Miután idézett tanulmányában Markó sem szorítkozott csupán az események kronologikus előadására, hanem azokhoz bőven fűzött megjegyzéseket is, én ehelyütt csak azt akarom megbeszélés tárgyává tenni, amiről eddig szó nem igen esett. Kezdjük mindjárt a fejezet címénél.

A koroncói összecsapást, Markótól eltekintve, valamennyi történet- és hadtörténeti író – Római Horváth Jenőt sem véve ki[1] ütközetnek mondja.[2] Tudvalevő, hogy ütközet alatt kisebb jelentőségű, a haderő csak egy részével vívott összecsapásokat szoktunk érteni, míg a csata fogalma jelentékeny haderők komoly és a két fél további helyzetét és sorsát lényegesen befolyásoló viaskodását jelenti. Tekintettel arra, hogy Koroncónál a császáriak részén a nyugatmagyarországi haderők túlnyomó többsége, a kurucok részén pedig ugyancsak tetemes számú haderők harcoltak, és mivel ennek a harcnak a kimenetele mindkét félnek további hadműveleti tevékenységét lényegesen befolyásolta, én a magam részéről annak megjelölésére inkább a csata, mint az ütközet elnevezést tartom helyénvalónak.

A szomolányi ütközet által teremtett kedvező helyzetet és hangulatot kihasználva, Bercsényinek a rendelkezésére álló összes erőkkel Pozsony, majd onnan Bécs felé kellett volna előretörnie, de nemcsak portyázás, dúlás, fosztogatás, hanem nagyobb és tartósabb eredményeket biztosító erőteljes és komoly hadműveletek végrehajtása céljából. Lehet, de nem valószínű, hogy Bercsényi gondolt is ilyesmire, de annak megvalósítását bizonyos mértékben talán Forgáchnak segítségnyújtás iránti kérése is kedvezőtlenül befolyásolta. Ha ez volt az ok a Pozsony–Bécs irányában esetleges megfontolás tárgyává tett hadművelet abbamaradásának és ha azonkívül Forgáchhoz hasonlóan Bercsényi is súlyt helyezett a Heisterrel való leszámolásra, akkor a helyes elhatározás képe más lett volna, mint ahogyan azt Bercsényi magának kiókumlálta. A fősúly ez esetben a Dunántúlra helyeződött át: ide kellett volna Bercsényinek személyes vezetése mellett minél több erőt a Felvidékről is átvinni s a császári fővezérrel ottkeresendő döntő összeütközésnek, a főcsatának vezetését magának Bercsényinek, mint a fejedelem által kinevezett főtábornoknak átvennie, nem pedig semmitmondó mellékes célok és feladatok megoldása céljából a Dunától északra megmaradni s drága idejét úgyszólván semmittevéssel elkótyavetyélni. Emellett a Dunától északra, Bécs és Morvaország ellen folytatandó portyázó hadviselés folytatására Károlyit kellett volna visszahagyni, aki az íly hadviselésben való jártasságát épp az imént, Szomolány–Jabloncánál újból fényesen bebizonyította. Tehát épp fordítva kellett volna a dolgokat megtervezni és elrendelni.

Az sem volt helyes, hogy a Forgáchnak adandó segélyt csak félkézzel és nem szívesen adta. Károlyit a fennforgó viszonyok között előbb egy egészen különálló feladat megoldásával, Bécs környékének feldúlásával és magának Bécsnek megriasztásával megbízni, nem volt sem célszerű, sem okos dolog. És szinte csodálkoznunk kell, hogy Károlyi a kapott feladat elvégzése után még elég jókor érkezett oly közel a Forgách vezette haderőhöz, hogy egy kis jóindulat mellett, viribus unitis, egyesült erővel mehettek volna neki a hozzájuk képest felette gyenge erők felett rendelkező Heister tábornagynak.

Ez utóbbi gyirmóti táborában fene rosszul érezhette magát, mert ha továbbra is ott marad, attól kellett tartania, hogy a vele szemben álló két ellenséges csoport harapófogószerűen kitárják feléje számra nézve az övéhez viszonyítva rengeteg túlerőt képviselő karjaikat. Hogy ezt elkerülje, neki késedelem nélkül vagy az egyik, vagy a másik ellenséges erőcsoportra kellett magát vetnie, még mielőtt azok egyesülhetnének. E tekintetben azonban a császári fővezér máris elkésett, túlsoká maradt gyirmóti exponált helyzetében, úgy hogy Károlyi és Forgách egyesülését már nem akadályozhatta meg. Bécs segélykiáltásai Heistert tulajdonképpen az oda felé való menetelre utalták s így az lett volna a plauzibilis elhatározás, hogy ő a két ellenséges erőcsoport közül elsőnek a Károlyi-félét választja legközelebbi hadműveleteinek célpontjául. Ez azonban úgylátszik, nem volt egészen inyére, mert hát valljuk meg őszintén, a Károlyi által Ritschan fölött nemrég kivívott fényes győzelem fanyar ízének és nagy hű-hójának kiállhatatlan harangzúgása még mindig túlerősen csengett a császári tábornagy fülébe. De azt a maga szakállára még se merte megtenni, hogy a Béccsel és környékével ép az imént oly csúnyául elbánt Károlyit békében hagyja. Ezért tehát haditanácsot hívott egybe, amely aztán az ő szuggerálására a Forgách-csoport megtámadását határozta el. Lett volna ugyan még egy harmadik megoldás is: Győrön át a Csallóközbe visszavonulva, mindkét ellenséges csoport elől kitérni, de ezt úgylátszik Heister túlságosan megalázónak tartotta.[3]

A tábornagy úgylátszik még a reggeli szürkület előtt az éj leple alatt meglepetésszerűen szándékozott Forgáchékat megtámadni, ezért indult el nemsokára éjfél után gyirmóti táborából, de miután a császári sereg, a nagy túlerőben levő ellenség közelségére való tekintettel, az előnyomulást tömött alakzatban és felette óvatosan hajtotta végre, már nagyon is kivilágosodott, mire Heisterék reggel 5 óra tájban Koroncó tájékán az ellenségre bukkantak. A távolság a gyirmóti tábor és ama hely között, ahol ez az összeütközés történt, alig tesz ki 4 kilométert s így annak megtevésére normális viszonyok között még a gyalogságnak is legfeljebb egy órára van szüksége. De itt az elindulás és az első összeütközés között legalább 3–4 óra telt el s így vagy az előnyomulás történt rém lassan, vagy az ellenség közelébe érve, Heister megállította seregét. Vagyis egyszóval az éjjeli, illetve kora hajnali rajtaütés szándéka nem sikerült. Nem tartom kizártnak, hogy az óvatos Heister, az ellenséghez közelérve, ott, ahol seregét megállította, nyomban az állás megerődítését, vagyis minden oldalról való körülsáncolását és esetleg a magával hozott anyaggal rögtönzött akadályokkal, dróthuzalokkal való ellátását is elrendelte, mi célból 1–2 óra idő állott rendelkezésre; ezalatt pedig serény munkával jó sokat lehet produkálni. Hogy ez tényleg úgy lehetett, ez a XVIII/10–a. számú mellékletből biztosan következtethető.[4] Gyengeségének érzetében s mivel a kurucok folyton csipkedték, piszkálták hadait, a tábornagy szükségesnek látta csapatjait minden alkalommal sáncozatok, erődítések és akadályok alkalmazása által is kellőképpen biztosítani; megtette ezt, mint tudjuk, a gyirmóti, mint nemkülönben a nagyszombati csata előtti táborban is,[5] minélfogva a XVIII/10–d. sz. mellékleten feltüntetett sánc- és akadályvonal létezését apodiktice kétségbevonni nem igen lehet. Ha már nem sikerült erőbeli kisebbségét a tervezett rajtaütésszerű támadással némileg paralizálni, úgy most már, világos nappal a hatalmas túlerőben levő ellenség támadásának kitéve, legalább technikai eszközökkel igyekezett utolsó pillanatban valamiképpen az egyensúlyt, legalább annyira-amennyire helyrehozni, és azt nagyon helyesen tette. Épígy helyes volt a tábornagy ama intézkedése is, hogy tüzérségét az akkori fogalmak szerint szinte lehetetlennek tartott gyors és hatásos tevékenységre ösztökélte, aminek szintén meglett a kellő hatása, mert ez az akkori időkben még nem tapasztalt tűzérségi pergőtűz a szó szoros értelmében lenyűgözte a császáriakat minden oldalról körülvevő kuruc csapatokat, olyannyira, hogy azok a tulajdonképpeni támadás végrehajtására már nem voltak kaphatók. Azonban legszebb bizonyítéka helyes és célszerű csatavezetői tevékenységének a kellő pillanatban és helyen elhatározott ellentámadás elrendelése és végrehajtása volt, ami aztán végérvényesen megszerezte neki a győzelem pálmáját.

A magyar vezetők és csapatok magatartásához a már említetteken kívül én még csak a következőket szeretném hozzáfűzni. Forgách csataintézkedését magam is helyesnek ismerem el, sőt majdnem azt mondanám, hogy azt az akkori viszonyokhoz és szokásokhoz képest túlmodernnek, inkább a napoleoni, illetve még későbbi korszakba illőnek tartom, mert csak a harcászati és hadászati eszmék és fogalmak fokozatos fejlődése nyomán tagolták a hadvezetők rendelkezésre álló erőiket támadáshoz prononszírozottan egy arc- illetve lekötő, foglalkoztató és egy, esetleg két átkaroló, sőt ezen felül még egy külön megkerülő, az ellenséget hátba támadó csoportra, ahogyan azt a jelen esetben látjuk. Ennek ezúttal mindenesetre nagy előnye, de egyben jelentékeny hátránya is volt. Én ugyanis nemcsak hogy kizártnak nem, hanem igen valószínűnet tartom, hogy Forgách a maga hadoszlopával nagyobb kerülőt tett, mint ahogyan azt Markó leirása említi. Ez a megkerülő had talán a Bakony patakot délről szegélyező, részben erdős magaslati vonulat által fedve, nagyban véve a Kisszentpál pusztáról Koroncóra vezető út irányában haladhatott előre és csak Koroncóhoz közelérve kanyarodhatott be a Nádaslak puszta tájékán már jó hosszú idő óta, úgyszólván órákig tomboló harc színhelyére. Annál is inkább gondolom ezt, mert különben ügetésben és vágtában a Markó által említett 2 1/2–3 km.-nél nem hosszabb úton sokkal előbb be kellett volna oda érkeznie, miután ezt a távolságot lovasság egy jó negyedóra alatt is könnyen megteszi, holott Forgách, Markó szerint is, csak 7 óra tájban jelent meg a harc színhelyén, pedig útközben hosszabb megállapodásokra neki sem oka, sem szüksége nem volt. Ennek a késői beérkezésnek meg volt az a nagy hátránya, hogy Eszterházy arccsoportja túlhosszú ideig volt magára hagyatva és a „gyilkos” ellenséges tűzérségi tűznek kitéve, mely végkép kedvét szegte e csoport további támadási kedvének. Eszterházy mindenesetre okosabban cselekedett volna, ha – bármint szólt is a parancsa – nem várta volna meg a túlsoká késlekedő Forgách beérkezését, hanem máris az ellenség letiprására alkalmas túlerejével már jóval előbb, mondjuk legkésőbb félhét óra tájban, megindította volna a döntő támadást a már úgyis teljesen körülfogott ellenség ellen. Ennek elmaradásáért Eszterházyt azonban jogos szemrehányás nem illetheti, mert hiszen Forgách parancsa úgy szólt, hogy csak ha ő is beérkezik, akkor kell majd az ellenségnek komolyan és egyszerre nekimenni.[6]

Végül az időpontokat, még egyszer rekapitulálva, a csata lefolyásáról a következő összesített képet kapjuk, mely az olvasót esetleg további érdekes megfontolások és megállapítások megtételére képesíti:

[1] Lásd: Magyar Hadi Krónika, II. 337.

[2] Az osztrák hivatalos munka, a Feldzüge… (Ratzenhofer id. m. 161.) a harcokat megnevező három terminus-technikus (Gefecht, Treffen, Schlacht) közül a középsővel jelzi Koroncót, idevonatkozó fejezetének a „Das Treffen bei Raab am 13. Juni 1704” címet adván, amivel azt akarja kifejezni, hogy ez a harc ha nem is volt döntő jelentőségű nagy csata (Schlacht), de másrészt túllépte a kisebb arányú összeütközések (a Gefecht) keretét.

[3] Igy aláfestve kell értelmeznünk és értékelni a Feldzüge… (Ratzenhofer id. m.) 161. old. foglalt és részben már a 240. lábjegyzet alatt közölt idézetet, melynek folytatása következőleg hangzik: „Wohl stand dem kaiserlichen Corps der Uebergang durch Raab auf die kleine Schütt frei: der Kriegsrath aber, den feldmarschall Heister in der Nacht auf den 13. Juni abhalten liess fasste den kühnen Entschluss, mit den schwachen eigenen Kräften den Feind anzugrifen.” azonban szó sincs róla, ez az elhatározás már így is teljes elismerést érdemel.

[4] Markó id. h. 217. old. ugyan úgy véli, hogy ennek a rajznak hadtörténelmi szempontból nem sok értéke van, mert a valóságban meg nem lévő dombsorozatok és drótakadályokkal megerősített sáncvonalakat is tüntet fel, hogy a rézmetszetet rajzoló császári hadmérnöki tiszt – a magyarok felállítását csak úgy találomra rajzolta, – ellenben Heisternek három harcvonalban álló, zárt alakzatait a valósághoz híven; mert ez az azonkori osztrák fölállítási módszernek s ugyancsak Heister 1704. dec. 26-iki nagyszombati ütközete csatarendjének tökéletesen megfelel.

[5] Lásd a 132. és 186. oldalon.

[6] Lásd a 137. oldalon.