XVIII/8. számú melléklet.

Miután Bécsben a Széchenyi érsek közvetítésével megkisérelt békekisérlet eredményében már kezdettől fogva nem igen biztak és az hamarosan meg is hiúsult és másrészt, mivel a bajor választófejedelem, ahelyett, hogy Rákóczi kivánsága szerint Bécs felé előnyomulva, ott a magyarokkal egyesülni igyekezett volna, inkább Tirolnak vette útját s így Bécs komoly ostromának imminens veszélye háttérbe szorult, az udvar immár erélyesebb lépésre határozta el magát a tőle elpártolt, illetve ellene fellázadt magyarok ellen. Az e végből megtartott haditanácson kialakult és elfogadott terv szerint az immár tetemesen megerősített Heisternek a vele szemben álló Károlyit kellett megtámadnia s ennek visszavetése után a Mura mellől, Pálffy János horvát bánnak a horvát hadakkal Varasd mellől, Herberstein tábornoknak pedig a rác hadakkal Bród felől, ugyancsak Pápa felé előnyomulva, kellett hathatósan elősegíteniük, Ritschannak pedig egyidejűleg Pozsonyból a Csallóközbe kellett előtörnie. Az ekként kieszelt hadművelettel egyidejűleg Eszterházy Pál nádor a király megbizásából Bécsből március 20.-án a dunántúli megyékhez intézett felhivásában nemcsak általános amnesztiát biztosított mindenkinek, aki a fegyvert leteszi, hanem azonkívül kilátásba helyezte az ország régi szabadságának helyreállítását, minden sérelem megszüntetését s evégből országgyűlés megtartását.[1]

Károlyi úgylátszik idejekorán értesült az ellenséges csoportok tervéről és készülődéseiről és hogy a rácok és horvátok egyesülését az ő háta mögött megakadályozza, a Muraközből időközben visszahívott Niczky Sándor és Gencsy Zsigmond pótlására most Bakács Lukácsot, Szarka Zsigmondot és Zana Györgyöt indította el megfelelő haddal a Muraközbe és a Drávához. Zana György a maga hadával elűzte ugyan a Tótfalunál a Dráván átkelvén és Verőcéig előrenyomulván, az ottani vidéket dúlni, fosztogatni kezdte, közben azonban Pálffy horvát, Rabatta pedig stajer hadaival március 10.-én Szerdahelynél a Mura hídját elfoglalván, az odaérkezett Bakácsot és Szarkát a Murába szorították. Utóbbiak csapatjaik egyrészével a folyón átusztatva megmenekültek ugyan, de Inkey János sokadmagával vagy elesett, vagy foglyul esett. Másnap, március 11.-én, Csáktornya is a győzők kezébe esett. Zana György a veszély hallatára sietve odahagyta Szlavóniát, de a Herberstein vezette szerémségi rácok utána iramodván, az ő hadát is szétverték. Pécs táján Herberstein rácai beszüntették az üldözést, de csak azért, hogy a város kifosztásához lássanak, amit alaposan végre is hajtottak.[2]

Károlyi alvezéreinek kudarcáról értesülvén, ismét Niczky Sándort küldte a megyék dandáraival a már úgy is elvesztett Muraköz felé, miáltal, bár mindennap el lehetett készülve Heister támadására, a maga hadát újból tetemesen meggyöngyítette. „Ámde Niczky – írja Horváth Mihály id. m. VI., 340. – csak Szalonok (vagy Zalónak) és Borostyánkő várakig juthatott, s ezek táján a szétugratott hadak egyrészét is összeszedvén, Borostyánkőt birta feladásra. – Károlyi látván hadainak fogytát s az ellenség mind nagyobb áradását, mind a fejedelemnél, mind Bercsényinél segedelmet sürgetett; s hadának addig is némi foglalkozást adandó, ismét Sopron alá szálla s azt felkérte. De hasztalan ijeszté az öt napon át tűzzel, fegyverrel: a bennlévők nem féltek pisztolyaitól, ágyúja pedig nem volt. A szeles, havas márciusi napok s eleséghiány őt meg visszatérni kényszerítették Kismartonba. Itt értesüle, hogy míg Pálffy Szent-Grót és Pápa, a Dráva vidéki rácság pedig számszerint 10.000 Herberstein alatt Székesfehérvár felé utasíttatott, Heister Ebenfurtnál gyűjti össze hadait, s mind a soproni, mind a feketevárosi szorosokat az osztrák s magyar határszélek felfegyverzett népével ellátván, maga egyenesen Höflein felé szándékozik indulni, hogy Kismartonba szorítsa az egész kuruc hadat, s „mindnyájoknak a Dunántúl szakassza nyakukat.” Ő tehát, hogy Heistert másfelé terelje és másrészt, hogy Rákóczi fentebb említett meghagyásának is eleget tegyen, Lóczy Endre és Benkő Ferenc ezredes kapitányokat mintegy 1200 hajdúval s két század lovassal Kismartonban hagyván, maga a többi lovassággal március 20.-án Bécs felé indult nagyobb portyázásra. Elindulása előtt figyelmeztette Lóczyt és Benkőt, hogy miután sem lőporuk, sem eleségük elegendő mennyiségben nincsen, mihelyt Heister közeledéséről értesülnek, nyomban hagyják oda Kismartont s vonuljanak az erdőségbe.

Útközben Károlyihoz csatlakozott Forgách Simon tábornok is, aki rossznéven vevén Pálffynak horvát bánná történt kinevezését, mire ő is számot tartott, kiszökött Bécsből és szintén kuruccá lett.[3] Forgách mint császári tábornok be volt avatva a bécsi hadvezetőség intencióiba s így feltétlen jól értesültséggel közölhette Károlyival, miszerint Heister egyenesen Kismartonnak tart; Károlyi mindazonáltal útját egészen Schwechatig folytatta, ott két német ezred podgyászát lefoglalván s egyéb zsákmányt is bőséggel szerezvén, csak másnap, nagypénteken tért vissza Nezsiderbe.

Heister március 20.-án indult el 1950 gyalogossal, 2355 lovassal és 17 tábori ágyúval Ebenfurtból s másnap meglepőleg megtámadta és szétverte a Kismartonnál maradt kurucokat, akik rendületlenül hátráltak Feketeváros felé, ahol újból harcra került a dolog, amelynek folyamán a kurucok újabb vereséget szenvedtek. Lóczy Endre csak a szétmállott lovasszázadot és az 1200-ból megmaradt 300 hajdút vezette vissza Nezsiderbe, ahol Károlyihoz csatlakozott.[4] Utóbbi erre nyomban tovább folytatta a visszavonulást s másnap, március 22.-én, már csak hadainak töredékével érkezett meg Magyar-Óvárra, miközben a dunántúliak nagyobbrésze éjszakának idején különvált tőle. „Húsvét vasárnap, március 23.-án – írja Szalay László id. m. VI., 160. old. – Károlyi Lében-Szentmiklóson át, három csapatban, (jobbanmondva: csoportban, vagyis oszlopban) Győr felé tartott, de imént még oly merész embereit már annyira megszállotta a rémülés, hogy midőn utóhada, Gencsy Zsigmond vezérlete alatt, Heister előhadával összeütközött, az első lövések hallatára rút bomlásnak eredtek. Vezérük kivont karddal közéjök vágott s nagynehezen annyira helyreállította a rendet, hogy a lovasság Abdánál, a híd már a győriek által szétromboltatván, igaz, hogy veszteséggel, átúszott a Rábán s megállapodás nélkül Pápáig vágtatott.[5] Midőn Károlyi itt szemlét tartana úgy találta, hogy a dunántúliak egytől-egyik elszakadtak tőle; s most árulókat látván bennök, mit vele tiszamelléki tisztjei, részben Thökölynek egykori hívei, váltig elhitetni igyekeztek,[6] ő is elszédült és útját, noha Heister egyelőre Győrött megállapodott,[7] Dunaföldvárnak vévén, itt átkelt a folyamon s az ország dunántúli részét magára hagyta.”

Közben Herberstein is átkelt mintegy 10.000 főnyi rác hadával a Dráván és március 25.-én Siklósig jutott. Ennek hírére a Pécsett volt kis kuruc had éjjel otthagyta a várost s így másnap Herberstein elővéde ellenállás nélkül jutott a város birtokába, ahol kegyetlen dúlást és fosztogatást vitt véghez.[8]

Ezek után a Dunántúlon már csak Székesfehérvárnál állott számottevő kuruc csapat, mintegy 2500 ember gróf Eszterházy Dániel parancsnoksága alatt.

A Győrnél megállapodott Heister innen április 3.-án egy-egy csoportot Kőszeg és Pápa megszállására rendelt előre. Előbbit a csekélyszámú őrség, utóbbit Bezerédy János, aki a Niczkyekkel és Kisfaludyakkal és még 10.000 nemessel az amnesztiát elfogadta, ellenállás nélkül adta át. A Győrnél maradt hadakkal Heister április 6.-án indult tovább Kisbéren át Székesfehérvár felé, gyalogságát kocsikon szállítván, Szentmártonnál egy gyengébb kuruccsapat útját állotta a császári hadnak. Ennek leküzdése után Heister április 7.-én délután 4 órakor tovább folytatta útját és éjfélkor Mórig jutott. Hosszabb pihenő után a császáriak tovább indúltak és 8-án reggel Székesfehérvár előtt megjelenve, a várostól északra harchoz fejlődött kurucokra bukkantak. Heister erre szintén csatarendbe állította csapatjait, amelyeket aztán támadásra rendelt előre. A kuruc lovasság egy része a városmenti mocsarakba szoríttatván, a harc most már közvetlenűl a megerődített város körül folyt, még pedig egész napon át, míg végre estefelé a városban teljesen körülfogott mintegy 1200 főnyi őrség hadikövet útján hajlandóságát jelentette ki a megadásra, de Heister óvatosságból csak másnap reggel szállotta meg az éjen át körülzárva tartott várost. Gróf Eszterházy Dániel hadának többi részével még idejekorán szintén Dunaföldvár felé menekült el, ahol aztán ugyancsak a Duna balpartjára kelt át. Osztrák források a kurucok székesfehérvári veszteségét halottakban és sebesültekben több mint 300 főre, a magukét ellenben mindössze nehány sebesült emberre és lóra teszik.[9]

Székesfehérvár elestének hírére Veszprém is megadta magát, Pápa felé pedig már Pálffy János altábornagy közeledett horvát hadával, minek következtében kevés kivétellel az egész Dunántúl, amilyen gyorsan kuruccá vált, ép oly gyorsan ismét el is veszett.

[1] Szalay László id. m. VI. 158. – Horváth Mihály id. m. VI. 339. – Miller id. m. 155.

[2] Károlyi önéletirása. – Katona id. m. XXXVI. 497.

[3] Kolinovics az id. h. – Spangár, Magyar Krónika 72.

[4] A Feldzüge stb. …, Ratzenhofer id. m. 142. oldalán mindenesetre nagyítva adja elő a dolgot, mondván: „Feldmarschall Heister überfiel das feindliche Lager bei St. Niclas nächst Eisenstadt, zersprengte die Rebellen nach allen Richtungen, brachte ihnen einen Verlust von etwa 2000 Mann an Todten und Verwundeten bei und nahm ihnen gegen 200 Wagen mit Bagage und Munition, ferner etliche Hundert Stück Pferde und Schlachtvieh ab.” – Ellenben a császárpárti Pálffy Miklós március 26.-án ezt írja Nádasdynak: „Az ellenség hallván Heister jövetelét, Kismartonból kitakarodott, szaladásnak vévén az dolgát, kit mezőben elérvén, ötszázig valót bennek megölete, négy ágyujokat, harminc rakott szekereiket, feles marhájukat elnyerte.”

[5] Károlyi önéletirása. – Pálffy Miklós, Bécsből március 26.-án, Nádasdynak: „Három óratájban délyest generál Heister uram adjutántja érkezett, hat zászlót magával hozván, referálja, hogy Rábánál kurucokra akadván, három ezerig valót levágtak bennek, kétszázhatvan bagázsival rakott szekeret, tizenkilenc ágyút… nyertek tülek, az egész győri passzust felszabaditották.”

[6] Rákóczi írja emlékirataiban: „Les officiers de Tököli et les nobles transtibiscains… accusant les troupes du pays de trahison, presuadèrent aisément à ce general, de se sauver.” – Másutt pedig ezt írja Rákóczi: „Ő (t. i. Károlyi) a Dunántúl számos katonákat talált, kik a törökök s a franciák ellen viselt háborúkban némi tapasztalást szereztek magoknak, s Tökölitől is több tiszt visszaérkezvén, hozzá csatlakoztak, s behizelegték magokat hajdani tetteik felemlítése által bizalmába. Ő a forradalom előtt nem volt katona: nem hitte, hogy tapasztalás dolgában velök mérkőzhessék; kész volt tanácsaikat, Tököli elveit követni. Ők magasztalták előtte néhai vezérök éles belátását a németek s a félszeg hazafiak ármányainak felismerése körül, óvatosságból hirdetgették, bölcs bizalmatlanságon nyugvó óvatosságát.”

[7] Wagner, Historia Leopoldi, II., 752.

[8] Koller id. m. VII., 158. – Katona id. m. XXXVI., 497. – Wagner id. m. II., 753.

[9] Kriegs-Chronik Öst. Ungarns, III/1. 186. – Feldzüge… (Ratzenhofer id. m. 145.) – Wagner id. m. II., 753. (Az utóbbi kettő tévesen állítja, hogy a székesfehérvári kurucok vezetője is Károlyi volt). – Wienerisches Diarium, 1704.