A császári hadaknak fentebb említett, kényszerű szükség okozta tétlenségét Károlyi–Bercsényiék kétségkívül ügyesen használták fel a Dunántúl behódoltatására, habár mint már fentebb említettük és amint az a következő eseményekből még jobban kitűnik, sokkal jobb lett volna a hadműveletek végcélját mindjárt kezdetben, vagyis még a Dunántúl behódolása előtt, Bécs felé irányítani, amelynek védelmére akkor még vajmi kevés erő állott rendelkezésre, a zűrzavar és pánik pedig az ottani lakosság között oly nagy volt, hogy már egymagában véve ez is majdnem biztos garanciát nyújtott egy odairányuló egységes, erőteljes támadás sikerét illetőleg.

Sokan szemére vetik Károlyinak, sőt majdnem általános a vélemény,[1] hogy a Dunántúl meghódoltatása közben erejét túlságosan szétforgácsolta. Nekem nem az a véleményem. Számbavehető ellenség, az egyes várak csekély védőrségétől eltekintve, a Dunántúlon alig volt s ezért a behódoltatás tervét, úgy ahogyan az kivitelre került, határozottan helyesnek és célszerűnek kell elismernünk. Helyes volt, hogy Károlyi mindenekelőtt a Dunától délre fekvő alsó-ausztriai és a stájer határ felé megfelelő osztagokat tolt előre az ottani ellenséges csapatok szemmeltartása, foglalkoztatása és lekötése céljából; helyes volt, hogy ő ereje zömével Moson mellől a központiasan fekvő Pápára nyomult előre, honnan Veszprém és Székesfehérvár kézrekerítése által mindenekelőtt a Balaton- és a Duna között fekvő területet igyekezett hatalmába keríteni, hogy onnan aztán tovább dél felé előnyomulva, a leginkább számbajövő ellenség, a rácok hatalmát igyekezzék megtörni; helyes volt, hogy ennek az aránylag legnehezebbnek látszó feladat sikeres megoldásának elősegítésére Rákóczi egy aránylag igen erős hadat küldött Károlyi erősbítésére s a két had egyöntetű és együttes fellépése hamarosan igen szép eredménnyel is járt, mert a rácok ellenálló képessége máról-holnapra megtörtnek volt tekinthető; helyes volt, hogy a rácok pécsi döntő veresége után a kuruc hadak egy része egyenesen Szlavoniába tört be, másik része pedig a kiválóan fontos Nagykanizsa és a Muraköz megvételére indult, hogy aztán tovább észak felé előnyomúlva és a mindjárt kezdetben Kőszeg tájékára kiküldött csoportnak kezetnyújtva, az egész Dunántúl behódoltatását a legszebb sikerrel befejezze s végül helyes volt, hogy Károlyi a behódoltatás befejezése után erejének zömét az osztrák határ mentén összpontosította,[2] hogy azzal és az esetleg Bercsényitől nyerendő segítséggel a következő feladatnak, a bécsi hadműveletnek végrehajtásához lásson.

Hanem ezután már egymásra torlódnak a hibák. Károlyitól nem volt helyes, hogy hadának összpontosítása helyéül, hátában a Fertő mocsaras vidékével, Kismartont választotta; nem volt helyes ugyancsak Károlyitól, hogy Kismartonba összpontosított hadából ok- és szükség nélkül újabb kikülönítéseket eszközölt, holott épp most az erők együtttartása fontosabb volt, mint bármikor; Bercsényitől nagy hiba volt, hogy ő a maga részéről a szándékolt bécsi hadművelethez erőket egyáltalában nem bocsátott rendelkezésre, holott a helyes dolog az lett volna, hogy ha a pozsonyi császári haderő szemmel tartására és lekötésére egy megfelelő erejű csoportot visszahagyva, ereje többi részét utolsó emberig a bécsi hadművelet szolgálatába állítva, ennek a hadműveletnek egységes vezetését ő maga vette volna át. Ehelyett az a nagy hiba történt, hogy Károlyi március elején, tehát kissé elkésve, egyedül, izoláltan és elszigetelten tör, nem is rendszeres hadműveletek végrehajtása, hanem inkább gyujtogatás és fosztogatás céljából előre, miáltal lehetővé tette az ellenségnek, hogy az minden erejét összeszedve, főlényesen reácsapjon a kismartoni táborra, mely eszeveszett futással igyekszik a Fertő és az osztrák határ által képezett kutyaszorítón át a nezsideri szabad területre kijutni, ahol alaposan megtépázva sikerül csak neki a közben szintén oda visszavonult zömhöz csatlakozni; ámde a megelőző megleckéztetés folytán Károlyi hada most már annyira felbomlottá és kishitűvé válik, hogy az megállásra, illetve az ellenséggel szemben való helytállásra többé rá nem birható, hanem hanyatt-homlok rohan vissza a Duna balpartjára, hogy ott magát a hatalmas folyam védőszárnyai alá helyezze. Ez a meggondolatlan és eléggé nem rosszalható tett a megelőzőleg kivívott remek eredményt, a Dunántúl behódoltatását, máról-holnapra semmissé és teljesen kárbaveszetté tette. Hogy ezért elsősorban és főleg kit terhel a felelősség: Bercsényit, Károlyit, avagy utóbbinak csapatjait-e? arra most már bajos határozott feleletet adni, de én azt hiszem, hogy mindannyian ludasok voltak a dologban s így valamennyien megrovást érdemelnek.

[1] Ezért, de különben is helytelen Római Horváthnak „Magyar Hadi Krónika” II., 332. oldalán foglalt következő beállítása: „Erre (t. i. a császári támadó hadműveletek megkezdésére) annál nagyobb szükség volt, mert Károlyi Sándor tábornok hadai Ausztriában egész Bécs külvárosáig dúltak és égettek. Ámde ez az erők teljes szétforgácsolásához vezetett s bár Károlyi a Dunántúl majd 25–30.000 főnyi had fölött rendelkezett, midőn a császáriak támadtak, számbavehető ellenállást kifejteni képes nem volt.” – Nem kevésbbé helytelen Acsádynak (Szilágyi–Acsády id. m. VII., 566.) következő megjegyzése: „E nagy területen (t. i. a Dunántúlon) Károlyi túlságosan szétforgácsolta hadait s mikor a Dráva felől Pálffy, Ausztriából Heister márciusban megkezdte az előnyomulást, mindkettő csak apró csapattestekkel találkozott, melyek visszavonultak, néhol szétverettek, vagy szétoszoltak. Áprilisban Károlyi serege annyira leapadt, hogy futva kellett a Dunántúlról elvonulnia.”

[2] Hogy ez nem történt a kellő nyomatékkal és az elérhető legnagyobb mértékben, az nem tisztán az ő, hanem főleg zsákmányra éhes alparancsnokainak és azok csapatjainak róható fel. Legalább Károlyi határozottan állítja önéletirásában, hogy többek között Zana önmagától s nem felsőbb parancsra ment át a Dráván s nyomult Verőcéig előre; de mindamellett idejekorán térhetett volna vissza a Muraközbe és onnan hozzá, ha a visszahívó rendeletnek késedelem nélkül engedelmeskedik. De ő folytatta odaát a zsákmányolást, s így történt, hogy Pálffy horvátjai és Rabatta stájer hada oly könnyen elbánhattak a kurucokkal.