A Dunántúlnak elvesztése, illetve a császáriak kezébe történt visszaesése az ez évi hadjárat lényeges fordulópontját képezte s az az egyik legfontosabb kérdés, hogy ezekután mindkét oldalon mi volt a legközelebbi teendő? Amit Bercsényi tett, hogy tudniillik ezután is csupán apró csipkedésszerű portyázások elrendelésében merült ki, bár még ezek is igen nagy hatást gyakoroltak az amúgy is túlérzékeny bécsi körökre, azzal nem igen érthetünk egyet. Ha már azt a nagy hibát elkövette, hogy Károlyit a Bécs felé irányuló hadműveletben egyáltalában nem segítette, most a Károlyi-csoport eszeveszett futásának ellensúlyozására Bercsényinek minden rendelkezésre álló erejével akár Pozsonyon át Bécs felé, akár Győrön, avagy Komáromon át a Károlyit üldöző Heister hátába kellett volna energikus támadásba átmennie. Ehelyett az erősen begyulladt Bercsényi, ahelyett, hogy ő lépett volna segítőleg közbe, még ő kér sürgős támogatást Rákóczitól, mert szinte érezte és előre látta, hogy Károlyi elintézése után Heister most már ő ellene fog fordulni.

Sokkal nyugodtabban és helyesebben ítélte meg a helyzetet s ennek megfelelően igen helyes érzékkel tette meg intézkedéseit Rákóczi. Az egri főhadiszállásra jelentéstétel céljából leforrázva, csüggedten megérkezett Károlyit nyomban új erők gyüjtésére utasítja, hogy azokkal és a nála levő hadakkal késedelem nélkül a kiválóan fontos Dunántúl visszaszerzésére ő maga is elinduljon. E kétségtelenül helyes elhatározás kivitele közben kapja meg Bercsényi segélykérő felszólítását, melyet már csak azért sem mert megtagadni, mert attól kellett tartania, hogy ez esetben a Dunántúl után immár a kiválóan fontos Felvidék is hamarosan veszendőbe mehetne, ami aztán igen könnyen nemcsak az eddigi eredmények, hanem egyáltalában az egész fölkelés sorsát is megpecsételhetné. Ezért Bercsényinek, igen helyesen, nemcsak holmi apró-cseprő kisegítést, hanem a Károlyi által hamarjában összegyűjtött elég tekintélyes egész erőt, az immár elég hadi tapasztalatokat gyüjtött Károlyival együtt késedelem nélkül útnak indította. Ez nem könnyű és annál szebb elhatározás volt, mert hiszen ezekre a friss erőkre, mint nemkülönben a dunántúli viszonyokat az előző hadi tevékenységből alaposan ismerő Károlyira neki a Dunántúl visszahódításánál szinte égető szüksége lett volna, mert akkor még úgy festett a dolog, hogy e ténykedés közben a kivívott előző sikerek folytán igen nagy önbizalommal eltelt Heisterrel és annak hadban jártas és tapasztalt hadaival kell majd a nehéz harcot felvennie. Hogy ez nem így lesz, azt akkoriban legalább biztosan, még nem lehetett tudni. Ezért Rákóczi elhatározása kétségbevonhatatlanul teljes elismerést érdemel. Ámde nem mondhatjuk ezt a fejedelem további ténykedéséről. A Dunántúl visszafoglalására való személyes útrakelés nála csak szalmalángnak bizonyult, mely a Dunához érve, csakhamar elaludt. Az ellanyhulás szépítgetésére általa felhozott indokok nem elég helytállók. A Duna-Tisza közéről való s a szerbek bosszúlló tevékenységétől félő csapatokat lehetett és kellett volna is arra rábírni, hogy a magasabb cél érdekében őt a Dunántúlra is kövessék. Ha a Forgách rendelkezésére bocsátott csapatok látszólag szó- és ellenkezés nélkül teljesítették a Dunán való átkelésre vonatkozó parancsot, nem valószínű, hogy a többi csapatok valami túlságosan nagy ellenszegülést tanusítottak volna egy hasonló paranccsal szemben. Ami pedig a felfegyverzés és felszerelés gyarlóságára való hivatkozást illeti, e tekintetben bizonyára Forgách csapatai sem állottak jobban s így Rákóczinak ezt az érvét sem fogadhatjuk el, legalább döntő súlyúnak nem. Ebből a szemszögből tekintve a dolgot, mindenesetre legalább is különös színben tűnik fel, hogy amire Rákóczi maga is az összes rendelkezésre álló csapatokkal nem mert vállalkozni, annak megoldását egyik, csapatokkal elég gyengén dotált alparancsnokára bizta, elvárván tőle, hogy ez az elég nagy és nem könnyű feladatot sikeresen meg is oldja. És ez, csodák-csodája, Heisternek nem elég határozott, vontatott magatartása és tevékenysége folytán, legalább eleinte elég szépen és könnyen is ment. Pedig Székesfehérvár környékén Forgách hada igen nagy veszélyben volt, mert, ha Heister ő ellene és nem a szintén közelben vélt Rákóczi ellen irányította volna döntő támadását, akkor az aránylag gyenge Forgách-féle kuruc hadnak aligha sikerült volna Pápa felé egérútat találni. Igy ellenben a székesfehérvári légdöféssel kapcsolatos fiaszkó annyira elkeserítette a császári fővezért, hogy tehetetlen elkeseredésében Veszprémen töltött aljas bosszú után dolga végezetlen oda tért vissza, ahonnan kiindult.

A császári fővezérnek és főhaderőnek ide-oda ingása szintén nem hordja magán a jól meggondolt és céltudatos hadműködés bélyegét. Ha már Heister, Károlyinak visszaverése után, jónak látta, hogy most már Bercsényi ellen forduljon, amit elvileg helyeselnünk is kell, akkor neki most már ott a Dunától északra, addig kellett volna ütni a vasat, amíg vagy az esetleg mégis helytálló s a döntő csatát elfogadó Bercsényi leküzdése után, vagy utóbbinak folytonos hátrálása és a döntő összeütközés elől való következetes kitérése esetén, íly megelőző döntő csata nélkül is, az egész Felföldet, keletfelé a Tisza–Hernád által jelölt vonalig terjedőleg, újból a császár-király hatalma alá nem hajtotta. Csakhogy egy íly nagy vonású terv végrehajtásának Bécsnek és a bécsi köröknek szinte beteges érzékenysége és félelme útját állotta. Pedig a Felföld visszahódítása Bécs biztonságának szempontjából is fontosabb tényezőnek bizonyult volna, mint a Dunától délre megtenni szándékolt biztonsági rendszabályok, kivált oly időben, amikor az imént visszahódított Dunántúlon számottevő ellenséges haderők fellépésétől nem nagyon kellett tartani.

A Pozsony tájékán visszamaradt Pálffy, még a magához vonandó Ritschannal együtt túlgyengyének érezte magát arra, hogy az elvonuló Heister szerepét átvéve, Bercsényit még tovább szorítsa kelet felé, hanem tisztán Pozsonynak és környékének védelmezésére szorítkozott. A császári altábornagynak ezt a passzív magatartását igen ügyesen aknázta ki Bercsényi azáltal, hogy késedelem nélkül ismét a Vágvonalig nyomult előre, sőt a tetemes erősbítésekkel hamarosan beérkező Károlyit mindjárt Nagyszombatig tolta előre, s ezzel megvetette alapját a nemsokára kivívott igen szép szomolányi győzelemnek.