Herbevillenek ügyes taktikázása révén jó sokáig, de azért mindvégig még nem sikerült Rákóczit a császáriak szándékolt betörésének helyéről és irányáról bizonytalanságban és tévhitben tartani s a fejedelem mégis csak Károlyinak köszönhette, hogy mire az ellenség Zsibó elé ért, akkorára csapatjait a felette előnytelen eredeti csoportosításból már ő is a Szamos mellé tolhatta át, Karikánál aránylag csekély erőket hagyván vissza. A végzett erődítési munkálatokhoz hasonlóan ez az eredeti erőcsoportosítás is arra volt bazírozva, hogy a császári sereg Zilahon és a karikai szoroson át erdélyi területre lépve s az Egregy-patak völgyén fölfelé haladva, Magyar-Egregyen és Magyar-Zsomboron át igyekszik majd Kolozsvárra jutni. Hogy ennek már kezdettől elejét vegye, azért helyezte el Rákóczi erejének zömét mindjárt a helyszínre érkezésekor nem a két megerődített állás mögé, az Almás pataknak a Szamos folyóba való betorkolásának tájékára központias állásba, hanem a délre fekvő karikai álláson túl még további 12 km.-nyi távolságra délre Magyar-Egregy környékére, amiből azonban, mivel a császáriak balra-eltolásukat a rossz időjárás miatt csak igen lassan hajthatták végre, hátrány nem származott.

Az ellen nem igen tehetünk kifogást, hogy Rákóczi az immár tárgytalanná vált karikai állásban két egész zászlóaljat hagyott vissza, mert mint Károlyihoz intézett leveléből kitűnik, a fejedelem még mindig nem tartotta kizártnak, hogy Herbeville újabb cselvetéssel végeredményben Zsibó felől ismét délnek fordul a karikai szoros kierőszakolása céljából.

Hogy a csata napján a zsibói állás még nem volt eléggé kiépítve, az mindenesetre sajnálatos, de e tekintetben Rákóczit is mulasztás terheli, mert hiszen majdnem kétheti ott időzése alatt bőven lett volna alkalma befolyását ennek az állásnak tökéletesebb kiépítése érdekében éppúgy érvényesíteni és latba venni, ahogyan a karikai állásnál tette.

Mindenesetre érdekes, de egyben különös jelenség is, hogy Rákóczi, aki eddig mindig deszkaszerűen sík és sima terepszakaszokat keresett serege számára csataterekül, s aki annak idején még a Nagyszombat tájékán folydogáló patakocskák mint jelentős terepakadályok miatt izgult, most egyszerre jó magas hegységben választja meg és jelöli ki csapatjai számára a legközelebbi döntő csata színterét.

A zsibói állásban a kuruc erő elosztása és elhelyezése általában megfelelt a kívánalmaknak. Des Alleurs, bár tudta, hogy háta mögött általános tartalék gyanánt a fővezér lovassága áll, a maga részére is különített ki megfelelő csoporttartalékot, melynek nyilt is alkalma az igen helyes közbelépésre. Nem így az általános tartaléknak, amelynek 3 km.-nyire a sáncvonal mögött kissé túlhátul fekvő álláspontot jelöltek ki. A Forgách-csoport meg pláne nem számíthatott ennek az általános tartaléknak a támogatására, pedig a tábornagy erői elégtelenségének érzetében nemcsak hogy csoport-tartalékot nem különíthetett ki, hanem még sáncvonalának összefüggő megszállását sem rendelhette el, mert még ahhoz is kevés volt az ereje. Utolsó pillanatban tudatára ébredt erői elégtelenségének maga Rákóczi is s ezért utasított Károlyit a Sennyey-dandár áttolására, ez az intézkedés azonban eső után köpönyeg-féle rendelkezésnek bizonyult.

Megbocsáthatatlan nagy hibát követett el Rákóczi, hogy, bár látta, miszerint a császáriak reggel óta szorgalmatoskodnak csapatjaiknak csatarendbe állítása érdekében, ami biztos következtetést engedett arra, hogy a harc rövidesen, sőt bármely pillanatban kezdetét veheti, azért valószínűleg egész törzsével mégis az állástól több mint 7 km.-nyi távolságra fekvő Szurdokra ment ebédelni. Ilyenformán a küszöbön álló csatának általa leendő vezetésének lehetőségét önként, sőt bátran mondhatjuk könnyelműen kiadta a kezéből. Ennek volt aztán a következménye, hogy a két előllevő csoport-parancsnok egymástól függetlenül és egymásra való tekintet nélkül vezette a saját maga csoportjának a harcát, az általános tartaléknak segítő közbelépésére pedig egyáltalában nem került sor, mert a fölött a rendelkezési jogot Rákóczi bizonyára magának tartotta fenn. Nem volt szép dolog, hogy a csata kudarcos kimenetelének ódiumát a két csoport-parancsnok egymásra igyekezett rákenni. Ha Rákóczi a küzdelem alatt a helyszínen lett volna, úgy saját szemeivel láthatta volna, hogy ki mit művelt s hogy melyik csapat és melyik parancsnok hogyan állta meg a helyét, de így a bekövetkezett kudarcért, hacsak magát nem, más senkit sem tudott jogosan felelőssé tenni és felelősségre vonni. Ilyen baklövés elkövetése mellett kissé furcsának és kényesnek tűnik fel Rákóczinak emlékiratai 160. oldalán leszögezett következő megállapítása: Károlyi tétlenségének, egyébként jól megérdemelt erős megbélyegzése után ugyanis a fejedelem ezeket mondja: „Ekkép történt, hogy vezénylő-tábornokaim e hadjárat alkalmával mintegy arra látszottak dolgozni, hogy a jámbor Herbevillenek diadalt szerezzenek.”

Mennyivel más, szebb színben tűnik fel a császári tábornokok egyöntetű, céltudatos, egymást támogatni törekvő igyekezete és magasfokú cselekvési készsége kivált november 11.-ikének hajnalától kezdve a csata szerencsés megnyeréséig.

Az akkori szokáshoz híven Herbeville nagyban és egészben véve arctámadást rendelt el és csupán serege egy kis jelentéktelen részével, az irreguláris rác haddal igyekezett az ellenség állásainak oldalába és hátába kerülni. De ez is nagy mértékben járult hozzá, hogy a Forgách vezényelte balszárny-kuruc-had hamarosan ott hagyja állását s megfutamodásával a csata végleges elvesztését megpecsételje.

Az eddigi szokástól eltérően Herbeville ezúttal gyalogságát és lovasságát nem keverten osztotta fel a két harcvonalra, hanem azok elsőjét tisztán gyalogságból, a másodikat pedig csakis lovasságból alakította meg. Az erdős-hegyes-völgyes terepre való tekintettel ez a rendelkezés mindenesetre célszerűnek mondható. Ily terepviszonyok mellett a küszöbön álló harc súlypontja mindenesetre a tűzérség által támogatott gyalogságra volt helyezendő s a lovasságnak eleinte csak kisegítő, támogató szerep juthatott, mely feladatainak az remekül meg is felelt, s csak a döntés küszöbén kellett neki is a lehető legnagyobb energiával és villámgyorsan a harcba belevegyülnie, hogy ezáltal a végső kedvező fordulat és döntés eléressék. És azt is helyeslőleg kell aláhúzottan kiemelnünk, hogy ezúttal a császári lovasság, bekövetkezett döntés után is, a nyomban foganatosított elég hathatós üldözés révén ebbeli elementáris feladatának is eleget tett, holott eddig ennek helyes megnyilvánulását rendszerint nélkülöznünk kellett.

Mint elvi hibát meg kell említenünk, hogy Herbeville általános tartalék kirendelését elmulasztotta s így semmit se tartott meg magának, amivel szükség esetén vezetési tevékenységén kívül a harc menetére irányító és döntő befolyását gyakorolhatta volna. Igaz, hogy ezuttal e nélkül is pompásan ment a dolog, de ezt előre sem ő, sem törzse nem tudhatta. Hogy a kellő időben közbevetett tartalék mily jó szolgálatot tehet, ezt Des Alleurs csoport-tartalékának helyes felhasználása és elért eredménye eléggé bizonyítja.

Hogy 10.-én este sem Schlick, nem Herbeville nem ment neki hű-bele-Balázs módjára az ellenségnek, ezt kifogásolni semmi esetre se lehet, bár nem lehet tudni, hogy egy hirtelen nekirohanással nem-e lehetett volna már akkor, jóval kevesebb veszteség árán az ellenséges állás birtokába jutni, de ez mindenesetre kockázatos va banque-játék lett volna, amitől lehetőleg óvakodni és tartózkodni kell.