Az a terv, hogy az eddig csak folyton első sorban Bécs közvetlen védelmét szem előtt tartó császári fősereg az örökös tartományok határától a mintegy 5–600 kilométerre fekvő Erdélybe indíttassék, szinte hihetetlenül merész gondolat színében tűnik fel,[1] mely olaszországi elfoglaltsága dacára a magyarországi hadműveletekre is állandóan döntő befolyást gyakorló Savoyai Jenő herceg agyában született meg s ő volt az, aki annak végrehajtását állandóan szorgalmazta. A Heister hadműveletei közben szerzett tapasztalatok mindenesetre ellene szóltak egy ily kockázatos vállalat tervbevételének, mert hiszen tudjuk, hogy valahányszor Heister Komárom, illetve a Csallóköz mellől kissé messzebb vidékre eltávozni merészkedett, hátában és a határszéleken rögtön nagy bajok támadtak. Ámde Savoyai Jenő túltette magát e bajokon és nehézségeket egy sokkal magasabb cél elérése érdekében, mely szerinte abból állott, hogy Rákóczi egyrészt feltétlenül megakadályoztassék abban, miszerint a Tisza mentén mindig újabb és újabb seregeket toborozhasson és állíthasson össze, és másrészt, hogy az Erdélyben már végső szükséget szenvedő Bussy-Rabutin a végleges bukástól megmentessék. Nem mondhatnók, hogy a Csallóközből a nagy útra kiinduló sereg ereje, összetétele, állapota, valamint parancsnokának hadvezéri képessége valami nagyon biztató lett volna a várható siker szempontjából, azonban Savolyai Jenő herceg már ismételten bebizonyította, hogy sokszor a lehetetlennek látszó dolgot is lehetővé lehet tenni és ezt az egyszer elvárta az öreg, tehetetlen Herbevilletől is. A dolog nehezen indult, de végül, főkép a kuruc hadvezetők jóvoltából, illetve teljesen elhibázott tevékenysége folytán minden a lehető legjobb sikerrel és eredménnyel végződött.

Rákóczi elhatározását én a magam részéről teljes egészében elhibázott, szerencsétlen gondolatnak tartom. Ahelyett, hogy minden erejét összeszedve, fölényes túlerővel mindjárt a Budánál, illetve Pestnél végrehajtott Dunán való átkelés közben rávette volna magát az, – mint rendelkezéseiből és magatartásából kitűnik, akkor még nagyon is aggodalmaskodó ellenfelére, akinek a Tisza eléréséig még békén hagyva és a tikkasztó hőségben víz- és élelemhiány, a Tiszántúl pedig a mocsarak alkotta végeláthatatlan szoros jellegű terepalakulás miatt szinte leküzdhetetlen akadályokkal kellett küzdenie, – elég tekintélyes számú hadseregét csoportokra felaprózva, egyenként és izoláltan állította szembe a teljesen együtt tartott s így a küzdelmet, csatát bármikor sikerre való kilátással elfogadni képes császári haderővel, mely csakis ilyenformán juthatott el a számára végcélul kijelölt erdélyi területre.

De volt Rákóczi elhatározásának és intézkedésének még egy másik kiválóan sötét pontja is: a városok és falvak egész tömegének önkéntes, a drága magyar vagyonnak és birtoknak, nagykiterjedésű területeknek kiürítése, az ott levő lakosságnak a legnagyobb nyomorba és inségbe taszítása, ami a drága magyar vagyonnak és birtoknak, nagykiterjedésű területeknek nagymértékű pusztulását, sőt sok helyütt teljes tönkretételét vonta maga után. Ha nem csalódom, Rákóczi mindezt csak azért tette, mert a közelmúlt kudarcos eseményei után nem akart, vagy jobban mondva nem mert az ellenséggel nyilt téren szemtől szembe döntő csatába bocsátkozni, hanem úgy okoskodott, hogy hagyja a császáriakat Erdély határáig levonulni, ahova azok véleménye szerint már meglehetősen megtépázva és elerőtlenedve érkeznek majd meg s akkor ragadja meg az alkalmat, hogy az általa jól előkészített területen vesse rá magát ellenfelére, amikor is azt könnyűszerrel tönkre tehetni vélte. Azonban számítása majdnem száz százalékig hibásnak bizonyult. Ha ő a rendelkezésére álló erővel nem mert Herbeville hadseregével komolyan kikezdeni, a sokkalta gyengébb Bottyán- és Károlyi-csoporttól még kevésbbé várhatta azt; sőt ezek még ama minimális kötelezettségüknek sem tettek eleget, hogy állandó körülrajzással és csipkedéssel gondterhessé tették volna a császári csapatok és azok parancsnokának mindennapi helyzetét.

Az erők szétforgácsolása soha sem volt helyes dolog; ezért Rákóczinak már ezt az első intézkedését sem helyeselhetjük, de amit akkor tett, amikor úgyszólván a döntő mérkőzés előestéjén minden plauzibilis ok nélkül az összes erdélyi hadakat s ráadásul a táborába gyülekezett, de vele a hadműveletek további vezetése tekintetében egyet nem értő erdélyi főurakat is egytől egyig szélnek eresztette, az már – elsősorban természetesen az erdélyi csapatok eltávolítása – az általános érvényű hadászati alapelveknek durva megsértése volt. Azt sem helyeselhetjük, hogy az erdélyi hadak elküldése után rendelkezésére maradt erejét majdnem két egyenlő, egymástól térbelileg és nehéz terepakadályok által erősen elválasztott részre osztotta. Károlyinak 8000 embert engedvén át, magának nem sokkal többet tartván meg. Ez az erőelosztás semmikép sem nevezhető célirányosnak. Károlyi, csak rövid ideig tartó, meglepetéssel kapcsolatos feladatának megoldásához jóval kevesebb erővel is beérte volna. Markó id. m. 294. oldalán, Rákóczit, mint minden alkalommal, most is féltő gonddal pártfogása alá véve, és minden elhatározását és tettét helyesnek, jónak és okadatoltnak igyekezvén feltüntenti, az erdélyi hadak elküldésére nézve azt mondja, hogy: „ez utóbbi elhatározásának oka bizonyára az lehetett, hogy el akarta kerülni az erdélyi urak és Forgách között elkerülhetetlen torzsalkodást táborában és hogy elég erősnek itélte a keze alatt lévő hadinépet ahhoz, hogy Herbeville-lel szembeszálljon.” Én erre csak azt jegyzem meg, hogy a harc mezején, a döntő küzdelmek küszöbén, mindenféle személyi és politikai tekintetnek és befolyásnak teljesen háttérbe kell szorulnia a hadászat és harcászat követelményei és szempontjai előtt.

Ami pedig a két szoros erődítési munkálatait illeti, arra azt kell megjegyeznünk, hogyha ő azokat odaérkezése alkalmával meg nem felelőknek találta, még bőven állott október végétől a császári sereg beérkezéséig elég idő, majdnem két hét rendelkezésre, hogy azok az ő elgondolásának és nézetének megfelelően kiegészíttessenek. Azt a megjegyzését pedig, hogy ő abban bízott, miszerint a császáriak nem elég szemesek ahhoz, hogy az erődítések megkerülésének lehetőségét észrevegyék, elég naív felfogás és kijelentés színében tűnik fel, valamint az is, hogy a császáriak a velük szemben általában rossz indulatú lakosságban senkit sem találnak, aki őket megfelelő hírekkel ellássa és mellékútakon a kiépített állás megkerülésére vezesse.

[1] Rákóczi emlékiratai 150. oldalán egyenesen agyrémnek nevezi ezt a vállalkozást.