XVIII/17. számú melléklet.

November 9.-én hajnalhasadtakor Herbeville Vársolcon át tovább folytatta előnyomulását, egyelőre Czigány községig, ahol az út Zilah és Zsibó felé elágazik, s ott csapatjait csatarendbe állította s egy idejűleg a rácokat újból Zilah felé rendelte előre. Ezek féktelen prédavágyukban kirabolták a várost, ami még valószinűbbé tette s Rákóczi most már biztosra vette, hogy a császári sereg a karikai szoroson át igyekszik Erdélybe bejutni.[1]

November 10.-n reggel hajnalhasadtával a császári sereg tovább folytatta útját Zsibó felé. „Az eddig kedvező őszi idő – írja Markó id. m. 296. oldalán – hirtelenül megváltozott. Egész éjjel szakadt az eső s az időjárás nappal még rosszabbra fordult, úgy, hogy az útak egy-két óra alatt járhatatlanná váltak. Az amúgy sem kifogástalan erőben lévő sereg a reggeli órákban csak néhány kilométerrel jutott tovább s már pihenni volt kénytelen. Az ágyúk és társzekerek délután csak Szilágy-Paptelekig értek, ahonnan Herbeville hírszerzésre Petráss főstrázsamestert a rácokkal előre küldte Zsibóig. Délután újból felkerekedett a sereg, elől a lovasság, után a gránátos századok, végül a gyalogság.” Petráss, hamarosan visszatért s magával hozott a Rákóczi egyik német ezredéhez tartozó hét foglyot, akiket a rajtaütés alkalmával a községben sikerült elfognia. Ezektől a császáriak megtudták, hogy a zsibói erődítések még nincsenek befejezve, s hogy azokat csak a Ritter német zsoldosezred tartja megszállva, míg Rákóczi majdnem egész erejével Karika tájékán áll. Erre Schlick a gránátosokkal nyomban előrement Zsibóra, hogy maga is meggyőződjék az ottani állapotokról. A szemrevétel eredményéhez képest a császári vezér legjobban szerette volna a támadást azonnal megindítani, mert attól tartott, hogy Rákóczi, aki időközben már bizonyára értesült arról, hogy a császári sereg nem Karika, hanem Zsibó felé vonul, az éjfolyamán nemcsak serege zömét s nehéz tűzérsége nagy részét fogja a veszélyeztetett szárnyra áttolni, hanem az ottani erődítéseket is még jobban kiépíti. S mindez tényleg meg is történt. Közben már késő délután felé járt az idő s akkorára Herbeville is elérte Zsibót s rövid szemlélődés után ő is meggyőződött arról, hogy a bár kezdetleges, de elég nagy kiterjedésű kuruc erődítéseket a gránátos századokkal és a már szintén beérkezett lovassággal elfoglalni nem tudná. Lovasságát tehát a falutól délre fekvő legelőkön a Szamos mellett szállatta táborba, ő maga pedig tábornokaival a faluban töltötte az éjjelt, ahova éjfél után a nagy esőtől, sártól kimerült gyalogságának[2] utolsó részei is beérkeztek.

Rákóczi úgy látszik már november 10.-én délelőtt értesült vagy Károlyi, vagy valamelyik hírszerzője révén, hogy a császári sereg nem Karika, hanem Zsibó felé folytatja útját, mire utóbbinak a következő parancsot küldte: „Az ellenség a karikai passust elkerülvén, Zsibóhoz szállott. Kihez képest, ha meg fogja ostromolni, amint proxime megírtuk Kegyelmednek, amidőn az puska és kiváltképpen az álgyú ropogást fogja hallani, azon igyekezzék, hogy teljes erejével megüthesse, avagy ha azzal nem sokat árthatna és annak módját nem látná, mutassa ki magát az hadakkal egészlen. Holott penig az ellenség ezen passust is elkerüli és tovább mégyen, mint hogy mi is azon leszünk, hogy akármely fel is praeveniálhassuk, Kegyelmed mindenütt menjén utána. És noha mi is tartván attól, hogy ne talántán in illo casu had nélkül hagytuk a sáncot (t. i. a karikait), egy néhány ezeret vissza fog commendérozni az ellenség, hogy Kegyelmed is arra szorgalmatosan vigyázzon.”[3] Most aztán Rákóczi egész seregét Zsibóra indította el s csak két zászlóaljat hagyott a nagy fáradsággal és sok munkával kiépített karikai megerősített völgyzáróban, podgyászát pedig a Szamos völgyébe Szurdokra küldte.[4] Úgyszintén Zsibóra útnak indította a Karikánál levő munkásosztagokat is, hogy a zsibói állást, amennyire még lehet, tökéletesbítsék. Rákóczi szintén előrelovagolt és 10.-én az esti szürkületben egy szamosmenti magaslatról még szeműgyre vehette Herbevillenek Zsibótól délre táborozásra készülő seregét. „Annak a Szamosra támaszkodó balszárnyát a lapályon tisztán látta, a sereg többi része azonban a községtől délre fekvő erdős domboldalak mögött jól eltakarva gyülekezett, úgy, hogy annak erejét és tagozódását nem sikerült megállapítania.”[5]

A zsibói erődítések képét a XVIII/17. számú melléklet mutatja, mely a bécsi Kriegsarchivban elfekvő egykorú vázlat nyomán készült.[6]

Végre elindulása előtt még egy sürgős üzenetet küldött Károlyinak, meghagyván neki, hogy seregének egy részét, a Sennyey-dandárt, az ellenség megkerülésével, a karikai szoroson át küldje utána, ő maga pedig maradjon hadtestével az ellenség táborának közelében, hogy azt megtámadhassa s felgyújthassa, amikor Herbeville ő reá, vagyis Rákóczira tör, mert – tevé hozzá a fejedelem – „valójában ennél több nem kellett volna, hogy őt tönkre tehessük.”

Károlyi a fejedelem parancsait megkapta; erről november 11.-én futártiszt útján jelentést tett s egyben biztosította Rákóczit, hogy parancsait pontosan végre fogja hajtani s egyszersmind tudatta, hogy csapatjaival valóban azon a Solymos és Zsibó között fekvő hegyen foglalt állást, amelyet Rákóczi az ő számára kijelölt[7] s amelyet a levélvivő tiszt ismer és meg is jelölhet.[8]

A november 11.-én lejátszódott csata lefolyását Markó már többször idézett munkájában az összes rendelkezésre álló források nyomán jól áttekinthető módon és találóan írja le, miért is a hozzá tartozó csatavázlattal együtt, a szükségesnek látszó némi változtatásokkal és kiegészítésekkel, hellyel-közzel szószerint és teljtartalmúlag ide iktatjuk.

„Amikor Rákóczi – írja Markó id. m. 302. oldalán – a csata előestéjén Herbeville Zsibónál letelepülni készülő táborát látta, már tisztában volt azzal, hogy a másnapi harc kikerülhetetlen. Támadásra nem gondolt, hanem – bár zsibói sáncai, nem lévén készen, védelemre is csak helyenként voltak alkalmasak, mégis ez utóbbira határozta el magát s akkor seregét három csoportban helyezte el a sáncvonalban és a mögött. 10.-én este szabályozta a parancsnoklási viszonyokat is. Az állást a Szamos kanyarodójától a Csiglény fölötti támpontig két védelmi szakaszra osztotta.[9] Az akkori szokás szerint, a fővezér után rangban következő szokta volt a jobbszárnyat vezetni. Ez a feladat tehát Forgáchot illette, mert ő tábornagy, Des Alleurs pedig csak altábornagy volt. Rákóczi azonban udvarias akart lenni francia tanácsadójához s annak tapasztalatait többre becsülte, mint Forgáchét, azért a jobbszárnyat reá akarta bízni. Tudta azonban azt, hogyha ő ezt egyszerűen így elrendeli, akkor Forgách ingerlékeny természetével okvetlenül kényes vitát fog provokálni. Hogy ezt megelőzze, megkérte őket, hogy maguk között egyezzenek meg. Forgách némi gúnyos udvariassággal engedte át a jobszárny vezetését Des Alleursnak, ami egyébként a vezetés szempontjából azért is volt indokolt, mert ezen a szárnyon állottak Rákóczi udvari hadai, tehát a francia gránátosok és idegen csapatok is, akikkel a francia tábornok könnyebben tudott rendelkezni, mint a színmagyar csapatokkal.[10]

„Az éjjelt Rákóczi hadserege a következő tagozódásban töltötte: Jobbszárny: Des Alleurs altábornagy, 2500 emberrel szállta meg a Szamos kanyarodójánál kezdődő vonalat, egészen addig, ahol az erődítés nélkül hagyott meredek domb (353 m. p.) déli lábánál az Egregy-patak jobbpartján egy kis támponttal kezdődött Forgách balszárnya. Des Alleurs védőszakaszán belül úgy osztotta el csapatjait, hogy 3 ezredet helyezett az első vonalba s a francia gránátosokat az állás (a 283. m. pontnál) hagyta tartalékul. Balszárny: Forgách gróf tábornagy 4000 emberrel, túlnyomó részben gyalog hajdúkkal, foglalta el a vonalat az Egregy-pataktól a Csiglény feletti támpontig. Területileg jóval nagyobb lévén Des Alleurs szakaszánál, ehhez több embere is volt, viszont állásának kényes alszakaszát képezte a (baloldali) saroktámpont és az Egregy-pataki sáncok közötti, – 800–1000 méter hosszú s csak ágyúktól védett – összekötőárok, ahová csapatokat nem rakhatott. – Tűzérség: Rákóczi 34 ágyújából 4-et állíttatott fel az említett összekötőárok pásztázására, 12-őt az Egregy-pataki sáncokban, 5-öt a két szárny közötti meredek dombtetőn s a többit (13 darabot) Des Alleurs védőszakaszának különböző pontjain. – Seregtartalék: 1000 lovas, Rákóczi közvetlen parancsa alatt, a sáncvonal mögött, körülbelül egy negyedórányira fekvő sík mezőn, Turbuca községtől délre, az őrmezei dombok lába alatt.[11]

„Herbeville és tábornokai november 11.-én már hajnali szürkületkor kijöttek a faluból, hogy személyesen is megtekintsék a kuruc sáncvonalakat és a támadás részleteit a helyszínen megbeszéljék.[12] Reggelre elállt az eső, derült, napos időben tisztán lehetett látni a sáncvonalakat s az abban dolgozó, nyüzsgő kurucokat, Herbeville a délelőttöt arra használta fel, hogy a faluból a sáncok felé vezető útakat rendbehozatta s tűzérségét felvonultatta az Erős-pataktól keletre levő hegyhátra, ahonnan a kuruc sáncvonalak két szárnyára közvetlenül lehetett lőni. Azután megbeszélték a támadás részleteit és az erők felosztását a következőképpen:[13] Jobbszárny: Lőwenburg gróf tábornok alatt az első vonalban 5 gránátos század, mögötte egyvonalban fejlődve 10 zászlóalj. Valamennyi a császári sereghez tartozott. – Balszárny: Harboe dán tábornok alatt az első vonalban 4 dán gránátos század, 8 dán és 2 császári gyalogos zászlóalj. – A jobbszárny alcsoportjait Tollet, Toldo és Wachtendonk ezredesek, a balszárnyéit Maltzahn és Osten dán ezredes és Virmond császári tábornok vezették. – A gyalogság arcvonala mögött, néhány száz lépéssel hátrább, a lovasság állott fel egy fejlődött vonalban Glöckelsperg altábornagy parancsa alatt. Minden alcsoportban a dragonyosok állottak az első sorban, mint olyan lovasság, amelyik lóról szállva, gyalogos küzdelemre is alkalmas. A balszárnyon állottak Gerstorff dán tábornok alatt a dán vértesek. A középen Cusani altábornagy lovasai, a jobbszárnyon Caraffa tábornok lovassága. Mivel pedig a támadás súlypontját Herbeville serege jobbszárnyára helyezte, – mert a terepszemle után azt találta, hogy arról az oldalról tudja leginkább észrevétlenül átkaroló támadással felgöngyölíteni a kurucok állását, – Caraffa lovas csoportjához csatlakozva állította fel a Tököli vajda parancsára hallgató gyors rác lovas miliciát. – Ez a felállás, csoportosítás napfényben, részben a kurucok szemeláttára történt. Rákóczi, aki a császáriak megfigyelése szerint gyakran volt a dombtetőn látható, parancsot adott a tűzérségnek, hogy a németek gyülekezését zavarja. A szemközt lévő dombháton letelepedett ellenséges ütegek hamar viszonozták a tüzet, de nagyobb kölcsönös hatás nélkül.

„Amikor Rákóczi a déli órákban azt látta, hogy a tűzérpárbajt nem követi az ellenség általános támadása s arról is meggyőződött, hogy a császári sereg korántsem készült el a csatára való felvonulásával és csoportosításával, azt hitte, hogy a következő órák esemény nélkül fognak elmúlni. Mivel a délelőttöt Des Alleurs sereg-csoportjánál töltötte s annak helyzetét már alaposan megismerte, lelovagolt a dombról, hogy délután Forgách védelmi szakaszába menjen át. Az ebédet – közben – barátjának, Csáky Lászlónak szurdoki kastélyában költötte el, amely község alig félóra járásnyira[14] fekszik a sáncvonalak mögött.

„Herbeville délután 2 óra tájban készült el a seregének harcra való csoportosításával s fél 3 órakor adta ki támadási parancsát. Seregének mindkét szárnya egyszerre kezdte meg az előnyomulást.[15] A Harboe vezette balszárnynak az Egregy-patakon kellett átgázolni, mielőtt a kuruc sáncoktól koronázott hegy lábához érkezett. A dánok derékig érő vízben, de a kurucok tüzétől még nem zavarva keltek át a patakon s csak akkor kerültek ellenséges tűzbe, amikor a hegy lejtőjén felrohantak Des Alleurs sáncai ellen. Lőwenburg szárnyának hosszabb útat kellett megtennie, azért másfél órával[16] később ért a kurucok sáncvonala elé. Így tehát az egész vonalon egyidőben végrehajtandó általános támadás időbelileg két részre szakadt. A küzdelem legelső jelente Des Alleurs sáncai előtt zajlott le. Itt a kurucok igen szívósan védekeztek és Des Alleurs többször idézett jelentése szerint háromszor verték vissza a támadókat. Harboe dán gyalogsága vállra vetett puskával s az árkok betömésére még a faluban előre elkészített rőzsekötegekkel a kezükben kapaszkodtak gyilkos ellenséges tűzben a fejedelem udvari hadaitól szívósan védett sáncok felé. Amikor az árkokhoz értek, heves kézigránát- és puskatűz fogadta őket, úgyhogy amikor háromszori visszavetésük után újból előretörni készültek, támadásuk a sánc lábánál megakadt. Ekkor érkezett a dánok jobbszárnyán előnyomuló Virmond tábornok 2 zászlóaljával a küzdelem színhelyére. Lováról leugorva, gyalog rohant a sánc felé és magával ragadta a tétovázó és megtizedelt gránátosokat.[17] Ugyanakkor érkezett a küzdő vonal balszárnyára, a dánok első visszaveretésének láttára odavágtató lovascsoport, Gerstorff dán tábornok vezetésével. A dán dragonyosok és a Fels császári dragonyosezred legénysége a sánc lábaihoz érve, leszállt lováról és lendületes gyalogtámadással közeledett a kuruc sáncok felé. Ez a támadás és Virmond tábornok bátor nekirohanása együttesen eldöntötték a kurucok jobbszárnyán a csata sorsát. Des Alleursnek nem volt már ereje ahhoz, hogy ezt a negyedik támadást is visszaverje s parancsot adott a visszavonulásra, mivel azt hitte, hogy a németek már Forgách szakaszába is betörtek s körülzárás veszélyétől tartott.”

„Herbeville jobbszárnyának előnyomulásánál Löwenburg tábornok azonnal észrevette azt, hogy a kurucok sáncvonala nem képez összefüggő egységet, hanem a két szárny között egy, – bár meredek, de azért nem megmászhatatlan – domb fekszik, amelynek tetején kurucágyúk vannak ugyan, de azok előtt nincsenek védősáncok. Gránátos századaival az ezredek élén, főtámadását megindította az Egregy-pataki völgyzáró ellen, és jobbszárnyán felállított Salm-gyalogezred feladatává tűzte a kuruc állás balsarokpontján épített redoute megrohanását. Wachtendonk ezredest pedig balszárny ezredeivel a kuruc sáncvonalakat megszakító, előbb említett domb megszállására küldte. Heves ellenséges tűzben nyomultak előre a császári ezredek és első megrohanásra betörtek a kuruc sáncvonalak több részébe. A Wachtendonk-csoport azonban kudarcot vallott. Alig érte el a dombtetőt, amikor szembetalálta magát a Des Alleurstól tartalékként hátrahagyott, – tehát az udvari hadak véres küzdelmében részt nem vett – csapattal. Ennek heves ellentámadása lesodorta őt a dombtetőről. Az ellenséges tűztől védettebb helyen a domb lábánál gyülekezve, bevárta azután a Lőwenburgtól segítségére küldött Althann dragonyos-ezred századait, s ezek segítségével újból felrohant a dombtetőre. Ott most már csak gyenge ellenállásra talált, mert időközben már érezhetővé vált a császári sereg lovas zömének támadása. Glöckelsperg vezetésével indultak Cusani és Caraffa lovas ezredei – számításom szerint d. u. 4 óra előtt – az erdők rejtett útainak felhasználásával a küzdelem színhelyére és erélyes nekilendüléssel áttörve a kurucok arcvonalát azon a ponton, ahol sánciak nem voltak, Forgách még küzdő, Des Alleursnak pedig már visszavonuló csapatait rohanták meg gyalog és lóháton. A rácok pedig, akiket Lőwenburg erdei útakon (állítólag egy kém, a Róna községi oláh pap segítségével) a Salm-ezreddel szívósan küzdő támpont őrségének háta mögé küldött, ugyanekkor már feltűntek nemcsak ott, hanem Forgách védőszakaszának hátában is, ezzel tehát elvágták visszavonulásának útját.

„Az egész küzdelem, szemtanúk szerint, rövid egy órán belül játszódott le,[18] ami érthető, mert a támadócsapatoknak rövid útjuk volt, és hosszas tűzharc nélkül, azonnal kézitusára került a sor, aminek lefolyása természetszerűen rövid szokott lenni. A sáncokba és árkokba szorult kurucok soraiban a németek vészes pusztítást vittek véghez.[19] A felsorolt vezetőkön és csapatokon kívül Herbeville külön kiemeli a Bayreuth-dragonyos ezred vitézségét, amelyik árkon-bokron átgázolva, lóháton foglalta el a sáncokat, azután a Tököli és Luka vajdák és Pflug kapitány parancsa alatt küzdő rác lovasságot, mely a reguláris német sereghez hasonló vitézséggel küzdött.”

„Des Alleurs november 15.-iki jelentésében azt állítja, hogy Forgách arcvonalát támadták először a császáriak s csak amikor az már megsemmisült, volt kénytelen ő is állását kiüríteni. Azt hiszem, hogy ezt Párisba küldött levelében csak maga igazolására írta. Az egész helyzetből és Herbeville dispositióiból is következik az, hogy a Des Alleurs vezette jobbszárnyat támadták a császáriak előbb és a nagyobb távolságban fekvő Forgách-féle sáncvonalhoz csak akkor értek, amikor a küzdelem Des Alleurs szárnyán már eldőlt.[20]

„Rákóczi éppen ebédét végezte, amikor az ágyúzás és csatazaj hangját hallotta. Azonnal lóra pattant és a sáncok felé vágtatott, de már nem ért oda. Útközben előbb Des Alleurs-al találkozott, aki Forgáchra panaszkodva indokolta visszavonulását. Azután Forgách is odaérkezett s vereségét a fejedelem előtt azzal magyarázta, hogy lovassága a rácok váratlan megjelenésére kereket oldott, s az ily módon cserben hagyott gyalogság körülfogva és több oldalról megtámadva nem volt képes ellenállni.

„A sáncvonalba való betörés után Herbeville azt gyalogságával megszállotta, lovasságát pedig az erdőben széjjeloszlott kurucok üldözésére küldte. Legmesszebb a rácok jutottak az üldözésben, akik a Szamos völgyében még többször csaptak össze visszavonuló kuruc ezredek töredékeivel és sok podgyászos szekeret zsákmányoltak.[21] Rákóczi tábornokai kiséretében a hegyeken át Szamosújvár felé lovagolt s ezt a helyet jelölte ki csapatainak gyülekezőhelyül.”

„Herbeville katonasága az esti órákban csupán őrségeket hagyott az elfoglalt állásokban, azután éjjeli táborba Zsibóra tért vissza. Másnap, 12.-én a császári sereg halottait eltemették, azután Schlick gróf lovassági tábornok 5 lovas ezred és a rác milicia élén előrement Kolozsvárra. Herbeville seregének zömével november 18.-án vonult be Erdély fővárosába. Mivel Rabutinról eddig nem kapott hírt, újból Schlicket küldte előre Nagyszeben felé, Glöckelsperg altábornagyot pedig 3 lovas ezreddel visszaküldte Szamosújvár – Bethlen vidékére, hogy Erdély északi kapuit biztosítsa. Időközben Rabutin is kijött Szebenből és november 26.-án találkozott Gyulafehérváron végre Herbeville-el. A marsall tehát feladatát teljesítette, az összeköttetés az eddig magárahagyott erdélyi kis császári hadsereg és a magyarországi fősereg között létrejött.

„Rákóczi seregének kb. fele követte, – részben a Szamos mentén, részben a hegyek között – a Szamosújvár felé visszavonuló fejedelmet,[22] ahova másnap, 12.-én este megérkeztek. Útközben még egy kellemetlen jelenetet kellett a fejedelemnek átélnie. Amikor körülbelül Csáky-Gorbó táján elérte a hegytetőt, rendes kötelékben feléje menetelő lovasságot pillantott meg, mely arról az oldalról közeledett, ahonnan Herbevillenek őt követő seregét várhatta. Egyik tábornokának[23] ijedt kiáltozására már majdnem pánik tört ki az amúgy is nyomott hangulatban vonuló csapat soraiban, amíg Rákóczi erélyes közbelépésére egy járőr megállapította, hogy a közeledő lovascsapat, a Sennyey-dandár, amelyet Rákóczi Károlyi csapatából előző napon magához rendelt.[24]

„A csatában Rákóczi serege kb. 400 embert vesztett, de a császáriak kezében maradt 25 ágyúja és sok zászlója.[25] Herbeville veszteségét az egykorú Wienerisches Diarium 1705. évi 250. számához csatolt részletes táblázat – a dánok veszteségét is beleértve – 450 főre becsüli.”

Most pedig Markónak a csatához fűzött néhány megjegyzését közöljük: „A csatának minden tekintetben legsúlyosabb következménye – írja id. m. 311. oldalán – az volt, hogy Rákóczi újból kiszorult Erdély földjéről. Bár a következő években még voltak harcok ebben az országrészben, de Rákóczi otthagyott csapatrészei, vagy odaküldött magyarországi csapatai már sohasem tudták többé lábukat szilárdan megvetni. A fejedelmi székbe való beiktatás is csak 1707-ben volt lehetséges, de már 1078-ban végleg megszünt Rákóczi fennhatósága Erdély felett. – A zsibói vereség után Rákóczi lassan vonult Erdélyből a magyar határ felé. Távozása előtt Károlyira bízta a magyar határszél védelmét s ha lehet Erdély visszafoglalását. Károlyi nehezen vállalta ezt a megbizatást. Forgáchnak különben sem volt barátja, így hát azok táborához csatlakozott, akik a vereségért Forgáchot okolták. Forgách, Des Alleurs és Rákóczi sok tisztje viszont Károlyi terhére rótták a vereséget, mert nem avatkozott az ütközetbe, holott ezt megtehette volna… A zsibói csata alatt és után tanusított tétlensége, mondhatnok részvétlensége, nehezen menthető… Felelősségre vonva, azzal mentette magát, hogy Herbeville a zsibói völgybe vezető útat két századdal elzárta, a szűk hegyi ösvényeket eltorlaszolta, úgy hogy Solymos vidékéről nem tudott volna idejében a helyszínére érkezni. Rákóczi ezt nem nagyon hitte el s Károlyi távolmaradását annak tulajdonította, hogy szokása szerint tisztjeire hallgatott s azok tanácsára maradt el azért, hogy hadteste épségben maradjon, abban az esetben is, ha Rákóczi seregét vereség érné.[26] – Az bizonyos, hogy Károlyi a reá bízott feladatot mindenképpen, sőt könnyen teljesíthette volna s ebben az esetben Rákóczi összecsapása Herbeville-el másképpen végződik. Herbeville csak 10.-én este érkezett Zsibó alá, tehát csak aznap küldhetett, s bizonyára csak gyenge osztagokat – a Solymostól Zsibóra vezető szorosok eltorlaszolására. Ezeket a kis csapatokat pedig Károlyi… könnyen megsemmisíthette volna… Hogy ha Károlyi az első ágyúszóra (a délelőtti tűzérpárbaj) megindul seregével a solymosi hegyek mögül, Herbeville seregét vagy még az ütközet alatt, vagy közvetlenül annak vége után, szóval olyan helyzetben és időpontban támadhatja hátba, amikor annak kötelékei a küzdelem hevében széjjelszakadtak, kifáradtak, tehát erélyes, még hozzá hátulról jövő támadásnak nem igen állhattak volna ellent. De egészen biztosan sikerült volna neki a császári seregnek gyenge őrizet alatt Zsibónál hagyott egész felszerelését zsákmányul ejteni. Erélyes és kezdeményező vezetés mellett Károlyi feltétlenül idejében érkezhetett volna a csatára. De ha pár órát késik is megverheti Herbeville seregét,[27] tehát a nagy és az erdélyi hangulatra mérhetetlen fontossággal bíró erkölcsi sikeren felül elérte volna azt, hogy Rabutin továbbra is magára marad s a császári fősereg Erdély határán megsemmisül, vagy legalább is széjjelszóródik.”

A továbbiak folyamán Markó a zsibói vereség okát a csak félig kész védőszakaszban és Károlyi tétlenségében véli felfedezni. Majd így folytatja: „A vereség további oka: a császári sereg összes alvezéreinek főlényes vezető képessége volt. Herbeville személye szerint nem volt nagy hadvezér, de alantosai a zsibói éjjeli és az azt követő délelőtti helyszíni haditanácsokban nekik kiosztott szerepkörüket teljes pontossággal és egymással zavartalan összhangban játszották végig.[28] A harc megindítása, a lovasság közbelépése a dánok balszárnyán, Virmond tábornok személyes bátorsága, az Althann-ezred beavatkozása, amikor Wachtendonk ezredes támadása megfeneklik, végül Glöckelsperg nagy lovastámadása s a rácok átkaroló váratlan előbukkanása a kuruc arcvonal háta mögött – a zsibói csatának olyan mozzanatai, amelyek katonai szempontból mintaszerű teljesítményeknek mondhatók.[29]

„Rákóczi környezetében a csata utáni napokban meglehetős zavar és bizonytalanság uralkodott… A fejedelem az erdélyi határszélről elvonulva, december hónap nagyrészét már Ecseden töltötte, amelynek védműveit rendbehozatta, azután munkácsi várába tette át főhadiszállását.[30]

„Rákóczinak összes eddig vívott nagy csatái közül tagadhatatlanul a zsibói vereség járt a legsúlyosabb következményekkel. E vesztett csata kuruc hadtörténeti szempontból pedig annál is fontosabb, mert a többi, eddigi vereségtől eltérően, ebben a harcban és annak katasztrófális befejezésében, semmi – azt elősegítő – külső körülmény (parancsok félreértése, időjárás, vagy más természeti tünemények, csapatok átpártolása harcközben, stb.) nem játszott közre. A nagyszombati és pudmerici vereségek hatása csak harcászati (taktikai) szempontból volt jelentős, a zsibói csata következményei azonban annál súlyosabb hatást gyakoroltak a fejedelem stratégiai helyzetének rosszabbodására. Ez a vereség az erdélyi kuruc hadtörténetben jelentőségében ugyanazt a helyet foglalja el, mint az 1708-iki trencséni csata a magyarországi események döntő hatású fordulói között.”

Ugyanazon a napon, amelyen Herbeville zsibói csatáját vívta, a császári segítősereg közeledésének hírére Bussy-Rabutin is kitört Szebenből és Orosz Pált Feleken, Szappanyos Mihályt pedig Porumbákon felverte. Hasonlót tettek a brassóiak Kálnoky Péterrel, Pekry Lőrinc hadai pedig Gyulafehérvárnál, Herbeville győzelméről hírt hallván, szétfutottak. Most aztán az egész tartományban szörnyű fejetlenség és kapkodás kapott lábra. Az urak és nemesek közül sokan Oláhországba és Moldvába menekültek, de még többen családostúl Rákóczihoz csatlakoztak, akivel mintegy 12.000 lélek vándorolt ki Magyarországba. A kibújdosottak javait a császáriak lefoglalták, ingóságaikat pedig váraikba hordták. Ezzel a fölkelésnek Erdélyben tulajdonképpen vége is szakadt.[31]

[1] Feldzüge… (Rechberger id. m. VII. 455.): „Bei Czigányi wurde die Armee derart in Schlachtordnung formirt, dass sie die beiden Strassen nach Zilah und Sibó unmittelbar vor der Front hatte, wobei man die Grenzmilizen gegen Zilah als Vorhut detachirte. Ein von diesen verübtes schweres Vergehen gegen die Disciplin schlug anstatt zum Nachtheile zum Voirtheile aus. Es hätten sich nämlich grosse Schwärme der Raizen nach Zilah geworfen, um den von den Bewohnern verlassenen Ort zu plündern und Herbeville sah sich genöthigt seine Bereitschafts-Truppen vorzusenden, welche bald un dohne Zwischenfall die Ordnung herstellten. Die dabei erfolgten Bewegungen bestärken Rákóczy in dem Wahne, dass die Kaiserlichen auf Karika marschiren würden.” (Kriegs-Archiv, Ungarn 1705; Fasc. X., 6.).

[2] Herbeville diariuma, a bécsi Kriegsarchivban, (Feldakten, Ungarn, 1705. 11., 3.) azt mondja a gyalogságról, hogy: „Von unten und oben zugerichtet und ermüdet” érkezett Zsibó alá.

[3] Károlyi oklevéltár, V., 325.

[4] Rákóczi emlékiratai 155–157.

[5] Rákóczi emlékiratai 157. old. nyomán Markó id. m. 298.

[6] Utóbbinak fényképmásolata a m. kir. Hadilevéltár képtárában található H. III. d–868. szám alatt. Egy ehhez egészen hasonló vázlat látható a Feldzüge… (VIII. kötetéhez tartozó) Tafel VI.-en is. Rákóczi emlékirataiban csak egész általánosságban írja le az említett erődítések fekvését s rövid leirásának legbecsesebb része az, mely a két szárny-támaszpontra vonatkozik. Ebből megtudjuk, hogy az erődvonal legszélső jobb szárnya a Szamos jobb partján, az utóbb Rákóczi-hegynek nevezett magaslaton volt és hogy a balszárny megerősítésére fatorlaszok építésébe fogtak, de azokat már nem fejezhették be. Ime az erre vonatkozó rész szószerinti szövege: (Az Egregy pataktól keletre fekvő) „lejtő el volt sáncolva s középen … egy megmászhatatlan, meredek magaslattal 353 m. p. emelkedett: erre állítám ütegemet… Az ezen magaslattól jobbra eső lejtőség (a 283 m. p. nyugati nyúlványa) szintén el volt sáncolva, egész az átgázolható (Szamos) folyóig, s átellenben egy ormon (a Rákóczi hegyen) még egy sánc emelkedék. Balszárnyam gyöngén lévén fedezve, ledöntögetett fákból készült torlaszok által biztosíttatám amennyire lehetett, de munkások hiányában ezt be nem végezhettük.”

[7] Lásd a 310. oldalon.

[8] Rákóczi emlékiratai, 157.

[9] Lásd a XVIII/17. számú mellékletet.

[10] Rákóczi emlékiratai, 157.

[11] Des Alleurs idézett jelentése Párisban.

[12] Herbeville id. diariuma. Feldzüge… (Rechberger id. m. VII., 457.).

[13] Lásd a hadsereg tagozódását a 652. lábjegyzetben.

[14] Rákóczi emlékiratai 157. oldalán egy mérföldet mond.

[15] Ez tévedés. A Feldzüge… (Rechberger id. m. V., 458.) erre nézve a következőket tartalmazza: „Angriffs-Disposition. Die beiden Hauptangriffs-Colonnen der Infanterie erhielten die Weisung, sich bei der Annäherung an den Feind je nach Bedarf in zwei kleinere Colonnen zu je 5 Bataillonen zu theilen. Der linke Flügel (die Dänen) sollte… um anderthalb Viertelstunden” später aufbrechen als der rechte (die Kaiserlichen), weil dieser nicht nur einen verhältnissing längeren Weg, sondern auch Schwierigkeiten des Bodens zu überwinden hatte, ehe er an den Feind gelangen konnte” (Kriegs-Archiv, Ungarn, 1705; Dirium, Fasc. XI., 3.) … Majd a 459. oldalon: „Graf Herbeville beoderte die kaiserliche Armee um 1/2 3 Uhr Nachmittags zum Angriffe, und der linke Flügel kam ungeachtet des späteren Aufbruches geraume Zeit vor dem rechten an die Verschanzungen der Rebellen.”

[16] A Feldzüge…, mint az előző jegyzetből kitűnik: csak „geraume Zeit”-ot mond.

[17] Cserey históriája, 354.

[18] Ez nem valószínű, sőt lehetetlen, ha a császáriak jobbszárnyhada csakugyan másfélórával később érkezett a harc színhelyére, mint a balszárnyhad. (Lásd a 319. oldalon).

[19] Feldzüge… (Rechberger id. m. VII., 460.): „…so dass im buchstäblichen Sinne des Vortes die Rebellen nach hartem Kampfe im ersten Anlaufe auf der ganzen Schlachtlinie überrannt wurden. Dann aber war „Nichts als Mord und Todtschlag.”

[20] Ennyire egymástól különváltan talán még sem folyt le a két szárny harca, az azonban majdnem bizonyosnak látszik, hogy a visszavonulást Des Alleurs csoportja kezdte meg.

[21] Ellenben ami főcéljuk volt, hogy a magasabb kuruc vezetők egyikét-másikát elfogják, az nem sikerült. Feldzüge… (Rechberger id. m. VII., 461.): „Obschon Herbeville bereits während des Kampfes stärkere Reiter-Detachements zur Habhaftwerdung der Rebellenführer ausgesendet, konnte doch keiner derselben auf der Flucht eingeholt werden. Jene Abtheilung, welche Forgách nachsetzte und ihm bereits „hart an den Fersen” war, vermochte mit den abgetriebenen Pferden diesen, der dreimal Pferde wechseln und dadurch immer wieder neuen Vorsprung gewinnen konnte, nicht zu erreichen.”

[22] Des Alleurs idézett jelentése.

[23] Valószínűleg Eszterházy Antal volt.

[24] Rákóczi emlékirata, 159.

[25] Pálffy Miklós levele a zsibói harcról. Nemzeti Muzeum, Thaly gyüjtemény 1389. (Fol. Hung. 4–1705., 391. old. – Feldzüge… (Rechberger id. m. VII., 461.): „Die Armee erbeutete mehr als 60 Fahnen, 28 Stücke, etliche Mörser zu den Handgranaten, vielerlei Kriegsmunnition und nebst anderwärtiger Beute eine Menge Wagen mit Proviant und die Kanzleien, deren Schriften aber zerstreut und zum grössten Theile von den Milizen vernichtet wurden.” (Kriegs-Archiv, Ungarn, 1705; Fasc., XI., 3/b.) Emberekben a veszteségek számát ugyanez a forrás a császáriaknál halottakban és sebesültekben 500 főre, a kurucoknál ellenben – hallatlanul túlozva – mintegy 6000 emberre teszi.

[26] Des Alleurs id. jelentése. – Rákóczi emlékiratai, 160.

[27] Csakhogy ehhez nem Károlyi, hanem olyan egyéniség kellett volna, aki nemcsak portyázásokra, hanem a nyílt csatában való rendszeres megütközésre is szívesen vállalkozik. Ezt pedig Károlyi sohasem tette.

[28] A magam részéről ehhez még hozzáteszem, hogy valamint az egész erdélyi hadjáratnak, úgy a zsibói csatának is a császáriak igazi lelke és vezérlő alakja Schlick lovassági tábornok volt.

[29] Büszke önérzettel emeli ki ezt a hivatalos vezérkari munka is, a Feldzüge… (Rechberger id. m. VII., 462. old.), amikor ezeket mondja: „Die Angriffsbewegung von Diószegh aus gegen die Grenze Siebenbürgens, sowohl in ihrer Anordnung als Durchführung: die Annäherung unmittelbar an die feindliche Stellung; der Entschluss zur Umgehung derselben und ihre Ausführung: der nach der Recognoscirung der Schanzen bei Sibó geplante kurz danach mit Meisterschaft angeordnete und mit unglaublicher Bravour ausgeführte Angriff; endlich die möglichste Ausnützung des Sieges – müssen nicht blos für die Vergangenheit, sondern auch für die Gegenwart und Zukunft sowohl im grossen Ganzen, als auch in allen Details als vollkommen mustergültig bezeichnet werden.”

[30] Rákóczi emlékiratai, 164., 168.

[31] Az említett forrásokon kívül lásd még: Hist. des révol. de Hongrie, V., 263–280. – Cserey id. m. 351. – Wagner, Hist. Josephi, 61. – Katona id. m. XXXVII., 74.