XVIII/8. számú melléklet.

Mialatt Rákóczi a szécsényi gyűlésre vonatkozó előkészületeit megtevé, Herbeville, de kivált ennek lipótvári vállalata alatt a Csallóközben visszamaradt elvezére, gróf Schlick lovassági tábornok minden tőle telhetőt megtett a szándékolt erdélyi hadjárat előkészítésére. Igy aztán lehetővé vált, hogy Herbeville már augusztus 25-én Komáromban egyesíthette az említett hadjáratra elvinni szándékolt haderőit. Az elvonuló hadsereg hátában az örökös tartományok védelmére gróf Huyn lovassági tábornok parancsnoksága alatt mindössze néhány ezer ember maradt vissza, akihez a stajer határ megvédelmezése céljából Heister Hannibal tábornoknak mintegy 3–4000 főnyi rác és horvát haddal kellett csatlakoznia. Herbeville eredetileg a Vágon át szándékozott támadólag előnyomúlni s csak a Bercsényi-féle ottani erők visszavetése után akarta onnan támadólagos előnyomúlását Erdély felé folytatni, ámde ekkor az olasz hadszintéren mőködő Savoyai Jenő herceg ezzel nem értett egyet[1] s így Herbevillet a bécsi udvari haditanács rákényszerítette, hogy a legrövidebb úton Budán át induljon mindenekelőtt Nagyváradnak a kurucok ostroma alól való fölmentésére, majd onnan az Erdélyben immár magát alig tartani tudó Bussy-Rabutin megsegítésére. Erdélyben ugyanis időközben a császáriak helyzete felette aggasztóvá vált. Amikor Forgách az 1704. év végén 14.000 emberrel Erdélybe bevonult, a közte és a kormánytanács között támadt surlódások ellenére,[2] a kurucok ügye gyorsan fellendült. Forgách hadai már 1705. elején annyira megnövekedtek, hogy míg ő maga tetemes erőkkel Nagyszeben ostromához fogott, alvezérei által egyidejűleg Meggyest, Dévát, Brassót és Fogarast is megtámadtatta. Meggyes hamarosan, s nemsokára Déva is megadta magát, Nagyszeben pedig a Vöröstorony szorosnak az ostrom folyamán a kurucok által történt megszállása folytán, teljesen elvesztette összeköttetését Béccsel, melyet eddig Bussy-Rabutin az említett szoroson és Oláhországon át tartott fenn. Surlódásmentes, nagyobb tevékenység mellett és bár kevesebb számú, de jobb és fegyelmezettebb csapatokkal jóval nagyobb eredményt is el lehetett volna érni, sőt Bussy-Rabutint esetleg végleges megadásra is lehetett volna kényszeríteni.

Augusztus 28-án indult el Herbeville 16.500 embernyi hadával Komáromból Budára, ahová szeptember 3-ikán érkezett meg, de innen csak az említett hó 16-án folytathatta útját, mert a seregszükségletekkel való ellátás csak igen lassan ment. A Glöckelsperg alatt már itt levő s szintén hozzácsatlakozott erőkkel, seregének létszáma most már mintegy 20.000 főre és 20 ágyúra szaporodott fel. Továbbindulás előtt a bécsi udvari haditanács Pálffy János lovassági tábornokot egy lovas ezreddel a hadsereg kötelékéből Huyn felváltására ismét Pozsonyba rendelte vissza. Ennek pótlásául 1500 rác lovast osztottak be Herbeville seregéhez, mely szeptember 16-án a Dunán átkelvén, a pesti oldalon két teljes napig vesztegelt és szeptember 19-én, miután Herbeville meglepő kuruc támadástól tartott, mindössze két órai útat tett meg. 20.-án a sereg, déután 5 óráig menetelve, mindössze Gombáig jutott előre, ahol másnap pihenőt tartott, 22-én pedig Ceglédet elérve, ismét egy napig pihent.[3]

Rákóczi, Herbeville Erdélybe vonulásának esetére, már elég jókor megalkotta a maga hadműveleti tervét, amely abból állott, hogy a Felvidéket továbbra is Bercsényi tartja kezében s onnan minél gyakrabban és minél hathatósabb betöréseket intéz a Dunántúl északra fekvő császári területekre. Herbeville hadműveletét lehetetlenné teendő, elvileg az egész vidéket, amelyen a császári sereg átvonúl, lehetőleg teljesen el akarta pusztíttatni, hogy az élelmet sehol se találjon. Ehhez képest a Duna és Tisza között fekvő s a császári hadsereg által útközben feltétlenül érintendő három nagyobb város lakosai parancsot kaptak, hogy az ellenség közeledésének hirére városaikat kiürítsék, lehetőleg mindenüket magukkal vivén.[4] Bottyánnak pedig meghagyta, hogy mintegy 6000 főnyi hadával a Dunántúl és a Duna-Tisza közén állandóan elől-hátul nyomában legyen a császáriaknak s azokat folyton csipdesse, zaklassa, gyöngítse. A Tiszához meg Károlyit rendelte, hogy ott fogadja Herbeville seregét, előtt mindent elpusztítson s folytonos csipkedései által annak további előnyomúlását valóságos kínszenvedéssé tegye. Végül maga Rákóczi, mivel fejedelmi beiktatása végett különben is Erdélybe készült, válogatott seregével az erdélyi határnál akarta a kimerült császáriakat bevárni, hogy ott végső és döntő csapást mérjen rájuk. Ezt előkészítendő, a fejedelem Forgách Simon tábornokot még szeptemberben visszaküldte a szécsényi gyűlésről Erdélybe, hogy a kormánytanáccsal egyetértőleg a Meszes hegységben, ahol ő Herbevillet fogadni szándékozik, elegendő élelmet és egyéb szükségleteket halmozzon fel s egyúttal néhány ezer munkást rendeljen, kiknek segítségével a karikai és zsibói szorosokat, melyek Forgách véleménye szerint egyedül voltak alkalmasak arra, hogy azokon át egy egész sereg Erdélybe juthasson, megfelelően elsáncoltassa. A Karika táján szükségessé váló munkák elkészítését Rákóczi De la Motte, a zsibóiakat pedig Damoiseau hadmérnök-ezredesre bízta.[5]

Ámde mindjárt itt le kell szögeznünk, hogy a várakozásnak és a kapott feladatnak a fentemlített három tábornok egyike sem felet meg eléggé. Bottyán és Károlyi nem mulasztották ugyan el a vidéket, amelyen a császáriak átvonultak, elpusztítani s lakosait otthonuk ideiglenes elhagyására kényszeríteni s azonkívül Herbeville serege ellen itt-ott apróbb támadásokat is intéztek, de mivel a császáriak rendszerint jobbról-balról egy-egy szekér-sor által kisérve nyomúltak előre, a kurucok – legalább az említett tábornokok jelentése szerint – gyalogság hiányában a támadásokat sohasem hajthatták végre a kellő nyomatékkal, hanem rendszerint csak a takarmányszerzésre kiküldötteket, a betegeket s más maradozókat szedhették el a tovavonuló ellenségtől.[6]

Szeptember 24-én Herbeville serege Nagy-Kőrösig jutott, de bár oda Schlick személyesen előrelovagolt 500 lovassal a szükséges élelmikészletek biztosítására, fáradozása az üresen talált városban hiábavalónak bizonyúlt.[7]

Herbeville a Tiszán való átkelést eredetileg Szolnoknál tervezte, de miután a Péterváradról odarendelt hajóhíd idejekorán már nem érkezhetett oda, ennek folytán a hadsereg hosszas késedelmeskedéssel Kecskeméten át Csongrádnak vett irányt, ahová október 3-án érkezett meg. Miután a hajóhíd akkorára még idáig sem érkezett,[8] ennek folytán Herbeville menetét október 6-án Pusztaszerig, 7-én pedig Algyőig folytatta, ahová végre 9-én a várvavárt hajóhíd is beérkezett s így aztán október 9-ike és 10-ike folyamán a Tiszán való átkelés úgyszólván megzavarás nélkül, bántatlanúl megtörténhetett. Pedig a Tisza mentén hátulról Bottyánnak, előlről pedig Károlyinak kellett volna a császári hadsereget szorongatnia. De ezt, sajnos, mindkét kuruc tábornok elmulasztotta. Épígy alig zavarta Károlyi a császáriak további, Sarkadon és Nagyszalontán át tovább folytatott menetét Nagyvárad felé, ahol Herbevillenek könnyű szerrel sikerült a várat ostromló kurucokat széjjelrebbentenie.[9]

Szeged mellől a császáriak eredetileg a Maros mentén szándékoztak Erdélybe behatolni s egyenesen Nagyszeben fölmentésére sietni, de aztán meggondolták a dolgot, egyrészt mivel Forgách a Maros völgyét elzáró Dévát és Tótváradot is elfoglalván, azok őrségét a kellő erődítési munkálatok elvégzése mellett szívós védelem kifejtésére képesítette, de legfőkép azért, mivel Herbevillenek útközben Nagyváradot is fel kellett mentenie az ostrom alól.

A Tisza mellől Bottyán visszafordult, hogy immár dunántúli hadműveleteihez hozzáfogjon.

A felszabadított Nagyváradnak élelemmel és a kellő szükségletekkel való ellátását Schlick lovassági tábornok végezte a november 3-ikáig terjedő időben, a kellő körültekintéssel és gondossággal, mi célból északnyugat felé az egészen Debrecenig terjedő vidék készleteit vette igénybe. Rákóczi még a szécsényi gyűlésen meghagyta Debrecen követeinek, hogy ha a császáriak városukra jönnének, ürítsék azt ki és hagyják pusztán. Később Károlyit is utasított, „égesse fel a várost; jobb senkié ne legyen, mint az ellenségé.” „A várost nem égették ugyan föl – írja Acsády id. m. VII. 618. old. – de október 19-én az egész lakosság sírás-rívás közt, elköltözött belőle. Debrecennek akkor 20–25.000 lakosa lehetett s elképzelhető, minő végtelen áldozatot hozott, midőn a fejedelem parancsa értelmében kicsinje-nagyja szétfutott. „Nyelvnek nem lehet kimondani, minő bódúlás volt.” A németek október 21-én nyomultak a puszta városba; ami kárt a templomokban, iskolákban, könyvtárban, könyvnyomdában hamarjában tehettek, megtették; a házakat, a pincéket, kamrákat, melyek mind tele voltak eleséggel, mert a lakosok csak keveset vihettek el, kirabolták.[10] Még a párnákat is kihasogatták s a szélnek eresztett toll és pihe úgy ellepte az utcákat, sőt a város környékét, mint télen a hó. Miután az ellenség kiheverte fáradalmát és kitombolta magát, október 28-án távozott, anélkül, hogy a várost fölgyujtotta volna.”

November 3-án Herbeville seregét az Erdélybe való tovább vonulásra Diószegnél összpontosította s másnap azt Székelyhidig, november 5-én pedig Margitáig vezette előre. November 6-án a sereg esős időben, csúszós talajon meglehetősen kimerülve Déváig jutott. E napon végre Károlyiék valamivel nagyobb tevékenységet fejtettek ki, anélkül, hogy komolyabban nekivágtak volna az ellenségnek.[11]

November 7-én a sereg Szilágy-Somlyóig jutott előre, honnan Herbeville a következő nap reggelén Thököly főkapitányt 200 könnyű német lovassal és 800 gyalogossal Zilahig tolta előre, hogy a sereg számára a két város között fekvő szoroson való átjutást megkönnyítse. Ámde a kurucok ezúttal sem fejtettek ki említésre méltó tevékenységet.[12]

E napon a császáriak egy elfogott magyar és oláh paraszttól elég találó felvilágosítást nyertek a kuruc főerő létszámáról, helyzetéről, valamint a Zsibónál a Karikánál végzett erődítési munkálatokról.[13] Nevezetesen megtudta Herbeville azt, hogy a karikai átjárót erős sáncok védik, míg Zsibónál a kurucok által végzett erődítési munkálatok hasonlíthatatlanul gyengébbek. Ebből kifolyólag a császári fővezér az éj folyamán haditanácsot tartván, azon tábornokaival arra az elhatározásra jutott, hogy menetét Zilah felé folytatva, minden tekintetben oly színezetet adjon a dolognak, mintha Karikánál szándékozna áttörni, közben azonban váratlanúl erőltetett menettel Zsibó tájékára jutva, az ellenség jobb oldalába kerüljön.[14]

Rákóczi elég jól volt tájékoztatva a császáriak működéséről és szándékáról, Forgáchtól úgy lévén informálva, hogy szinte bizonyosra vehető, szerint az ellenség a Szamos völgyén át igyekszik majd Erdélybe jutni, a maga közvetlen parancsnoksága alá helyezendő csapatokat Eszterházy Antal parancsnoksága alatt a Szamos menti erdélyi határra küldte, ahová október utolsó napjaiban maga is megérkezvén, seregét a magyar-egregyi táborba gyüjtötte össze. A két szoros elzárást célzó erődítési munkálatokat Rákóczi nem találta kifogástalanoknak, amint ez alábbi soraiból kitűnik: „A hadmérnökök figyelmeztettek – írja emlékiratai 154. oldalán – mily nehézségekkel jár a Karika körüli magas hegyek védelme, s hogy ez okért a sánczokat e hegyszorúlat Erdély felőli nyílásánál emeltették. Azonban megvizsgálván a környéket, több helyet találtam, ahol sánczainkat meg lehetett kerülni. De minthogy a németek nem igen kiváncsiak, a nép pedig ellenséges érzelemmel viseltetik irántok: azzal kecsegtetém magamat, hogy az általánosan elterjedt vélemény, hogy t. i. csak a karikai és zsibói hegyszorulat volna járható, nagy hasznomra leend.”

Az észlelt hiányok dacára Rákóczi, – Horváth Mihály id. m. VI. 404. oldalán foglalt megállapítása szerint – legjobb remények közt tölté az időt az ellenség megérkeztéig. Győzedelmében semmit sem kételkedvén, november 11-ikére[15] Gyulafehérvárra országgyűlést hirdetett, melyen magát a fejedelemség birtokába beigtattassa.”

A bekövetkezendő döntő mérkőzéshez csapatjait akként szándékozott csoportosítani, hogy a karikai és zsibói sáncok megszállása után, melyek közül máris az előbbiek voltak erősebben és gondosabban kiépítve, miután a fejedelem és környezete inkább ezen, mint a zsibói úton várta Herbeville-éket, fennmaradó erejét a magyar-egregyi táborban visszatartván, Károlyit a maga hadával a Zsibótól északra, Solymos körül fekvő hegyekbe rendelte, hogy a császári sereget, mihelyt az a Szamos völgyébe benyomul, két oldalról körülfoghassák.

Amikor Rákóczi hírt vett arról, hogy a császáriak Szilágy-Somlyóról Zilah felé vettek irányt, szinte biztosra vette, hogy Herbeville a karikai szoroson át fogja az Erdélybe való bejutást kierőszakolni s így további intézkedéseit ennek megfelelően tette meg és a karikai állás kiépítésére és tökéletesbítésére még nagyobb súlyt fektetett.

A Rákóczi táborában jelenlévő erdélyi urak nem értettek egyet a fejedelem ama elhatározásával, hogy a császáriakat már itt, Erdély határán akarja bevárni s velük megütközni. Álláspontjukat azzal indokolták, hogy ezen a szűk helyen a harc felvétele minden esetre a kisebb létszámú és fegyelmezettebb császári csapatoknak válik előnyére. Ehelyett inkább azt ajánlották, vezesse seregét hátrább Torda vidékére s az ottani keresztesi mezőn bocsátkozzék döntő harcba, ahol lovasságának harctevékenysége számára sokkal megfelelőbb a terep alakulata. Rákóczi azonban ezt a javaslatot nem fogadta el, hanem továbbra is megmaradt eredeti elhatározása mellett s ebből kifolyólag november 9.-én Rákóczi a következő elég homályos és furcsa fogalmazású sürgős parancsot küldte Károlyinak: „Mivel pedig az ellenségnek már látjuk azon igyekezetét, hogy ezen passust (t. i. a karikait) meg akarja próbálni, mivel már mik készen várjuk, Kegyelmed szorgalmatoskodjon azon, hogy utánna járván, tehessen ellene operatiokat és kiváltképpen hátul akkor üsse meg, amidőn a sáncznál meg érti lenni az actust az álgyúk s puska ropogásábúl.”[16]

Az erdélyi urak javaslatának elutasításával egyidejűleg Rákóczi „azok nagyobb részét el is küldé maga mellől;” így többek között Teleki Mihályt, Csiky Istvánt, Thoroczkay Istvánt és Mikes Mihályt Erdély különböző vidékeire küldte, hogy a cséplést siettetve, gabonát küldjenek a sereg számára. Ezt többen megvetésnek tekintvén, felette rossz néven is vették.” Sőt még egyebet is tett a fejedelem: a mellette levő erdélyi hadak nagy részét szintén elküldte magától, még pedig Pekry Lőrincet a székely hadakkal Gyulafehérvárhoz, Orosz Pált néhány ezer lovassal Felekhez, Kálnoki Pétert a háromszéki és csíki hadakkal Szent-Péterhez, meghagyván, hogy Orosz Szebent, Kálnoki pedig Brassót tartsa szemmel s gátolják meg a németek esetleges kitörési szándékát.

Ezek után az egymással szemben álló seregek létszáma, illetve ereje madjnem egyformává vált, mert azok mindegyike mintegy 16.000 embert számlált.[17]

[1] Feldzüge… (Rechberger, id. m. VII. 444.)

[2] Az előzményeket lásd a 153. és 234. oldalakon.

[3] Feldzüge… (Rechberger, id. m. VII., 446.) „Bei dem mit Tagesanbrucht erfolgten Debouchiren über die beiden Donaubrücken auf das linke Ufer, liess Herbeville, obgleich die Rebellen sich nirgends zeigten, 18 schwere Gschütze aus Ofen auf das jenseitige Ufer schaffen und verweilte dort abermals zwei Tage in einem Lager, weil er sich nicht zum sofortigen Aufbruche entschliessen konnte. Nach wiederholten Berathungen erfolgte dieser erst am 19. um kaum mehr als zwei Wegstunden zurückzulegen. Denn schon zwischen Keresztúr und Csaba, mit dem Rücken am Rákos-Bache, was abermals das Lager bezogen, „um vorerst über Stärke und Stellung der Rebellen Kundschaft einzuiehen.” In Folge der Berichte, dass Alles, was vom Feinde in der Nähe gewesen, sich gegen Hatvan zurückgezogen habe, erfolgte am 20. die Vorrückung nach Gomba, welcher Tagmarsch bis 5 Uhr Abends währte, weil die Truppe in dieser wasserarmen Gegend durch den Sonnenbrand ungeheuer litt. In Folge der völligen Erschöpfung der Infanterie und Artillerie konnte an einen Weitermasch am näschtfolgenden Tage nicht gedacht werden. Gleichmässig aufreibend war die am 22. erfolgte Vorrückung nach Czegléd, woselbst aus dem erwähnten Grunde abermals ein Rasttag angeordnet werden musste.”

[4] Ezt a parancsot a városok nem teljesítették. Igy többek között a kecskemétiek nemcsak élelemmel látták el a császáriakat, hanem 20.000 forintot is fizettek Herbevillenek, (Blahó Vince, Kecskeméten szent Ferencznek szerzetebeli atyáktúl viseltetett egyházi pásztorkodás), Nagy-Kőrös városának pedig ötven s egynéhány ezer forint értékű gabonát, bort és szarvasmarhát, valamint néhány ezer forint készpénzt kellett az átvonuló Herbevillenek kiszolgáltatnia, (Balla Gergely, Nagykőrösi Krónika.)

[5] Rákóczi emlékiratai, 150–151.

[6] Ezzel ellentétben Rákóczi emlékiratai 151. oldalán ezeket írja: „Semmisem volt könnyebb, mint az ellenséget megelőzni s annyi tőrt vetni, amennyi tetszett; de mindezekből mi sem történt. Bottyán nem mulasztotta el különféle tervekkel előállni, amelyeket ilyen s ilyen hadműveletre készített volt: de mindenkor gördültek elé akadályok, amik miatt azokat végre nem hajthatta.” (És sajnos Rákóczinak ez a megállapítása már a császáriaknak Czeglédig terjedő fentebb vázolt előnyomulásából is szinte megdönthetetlen beigazolást nyert, minek egyrészt az lehetett az oka, hogy Bottyán még mindig nem épült fel a Bottyánvár előtt kapott súlyos sebeiből.) Majd alább így folytatja Rákóczi megállapításait: „Károlyi a Tisza tulsó partján fogadta az ellenséget; a terület, amely a Tisza és a Kőrös között fekszik, minden tekintetben kedvező volt reá nézve. E vidék nem homokos, hanem egyaránt termékeny, s a hosszan nyúló emelkedések által mintegy barázdákra van szegdelve: a lapályokat rendkívül dús fű és nád fedi, mert az eső és hólé e helyeken megállván, mocsárokat képez, amelyek nyáron át kiszáradnak…Ámde Károlyi sem működött különben mint Bottyán: portyái néhány elmaradozót és beteget fogtak el az ellenség közül, mivel az ellenséges hadsereg nem evett mást, mint vasból készült (de csakhamar hasznavehetetlenné vált) kis kézi-malmokon durván őrlött gabonából sült kenyeret. A foglyok vallák, hogy a rosszul őrlött gabona gyomrukba erjedésbe ment át és oly betegséget okoz, amely felfújja és megöli a beteget.” A kenyérhiányra és kézi-malmokra nézve a Feldzüge… (Rechberger id. m. VII. 452. old.) a következőket mondja: „Der Brodmangel in einer mit Feldfrüchten reich gesegneten Gegend, und zwar unmitelbar nach der Ernte, welcher während des ganzen Zuges der Armee bis nach Siebenbürgen andauerte, findet seine Erklärung darin, dass die für die Armee beigeschaften 300 Stück Handmühlen (Hofkammer-Archiv. Fasc. Februar) schon nach kurzem Gebrauche wöllig verdorben und in keiner Weise mehr zu repariren waren.”
S végül Forgáchot akképpen aposztorfálja Rákóczi (u. o. 154. old.) „Ha mindazon biztatások, amelyekkel Forgách Szécsényben kecsegtetett, valók lettek volna: úgy Egregy falunál, mely a Karika nevű hegyszorúlat legmagasabb részén fekszik, odaérkeztemkor élelmiszereket s utászokat kellett volna találnom. De ott lelt hadseregem gyakran a kenyérnek is szükiben volt, s azonfelül még egyik sáncunknak biztosságára sem lehetett számítani. A tábornok a hibát a tanácsra, a tanács viszont a tábornokra tolta: nekem pedig sem időm, sem kedvem nem volt vizsgálatot rendelni, hanem helyre kellett hozni, a mulasztásokat s a napról-napra való élelemről gondoskodni. Az erdélyiek gyanúsítani akarták előttem Forgách hűségét: azonban keserűség uralkodván a felek között, azon valék, hogy ennek kitörését megakadályozzam.”

[7] Feldzüge…(Rechberger id. m. VII., 447.): „Die Schwierigkeiten der Verpflegung steigerten sich immer mehr und die Armee, welche am 24. Nagy-Kőrös erreichte, konnte wegen Proviatmangel absolut nicht mehre weiter.”

[8] Bécsi Kriegsarchiv, Ungarn, 1705., Fasc. X., 6., 6/a, 6/b.

[9] A császáriak az eddig elért eredménnyel méltán meg lehettek elégedve, de az nem annyira az ő gondosságuknak, mint ahogyan azt a hivatalos bécsi vezérkari munka szeretné az alábbi idézet szerint feltüntetni, hanem inkább a kurucok révén elkövetett mulasztásoknak volt köszönhető, amit különben az a munka szintén hangsúlyozni jónak lát. Feldzüge… (Rechberger id. m. VII., 449.): „Es ist begreiflich, dass der kaiserlich Oberbefehlshaber stets behutsam tasten musste und darum nur äusserst langsam vorwärts kommen konnte. Für die sorgsame Durchführung dieser sehr gefährlichen Marschbewegung spricht der Umstand, dass die Rebellen ungeachtet ihres gewaltigen Vortheiles keinen einzigen ernstlichen Angriff, sondern nur Ueberfälle auf Nachzügler oder fouragirende Abtheilungen wagten. Darum kam auch die Armee vollzählig (hát a sok beteg?!) und in leidlichem Zustande an die Theiss. Nur die Disciplin hatte sich wegen Mangel an Bezahlung etwas gelockert und viele Pferde waren einer Seuche zum Opfer gefallen. Wie Herbeville vorhergesehen, waren von den zu Ofen bei der Armee eingetroffenen. 1500 Raizen mehr als die Hälfte, vorgeblich wegen Brodmangel ausgerissen.”
A kuruc részről a fentiek szerint eddig elkövetett mulasztások főleg Bottyán rovására irandók, míg a következőkért leginkább Károlyit terheli mulasztás: „Seblst in dem ausgedehnten Sumpf-Terrain zwischen den beiden Flüssen Fehér- und Sebes-Kőrös hatten die Rebellen nicht die geringste Miene zur Gegen, wehr gemacht, obschon erstgenannter Fluss in Folge von Regengüssen in dem Ursprungsgebiete aus deinen Ufern getreten war und dadurch den Kaiserlichen beim Brückenschlage manche Verlegenheiten hätten bereitet werden können. Ueber Sarkad und Nagyszalonta führte Herbeville die Armee direct vor Grosswardein, dort ohne nennenswerthen Kampf die Blokade-Truppen der Rebellen in einem Anlaufe zurückdrängend.”

[10] Szücs István, Debreczen város történelme, III.

[11] Felzüdge… (Rechberger id. m. VIII., 454.): „Da sich an diesem Tage (6.) die Rebellen immer dreister an die Marsch-Colonne herangewagt und sogar einen Angriffsversuch auf den Train gemacht hatten, welchen der Arrièregarde-Commandant, Obristwachtmeister Wagner, kräftig zurückwies, wurden während der Ruhe grössere Parteien raizischer Miliz entsendet, deren eine aus 300 Pferden betehend, mit 1000 Rebellen zusammentaf, welche ohne einen Schuss zu thun, schleunig das Weite suchten.”

[12] „An diesem Puncze – mondja Rechberger az id. m. 455. oldalán – hätten die Rebellen leicht die kaiserliche Armee nicht nur zu längerem Aufenthalte, sondern auch zu bedeutender Kraftabnützung zwingen können.”

[13] Cserey históriája szerint egy oláh kém árulta el, hogy a karikai szoros erősen el van sáncolva, amire aztán Herbeville a vidéket elég jól ismerő Glöckelsperg tábornok tanácsára fordult serege zömével Zsibó felé.

[14] Feldzüge… (Rechberger id. m. VII. 455. old.): „Daraufhin fasste die Armeeleitung noch während der Nacht den bis zum letzten Moment geheim zu haltenden Enstschluss: hart an Zilah zu rücken und alle Verbereitungen zu treffen, als ob man mit der Armee bei Karika durchbrechen vollte, unversehens aber linker Hand abzubiegen und durch einen forcirten Marsch die feindliche Stellung dadurch zu umgehen, dass die Gegend bei Sibó in des Feindes rechter Flanke genommen würde.”

[15] Tehát véletlenül ép a zsibói csata napjára.

[16] Károlyi oklevéltár, V., 323–324.

[17] Markó id. m. 202. old. szerint: „Az egész kuruc hadsereg a Rákóczi környezetében levő Des Alleurs altábornagynak a csata után Párisba küldött jelentése szerint (Párisi külügyminisztérium levéltára, Seria Hongrie, 1705 Tome 10., Folio 304.) 15.000 emberből állott. A seregnek kb. fele volt Rákóczi, másik fele Károlyi táborában, – Herbeville serege az ebben az időben Bécsben készült táblázat szerint összesen kb. 16.000 főből állott (Wienerisches Diarium, 1705., 232. szám). Seregében 4 dán gyalogos- és 2 dán lovasezred volt.”
Horváth Mihály id. m. VI., 405–406. old. a kurucok erejére nézve a következőket írja: „Rákóczi, ha az Erdélyben és határain lévő minden hadait összevonni akarta volna, képes vala 35.000 lovast és 10.000 gyalogost egyesíteni 25 öreg lőszerrel (vagyis nagy ágyúval). Az erdélyi hadak elküldése után, ha a különben szemtanú Csereynek hihetünk, nem maradt a fejedelem mellett egyéb had, mint a lovasságból a maga palotás ezrede, Bóné Endre huszárjai és Forgách Simon két német ezrede; a gyalogságból pedig a maga a kék és vörös palotás ezredein kívül, Kajdi, Kenyheczi, Esze Tamás, Eszterházy Antal, Ecsedi János magyar, Roth német ezrede, s az udvarhelyi németből kurucczá lett Ritter kapitány ezrede s végül, mintegy 500 főből álló, úgynevezett francia gránátosok, kiknek nagyobb része azonban szintén magyarokból álla.”
A hivatalos Feldzüge… (Rechberger id. m. VII.) csak a 450. oldalon tesz a császári hadsereg számszerű állományáról említést, azt 16.500 fő erejűnek mondván, a 457–458. oldalon pedig csak a tagozódást adja következőképpen elő (lásd a XVIII/17. számú mellékletet).

I. Treffen.
Linker Flügel:
Dän. GLt. Harboe. Gm. Bar. Vir-
mond, Dän. Obrist v. Osten und Malzahn.
4 dän. Grenad. – komp.
8 dän. Inft. Baone
2 kaiserl. Baone (Virmond)
10 Baone, 4 Grenad. Komp.
Rechter Flügel:
Gm. v. Löwenburg, Obriste.
Tollet, Toldo und Wachtendonk,
5 Grenad-Komp.
3 Baone Salm.
1 Baone Thürheim.
1 Baone Virmond.
2 Baone Neuburg.
3 Baone Tollet.
10 Baone. 5 Gren. Komp.

II. Treffen.
F. M. L. Glöckelsperg, F. M. L. Marquis Cusani, G. V. M. Caraffa und Gerstorff.
(Az egész lovasság, a dragonyosokkal az élen, a rác lovassággal a jobbszárnyon).
III. Artillerie:
Die Mehrzahl der Geschütze sollte den Angriff der Kaiserlichen (am rechten Flügel), die geringere Zahl, den Sturm der Dänen (am linken Flügel) vorbereiten.
A kurucokról a Feldzüge… a következőket mondja:
„Rákóczi verfügte in, seiner Stellung am 11. November über folgende Truppen (Kriegs-Archiv, Ungarn, 1705; Fasc. XI., 3/b, c.):
Regiment Obrist Roth 1.400 Köpfe
Regiment Urban 600 Köpfe
Regiment Ritter 8000 Köpfe
Regiment Bremer 553 Köpfe
Franz. Grenadiere 500 Köpfe
3.863 Köpfe
Ungarisches Fussvolk:
Gaydische Hayducken 800 Köpfe
Ubarische Hayducken 700 Köpfe
Tamássische Hayducken 3.000 Köpfe
4.500 Köpfe.
Deutsche Reiterei:
Anton Esterházy 580 Köpfe
Forgách 400 Köpfe
Nagy János 893 Köpfe
Grenadiere zu Pferd 100 Köpfe
Gemischte Carabiners 200 Köpfe
2.173 Köpfe.
Ungarische Reiterei:
Komlóssi 4.300 Köpfe
Bony 5.000 Köpfe
Pongrácz 4.000 Köpfe
13.300 Köpfe.
mithin an Infanterie 8.363 Köpfe
an Cavallerie 15.473 Köpfe
Totale 23.863 Köpfe.