Forgáchban a képzett és gyakorlati tapasztalatokat is bőven rendelkező, de katonaszerencsében szűkölködő hadvezéri alak megtestesülését látjuk, aki első kudarcából többé fölocsúdni nem tud, hanem mindig határozottlanabbá, félénkebbé s másoktól mindjobban függővé válik. A katonai pályán, főleg magasabb poziciókban a körülményeknek és az emberi jellemnek íly módon való kialakulása jóra nem igen szokott vezetni. Forgách tragikuma bennünket annál inkább megindíthat, mert ő előnyös képességeinél és becsületes jellemtulajdonságainál fogva igazán más sorsra lett volna érdemes. Vannak emberek és felelősségteljes állásban levő magasrangú katonák, akiknek akaraterejét egy-egy kudarc annál jobban megacélozza s vannak viszont olyanok, akiknek szívén már az első vereség is gyógyíthatatlan sebet ejt. Az élethivatások legnehezebbikén és leggöröngyösebbikén csak az előbb említett lelki tulajdonságokkal rendelkezők állják meg helyüket, míg az utóbb említett kategóriába tartozóknak előbb vagy utóbb, de okvetlenül bukniok kell. És sajnos Forgách az utóbbiak csoportjához tartozott. Magatartása és szerepe már az imént leírt időszakban is egyre szánalmasabbá válik. Károlyi, akit ő joggal okolhatott koroncói vereségéért s aki tulajdonképpen neki alárendeltje volt, hamarosan annyira a feje fölé nő, hogy Forgách mellette csakhamar engedelmes, türelmes s alárendeltjének barátságát, kegyét, jó tanácsait kereső áldozati báránnyá válik. Ilyen ember nem való katonának s még kevésbbé önálló, felelősségteljes állásban levő csapat-, illetve seregvezetőnek s jaj annak a csapatnak, mely komoly, nehéz viszonyok között íly vágású parancsnok kezére van bízva. Tanúljunk és okúljunk tehát Forgách esetéből! Közvetlenül a koroncói csata után a hamarosan egészen pesszimistává és kishitűvé vált tábornok még mindig reménykedik, hogy a csorbát hamarosan kiköszörülheti, de csak úgy, ha Károlyi is egy szívvel-lélekkel melléje áll és ha Rákóczi elegendő számú reguláris csapatokat bocsát rendelkezésére. Azonban mindkét kívánsága hiú reménynek bizonyult. Károlyi továbbra is a maga esze szerint járt el és önállóan dolgozott a maga szakállára, Rákóczi pedig nem volt abban a helyzetben, hogy alárendeltjének kérését egyhamar teljesíthesse. Ily körülmények között szinte szerencsének volt mondható. Hogy Heister a Bécsben kapott megleckéztetés után egyelőre szintén igen nagyfokú tétlenségbe merült.

Károlyi nagyfalusi cselekedete igazi huszáros csínynek mondható, hogy ellenfelét meglephesse, válogatott csapatával Sárvártól Szentgotthárdig egyetlen éjjel mintegy 70 kilométert kellett megtennie, ami valóban tiszteletreméltó menetteljesítmény.

Rabatta megtámadásának eszméje Forgách fáján termett, illetve érlelődött meg; ezt a vállalatot ő maga akarta végrehajtani s Károlyit csupán segítőtársnak hívta meg. Ennélfogva, őszintén megvallva, utóbbitól nem volt valami gavalléros dolog, hogy Forgáchnak egy szót se szólva, maga indúlt el a jó eszme megvalósítására, bár viszont az ügy elbírálásánál azt sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a már nagyon fontolgatóvá vált Forgách, a vállalat fentemlített gyors és huszáros tempóban való keresztülvitelénél alighanem erősen akadályozó kerékkötőnek bizonyulhatott volna s ez birhatta rá Károlyit a bizonyos tekintetben fegyelemellenesnek is mondható tett elkövetésére, mely, ha nem jól végződik, súlyos felelősséget és indokolt kérdőrevonást jelentett volna Károlyira nézve. De, hogy győzelem és nem vereség lett a vége, ez a dolog Károlyi uramat még nagyobb úrrá tette, mint aminő eddig volt. Aki mer, az nyer – mondja a példabeszéd, de Károlyi esetében meg is fordíthatjuk a dolgot, mondván: aki nyer, az rendszerint mer is, nem úgy, mint Forgách, akinél mostantól fogva ennek ellenkezőjét látjuk. Nagy zavarában természetesen kapkodóvá is válik a vert hadvezér; Károlyit, akinek már csak egyedül volt e tájon számottevő hada, hol Sárvár, hol Sopron, hol Szombathely alá küldi, majd, látván, hogy Heistertől egyelőre nem kell tartania, úgy Károlyit, mint Eszterházyt a déli és nyugati határ felé jó messze előretolja, de mindez a fejetlenség, kapkodás és erőtlenség jegyében történik s eredményt nem igen képes felmutatni.

Rabatta tábornok nem valami ügyes, kezdeményező, hadban jártas és erős akaratú vezető színében tűnik fel előttünk. A magyar területre való bevonulást nem saját elhatározásából, hanem Erdődy és Hevenesi nógatására rendelte el és mihelyt hírét vette Károlyi közeledésének, máris sürgősen hátrálót fuvatott; a legnagyobb baklövést és ügyetlenséget pedig azáltal követte el, hogy hagyta magát és csapatját Károlyiék által meglepetni, úgy, hogy csapatainak rendes csatasorba való álítására sem kerülhetett sor, hanem a menetoszlopban váratlanul megtámadt had a kurucok lendületes támadása által egyszerűen széjjelrebbentett. Mindenesetre az is a szerencséhez tartozik, hogy Károlyi mindkét esetben, úgy Szomolánynál, mint Nagyfalunál, elég gyenge kaliberű császári hadvezetővel került szembe, akiket könnyű szerrel sikerült neki letiporni. Egy-egy, haditapasztalat, ügyesség és akaraterő tekintetében Heisterrel vagy Bussy Rabutinnal fölérő császári vezérrel szembekerülve, Károlyi aligha szerzett volna oly könnyedén valóban szép és értékes babérokat, bár az egész hadjárat menetére és sorsára e szép győzelmek egyike sem gyakorolt látható befolyást. Eszerint úgy a kurucok, mint a császáriak győzelmei csak úgy elmerültek és nyomtalanúl eltűntek e makacs hadjárat szerteágazó és nagy hullámokat verő eseményeinek tengerében, mint akár a nagy és mély vízbe dobott egy-egy kődarab.