Amikor Heister május közepén serege zömével újból a Dunántúlt tette meg hadműveleteinek színhelyévé,[1] az általa odahagyott Felvidéken egy csapásra megváltozott a hadászati helyzet. A Heister elől eddig folyton visszvonúló Bercsényi, kétségtelenűl igen helyes érzék által vezéreltetve, azon melegében nyomban ismét a Vág felé gravitált előre, hogy ezáltal az imént elvesztett kiválóan fontos Felvidéket újból Rákóczi ügyének nyerje meg, ellenben a vele szemben eddig fölényes offenzivát folytató császáriak, az elvonuló Heister parancsa ellenére, aki, ha mást nem, legalább az általa visszaszorított Bercsényi sakbantartását tette a visszamaradó alparancsokok feladatává, minden támadólagos fellépéssel felhagyva, tisztán defenziv magatartásra szorítkoztak, amivel természetesen egyáltalán nem érthetünk egyet. Különösen gyengén fest Pálffy altábornagynak ez időben kifejtett hadvezetői tevékenysége. Első elhatározásánál még figyelembe vette a Heistertől kapott utasítást, mert annak értelmében még Szerednél, tehát jóelőrefelé akart Ritschannal egyesűlni, azonban a Bercsényinek ellenoffenzivába való átmenetéről szóló hír elég volt ahhoz, hogy Ritschannal való egyesülés helyét jóval hátrább, Nagyszombat környékére tegye, ahová Ritschannak Szakolcáról a legrövidebb úton a Kis-Kárpátokat a Nádasi szorosan át átszelve kellett volna előrenyomúlnia. De ezt a műveletet úgylátszik utóbb mind Ritschan, mind Pálffy, – alighanem Bercsényi, illetve Károlyi kuruc hadainak túlgyors előrejutására való tekintettel, – túlmerésznek találta s így abban állapodtak meg, hogy Ritschan tábornok csoportjával a Morva mentén lefelé vonúlva, mindenekelőtt Pálffy csoportjához csatlakozzék, hogy aztán ezen előzetes egyesűlés után nyomúljanak előre, de akkor sem az erős védelmi szakaszt alkotó Vág-vonalig, hanem csupán a nagyobb erők működése és harctevékenysége szempontjából jóval alárendeltebb jelentőségű Nagyszombat környékére. Hogyha Pálffy a Kis-Kárpátokon át előrerendelt Ritschan-csoportot a túlgyorsan előnyomúló Károlyi és Bercsényi által vele szemben latbavethető kuruc túlerőtől féltette, ezt még megérthetjük, és hogy Ritschannak ezért tanácsolta a Morva mentén való csatlakozási menetet, az még elég plauzibilis színben tűnik fel, de hogy a mégis elég tekintélyes erő felett rendelkező Ritschant még Ocskay maroknyi hadával sem merte szemtől-szembe állítani, az szinte megfoghatatlan. De ha így állott a dolog, akkor a Kis-Kárpátokon át irányított Ritschan még inkább, még gyorsabban és még biztosabban, nemcsak Ocskayék, hanem azonkivül, amint a valóságban meg is történt, azonfelül egyidejűleg még Károlyi és Bercsényi körmei közé is kerülhetett. Nagy hibát követett el Pálffy még azzal is, hogy az egyesülés számára kijelölt Nagyszombatot az ellenség közeledésekor puskalövés nélkül kiürítette s egyidejűleg most már Modort jelölte meg a Ritschannal való egyesülés pontjáúl, ahová ez utóbbi, a Nagyszombatot hatalmába ejtett ellenségre való tekintettel, csak meglehetősen veszélyes oldalmenet árán juthatott el.

Hogy a Ritschanhoz intézett, Pálffy rendelkezéseit tartalmazó levél másodpéldánya Bercsényi kezébe jutott, az elég ritkán előfordúló szerencsés véletlennek mondható és meg kell hagyni, hogy Bercsényi ügyesen ki is tudta használni a sors szeszélye által kezébe juttatott irat tartalmából a maga számára kihámozható, nem mindennapi nagy előnyt, amennyiben a közelben tartózkodó, illetve még elérhető csapatokat a legutolsó emberig a tervezett vállalat szolgálatába állította. Ezt Károlyi kiegészítette azzal a hasznos és célszerű kiegészítő rendelkezésével, hogy a közelben tartózkodó Ottlykot is magához rendelte.

A Bercsényi által kieszelt vállalat terve is helyesnek és jónak mondható. Miután a megteendő nagy távolságokra való tekintettel aránylag ily rövid idő alatt a Kis-Kárpátok mentén főleg a lovasságot lehetett az előrelátható harc színhelyén összpontosítani, a küszöbön álló ütközet színhelyét is jól jelölte ki Bercsényi, ellenfelét nem magában a járhatóság és harctevékenység szempontjából felette nehézkes és hátrányos erdős hegységben, hanem az abból való kibontakozás pillanatában, a Nádas-i szoros kijáratánál akarta megtámadni. Ez a számítása és tervezése azonban nem vált be, mert az ellenség még az említett szoroskijáraton túl is jóval előbbre, egészen Szomolányig juthatott, ahol még egy teljes napi pihenőre is nyílt alkalma. Ez részben azáltal is vált lehetővé, hogy Bercsényi a maga csoportját még május 27-én is, egészen késő estig másodrendű kérdések és feladatok megoldására, az egyik érsekújvári sánc megvételére használta fel. Ezért ő maga, mindössze csoportjának egy jelentékeny részével már elkésve, akkor érkezik a tett színhelyére, amikor Károlyi kiválóan energikus és feltétlen dicséretet érdemlő bravúros harci tevékenysége által az ütközet sorsát már majdnem végleg a kurucok javára döntötte el. A későn megérkezett Bercsényi már csak tejfelét szedte le Károlyiék előzetes, semmiesetre sem könnyű, de annál derekasabb munkájának. Az a kishitűség, amely Bercsényi az Ottlykkal való véletlen összetalálkozása alkalmával erőt vett, nagyrészt szintén ennek az elkésésnek a rovására írandó és legkevésbbé sem alkalmas arra, hogy Bercsényi e napi harcvezetését valami kiválóan kedvező színben állítsa be, a harc befejezése után elkövetett hibáinak és mulasztásainak megbeszélésére pedig alább fog majd sor kerűlni.

Hogy vajjon Károlyi tudatosan, avagy csak véletlenűl fordúlt nádasi első összecsapása és ezt követő, aránylag igen hosszú ideig tartó, felváltva úgy karddal, mint puskával folytatott, tehát nagy energiáról tanúskodó harctevékenysége után, csapatjai zömével a visszavonúló ellenségnek inkább keleti, mint nyugati oldala felé, azt nem tudjuk megállapítani, de az elvitázhatatlan, hogy a további működési iránynak ily módon történt megválasztása és az újabb közbevágásnak a lehető legalkalmasabb pillanatban és helyen, vagyis a nádas–jabloncai útnak félkörívszerű jobbkanyarodásának helyén történt bekövetkezése felette szerencsés és döntő horderejű és fontosságú volt. Károlyinak ez az újabb támadása a császáriak menetoszlopát végleg kettőszakította.

Nagyon helyes volt Károlyinak az az elhatározása is, hogy az ellenséges menetoszlop szétszakítása után ő a továbbiakban úgyszólván egész erejével az elszakított és menetvonalától eltérített részt, a Wachtendonk-csoportot üldözte, verte, kínozta, míg a Ritschan-csoportot a megtörtént szétszakítás után a maga részéről majdnem teljesen figyelmen kívül hagyta. Annál inkább tehette azt, mert tudta, hogy annak irányában Jablonca felé Bercsényi van előnyomúlóban, aki majd ellátja Ritschanék baját. Ámde a Wachtendonk-csoport üldözését Károlyiék is csak egyideig, talán az erdő közepéig, vagy talán valamivel, esetleg jóval azon is túlig folytatták, hogy aztán ők is Jablonca felé forduljanak. Vajjon miért? Azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy azért, mert ott, Jabloncán a császári hadoszlop nagymennyiségű és nem ok nélkül gazdagnak hitt podgyászvonatával terhelt Ritschan-csoportnál, és nem Rozbechin volt a nagyobb busás zsákmány-szerzésre való kilátás. Hogy ennek tudatára ki ébredt előbb, Károlyi maga-e, avagy alárendelt csapatjai, akiknek kérései, követelései előtt elvégre neki magának is meg kellett hajolnia, annak megállapítása most már lehetetlen. Ilyenformán a Wachtendonk-csoport aránylag elég hamar megszabadúlt az eleinte őt szünet nélkül, kétségbeesésig menő kínzással fenyegető ellenség hidraulikus nyomásától, mely azonban ismét kiújúlhatott volna, ha az erdőszélre érkezett Bercsényi még a véletlenűl odakerült Ottlykot is le nem téríti Jablonca felé, hanem e helyett csapatjainak legalább egy részét magához vonván, Ottlykkal együtt elszántan réveti magát az előző kimerítő menet és harcok által agyoncsigázott Wachtendonk-csoportra. Ezt annál is inkább megtehette volna, mert a máris szétszakíthatatlan kelepcébe került Ritschan-csoport végleges elintézést bízvást a már úgyis Jabloncánál évő Károlyi-csoportra bízhatta volna. Az előadottakból kifolyólag végkonklúzió gyanánt megállapíthatjuk, hogy ennek az egész szomolányi vállalatnak, – amelyből aztán a döntő fontosságú szomolányi ütközet fejlődött ki, mely ütközetet azonban a harcok színhelyéhez képest inkább nádasi, vagy jabloncai ütközetnek lehetett volna elkeresztelni, – hadászati tervezését nem mindennapi helyes érzéssel és felfogással Bercsényi eszközölte, míg az ütközet tervezése és vezetése körül ő, a főparancsnok kevésbbé, hanem inkább Károlyi szerzett magának valóban elismerésre méltó érdemeket. Viszont az ütközet befejezése után a hadászati teendők elrendelése és intézése körül, mint alább bővebben látjuk majd, Bercsényi nemcsak, hogy a helyeset nem találta el, hanem határozottan mulasztást is követett el.

A császáriak részén Ritschan, valami a csoportparancsnokok is csak nagyon közepes kaliberű vezetőknek bizonyultak. Ellenben a személyes bátorság és lelkiismeretes kötelességteljesítés tekintetében úgy Ritschan, mint Wachtendonk követendő például szolgálhatnak; mindketten kétszeres sebesülésük ellenére mindvégig derekasan kitartottak és megmaradtak gondjaikra bízott csoportjaik élén.

A Szomolányon tartott haditanács ezúttal sem hazudtolta meg a haditanács fogalmához tapadt és azokról általánosan táplált felette rossz véleményt. Most is a lehető legrosszabb elhatározást tukmálta rá a sokkal helyesebbet tenni akaró parancsnokra. A Szomolányon való helytállás, a Pálffy-csoporthoz való sürgős csatlakozás, sőt még a mutatkozó ellenség elszánt megtámadása is sokkal jobb lett volna, a felsőbb helyről vett paranccsal ellenkezésben álló s végkövetkezményében szégyenletes katasztrófával végződött visszavonulásnál, mely semmikép sem mutatkozott szükségesnek, – indokoltnak meg éppenséggel nem mondható.

Wachtendonk és Maltzan alezredesek ama utólagos védekezése és kimagyarázása, hogy mindvégig nem vették észre az elől menetelő csoporttól való elszakadásukat, semmikép sem fogadható el; oly útvonal, amelyen nemcsak csapatok, hanem a poggyászkocsik egész tömege vonul át, ha mást nem, de keréknyomokat okvetlenül bőviben kell, hogy felmutasson; ilyeneket pedig ők a Rozbechi felé vezető úton aligha láthattak. A főok, hogy a Wachtendonk-csoport az igazi útvonalról való letérés után utóbb miért igyekezett arra újból visszatérni, főkép abban keresendő, hogy Károlyiék nyomása az egész idő alatt főkép kelet felől éreztette hatását és így a császári csapatok önkéntelenül is mindjobban nyugat felé tértek ki s így jutottak el az erdőből kikerülve, Rozbechi tájékára.

Feltűnő, hogy azok a közegek, akiket Ritschan tábornok ismételten küldött hátrafelé a Wachtendonk-csoporttal való összeköttetés helyreállítása és fenntartása céljából, mindig azzal a stereotip jelentéssel érkeztek vissza, hogy hátul minden rendben van s hogy a Wachtendonk-csoport még mindig a Ritschan-csoport menetvonalán van. Ha a XVIII/9. számú mellékletet alaposabban megtekintjük, úgy rájövünk a hamisaknak látszó jelentések nyitjára. Ezek a közegek a hadtest számára kijelölt menetvonalon délfelé vágtatva, bizonyos idő mulva ott, ahol a Wachtendonk-csoport balra letért, mindig beleütköztek az e ponton éppen áthaladó saját csapatokba. Annak, hogy ezek az emberek nem rendes, kijelölt útvonalon mennek tovább, hanem balra letérnek, nem tulajdonítottak nagyobb fontosságát, mert alighanem azt hitték, hogy ezek a csapatok utóbb megint csak visszatérnek az időlegesen oda hagyott útvonalra. Maltzan, illetve Wachtendonk alezredessel természetesen e közegek egyike sem beszélt személyesen, habár talán még ez se változtatott volna sokat a dolgon, mert hiszen, mint tudjuk, az említett két alezredes elejétől végig abban a hiszemben volt, hogy ők a helyes úton járnak. Hiába: c'est la guerre! Kivált erdőben az ehhez hasonló sajnálatos s nem ritkán katasztrófális következményekkel járó eltévedések hébe-hóba minden hadjáratban előfordultak. Azok a közegek, akiket Ritschan tábornok később, az erdőből való kibontakozás után küldött a menetvonalon hátrafelé, ekkor már természetesen sehol sem akadhattak a Wachtendonk-csoportra, mert ekkor ennek már legutolsó embere is régen letért Rozbechi felé.

Ritschan tábornok ama elhatározását, hogy hadteste legnagyobb részétől elvágva, mindössze 700 emberével és az azok számára védelmezés szempontjából nagy terhet jelentő poggyászvonattal, ahelyett, hogy fent a magaslaton, esetleg a közeli erdőben meghúzódva, és szekérvárat alkotva, megmaradt volna, inkább a körülfekvő magaslatokat erősen megszállva tartó ellenség szemeláttára, Jabloncába szállt alá, habár teljesen hibáztatni nem lehet, de valami üdvösnek és célirányosnak se mondhatjuk. A tábornok ilyenformán határozottan belerohant az ellenség torkába; se a falú, se a várkastély valami hathatós védelmet nem adhatott se neki, se csapatjainak. Viszont, ha fennmaradt a dombokon, a tőle mégsem olyan távolálló Wachtendonk-csoport esetleg mégis segítségére sietett volna.

Viszont Wachtendonk ama elhatározása, hogy Ritschan szomorú sorsának átengedve, ő csoportjával együtt fútva továbbmenekült Morvaország felé, holott normális körülmények között neki bizton az ellenség hathatós üldözésével kellett számot vetnie, egyenesen rosszalásunkat hívja ki.

A többi dolgokra nézve szószerint ideiktatom Markónak következő, minden tekintetben helytálló és találó fejtegetéseit. „A szomolányi – vagy helyesebben jabloncai – kuruc győzelem eredményét és kihatásait – írja Markó id. m. 254. old. – röviden a következőkben foglalhatjuk össze: A hadjárat további sorsára ez a győzelem, sajnos, nem birt semmi különösebb hatással. Bercsényi nem üldözte Wachtendonk menekülő seregrészét, nem intézett nagyobb becsapást Morvaország felé, pedig az út előtte most már szabad volt és Pálffynak Pozsony környékén levő gyenge seregét sem támadta meg. Tehát stratégiailag nem használta ki a győzelmet. Oka ennek valószínűleg az lehetett, hogy a sereg egy része a zsákmány szétosztása után szokása szerint hazaszéledt. A győzelem utáni napokat sem Bercsényi, sem Ocskay nem aknázták ki kellőképpen. Ez kétségkívül mulasztás volt, amit jóvátenni többé nem lehetett, mert alig két hét mulva Heister tábornagy Győr alatt a Koroncó–Szemere közötti nagy csatában széjjelverte Forgách Simon gróf kuruc seregét. Ezzel ismét a császáriak előnyére billentette a hadiszerencse ingadozó mérlegét. – A szomolányi harcnak azonban nem volt az erkölcsi és anyagi eredménye. Egy olyan laza összetételű seregnél, mint amilyen a kuruc sereg akkor volt és a lelkesedésre könnyen hajló katonaságnál az ilyen tiszta győzelemnek a hatása óriási. Ebben az esetben is nem azt kell mérlegelnünk, hogy nagy kuruc túlerő vert széjjel egy kis császári csapatot, tehát, hogy a számbeli fölény a kurucok oldalán volt, de magát azt a tényt, hogy a Bécsben rablóbandának, felfegyverzett pórhadnak csúfolt kurucság csúffá tudott tenni egy kipróbált vitézségú, császári tábornokot és széjjelverni annak reguláris seregét. A sereg önbizalmának növekedésével arányosan növekedett a lakosság rokonszenve is a kuruc felkelés iránt s Nagyszombat és környékének lakossága most már tömegesen gyülekezett Bercsényi győzedelmes zászlaja alá. Ez a diadal tehát meghozta a nyugati Felvidéken küzdő kuruc vezérek fáradozásának gyümölcsét és bebizonyította azt, hogy ilyen guerillaharcokban a kuruc hadsereg igen is jól meg fogja állani a helyét s hogy ez a harceljárás az, amely a sereg összetételének és kiképzési fokának legjobban megfelel. – De a szomolányi győzelemnek nagyon értékes kézzelfogható eredménye a bőséges zsákmány felszerelésének ez a váratlan gazdagodása olyan nagy nyereség, ami az adott helyzetben sok egyéb erkölcsi eredménnyel egyenértékűnek tekinthető. Az erdőben összeszedett fegyverekkel és hadiszerekkel, az elesettek ruháival több kuruc ezredet lehetett teljesen felszerelni. A foglyok számát, a zsákmány nagyságát, tehát ehhez mérten a győzelem, illetve vereség nagyságát, úgy a kuruc, mint a császári egykorú leírások erősen túlozzák. Bercsényi június 1.-én a fejedelemhez küldött részletes jelentésében 600 császári fogolyról és 300, a sereg kiséretében lévő asszonyról beszél.[2] Ez a szám kétségkívül túloz. Kezemben volt a bécsi Kriegsarchivban fekvő amaz eredeti jelentés, amelyet Ritschan május 30.-án Bercsényi engedelmével elfogatásáról Bécsbe küldött.[3] Az ehhez csatolt névjegyzékben Ritschan névszerint felsorolja a fogságba esett 33 tisztet és a tisztekkel együtt fogságba esett asszonyok és szolganépek számát összesen 61 főben állapítja meg. Bár abban az időben szokásban volt, hogy a tisztek családja a férfiakat a hadjárat egyes mozdulataiban követték, még sem hiszem, hogy ennek az alig 2600 főből álló kis seregnek kiséretében 300 asszony utazott volna, kitéve magát az életveszélyes és viszontagságos hadi életnek. – A zsákmány nagyságáról eléggé hű képet nyerünk Bercsényinek Rákóczi Ferenchez küldött, június 1.-én kelt jelentéséből, amely így hangzik: „… Visszaszállottam Majtényhoz és a kótyavetyére való összehordásban fáradozunk éjjel-nappal. Nem várom a kótya-vetyét, csak a portéka öszvehozását; mert nem kevés dib-dáb egy tábor bagázsija: vagyon valami kevés pénzecske is, csak máris 11 sereg közel húszezer forintot adott elő, s hát még az többinél is van reménsig. Kiért Istenünknek örök hálát adni el nem akarván mulatni: tegnap Te Deum Laudamust infula alatt mondattam itt az táboron, az egész hadaknak háromszori salve lövése alatt. – Ritschant az több raboknak tisztjeivel Szombatba küldtem, mint az sebessekre, kivált az Generális nehéz sebére nézve; mind pedig mivel Szombatot akarták eltörleni, pro consolatione Civitatis. Az mint is annyira consoláltatott az egész föld, már magok kinálkoznak a parasztok: ha valamerre megyek hírt, mindjárt elgyünnek ők is. A köznémetek az Under Officierekkel mindinkább szolgálatra vették magokat nagy kedvvel, úgy hogy máris ötödfél száznál több tette le a hitet, kiknek fegyverek, mundírogjok készen, mert feladván magokat az Generálissal, nem hattam distrahálni, az mi penig kótyavesztyén lesz, azt is mind megveszem; hiszem Istent Nagyságodnak is alkalmas hadát megmundirolhatjuk: mert az halmokat most rakják, már 1500 testet öszveraktak, s még két halomnak biztatnak rakásával. Ugyan édes Nagyságos Uram nagy Isten áldása ez: mert 30 emberünk halva nem veszett el! – Magam Ritschan nyereségéből alázatosan egy lóval udvarolok Nagyságodnak. Másik lovát a feleségem kocsisának üldtem, az harmadikat megmászom magam.[4] „Ez a változatos, fordulatokban gazdag erdei harc – írja Markó folytatólag – a császáriaknak sok vérébe került. Bercsényi június 1.-én kelt előbb idézett levele szerint 1500 császári holttestet már összerakták „s még két halomnak rakásával biztatnak.” Erre támaszkodva Thaly a csata leirásánál[5] a császáriak veszteségét 4000 főben állapítja meg. Ugyanennyit mond Kolinovics krónikájában is.[6] osztrák források[7] a császáriak veszteségét csupán 700 főre becsülik.[8] Azt hiszem a középen van az igazság. Hiteles adatok alapján tudjuk, hogy Ritschan egész serege nem volt több 2800 főnél. Ebből a tábornoknak számítása szerint 1000 embernél több aligha maradt holtan a csatamezőn. De ez a szám is éppen elegendő ahhoz, hogy kellően megvilágítsa a császáriak nagy vereségét, amelyet Bercsényi ugyanabban a jelentésében csak 30 főre becsül. Ennél feltétlenül többnek kellett lenni, mert egykorú jelentések a hajnali órákban kezdődő első összecsapásnál 300 főre becsülték a kurucok veszteségét.[9] Bercsényi bizonyára csak az ő, Károlyi és Ocskay seregének, szóval a rendes hadrendi tagozódásban beosztva volt ezredek veszteségét ismerte. A többi kuruc hősi halott valószínűleg a hazafias, derék tót fölkelők soraiból került ki, akiknek teljes létszámát valószínűleg senki sem ismerte pontosan… A szomolányi diadalt – így fejezi be Markó alapos tanulmányát – méltán sorolhatjuk a legszebb kuruc győzelmek közé. A fejedelem fiatal hadseregének ez volt az első igazán szép eredménnyel járó nagyobb diadala, olyan győzelem, amelyet tanulatlan katonák, haditapasztalatokkal alig rendelkező tisztek vezetése alatt vívtak ki, sok csatában kipróbált reguláris sereg felett.”

[1] Lásd a 104. oldalon.

[2] Archivum Rákóczianum, IV., 44–45.

[3] Kriegsarchiv. Feldakten, Ungarn, 1704–5–7. és 6–a.

[4] Archivum Rákóczianum. IV., 44. és 47.

[5] A gróf Bercsényi család, III., 169.

[6] Holott tudjuk, hogy Ritschan egész seregállománya sem tett ki ennyit, hanem csupán 2581 embert (lásd a 111. oldalon).

[7] Feldzüge … (Ratzenhofer id. m.) 158.

[8] Pedig csak Jablonicán ennyi adta meg magát: hát még hányan vesztek el a hosszú, nehéz és küzdelmes visszavonulás és az annak folyamán lejátszódó harrcok alatt. Mindenesetre jellemző, hogy ugyancsak a fenti forrás már az első komolyabb összeütközés császári vesztetését 100 főre teszi (lásd a 115. oldalon). Ezt a Jablonicán foglyul esett 700-hoz hozzáadva, máris 800-at kapunk.

[9] Lásd a 115. oldalon.