket, s odakiált: „Segítsetek fiaim! Én vagyok Bezerédy! … Mire e katonák a kerítésen átugrálnak s rögtön odarohanván, a vitéz zászló tartó, lobogójának kópiájával csakhamar két németet leszúr, harmadikat az őrmester agyonlövi, s így „ott mindjárt egyik egyik németet, másik a másikat megölvén, magát Bezerédy uramat megszabadították.” Ki is, amint szabadnak érzé tagjait, ott „azon magas kerten öt-hatszáz német közül kiugrott s gyalog elszaladt”, míg Jeszenszky Ferenc kapitányhoz érvén, „ő kegyelme (Bezerédy) maga lova farára fölvevé, s úgy hozta a seregek köziben.” Ekkép Bezerédy Imre csak „nagy szerencsén”, és az érintett egy-két kuruc vitéz elszántsága, valamint saját lélekébersége folytán menekült meg. Balogh Ádám örnagyát, Szőke Pált, a harcban levágták; a kis kuruc csapat pedig összeszedvén magát, elnyomult és éjre kelve, Starhemberg és Ebergényi aznap volt táborhelyén, Alsó-Mesteriben pihené ki az ütközet és zaklatott nap fáradalmait. – Rabutinnak elcsigázott hadtestét pedig annyira kimeríték az utóbbi három nap harcai, az erős menetek és fárasztó álmozdulatok, hogy még Sárváron és a Rábán innét táborba kelle szállaniok s több napon át pihenniök, – amennyire t. i. a már másnap ismét nyakokba küldött más rendbeli kuruc portyázók háborgatásai miatt pihenhettek.”[37]

A fentemlített sitkei eseten kívül volt még Bezerédynek, ennek a végtelenségig vakmerő, hevesvérű fiatal tisztnek még egy igazi középkori színezettel bíró afférje, illetve a csapatok arcvonala előtt lejátszódó párviadala az óriástermetű és erejű báró Orsich Antal horvát ezredessel, akit a fürge, ügyes Bezerédy halálosan komoly küzdelem után diadalittasan csakhamar a másvilágra küldött. Ezt az epizódot Thaly id. m. 82–83. oldalán következőképpen adja elő: „Valószínűleg akkor tájban, a magyaroknak a Rábavonal ellen intézett ezen gyakori, erős csapdozásai alkalmával, történt Bezerédynek érdekes bajviadala az óriáserejű báró Orsich-csal a gr. Herberstein tbkkal Szent-Gotthárd felé kijött s most részben Körmendnél állomásozó horvát hadak vitéz ezredesével. E viadal emlékezetét két, a múlt század első évtizedeiből való kútfő és a családi hagyomány tartotta fenn, némi változatokkal, de a lényegben egyezőleg. – A harcvágyó és rendkívül testi erejében bizakodó b. Orsich megirígyelvén Bezerédynek a császári csapatok között is gyakran emlegetett személyes vitézsége nagy hírét, poharazás közben tiszttársai előtt fogadást tesz vala, hogy a híres kuruc dandárokkal az első adandó alkalomkor megvív és őt megveri, megöli, vagy elfogja.[38] Az alkalom nem soká váratott magára: egy erős portyázó csapat élén Bezerédy csakhamar Körmend alatt termett. A horvát végőrezred kivonula eléje. A nagy szálas Orsich az arcvonal elé ugrat, s Bezerédyt – középkoriasan – párbajra hívja ki, nagy felszóval. Ez elő pattan magához illő kis fürge lován, és a nagy horváttal merészen szembeszáll. Miután pisztolyaikat kilőtték egymásra, – karddal csaptak össze. A kistermetű, de izmos és mozgékony Bezerédy nagyon serény forgolódással, s gyors, ügyes és heves támadásokkal szorongatá a magas lovú és nagyszál horvát ezredest: azonban ez is kitünő vívó lévén, nemcsak hogy elhárítja vala magáról a kis kurucnak sűrű csapásait, hanem egyszer oly irtóztató erővel vág reá vissza, hogy Bezerédy kardja, a roppant csapás ereje alatt, csaknem markolatban – kettétörik. Most a fegyvertelent az óriástermetű Orsich derékon ragadván, átemeli saját lovára, hogy így az élve elfogottat önnön táborába vihesse. De Bezerédy ekkor sem veszté el lélekjelenlétét; sőt ellenét baljával megragadva, a jobb kezében tartott csonka karddarabbal úgy sújtja fültövön, hogy az a lóról szédülten lezuhan, vagyis mindketten lezuhannak. A fürgébb Bezerédy gyorsabban talpra kap, a horvátnak kezéből kicsavarja pallosát, és annak fejét saját vasával elválasztván testétől, feltűzi a nagy kard hegyére, s így lovagol vissza nagy diadallal, Orsich báró elnyert paripáján.[39] Ezt látván az örömtől ittas kurucok, – a horvátokon, hős vezérük példájára rajta rontanak és (ha kissé talán mégis nagyító kútfőnknek hihetünk) közülök vagy ötszázat lekoncolnak.”[40]

Bussy-Rabutin március 7. és 8-ika folyamán összes csapatjait Sárvárnál a Rába balpartjára vezette át s a megtartott haditanács határozata értelmében azokat a kellően berendezendő és megszállandó Rába védelme alatt Szent-Gotthárd és Győr között hosszabb, lehetőleg több heti pihenőre helyezte el, míg a 6000-ről majdnem egy harmadára lefogyott dán csapatokat kiegészítés és retablírozás végett a Felső-Pfalzba, Bajorországba rendelte vissza. Ezek pótlásául Herberstein tábornok néhány ezer brod- és gradiska-vidéki ráccal rendeltetett Styrián át Szent-Gotthárdra.

Bécsben elég pesszimisztikusan ítélték meg a pillanatnyi helyzetet és máris számítottak annak szükségével, hogy a csapatokat a Rába mellől a Lajta mögé kell majd visszavonni.[41]

Egyébként március 20-ika után maga Bussy-Rabutin is Bécsbe ment, távolléte tartamára a sereg fölötti parancsnokságot báró Nehem táborszernagynak adva át, aki Szombathelyen ütötte fel főhadiszállását.

Az ugyancsak pihenésre és jobb ellátásra szoruló kuruc csapatok egyelőre szintén hátrább, a Pápa–Sümeg–Keszthely által jelölt vonalba vonulta, ami azonban nem zárta ki, hogy kisebb-nagyobb csoportok időről-időre még a Rábán is általcsaptak.[42]

[1] Lásd Thaly id. m. 23–24. – Feldzüge… IX., 293.

[2] Thaly id. m. 25. – Feldzüge… IX., 293–294. – Bezerédy 1707. jan. 27. Kőszegen kelt levele Károlyi Sándorhoz. – Kolinovics Commentárjai: „A kurucok Styriába beütvén, Hartberg mellett sok stájert leölnek, 16 helyiséget porrá tesznek, s gazdag zsákmánnyal térnek meg.”

[3] Bottyán bizonyságlevele Zólyomy számára a Magyar Királyi Kamara budai levéltárában.

[4] Thaly id. m. 93. – Részletek Eszterházy tábori könyvében február 9.-ikéről.

[5] Lásd a 384. oldalon.

[6] Eszterházy jelentései. – Bercsényi febr. 20.-iki levele.

[7] Eszterházy tábori könyvében számos bejegyzés 1707. január és februárról.

[8] Bottyánnak 10–12.000 emberével Bussy-Rabutin egymaga körülbelül ugyanannyit állíthatott szembe. Starhemberg Miksa altábornagy pedig szintén tekintélyes számú csapatokkal törhetett Sopron mellől előre. (A számszerű adatokat lásd a 384. oldalon.)

[9] 1707. január 26.-ikáról szóló utasítás. (Eszterházy tábori könyvében).

[10] Bottyán és tiszteinek levelei és jelentései. – Tiell levelei Savoyai Jenő herceghez a bécsi Kriegs-Archivban. – Eszterházy Antal levelei Bercsényihez. Theatrum Europaeum, XVIII. – Kolinovics Commentárjai. – Ritter krónikája.

[11] Eszterházy tábori könyve és levelei Bercsényihez.

[12] A lajstrom a kir. kamarai levéltárban.

[13] Somogyi Ádám írja febr. 15.-én Eszterházynak: „A német, miután csíkvári passust nem kevés kárával, sokára, álgyúkkal kinyomván mieinket megvette, armádástúl szállott Polgárdira és Fülére, besánczolván magát.”

[14] Eszterházy Antal márc. 11.-iki levele Károlyihoz: „Rabutin legelsőben is Simontornyát próbálván, ott több veszett el hetven emberénél, s követjét beküldvén a várba, azt tömlöczben tették: s annakutána onnét cum longo naso visszahuzódott. (Eredetije a gróf Károlyi-levéltárban). – Feldzüge… IX., 293.: „Der Feldmarschall glaubte sich aus dieser Position (a fentemlített megerődített falvak alkotta állást érti alatta) des circa 30 km. südlich gelegenen Simontornya bemächtigen zu können und setzte ein combinirtes Detachment dahin in Marsch. Doch misslang dieser Versuch, nachdem sich der Platz als sturmfrei unt mit allen Erfordernissen einer nachhaltigen Vertheidigung ausreichend versehen erwies.”

[15] Lásd a 385. oldalon.

[16] Bezerédy levele gróf Eszterházy Antalhoz, Urai-Újfaluból, 1707. febr. 27.

[17] Feldzüge… IX., 294.: „F. M. L. Graf Max Starhemberg sah sich durch bedeutend überlegene feindliche Kräfte an der Forcirung des Raab-Ueberganges gehindert. Er konnte diese nicht einmal versuchen (?!), nachdem Bezerédy schon dicht hinter ihm, bei Uraj-Ujfalu stand und ihm jeden Augenblick in den Rücken zu fallen drohte, Starhemberg war daher genöthigt, die beabsichtigte Annäherung an Rabutin vorläufig aufzugeben und an der Raab stehen zu bleiben.”

[18] Egy 1707. márc. 1.-én kelt labancpárti levélben mondja írója: „Halljuk, hogy oda alá Balaton mellett Kenesénél volt actiójok kuruczoknak Rabutinnal. Győrről írják, hogy őnékik bizonyos relatióbúl vagyon tudtokra, hogy Balogh Ádám reáütött a németekre, és 100 gyalogot, 50 lovast vágott, a sebesseket Veszprimbe vitték.”

[19] Feldzüge… IX., 295.: (a 831. számú lábjegyzet folytatása „Ebenso wenig vermochte Rabutin mit seinen erschönften, in jeder Beziehung arg hergenommenen Truppen, an der mitten durch den Bakonyerwald führenden Marschrichtung auf Pápa festzuhalten. Er entschloss sich daher, zwischen dem Hauptstocke dieses Waldgebirges und dem Plattensee gegen Westen abzubiegen.”

[20] Ez értelemben írta 1707. febr. 26.-án Köbölkútról Bottyánnak: „…ha teljességgel extremitásra fakadna az dolog: Dunán innén való hadakkal az Dunát közelítse, egy részét Pakshoz, – az holott kompok elrejtve találkoznak, – más részével a karvai passushoz nyomúljon maga is.” – Két nappal később pedig Bercsényinek ezeket írja: „Én, látja Isten, nem tudok magamnak tanácsot adni… Az élő Istenért siessen Exciád közinkbe!” (Eredetije a budai kir. kamara levéltárában.)

[21] Lásd Bezerédynek febr. 27. és márc. 11.-iki, valamint több későbbi levelét Eszterházyhoz.

[22] Eszterházy fentebb említett levele Bercsényihez és Bottyánhoz alább közlendő, febr. 17.-én kelt válasza Eszterházynak.

[23] Eszterházy febr. 26.-iki válasza Köbölkútról.

[24] Kolinovics Commentárjai, a Nemzeti Muzeum kézirattárában.

[25] Nem tartom opportunusnak Kreuz tábornoknak, – aki elvégre ha ellenség volt is, azért igazi hős katona módjára a legelsők között áldozta fel vérét és életét, – ily ellenszenves színben való beállítását és feltüntetését.

[26] Kolinovics, az id. helyen.

[27] Kolinovics id. m. – Lásd továbbá M. Bonbardi, Topographia Magni Regni Hungariae, Bécsben 1718. megjelent művét, ki a 78. lapon Csobánczról írván, Kreuz tbk. elestét ekkép érinti: „A Rakoczianis profecto, contra Rabuttinium strenue est defensa (t. i. e vár), in ejusque oppugnatione Generalis Kraitz, dum acrius operi incumberet, vitam amisit.”

[28] Kolinovics az id. h.

[29] Eszterházy Antal írja Nyitra-Emőkéről 1707. márc. 11.-én Károlyinak: „Csobáncz várába harminczig való puskás hajdú bémenvén, ellenek (a várat) formaliter megszállá Rabutin s ostromot intézvén fegyverrel és kövekkel 300 közemberét és 50 tisztit vesztette el alatta. Úgyannyira viselte azon 30 hajdú magát, hogy már a kapuját is belővén az ellenség, – belőle vágták ki.” (Gróf Károlyi levéltár).

[30] Thelekessi Török István kormánytanácsos és ezredes jelenti 1707. márc. 7.-én Pápáról, Bottyán tbk. főhadiszállásáról gr. Eszterházy Antal tábornagynak: „Csobáncz várában futott egynéhány ember oly serényen és vitézül viselte magát, hogy négyszázat az elenségbűl, porok elfogyván, kövekkel öltenek meg: kiknek számok között ötven tisztviselők valának. Melly actus nem utolsó, némely körülményekre nézve, Haiszter veszedelme (a győrvári harcz) után.”

[31] Réthey György írja 1707 márc. 7.-én Sümegről Eszterházynak: „Amidőn Csobáncz várátúl a német megindult erre Sümeg felé, az erdőkön együtt is, másutt is csipkedvén alkalmasint, – ha többet, bizony kevesebbet nem – kétszáz emberét elvesztette.” – Bottyán pedig ugyancsak márc. 1.-én ezeket jelenti Eszterházynak: „Az erdéli nímet armádia Tapolcza és Sümeg között szállott meg, Csobáncz vára alól gyalázatos elmenése után… Az portáim (portyázóim) éjjel-nappal körülötte egymást érik, és inkább mindenkor szerencsésen járnak, az nímetet húzzák, fogyasztják és mortificálják: mert már is annyira jutott azon nímet, hogy az armadátúl két-három hold hosszányira ki sem mer menni. De bezzeg, az mi hadaink lovai is igen megtikkadtak… elunván a sok járáskelést és csatározást.”

[32] Réthey György 1707. márc. 7.-én Sümegen kelt levele.

[33] Vagy mondjuk inkább szerényebben: a küzdelem.

[34] Bezerédynek Pápán 1707. márc. 9.-én kelt levele.

[35] Bezerédy ugyancsak fenti levele.

[36] Bottyán márc. 8-iki levele, melyben a tábornok, Bezerédy „helytelen tüzeskedésének, meggondolatlanságának (praccipitantia)” tulajdonítja kritikus esetét.

[37] Bottyán az eseményekről Eszterházyt márc. 8.-iki levelében ekképpen értesíti: „Rabutin armádiája, Sárváron innét az Kemenes alatt fekszik. A mi hadaink Keszthely, Sümeg, Pápa körül, az élelem szűk volta miatt tanyáznak; az porták (portyázó csapatok) mindazonáltal szüntelen járnak. Istennek minden napján kétszer-háromszor reáütnek portáim az ellenségre. Sebes katonám ugyan mintegy 300-ig való vagyon, de akiket megöltek, – alig találjuk negyvennek.” – Eszterházy pedig márc. 11.-én Nyitra-Emőkéről a következőket írja Károlyinak: „…Egy szóval mindennapon hadaink túl a Dunán két-három ízben az egész armádát megütvén, úgy elnyomorították és rettentették, hogy ha Starnberg friss, nyugodt néppel eleiben nem jött volna: bizonyosan soha Németországban nem mehetett volna: mert már általmenvén a Rábán, egymással magokat conjungálván, ekkoráig a liniát (az erődített vonalat Sopronnál) is meghaladták, s úgy látom, azon belől kivánja népét megnyugosztalni… Rabutin is Csehországba készül, noha nem kevés kárral, mert Dunántúl csak elveszett közüle másfélezer.” (Eszterházy tábori könyve a Nemzeti Muzeumban). – Az egykorú ifj. Tsétsi János krónikája is azt írja 1707. febr. haváról, hogy Bottyán és Bezerédy vezérlete alatt volt magyarok „usque 1500 ex Germanis delent, quatuor eorum turmas ad suam fidelitatem redigunt, innumeros, currus, jumenta, tormenta, signa militaria, apparatusque bellicos illis eripiunt, magno Hungarorum triumpho.” (L. Thaly, Történelmi Naplók, 308.).

[38] „Anno 1707. Dominus Colonellus Liber Baro Orsich, ad Kermendinum promittens prius inter pocula Bezerédyo vel virgas, vel captivitatem, vel demum mortem, duellum inijt cum Bezerédyo, – nec procul erat a fine propositio… (Egykorú, úgylátszik, Horvátországban vezetett jezsuita napló a Kaprinay-gyüjtemény XLII. kötetében, a m. kir. Tudomány Egyetem könyvtárában Budapesten).

[39] Kolinovics (Commentarii a Nemzeti Muzeum kézír. lat. fol. nro. 389.) aki különben a horvát bajnokot névszerint nem nevezi meg, de a párviadalt tüzetesen leírja.

[40] A 851. sz. jegyzet folytatása: „…nec procul erat a fine proposito, verum cum Dominus Orsich Bezerédyum stringeret ac captivum duceret, ab occurente Bezerédyi famulo sarculo percussus, decidit ex equo, atque cum quingentis circiter Croatis ipse mortis captivus factus est”. (A Kaprinaiy-féle jezsuita napló).

[41] Egész világosan kitünik ez az udvari haditanács alelnökének, Tiellnek március 12.-én Savoyai Jenő herceghez intézett következő jelentéséből: „Von General Rabutin erwartet man stündlich einen Expressen; von Herrn General Max Starhemberg aber ist diesen Morgen Nachricht khomben, wie gedachter Herr Feldt-Marschall, nachdem er das ganze Land um den Plattner-See ausgesogenendlich resolvieret habe sich mit allen Trouppen längst der Rabb, von St. Gotthard bis Raab impostieren, auch würklich in Beziehung so schon Cantonements begriffen sey: womit dem Feinde abermahlen auch diesseits der Donau (vagyis a Dunántúlon) 2/3 Landes zu seiner Dislocation gelassen worden. Oh und wie lang die Trouppen solchgestalt in diesen Postierungen stehen und leben können werden? – derzumahl das Land wüst und ausgezehrt von derweilen nichts dahin zu erheben oder zu erzwingen, – kann ich nicht begreifen, wohl aber natürlich schliessen, dass über vijer Wochen alle die Trouppen, aus Mangel der Subsistenz, in den Teutschen Erbländer nothwendig zurückfallen werden müssen.” (Eredetije a bécsi Kriegs-Archivban).

[42] Igy báró Berényi Ferenc április 10.ikéről ezeket írta naplójába: „Rabutin és Guido curpusa (hadteste) Szent-Gotthárdtúl egész Kapuvárig csinált lineát; mindazonáltal 2000 kurucz 2.-ik áprilisban általcsapott a Rábán és néhány németet vitt el rabul.” Április 13.ikáról pedig: „A magyarok megint általcsaptak a Rábán és a németeknek való élést (elnyervén) általvitték a Rábán”.