XVIII/8. számú melléklet.

Forgách a szerencsétlenül végződött koroncói csata napján este Váthra érkezett, honnan Károlyinak, aki másnap Vönöczkig jutott, a következőket írta:[1] „Én valóban szívesen várám vala Kglmedet, hogy Kglmed segítségével ellenségünket megszégyeníthettük volna… Jóllehet nem sokat vesztettünk, sőt elsőben dicsíretesen viselte magát vitézlő rendünk, és velek szembenszállván, kemény ellenkezésekkel feles németet csapdostak le és az álgyúlövést is derekasan megállották; mindazáltal utoljára ugyan csak hátat adtak és elszaladtak. Kire nézve Kglmedet szeretettel kérem: nyomakodjék Sárvár felé, a hol táboromat fogom gyűjtenem újobban, hogy conjunctiónk után ellenségünket visszaverhessük és megszégyeníthessük. Remélem, Isten megáld bennünket!”

További tervét illetőleg Forgách június 14.-én Sárvárról a következőket írta Rákóczinak:[2] „Hallom, Heister az Duna mellé megyen; csak öszvegyüjthessem az hadaimat, közelítek hozzája, hogy valahogy Bercsényi uramat ne infestálja. Csallóközben” Bercsényinek pedig ugyanaznap ugyanonnan ezeket írta:[3] „Haister mely felé megyen? nem tudom; ha Pápának gyün: én az háta mellé megyek… ha Kglmed felé megyen, – úgy is nyomában leszek és hadat küldök Kglmednek.”

Három nappal utóbb azonban már kevésbbé bizakodóan itélte meg a helyzetet Forgách, ahogyan ez június 17.-én még mindig Sárvárról Rákóczinak írt következő szavaiból kitűnik:[4] „Eszterházy Antal uram kivánkozván Ngodhoz: jónak láttam ő Kglme által boldogtalan állapotomrúl informálnom. Minekutána az harc – az kire üstökfogva az hadak únszoltak – végbenment: mindennémű Dunántúl való (értsd: Duna-balparti) hadaim elhagytanak és Ngod felé mentek. Kire nézve ezen ország (t. i. a Dunántúl) is úgy megrémült, hogy én csak 100 lovast se vehetek föl, magam személye pedig csak Isten ingyenvaló kegyelme által tartatik meg: mert ha az ellensíg rajtam gyünne erre felé, – nem hiszem, az császáriak ne kedveskednének velem! De akárhogy lígyen már az dolog, bizván Ngodban, hogy el nem hagy és segítséget küld: az mint lehet, szaporítom és ültetem (t. i. lóra) újonnan ezen országot. Magam addig csak lappangok. Károlyi uramat az maga istentelen (zabolátlan) hadával Sopron felé expediáltam, hogy ottan Ausztria felé diversiót tegyen, míg én helyreállhatok. De félek rajta, hogy nyakamban űzik.” Egyébként ajánlja a császárral való megbékülést,[5] „mert – mint írja – evvel az magyar nemzettel semmit se viszünk végben; mert, ha nyer: oszol (haza hordván a hadizsákmányt), ha veszt, – úgy is… Kegyelmes Uram, hacsak Ngod idegen hadat nem hoz, ahhoz az magyart nem állítja (reguláris) formalitásban; nagy rossztúl tartok! Ez az (dunántúli) föld már is megúnta az hadakozást és hadaknak való administratiót és élés (élelmiszerek) dolgában, – örömest aratna is. Ha vagyon módja benne az érseknek.[6] az én részemrűl innen az Dunán az ellenségeskedéstül elállok. Jó volna Bercsényi úrnak is csak túl az Dunán azon országot nézni, és Morvának, Ausztriának egy időre hagyna békét. Szóval többet üzentem (Eszterházy) Antal úr által. Engem el ne hagyjon Ngod Kegyelmes Uram, és küldjön hadakat hozzám.”

Közben Forgách Váthra ment, ahol megkapta Rákóczi június 16.-án kelt vigasztaló levelét, mert mint onnan június 26.-án kelt válaszában írja: „hallám, hogy némely gaznép felülem rútul kezdtek volt szólani… Csak Ngod nékem Kegyelmes uram legyen és balvélekedéssel ne legyen felülem, – az többivel egy csöppet sem gondolok! Tudja Isten: emberséges ember vagyok és Ngodnak oly igaz híve, az ki soha bizony Ngodat el nem hagyja: Hogy ezen ütközet nem succedált: az hadverés Istennél áll! De ugyan csak meg köllött egyszer mutatni nímet uramnak, hogy mi is szemben merünk állni ő kegyelmével! Tudja Isten, elkerültem volna az harcolást: de az hadak mindenképen akarták: hiszen szégyen volna énnekem nem harcolnom, midőn az had meg akarja! Nem dicsekedésbűl írom, de Kegyelmes Uram, csak nem láttam, az ki közelebb lett volna nálam az ellenséghez. Én kivánságuk szerint rajta vittem, előttök mentem, – ha nem akartak az ellenség közé menni: én egy ember vagyok, magam ezereket föl nem verhetek. Az mi hadaink respublica alatt állván, hacsak őnékiek tetszik, – én ezután is megverekszem, énrajtam el nem múlik… Károlyi ma idejött és Szombathely tájékára fog menni, Vas és Soprony vármegyék fölszedésére: ő az Rábán fölül, én itt a Ráábn alól fogok vigyázni, s majdcsak helyreállítjuk a dolgokat, noha még vagyon itten 3000 had a Dunántúl valókból, – Fehérvár táján lappanganak széjjel a falukon, onnan kell az ezerekhez hajtatni; kérem Ngod onnan (Duna-) Földvár tájárúl parancsoljon eziránt. – Köszöni a Rákóczitól küldött szép nyalka török paripát. Az ő társzekereit a harc után a saját katonáifélék fosztották ki; másként eljöhettek volna. „Kegyelmes Uram, ha reguláris had e mellett nem lesz: nem igen megyünk evvel elő! Az reguláris hadnak szerzésében szép módja vagyon most Ngodnak. – Jó Kegyelmes Uram, ne haragudjék Ngod reám az hajdúk elvesztések miatt: bizony nem veszett ötszáz! (?)[7] Ez pedig igazán bataglia volt.”

De bármennyire igyekezett Forgách szépítgetni a dolgot és a koroncói csatavesztést lekicsinyíteni, ennek valójában nem nagy hordereje volt. „A koroncói csatában – írja Markó az id. h. 210. old. – végeredményben Heister elérte azt, hogy Forgách nagy kuruc seregét széjjelverte, minden további működésre hosszabb ideig képtelenné tette s egy kisebb seregtestet – Károlyit – pedig eltérítette eredeti hadműveleti irányától. Hosszú időre elvonta tehát azt Bercsényi seregétől s ezáltal a csallóközi kuruc sereget gyöngítette. Győzelmét azonban nem tudta kihasználni. Kénytelen volt azt tapasztalni, hogy a Dunántúl birtokát egy eredményes fegyverténnyel megszerezni nem lehet. A dunántúli kuruc sereg leverése ehhez nem volt elég, mert a széjjelvert sereg részei lassan mégis csak összegyülekeztek s a lakosságban az elkeseredés minden újabb császári győzelem után még nagyobb lett. Hadtestének Gyirmótnál 5–6 nap pihenőt adott, azalatt a környékbeli falvakat alaposan feldúlta s azután június 20.-án folytatta visszavonulását Moson–Magyaróvár felé.”

A bécsi körök, főkép pedig Savoyai Jenő herceg, a koroncói győzelem ellenére sem voltak megelégedve Heister hadvezetésével s ezért a tábornagyot ad audiendum verbum Bécsbe citálták,[8] azonban a dolognak vége mégis csak az lett, hogy Heister továbbra is megtartotta a főparancsnokságot, de egyúttal újabb békítési kisérleteket is tettek a Rákóczival való megegyezés érdekében. Heister tehát visszautazott Magyaróvárra, ott mindenekelőtt a beigért tetemes erősbítéseket bevárandó.

Közben a Dunántúlon egy másik császári vezér lépett a cselekvés színterére. Ez Rabatta tábornok volt, aki gróf Erdődy Sándor és Hevenesi János buzdítására, kik a Stájerországgal határos megyéket most a koroncói események folytán könnyű szerrel vélték meghódíthatni, 1 lovas és 2 gyalogezreddel, valamint stájer felkelőkkel.[9] összesen mintegy 4000 emberrel magyar földre lépvén, június 30.-án Körmend alá szállott. Az ekkor Devecsernél álló Forgách június 2.-án a következőket írta Károlyinak Sárvárra: „Mivel feltettem magamban, hogy Isten velem lévén, valahol találom Rabattát, tudván, micsoda hada legyen, felkeresem és megpróbálom, holnapi napon a hadakat Dobrokához fogom gyülekeztetni, holott is a jó könnyű lovas katonákat kiválogatván, elindulok oly szándékkal, hogy Isten megtartván, e jövő vasárnap rajta mehessek. Ha kegyelmed is eljöhetne hadaival, igen akarnám.”

Július 5.-én Forgách csakugyan a dobrokai mezőn állott nem túlnagy hadával, de akkorára Károlyi már elvégezte azt, amit Forgách maga elé tűzött. Július 3.-án ugyanis Károlyi[10] megtudván, hogy Rabatta Szent-Gotthárdnál áll, 13 zászlóaljával – mind lovasok – nyomban elindult Sárvárról s szokása szerint egész éjjel menvén, július 4.-én reggel Nagyfalunál utolérte a közeledésének hirére Szent-Gotthárdról Stájerország felé visszahúzódó császári hadat és azt meglepően megtámadván, csúfondárosan széjjelverte, Rabatta 6 ágyúját, csapatjainak kétharmadát a harcmezőn vagy fogságban hagyta;[11] önmaga nagynehezen Fürstenfeldbe, Erdődy és Hevenesi a monyorókeréki várba menekültek, mely azonban néhány nap mulva szintén meghódolt Károlyinak.[12]

Bécsben persze a legnagyobb megbotránkozással fogadták Rabatta vereségének hírét, de egyelőre mit sem tehettek ellene.[13] Károlyi ugyanis győzelmét kihasználva, gyorsan betört Stájerországba és egészen Grácig feldúlta a tartományt s aztán gyorsan visszatért.

Károlyi győzelme Forgáchot egyrészt újabb tevékenységre sarkalta, de másrészt rosszul esett neki, hogy vezértársa immár másodszor szép győzelmét aratja, míg az ő tekintélye a szenvedett vereség folytán mind mélyebbre süllyed a közvélemény szemében. Ehhez képest Jánosházára átmenvén, a dunántúli megyék biztosait magához rendelte, hogy velük fokozottabb felkelés körülményeiről és megszervezéséről tárgyaljon, másrészt Károlyinak ugyancsak Jánosházáról július 15.-én a következő elkeseredett hangú és egyben megalázkodó levelet írta: „Annyit fecsegnek, mintha már én csak festett bábú volnék, azért jó leszen, ha Kegyelmed megalázná magát ide; akár pedig én Sárvárra mennék. Tartsuk magunkat egymás barátságában és becsületében. Tudom, oly jó uram, atyámfia Kegyelmed, nem kívánja becstelenségemet.” Károlyi megkönyörült rajta s átment Jánosházára, hol rövid tanácskozás után abban állapodtak meg, hogy Károlyi a Muraközben és a stájer széleken fog őrtállani, Eszterházy Antal pedig Simontornyánál állást foglalva, onnan biztosítja a Balatontól délre fekvő dunántúli vidéket s végül Forgách a Vághoz indul Bercsényi megerősítésére. „De e végzés ellenére – írja Szalay László id. m. VI., 179. old. – Forgách még augusztus elejéig, úgyszólván minden cél nélkül, majd Kanizsán, majd Pacsán, majd ismét Jánosházán, majd Sümegen, majd Tüskevárott, majd Simontornyán barangolt, útjában állva hol Károlyinak, hol Eszterházynak, majd végre parancsot vett Rákóczitól, jöjjön hozzá haladék nélkül, mert őreá most szükség van Erdélyben.[14] – Simontornyáról augusztus 5.-én e levéllel vett búcsút Károlyitól, kinek híven irogatott, ha kedvetlen dolgot írhatott neki, s ki őt imént összeszídta, hogy mért küldi be neki a buta tömeg rágalmait: „Kegyelmed úri stílusú és nemes pennával írott levelét nemcsak kedvesen, de gyönyörködve is olvastam. Csak mindenhez tud Kegyelmed. Habes angelica talenta. Nem oly szándékkal írtam, hogy Kegyelmednek vétsek, hanem az Kegyelmed hadairul való az populusnak voksát akartam Kegyelmednek értésére adnom, mert az labancz portíka csak nem illeti katona uramat, hanem az fiscust. Ahhoz a katonák gyilkossági. Maga is írja Kegyelmed: nem birhat az katonákkal; kiknek ha Kegyelmes urunk kapuczámot orrokra nem vet idején, az ördög commandírozta őket. Lölköm Sándorom, kérlek szeress… Küldjön Kegyelmed memoriálét, hogy kell bánni Erdéllyel, mert hallom én, hogy tündérország az.”

[1] Thaly, Egykorú jelentések a koroncai csatáról, (Hadt. Közl. 1870. évi. 447.).

[2] Thaly, Egykorú jelentések stb. 449.

[3] Thaly, Egykorú jelentések stb. 450.

[4] Thaly, Egykorú jelentések stb. 451.

[5] Erre azonban Rákóczi mostanában annál kevésbbé volt hajlandó, mert nemrég kapta meg Marsin tábornoknak, a bajor választófejedelem mellett küzdő francia csapatok vezérének értesítését, hogy miután a francia–bajor seregek Augsburgot, Nürnberget, Passaut máris elfoglalták s remélhető, hogy ilyenformán nemsokára egyesülhetnek a magyarokkal, amikor aztán maguk szabhatják meg a békefeltételeket Lipót császárnak, óvakodjék tehát a fejedelem annak békeajánlatait elfogadni. (D'Artanville, Memoires pour servir à l'histoire du prince Eugen. – Hist. des révol, II. 226.).

[6] T. i. gróf Széchenyi Pálnak, a bécsi udvar fő békebiztosának, aki ekkor Sümegen volt s akihez Forgách még ugyanaznap elutazott.

[7] Hát most már melyik adatát vegyük készpénznek? ezt, vagy az előbbi leveleiben említetteket, ahol maga is beismeri, hogy szegény 2000 főnyi hajdúságát otthagyta az ellenség martalékául? (Lásd a 285. számú lábjegyzetet.).

[8] Feldzüge… (Ratzenhofer, id. m.) 162–163.

[9] A Feldzüge… (Ratzenhofer, id. m. 166.) ezeket mondja a Rabatta csoportról: „G. V. M. Rabatta stand bei St. Gotthard mit 1200 Mann von dem Regimente de Wendt. Recruten vom Regimente Kratz, Friesen u. s. w., endlich mit 600 steyerischen Landschafts-Dragonern.”

[10] Mint a Feldzüge… (Ratzenhofer, id. m. 165.) mondja: „Der unermüdlische Károlyi wandte sich mit 8000 Reitern gegen die steyerische Grenze nächst Körmend.”

[11] Rónai Horváth, Magyar Hadi Krónika, II. 338. szerint a császáriak közül 1800 elveszett, 550 pedig fogságba kerűlt.

[12] Wagner, Hist. Lop. II. 756. és Kolinovics id. m. nyomán Szalay László id. m. VI. 178.

[13] Feldzüge… (Ratzenhofer, id. m. 166.) „Der Kaiser war über die „scandalöse Affaire” so entrüstet, dass er sogleich die kriegsgerechtliche Untersuchung über G. V. M. Rabatta verhängte und diesen seiner Würden entsetzte, „de a haditörvényszék felmentette a szerencsétlenül járt tábornokot.”

[14] Horváth Mihály id. m. VI. 348. old. ezekről az eseményekről a következőket írja: „Károlyi (nagyfalusi) győzedelme ismét felbátorítá a kurucok csüggedésnek indúlt kedélyeit s még népszerűtlenebbé tette Forgáchot: minél fogva ez aztán kénytelen is lőn lemondani a vezérletről, a hadi értekezlet azt határozván, hogy ezentúl Károlyi és Eszterházy Antal álljanak a hadak élén, amaz a stájer széleken, emez Simontornya vidékén, Forgách pedig a Vághoz menjen Bercsényihez: de a „makacs, indulatos embernek, ki – mint Rákóczi maga mondja – ellenszenvvel viseltetett Bercsényi iránt,” nem vala kedve ennek közelében lenni, s még aztán is sokáig izgágáskodék a vezérek közt, mígnem Rákóczi őt más feladattal bízandó meg, magához parancsolta. (Hist. des révol. V. 145.).